Címke horror

Come True – 2020

2021. legelső filmélményével lehet le is tehetek arról az igényemről, hogy még az idei év során ennél is különlegesebb alkotással találkozzak. Mert az bizony – ezt látva –, roppant valószínűtlen lenne.

A Come True szinte minden ízében remek, sőt; Anthony Scott Burns második önálló, egész estés munkájához – az utóbbi évek termését átfutva – igazából nagyon kevés alkotás ér fel. Nem vitatom, ma már alapvetően kerülöm a horrorfilmeket, bár néha azért bepróbálkozok velük, de idővel nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a legtöbb messze nem volt képes annyit adni, hogy a műfajjal kapcsolatos – egyre lanyhuló – lelkesedésemet akár csak szinten tartsák.

Többször találkoztam már olyan elvont témával foglalkozó filmmel, amelyekben a “művészetet” szerintem túltolták, túl direktre vették bennük a dolgokat. Mármint a túl sok díszlet, a túl harsány színek, a túl elvolt ábrázolás, egyszerűen nekem sokszor túl sok volt már, és nem is értem, hogy néha egyesekben miért nem merül fel az, hogy adott esetben simán kontraproduktív is lehet, ha mondjuk akár csak egy szürreális világot is csordultig töltünk “élettel”.

Hogy példát is említsek, ilyesmi csalódás volt a The Fall (2006) illetve a The House That Jack Built (2018) is, még ha – tartalmukból eredően – vizuálisan mindkettőben teljesen más stílust és megközelítést is kellett alkalmazni. Előbbit végig sem tudtam, akartam nézni, utóbbi pedig a végére lett számomra nyilvánvalóan ásítozós darab. Pont azzal érték el ezt, amivel el akartak volna elvileg varázsolni. Egyes filmek döbbenet, hogy mennyire görcsösnek is érződnek bizonyos jelenetek beleerőszakolása miatt. Szóval számomra nagyon művi és öncélú produkciók voltak, melyeknél folyamatosan az járt a fejemben, hogy hú, akkor nekem most kellene tátott szájjal ájuldoznom, csak sajnos közben meg azt éreztem, hogy “nem, nem működik”, és egyébként is, “ez mennyire gagyi már”…

A horrorfilmek másik képtelensége sokszor az, hogy nem fektetnek le szabályokat. Egy Jaws vagy Alien esetében ez régen fel sem merült – működnek is mai napig szépen. Ezzel szemben viszont ott vannak pl. a szellemes témát feldolgozóak is, ahol aztán hol itt van, hol ott van a kísértet, de persze a szereplőink mindig becsukják az ajtót, aztán meg megy a nagy ijedezés… Fárasztóak. És mivel az ilyenekben tényleg bármi is lehetséges, hiszen nincsen általában meghatározva semmi a világukra vonatkozóan, gyakran iszonyat tét nélkülinek, halálosan unalmasnak érződnek. Ha viszont vannak bizonyos törvények, amelyeket nem lehet csak úgy elfelejteni, akkor van is miért izgulni. Ilyen dedósan egyszerű példa az, hogy ha beleesel a vízbe, elkap a fehér cápa.

Visszatérve az elvontabb művészfilmekre, valamint azok audiovizuális minőségére… Ha már fel kellene hozni valamit követendő példának, akkor az a Donnie Darko lenne. Igen, vannak benne effektek, igen, jól néznek ki, de úgy, hogy közben nem alkalmazzák őket minden ötödik percben… És ami talán a legfontosabb: a filmet nem ez adja el önmagában, nem ezekre építik fel a csúcspontot, hanem csupán csak kiegészíti, elmélyíti, hitelesíti Richard Kelly sci-fi elemekkel és misztikummal átitatott drámáját.

A Come True nyilván nem olyan jó, mint a Donnie Darko. Annál nem véletlenül sokkal megosztóbb is. Meg hát teljesen más is. Ennek ellenére a kritikusok viszonylag lelkesen fogadták. Én pedig mocsok mód élveztem ezt az 1 óra 45 percet. Voltak pillanatai, amikor a kíváncsiság vitt előre, volt amikor a képei, a zenéi és a hangulata maga varázsolt el. De beszéljünk most komolyan; nem tudom mikor rázott ki utoljára úgy a hideg, mint eme ismeretlen gyöngyszem megnézése során. Ezen okból adódó lelkesedésem pedig most nem is nagyon szeretném tagadni. Meglepett ez a dráma. Sejtettem, hogy jó lehet, hiszen pár képet láttam korábban belőle, és Julia Sarah Stone is képes kész jelenségként leuralni a képernyőt, de akkor még nem is gondoltam, hogy ez a csomag ennyire egyben lehet. Audiovizuálisan elsőnek talán a Death Stranding jut eszembe róla, amellyel ugye még (sajnos?) nem játszottam, de gondoljunk csak bele, hogy már csak ez a kijelentésem is milyen hatalmas elismerés egy ilyen kis produkció felé!

