Lee Eun-hee első rendezése az idei 185. filmélményem. Ez egy új rekord, pedig aztán lehetett volna több is… De majd jövőre… Feltehetnétek a kérdést, hogy ez miért fontos, vagy miért kezdtem ezzel, de erre majd térjünk vissza kicsit később… Nem szoktam fukarkodni a rossz értékelése kiosztásával, de ez idei egy nagyon erős év, eléggé ismerem már magamat, és sokszor meglehetősen…
Mekkora, de mekkora és milyen csodásan vibráló kis film volt ez… És eközben mennyi mindent láthattunk és hallhattunk! A szó szoros értelmében egy valódi időutazás. Egy olyan korba, amelyet valamiért én is annyira a magaménak érzek. Hogy miért? Hol is kezdjem… 1979-et írunk, és a dél-kaliforniai Santa Barbarában járunk, ahol egy 55 éves nő, Dorothea Fields egyedül neveli a kamasz fiát,…
Hát, ezt bizony lehet nem mostanában kellett volna megnéznem. Mármint azt hiszem, túlontúl merész voltam, hogy ezt bevállaltam. Persze ismét beletrafáltam, mert nagyon szerettem ezt az 111 percet. Pedig néha elég „nehéz” volt… Takahiro Miki rendezte ezt a Takafumi Nanatsuki azonos című regénye alapján készült filmet. Mondjuk ez nekem sokat nem mond még most sem; eddig egyiküket sem ismertem… Igazából…
Kevés olyan filmes produkcióval találkoztam eddig, amely annyira meg tudott érinteni, mint ez a 2016-os, valós eseményeken alapuló dán történet. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy helyenként egészen felkavaró élményben lehet része annak, aki ad egy esélyt neki. A film elején nem sokáig húzzák az időt, hamar nyilvánvalóvá válik majd, hogy a központi témát az 1960-as években állami gondozásba vett…