Tegnap sikerült végre megnéznem a 35 éves Charlotte Wells első filmjét. Azt, amelyet a kritikusok egyöntetűen rajongással fogadtak. 95-ös metacritic átlagot nem sok film és rendező tudhat a neve mellett, ezen túlmenően pedig egészen elképesztő, hogy ezen produkciójával elsőre besöpört 80 díjat és 164 jelölést. Ettől független nem ültem le hatalmas elvárásokkal a film elé, mert volt már több olyan – ehhez hasonlóan – egekig magasztalt alkotás, amelyekkel nem igazán tudtam mit kezdeni sem a megtekintése során, sem pedig utána…

Aztán elkezdődött a film, és én nyugodtan ki merem mondani, hogy az első harmadával nem voltam maradéktalanul elégedett. Ha rosszindulatú akarnék lenni, azt mondanám, hogy ehhez hasonló élményeket én is csokorba tudnék fűzni, már ha bekövetnék egy apát a youtubeon vagy tiktokon, ahol meglehetősen sok felvételt találnék – mondjuk teszem azt – a tavalyi nyaralásukról. Oké, ez elég sarkos megfogalmazása a látottak leírásának, de tényleg olyan az egész, mint egy hol izgalmasnak tűnő, hol aztán kevésbé érdekfeszítőbb élménymontázs.

Hogy aztán mi történt? Tudtam, hogy témája okán engem alapból érinthetne érzékenyen is a film. Persze nem azért mert, mert van egy lányom, akivel a kapcsolatom messze nem úgy alakult, ahogyan az az elején meg lett álmodva. Szóval én még szinte mondhatni habkönnyű súlyokkal a szívemen döntöttem a jegyvásárlás mellett. De azért volt bennem némi félelem. Mert hát nekem még sem párom, sem gyerekem nincs. Ez különösebben nyilván senkit nem érdekel, de tényleg úgy képzeljétek el, hogy az Aftersun egy olyan történet, egy olyan élmény, amelynek gyakorta halovány, olykor pedig meglehetősen kontrasztos, de mégis hiányos darabkáit a saját életed apró érzelmi kis szilánkjaival, hegeivel és a lelked jó esetben mosolygósabb emlékfoszlányaival töltöd majd fel. Hogy ebből aztán mi sül majd ki? Hát…

Számomra onnantól volt igazán érdekes a film, amikor a látszólag szinte már csillogó felszín apró repedésein átszivárogva elkezdte valami felkavarni a dolgokat. Elsősorban az ember kíváncsiságát. Mert igen, az Aftersun nem biztos, hogy minden kérdésedre választ fog adni. Kicsit olyan az egész, mintha egy iszonyat erős pilot epizódot látnánk. Hogy ez jó-e? Nézőpont kérdése. Én a film elejével ugye annyira nem tudtam egy hullámhosszon rezonálni. Nem volt rossz, de valami hiányzott. Aztán szerencsémre fokozatosan, egyre inkább beszippantott az egész. Elképzeltem milyen lenne, ha lenne egy lányom, közben visszaemlékeztem milyen gyerek is voltam, milyen volt a szüleimmel nyaralni menni… Nyilván minden egyes szülő tudja, tapasztalja, hogy olykor milyen kifejezetten nehéz is a dolguk. Talán azok is nagyon tisztában vannak ezzel, akik nem vállalnak gyereket. Talán ők már túl is gondolják ezt, és csak a negatív dolgokra asszociálnak. Nem tudom. Csapongok. Szóval nehéz dolog szülőnek lenni. Pláne ha nem minden úgy alakul, ahogyan az szerettük volna.

Ha van film, amit nem szeretnék és nem is nagyon érdemes túlelemezni, az Wells alkotása lesz. Mondhatnám, hogy milyen remek párost alkotnak is ők, hogy a színészi és operatőri munka mennyire remek és hangulatos. De ez szerintem annyira magától értetődő… Érdekesebb, hogy sokaknak olybá tűnhet ez a 102 perc, mint egy üres váz. Mondok egy példát inkább. (Ajjaj…) Olyan, mint egy viszonylag nagy csomag, amelyet egyedül bontasz ki. Úgy, hogy nem te rendelted. De megkaptad. Szinte rögtön azzal szembesülsz, hogy nagyon precízen el van rejtve benne a tartalma. Semmit nem tudsz róla. A neveden, a telefonszámodon és a címeden túl csak egy valami szerepel a külső doboz minden egyes oldalán. Az, hogy törékeny. Nem tudhatod, hogy mit találsz majd a csomag legmélyén… Ahogyan azt sem, hogy szilánkokra van-e törve benne a nem várt ajándék, amely így lehet bennünket is megsebez majd… Az is lehet, hogy teljesen épp minden, ami a szemünk elé tárul. De mégsem tudjuk mi az. És amikor elkezdjük a kezünkben forgatni, vizsgálgatni – kíváncsiságunkból és talán még inkább vélt értetlenségünkből felocsúdva –, könnyen lehet, hogy rájövünk: egyfajta csodát látunk. Olyan csodát, amelynek megértéséhez és megéléséhez mi magunk is kellünk. Hogy aztán ki és mennyit tesz bele önmagából, aztán mennyire értékeli ezt a fajta rég nem látott meglepetést, az már csak önmagán múlik… És egyébiránt vajon mennyire lehetünk benne biztosak, hogy pontosan mi minden is lapul a lelkünk mélyén? Azok a fránya kérdések…

9.3