Címke 2016

My Tomorrow, Your Yesterday – 2016

Hát, ezt bizony lehet nem mostanában kellett volna megnéznem. Mármint azt hiszem, túlontúl merész voltam, hogy ezt bevállaltam. Persze ismét beletrafáltam, mert nagyon szerettem ezt az 111 percet. Pedig néha elég “nehéz” volt…

Takahiro Miki rendezte ezt a Takafumi Nanatsuki azonos című regénye alapján készült filmet. Mondjuk ez nekem sokat nem mond még most sem; eddig egyiküket sem ismertem… Igazából kifejezetten keletről kerestem mostanában néznivalókat. Próbáltam olyan mozgóképekre lelni, amelyek még kint sem feltétlenül alapvetések, de a lényeg, hogy azért esélyes legyen, hogy engem megérintsenek…

Hát mint az első sorokból kiderülhetett, sikerült megint egy ilyet választanom. A Tune in for Love [ Szerelemre hangolva ] után megint itt egy alig ismert kis gyöngyszem. Azt írtam, hogy néha meglehetősen nehéz volt nézni… Nem túloztam az elején, tényleg így volt. Egyszerre iszonyatosan aranyos kis film, csodálatos zenékkel és képekkel, de közben meg valahol végtelenül szomorú is. Ritka az olyan pillanat szerintem, amikor látod, hogy miközben valaki önfeledten vigyorog egy jelenetben, te szomorúan nézel ki a fejedből…

Szóval úgy üljön neki mindenki, hogy ez egy kimondottan romantikus film. De annak csodálatosan szép. Nem több, nem kevesebb. Nem giccses, csak érzelmes. Mondjuk vigyázni kell vele tényleg, mert – ezzel a nem éppen mindennapi, eredeti (!) filmzenéjének, valamint az olykor kifejezetten erős képeinek hatására –, szem szinte biztos, hogy nem marad szárazon…

A történet maga totálisan egyszerű, de azért van benne egy aprócska csavar… Én úgy tekintettem meg, hogy ismét nem néztem utána semminek, semmi trailer, semmi leírás, csak a play gombra bíztam magam… És ismételten nagyon jól jártam. Szerintem mindenki tegyen hasonlóan. Remélem a poszter, a képek, vagy a belinkelt zene meggyőz arról, hogy legalább egyszer meg kellene nézned – már ha alapból nem utasítod el ezt a műfajt…

Nem tudom, akarjak-e “nagyokat” mondani… (Pontosabban próbálkozzak-e meg vele…) Lehetne beszélni az időről, az első szerelemről, az emlékekről, a jövőről, vagy úgy általában a kapcsolatokról. De néha kár lenne ezzel vesződni és túlragozni. Meg sok újat nem lehet ebben elmondani. Majd vagy érez valamit az ember, vagy nem…. De simán benne van, hogy csak meg vagyok – talán kicsit – szeppenve…

Suguru Matsutani: 初めてのデート / ぼくは明日、昨日のきみとデートする Original Soundtrack /

A lényeg annyi lenne, hogy a képeken látható két fiatal találkozik, és valami elkezd kialakulni közöttük. (Tudom-tudom, erre magatoktól is rájöttetek volna…) De hogy meddig jutnak el, illetve minden rendben lesz-e velük, az már más kérdés… Sok mindent mi is meg tudunk oldani a való életben, viszont mindenki érezte már biztos úgy, hogy olykor szembe találjuk magunkat olyan pillanatokkal vagy dolgokkal, amelyek mintha messze felettünk állnának, és bizony hiába ágaskodunk, kapaszkodunk akármeddig és akárhogyan; némelyik árnyék elől egyszerűen nincs menekvés…

Nem mondanám azt erre a filmre, hogy a legjobb romantikus dráma, amit valaha láttam. Oké, ezt mondjuk rengeteg másik – szintén remek – filmre is el lehet mondani… Máshogy fogalmazok akkor: még az is lehet, hogy a romantikus drámák top 20-as listájába sem biztos, hogy bekerülne. Abban ellenben azért egészen biztos vagyok, hogy a legszebbet be merném rá vállalni, és nem csak úgy a toplista aljára biggyesztve, hanem valamelyik előkelő helyen szerepeltetném ezt a – valamilyen téren – mindent elsöprő alkotást. Fényezhetném én még a szereplőket is, hogy mennyire jól mutattak egymás mellett, de teljesen felesleges lenne. Látod – remélem majd – saját magad is…

9.2/10

The Day Will Come [ Eljön az a nap ] – 2016

Kevés olyan filmes produkcióval találkoztam eddig, amely annyira meg tudott érinteni, mint ez a 2016-os, valós eseményeken alapuló dán történet. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy helyenként egészen felkavaró élményben lehet része annak, aki ad egy esélyt neki.