A sztori viszonylag egyszerű. Vagy bonyolult. Valaki lehet kidobott két órának fogja tartani. Valaki meg odáig lesz érte. Mint én. Az is lehet, hogy értékeled majd bizonyos elemeit, de neked ez kevés lesz. Egy biztos: én csak vigyorgok. Még a soundtrack-et sem próbálom be külön, amíg újra nem nézem valamikor a közeljövőben. Valószínűleg bedobom a következő vetítőtermes körömben, aztán nagyon kíváncsi leszek arra, hogy kiből mit vált majd ki, miután pedig újráztam, lehet írok majd egy spoileres, elemző kritikát is róla, addig viszont kár a részletekbe belemenni. Értetek, miattatok, az újranézési élményem miatt.

Mert újrázós fajta. Igazi, lassú hangulatbomba.


Azért itt a végén megjegyezném, hogy nem is olyan kis nevek ugrottak ám be a megtekintése során, után. Hogy tisztában legyél vele, ha felfeded (spoiler alá rejtem), milyen rendezők és írók ugrottak be “elsőként” a film megtekintése során, elvehetsz magadtól az élményből, mert ezen információk birtokában lehet csak fokozod az elvárásokat, illetve az is lehet, hogy pont ezen nevek miatt felkészülsz fejben arra is, amire egyébként nem is gondolnál…

mutasd a spoilert
Bár ez lenne M. Night legutóbbi munkája. De akár maga Damon Lindelof is összehozhatta volna. P. K. Dick meg alap. Szó is van róla a filmben, de azért ezt sem szerettem volna megemlíteni nyilvánosan.

Jack Ketchum – A szomszéd lány [ The Girl Next Door ]

Stephen King utószójában többek között az alábbi sorokat is olvashatjátok a regény után: “ahogy a régi mondás is tartja, az életben csak két dolog biztos: a halál és az adózás, ezekhez azonban hozzátehetek egy harmadikat: a Disney Pictures soha nem fog filmet készíteni valamelyik Jack Ketchum-regényből. És akkor ez még csak finom árnyalása a dolgoknak.

Nehéz olvasmány volt. Bosszantó. Káromkodós. A nem túl ideális körülmények ellenére is letudtam egy nap alatt. Hogy miért? Na igen, ez is megérne egy misét. Lehet azért mert alapból különösen gyengéim az ehhez hasonló történetek. Nem, nem elsősorban a műfaji elemekre gondolok, hanem amikor szimplán elesett, gyenge, törékeny fiatalokért kell és lehet szorítani. Kétségtelen, hogy minden filmben, könyvben van valakiért izgulni, de a kiszolgáltatottság mértékétől nehéz ugye elvonatkoztatni… Olyan események leírása ez, amelyről ha nem tudnánk, olvashatnánk, hogy valóban megtörténtek, jószerivel el sem hinnénk azokat. Igen, a szerző itt-ott módosított rajta, a lényegen azonban ezek semmit nem változtatnak…

Ki is egyébként az a Jack Ketchum? Itthon ezt az egyetlen egy könyvét fordították le, pedig egyébként a szakma díjazza az alkotásait, ezt bizonyítja többet közt az is, hogy négy Bram Stoker-díjat is bezsebelt az évek alatt. Valahogy azonban nem lett soha akkora átütő sikere (már ahogy nézem és olvasgatom), inkább egy viszonylag szűkebb olvasóréteg tekint rá szinte kultikus íróként. Egy regény alapján én persze nem tudom eldönteni, hogy mennyire maradandó alkotásokkal halmozott el bennünket, de az biztos, hogy ha mást már soha nem is olvasok el tőle, ennek az emléke örökké kísérteni fog… Simán el tudom képzelni, hogy egyes gyanútlan olvasók a regény felénél leteszik a könyvet (rosszabb esetben kihajítják az ablakon), vagy egy olyan félreeső helyre teszik a lakásban, ahonnan aztán talán soha többé nem kerül a szemük elé. Közhelyek sorát említhetném; mármint pl. “oda az emberiségbe vetett hitem”, meg egyébként eddig is megvolt a véleményem a gyerekekről, ezek után meg… Szóval lapozzunk is inkább, hiszen mindenki levonja majd a maga kis tanulságát a történtekből, mely egyébként nem csupán állít, hanem bizony elég sok kérdés is felvet az emberben…

