Lehet sokaknak nem tetszik, hogy olykor túlnyújtom, túlcifrázom mindazt, amit mondani akarok – gyakran nyilván bele is törik a bicskám –, de legalább próbálkozom. Viszont most nem kell félnetek, rövid leszek. Hát sajnos nem kellett zsebkendő. Gonosz leszek, ha azt mondom, hogy a kezemben lévő popcorn volt a film legélvezetesebb velejárója? Sajnos hasonló ellenérzésekkel álltam fel a moziban, mint az új Avatar esetében. Itt is azt a túlzott, lehetőleg mindenkinek féle megfelelni vágyást éreztem a produkció egyik legfőbb rákfenéjének.

Mármint oké, alapvetően ez egy kalandfilm, drámai részekkel – persze családi és szerelmi szálakkal is incselkedve –, de közben aztán még humoros és „cuki” elemeket is bőségesen tartalmazott, és akkor nem beszéltünk még az anime katasztrófafilmes beütéséről, valamint a fantasy elemekről. Hát ez nekem sok volt, de sajnos ezen túlmenően is ezer sebből vérzett az egész. Főleg mert súlytalan volt. Már szinte az elejétől kezdve. Nem vagyok nagy fantasy fan, de azért olvastam és láttam már ezt-azt… Steven Eikson-tól A hold udvara című – elég vaskos – fantasy történetét hamar befaltam, és imádtam minden pillanatát. Olyannyira, hogy egyszer le akarom tudni a sorozat összes darabját – az első újraolvasásával indítva.

Az egyik probléma ezen anime esetében az, hogy nem nagyon van szabályrendszer. Mármint fizikai. Amikor az akciózás közben az „egyikük” ekkorát, a „másikuk” akkorát ugrik a filmben, és „nincs is határ” szinte – csak a képzelet –; akkor azért fogom a fejem… Én értem, hogy fogadjam el, de ennyi erőből tényleg bármi is történhetett volna benne, nekem azt akkor is el kellett volna fogadnom. (Tovább is léptem ezeken, de még ha csak ez lett volna a gond… Szóval folytatom…) Az elején bár dinamikusan, ütősen indul a film, de aztán a katasztrófafilmek nagy részének alapvető problémáját ő sem tudja – rosszabb esetben nem is akarja – leküzdeni. Nincs egyes bekövetkezni látszó pokoli eseményeknek tétje. Jaj, lehet oda lesz a fél város… Oké. És? Mármint nem érzéketlen gyökér akarok lenni, de egyszerűen egy csomó esemény tét nélkülinek érződik. Meg fogtok ezért vetni, de tényleg a legkiválóbb példa erre (ha már Avatarozunk ugye) a Titanic. Ott volt legalább két olyan személy, akikért tudtál szorítani, hiszen a tragikus események szerves részesei voltak, nem valamiféle kívülállók vagy szuperhősök. De ott van a Terminator 2 is… Emlékszik mindenki arra a jelenetre, amikor Sarah lehajtja a fejét egy padra és rémálma lesz? Erre gondolok. Na kérem szépen, fűzzek ehhez bármit is? Ebben tökéletesen megmutatták, hogyan lehet egy ilyen – esetleges – végtelen pusztítás személyes, sokkoló és tragikus is egyben. (És az a zene közben…) Értem én, hogy különbséget kell és lehet is tenni a globális és lokális fenyegetettség között. De könyörgöm, bármelyiket is választja egy rendező; a tét és élmény akkor is legyen kézzel fogható, zsigerekig hatoló.

Itt azért messze nem ez volt a helyzet. Aztán tovább is boncolgathatnám még, hiszen tényleg alig találtam a filmben olyan területet amelyet kiemelkedőnek tarthatnék. Vizuálisan igen, rendben volt, már-már remek képkockákkal is találkozhattunk benne, de azért hasra nem estem tőle. A Silent Voice bármelyik perce megeszi reggelire az egészet, pedig azt csak TV-n láttam. A zene szerintem szintén csak elment, konkrétan nem maradt meg belőle semmi. Hozza amit kell, de sajnos a főcímdalt leszámítva totálisan felejthető – és hát én azért sem voltam annyira odáig. (Elég nagy „zeneőrült” is vagyok, szóval nincs is annyira könnyű dolguk velem.)

Azt ígértem rövid leszek, szóval valami gyors összegzés… Láttam és olvastam már nem egy sokkal jobb fantasyt, szerelmi történetet, katasztrófafilmet és családi drámát is. Csupán attól, mert mindent egybegyúrnak, nem lesz még valami kiváló. Akkor sem feltétlen, ha adott esetben külön-külön minden szinten megállnák ezek a kis történetecskék a helyüket. (Hiszen ha szétszedünk egy ilyen filmet, akkor nyilván lesz idő mélyíteni a dolgokon ugye, de erre két órában sem idő, sem tér nincs.) De hát – a bevételeket látva – bejön ez a fajta filmkészítési módszer, elég csak a már említett Avatarra is gondolni. Nekem ez már sorozatban a második csalódásként megélt Shinkai Makoto filmem, és hogy őszinte legyek, a Suzume jobban felbosszantott, mint a Weathering With You. Pedig azt sem nagyon szerettem. Nálam marad favoritként tőle az 5 Centimeters Per Second [ Másodpercenként 5 centiméter ] vagy a Your Name. De a következő filmjét én lehet kihagyom. Nekem nem tetszik ez az irány. Nagyon örülnék a „centimétereshez” hasonlóan visszafogott és egyszerű drámának vagy szerelmi sztorinak tőle. De hát a pénz. A Your Name után gondolom igazából bármit is csinálhatott volna szinte, csak hát az ilyen gigantikus mesékben van a pénz. Az a mocskos pénz… (Ez ismerős valahonnan ugye?)

Öregszek az biztos. 17 évesen tuti azt mondtam volna erre a moziban, hogy nem rossz, sőt! De lassan belépek abba a korba, amikor a legnagyobb esélyem van arra, hogy egyfajta sármos George Clooney koppintás legyek. (Fogadásokkal azért óvatosan!) Nekem ebben a korban ezek a filmek már nem nyújtanak és mondanak sokat. Kicsit úgy érzem, hogy kinőttem a popcornos mozizásból is. Mármint elsősorban a művészmozikban még találni bőven értéket, lelket és minőséget. Ott minden egyes alkalommal szoktam örömködni, amikor a vetítések elején ezt látom, mert hát ha máshogy nem is járulhatok hozzá a világ jobbá tételéhez, hát akkor legalább jó filmeseket és kis mozikat támogassak – aztán ezzel nem csak én, hanem talán mindannyian is nyerünk valamit…

5/10