Mekkora, de mekkora és milyen csodásan vibráló kis film volt ez… És eközben mennyi mindent láthattunk és hallhattunk! A szó szoros értelmében egy valódi időutazás. Egy olyan korba, amelyet valamiért én is annyira a magaménak érzek. Hogy miért? Hol is kezdjem…

1979-et írunk, és a dél-kaliforniai Santa Barbarában járunk, ahol egy 55 éves nő, Dorothea Fields egyedül neveli a kamasz fiát, Jamie-t. Adjunk hozzájuk egy 24 éves punk fényképészt és művészt, valamint Jamie legjobb barátját, a 17 éves Julie-t…

Nehez lenne összefoglalni miről is szól ez a film… Rólunk? A korról magáról? A nőkről? Egy fiú – nők közötti – felcseperedéséről? Az álmokról vagy a vágyakozásról? Esetleg sokkal inkább a csalódásokról? De pont ez az irtózatosan jó benne; komplex, de közben azért kellően mély is. Érzelmekben, témákban és impulzusokban gazdag, viszont szerencsénkre nem veszik el a részletekben sem. Imádtam, ahogy a levegőben lógtak bizonyos dolgok és gondolatok – még talán kapcsolatok is. Imádtam az atmoszféráját, a zenéjét.

Imádtam azt, amikor tabutémák jöttek szóba egy vacsoránál, imádtam Jamie próbálkozásait, de már magát a „felkészülését” is az első kapcsolatára. Szinte mindenkit nagyon kedveltem. Néha persze ettől még képesek voltak az én szívem is összetörni…

Hogy mi volt olyan klassz abban a korszakban? Felsorolni is nehéz lenne. De egy részét elmondták magában a filmben is. Persze nem mintha az éremnek nem lenne másik oldala… És értem, hogy távolról gyakran minden szebb… Ez meg csak egy film, egy két órás kis betekintés néhány fő életébe. De hát milyen betekintés is volt ez. Ezekkel a zenékkel és Roger Neill misztikus, álomszerű dallamaival, tényleg olyan hatása van az egésznek, mintha egy egyszeri, korábban lehetetlennek hitt utazáson venne részt az ember. Szinte már hipnotizál.

És közben az a rengeteg kérdés és kétség. Nem csak a világot, nem csak a másikat, hanem önmagunkat illetően is. A 20th Century Women elsősorban persze a nőkről szól. De mit érne mindez ugye pasik nélkül? Kimondottan nehéz egyébként meghatározni, hogy mi is volt a rendező által megálmodott fókuszpont. Talán az a legszebb benne, hogy nem volt ilyen? Rengeteg apró, de sokszor annál fontosabb történést fűzhetünk fel benne egy idővonalra… És szinte észre sem vesszük, úgy elrepül közben ez a két óra…

Az első csók, az első szerelem, az első – és sokadik – szexuális élmények, a menstruáció, a terhesség, és hát még a női orgazmus is szóba jön. És engem nem tudtak kizökkenteni. Mit kizökkenteni! Olyan hatása volt ennek a produkciónak, mint amikor valami lehetetlenül szépet álmodsz. Talán sejted is, hogy csupán egy álom részese vagy, de közben tudod, hogy jobb helyen nem is lehetnél; nem ugrálsz, nem pattogsz, csak hagyod, hogy megtörténjenek bizonyos dolgok, hogy részese lehess valaminek…

Hiába mesél annyi mindenről Mike Mills – a kritikusok által nem véletlen méltatott – produkciója, hiába tekinthetnénk egy kissé zsúfolt és már-már céltalan lézengésnek csupán, ha közben történetesen maga az élet is ilyen kicsit, nem? Lehetnek itt álmok és tervek, de ki tudhatja úgy igazán, hogy holnapután ki mellett is köt majd ki, vagy ki lesz rá óriási hatással? Ilyen ez a film is. Beszippant, megmosolyogtat, apró hullámok formájában hol simogat, hol pofozgat… Emellett pedig szinte már végtelen számú, de olykor talán csak egyszeri lehetőségeket és utakat vázol fel, hogy aztán…

A végét pedig… Nem tudom, hogy az élet szépsége, kegyetlensége, esetleg csak a hirtelen rám telepedő szomorúság hatására könnyeztem meg ennyire, de lehet nem is igazán szeretném tudni…

9.4/10