A film elején nem sokáig húzzák az időt, hamar nyilvánvalóvá válik majd, hogy a központi témát az 1960-as években állami gondozásba vett gyerekek szolgáltatják. Egy nagyon szép keretbe ágyazva mesélik el nekünk néhány fiú történetét. Nem csak úgy belecsöppenünk a sűrűjébe, hanem tényleg – legalábbis a lehetőségekhez és a két órás játékidőhöz mérten – mindenre kiterjedően megfelelő rálátást biztosítanak számunkra ahhoz, hogy a lehető legjobban eggyé válhassunk bizonyos karakterekkel. Igen, el lehetne mondani, hogy ugyan, mi új is van ebben; hiszen minden felnőtt el tudja képzelni, hogy mégis milyenek lehettek akkor az ilyen intézményeken belüli “nevelési eszközök”, de ugye nem mindegy, mennyire átélhető, valóságos, hiteles egy ilyen sztori. Ahogyan az sem mellékes, hogy a színészek mennyire jók… És hát ezen a téren aztán tényleg egy szavunk nem lehet. A gyerekektől a felnőttekig mindenki remekel.

Dühítő, gyomorforgató és végtelenül szomorú történet ez, azonban szerencsére a gyerekekkel együtt mi is kapunk időnként egy kis kapaszkodót. Hogy mennyit és mikor? Hát szépen, apróbb falatok képében és meglehetősen lassan adagolva. Csodák – már ha vannak ugye –, nagyon ritkán esnek meg csak úgy, egyik pillanatról a másikra. Sokszor egy átlagos, de jó körülmények között felnőtt embernek is nagyon sokat kell küzdeni azért, hogy bizonyos célokat elérjen, és biztosan azt mondhassa el magának; megérkezett. Elképzelhetitek hát, hogy az ehhez hasonló intézetekben akkor milyen jövőkép rajzolódhatott ki a gyerekek – egykor talán még határtalan – képzeletében…

Nehéz és kemény film ez, amely méltatlanul kevesek által ismert csupán. Azok, akik viszont látták, eléggé szerették. Többek között hat díjat nyertek el vele a 2017-es Robert Awards-on. A forgatókönyvet pedig az a Søren Sveistrup írta hozzá, aki első regényével, A gesztenyeemberrel szó szerint szinte berobbant, hogy aztán a Netflix egy elég jó sorozatként adaptálja az eredetileg 2018-ban megjelent könyvét. Mellesleg meg ő az, aki a Forbrydelsen (The Killing) című sorozat írójaként és kreátoraként tartanak számon. A rendező pedig az a Jesper W. Nielsen, aki eddig leginkább arra lehetett büszke, hogy hat Borgen epizód rendezését is magénak tudhatja. Ugye egy olyan sorozatról beszélünk, amelyet nem véletlen tartanak sokan az egyik legjobb európaiként számon, de vannak akik ennél is tovább merészkednek…

Szóval ilyen háttérrel nem is lehetne olyan nagy meglepetés, hogy egy ilyen remek filmes élménnyel gazdagodhattuk. De azért engem így is szíven ütöttek néha. Ritkán mondhatom azt, hogy nem a kifejezetten lehúzós dolgok viseltek meg jobban… Igen, vannak benne szívfacsaró, de kifejezetten felemelő pillanatok is. És olyanok is, amikor csak tátott szájjal néztem a képernyőre, hogy ez meg milyen csodálatos jelenet volt ezzel a zenével, képekkel, kameramozgással… Majd meglátjátok.

Mindig lesznek olyanok, akik azt mondják, hogy a készítők nem ásnak valamiben elég mélyre, pedig a téma adott lenne. A vád sokszor maga ez: felszínes, kommersz megközelítésben tömegek számára eladhatóvá silányítsanak egy eredetileg talán sokkal ütősebb történetet. Ezen mozgókép esetében is biztos többen felhozzák majd ezt. Tény, hogy lehetett volna progresszívebb és merészebb a cselekményvezetés. Lehet vágni is kellett volna belőle, már ha nem ennyi mindent akartak volna elmesélni nekünk. Én viszont nagyon örülök annak, hogy mindezt így és ebben a formában látattam. Ez a film lehúz, sokszor felpofoz, aztán amikor már nem számítasz rá, gyomorszájon is rúg. De ugye tudjuk, hogy talán soha semmi nincs veszve teljesen. A remény pislákolásának legalább fenntartásához viszont bizony akkor is akarni és küzdeni kell, amikor egyébként már azt hisszük, hogy talán valóban minden és mindenki ellenünk van.

9.3/10