Egy kalandos kis sztori ígéretét hordozta magában a regény első néhány fejezete, hogy aztán később világossá váljon bennünk; ebben a történetben nem sok köszönet lesz. Kiakasztott? Igen. Bazdmegoltam? Igen. Mégis tovább olvastam, pedig roppant mód nem szeretem az öncélú erőszak-ábrázolást, itt azonban valamilyen szinten gyerekké váltam én is, olyan gyerekké, aki impulzusokra vágyakozik. Meg persze kíváncsi voltam arra is, hogy meddig megyek, illetve meddig mennek el, miközben iszonyatosan vártam valamiféle feloldozást. Arról nem is beszélve, hogy most komolyan, ha félbehagyom csak azért, mert finnyás vagyok, az olyan érzéssel töltött volna el, mintha magukra hagytam volna a gyerekeket. Lehet hülyeségnek hangzik, de biztos vagyok benne, hogy ha nem olvasom végig, akkor meg azért kattogott volna rajta az agyam…

A történet az 1950-es évek Amerikájában játszódik. Az író egyes szám első személyben mesél a történtekről; az egyik karakter, David szemszögéből nézhetjük vissza az eseményeket. David már felnőttként éli életét, és így meséli el nekünk a történteket. Ezzel az író a fókuszt valamilyen szinten áthelyezi a többi karakterre, hiszen az elejétől kezdve tudjuk, hogy Davidért már “nem kell izgulnunk”.

A történet valamilyen szinten roppant egyszerű, ennek ellenére cseppet sem unalmas; a folyamatosan növekvő feszültség, a fojtogató légkör bizony magával ragadják az embert. Akinek van kedve, olvassa el a fülszöveget. Ha esetleg már ez is felkeltette az érdeklődésedet, olvasd el mindenféle háttérinformáció nélkül. A fenti “morzsák” alapján szerintem el lehet dönteni, hogy magadba akarod-e szívni ezt a dohos, penészes és állott levegőt.

Hogy kinek ajánlanám? Mindenkinek. De lehet senkinek sem. Nehéz ügy. A pontszám ettől független nem is lehet más. Olvastam már sokkal monumentálisabb könyvet, sokszor rengeteg remek fordulattal, sok színes karakterrel, jellemfejlődésekkel és még sorolhatnám. Hatásosabbat viszont nem sokat. Szerintem már nem is fogok…

10/10

A Quiet Place Part II [ Hang nélkül 2 ] – 2020

Ambivalens érzéseim vannak így három órával a megtekintése után. John Krasinski ért a feszültségteremtéshez, de ennyi. Tényleg ennyi. A filmet illetően viszont minden más téren sokkal többet vártam volna. Nem vagyok nagy “posztapokaliptikus világ szakértő”, de játszottam az első The Last of Us játékkal, letoltam a képregényes The Walking Dead szezonokat is (kétszer is), és bátran állítom, hogy – hatásosságot és a karaktereket nézve is – mind a kettő jóval többet nyújt, mint itt akár a két rész együttvéve -, és akkor még vegyük bele, hogy bizony elég sok más is lehetne hivatkozási alap…

Szerintem a fényképezés és látvány sótlan volt, de ez már részben magán a koncepción elbukott; kisvárosi, vidéki helyszínek, amelyek akár önmagukban is lehetnek hasonlóan lepusztultak, elhanyagoltak mindenféle invázió nélkül is -, és ehhez nem is nagyon kell messzire mennünk ugye… Értem én, hogy 60-70 millió dollárból készült ez a film, de én pl. bőven meglettem volna ennyi CGI, valamint a lények fokozott jelenléte nélkül is, ha cserébe jobban átjön a világvége hangulat.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a TLOU első részéből szinte bármelyik két óra látványosabb, letaglózóbb és “festőibb”, mint amit itt láthatunk 97 percen keresztül. (A másodikkal sajnos nem még volt szerencsém.) De ez még a kisebb gond. Az még oké, hogy jump scare-ből is volt épp elég, de szerencsére itt nem estek át a ló túloldalára. Mi volt akkor hát a legbosszantóbb a filmben? A szinte mérhetetlen ostobaságok tucatjai. A logikai hibák egymás után – való szemrebbenés nélküli – alkalmazása és a mesterkélt feszültség folyamatos hajszolása, hát nem tett jót a második résznek.

Pedig az első rész ilyen szinten sem volt rossz, ott egyedül a befejezés miatt húztam a szám, de sajnos az elég lelombozó volt. Tudjátok miért. Itt viszont ezer sebből vérzik az egész cselekmény is már maga, ez pedig védhetetlen ilyen szinten. A moziban tényleg a fejem fogtam néha, hogy na, ezt azért ne már gyerekek… De beleálltak a készítők, és végigcsinálták ezt a másfél órát ennyi hülyeséggel. Pedig egy ilyen, viszonylag rövid filmet elég egyszerű lett volna úgy lehozni, hogy az végig következetes, realisztikus, épp ésszel felfogható, érthető és logikus is legyen. Hát ez nagyon nem sikerült.

Nekem ez eléggé mellé ment, még ha az elején lévő jelenetsorok tetszettek is. Részemről én itt kiszálltam; ha lesz is harmadik rész, valószínűleg nekem az már ki fog maradni, maximum akkor ugrok rá, ha iszonyat pozitívak lesznek a vélemények róla. Akkor hát legyen itt a végén pár spoileres, “miazisten ez” kérdés, amelyek már a megtekintés közben megfogalmazódtak bennem… És akkor itt csak a legdurvább dolgokat emelném ki…

mutasd a spoilert

1. Miért “mezítláb” járnak? Nem vakok, látják hová lépnek, ha meg véletlen menekülni, futni kellene ismeretlen terepen, akkor elég jól jön egy frankó cipő vagy bakancs… Mert ha pl. emiatt belelépnek valamibe, és azért ordít fel valamelyikük, az ugye elég kellemetlen lenne…

2. A fiatal srác, amikor anyuci rábízza a kicsit… na az rohadt kellemetlen volt – mármint ami utána következett. Gondolom nem kell részleteznem, de tök jó látni, hogy ennyi esze van a srácnak másfél év túlélés után, éjszaka kell távcsővel nézelődni, gratulálok…

3. A kikötői konfliktus is elég tré volt, nem tudom mi volt a célja a bandának, de ugye elég jól sült el, a csoportvezetőjük piaci alapon biztos sokra vinné a valóságban. Itt nyilván kellett valami extra feszültséget generálni, meg hát meg kellett mutatni, hogy az emberek milyen ostobák, önzőek, stb. Mi tagadás egyébként, értem én; kellett valami a kettes pontban vázolt feszültséggóc mellé, mert hát úgy lesz “igazi” az adrenalinbomba.

4. A szörny ugye a szigetre talált. Mikor, hogyan, miért ilyen hamar, és eddig miért nem? A hajón nem jöhetett, azokon csak ők voltak, úszni meg nem tudnak. Itt ezt még ki lehet dumálni annyival, hogy elszabadult egy hajó és partra sodorta a víz, de ugye ilyen másfél évig nem történt egyszer sem, most meg más másnap. Plusz elég szabályosan is parkolt vele valaki oda; pacsi járna érte…

5. Egyébiránt maga ez a heroikus győzelem (“küzdelem”) is eléggé hümmögésre késztető. Mármint oké, ott a hang, és? Egy csomó helyen nem tudják, hogy ez mire szolgálna, azaz ha be is jönne ez a hang valahol, lehet egyből kapcsolnák ki a fenébe, nyilván én sem hallgatnám csak úgy poénból. Aztán ott van még az is, hogy persze áram szerintem – hasonló helyzetben – nem is lehet már sok helyen. Itt nem kis pókokról van szó, hanem kaszabolós nagy dögökről… Nincs azzal gond, ha ezt egy lépcsőfoknak tekintik a túlélők, de az egész úgy lett beállítva, mintha itt most aztán már mindenhol nyugalom és békesség következne.

6. A befejezés is lehangolóan erőltetett volt, hiszen a szvsz elég töketlen, idióta srác, Marcus a végén milyen kemény lett; rádiót a kézbe, mint John Cusack-nak, aztán nyomassuk neki. Nem számít, hogy méteres csápjai vannak annak a dögnek, nem számít, hogy ettől nem lesz hirtelen veszélytelen a lény, nem számít itt semmi, csak happy end legyen. Pedig amikor korábban a vonaton sarokba volt szorítva Regan, akkor ugye sokra nem nagyon ment azzal az effekttel… De persze itt működnie kellett, mert hát ez a film olyan, amikor minden bejön, de ha valami mégsem, és valakinek meg kell halnia, akkor azok olyan művi értelmetlen halált halnak, hogy már szinte öröm nézni.