Our Beloved Summer [ Egy felejthetetlen nyár ] – 2021

Hát idáig jutottam; megnéztem egy kimondottan romantikus sorozatot. Meneküljön, ki merre lát – kiálthatna fel mindenki. De ez egy nagy és ostoba hiba lenne, hiszen így egy nagyon aranyos, igényes és kellemes kis coming-of-age sztorival kevesebbek lennétek. Nem gondoltam volna, hogy ennyire tetszeni fog, mert azért volt már olyan – sokak által nagyra tartott – dél-koreai széria, amelynél nem jutottam tovább a pilot epizód felénél, de itt már az első 15 percben megvettek kilóra…

Ódákat tudnék zengeni miért is olyan jó ez a sorozat. De tényleg. És ez alatt nem csak a technikai aspektusát értem, hanem magát az írást, a karaktereket, azok fejlődését, valamint az egész történetnek önmagában az ívét is.

Nem egy nagy titok, hogy két főszereplő dinamikája tölti be a képernyőidő legnagyobb részét, de közben nem felejtkeznek el a mellékszereplőkről sem. Sőt, kimondottan sokat tesznek hozzá ezek a figurák ahhoz, hogy ne legyen önismétlő és fárasztó ez a produkció; egyszerűen nem ül le egy pillanatra sem a történet, nem tud kipukkadni a dolog, mert mindig előrántanak valami érzékeny vagy fontos momentumot valakinek az életből, amelyre fókuszálva aztán tovább mélyíthetik ezt a kis, elképzelt világot.

De miről is szól tulajdonképpen ez az egész? Nem szeretnék kimondottan spoileres lenni, így a felütését sem reklámoznám most, meg hát ez egyébként is nyilvánvalóvá válik mindenkinek az elején. A lényeg talán, hogy ennek a – bonyodalmak középpontjába kerülő – párosnak van néhány barátja, vannak családtagjaik, kollégáig, és ehhez hasonló, magától értetődő szociális háló öleli át őket, miközben ebben az életben ki így, ki úgy boldogul… Legyen szó akár munkáról, akár magánéletről. Nagy-nagy pozitívum, hogy amikor kitekintenek bizonyos karakterekre, azok sem hatnak töltelékszerű időhúzásnak, mindig van valamilyen mögöttes tartalom, amely hozzáad egy csipetnyi extrát a cselekményhez, és megfelelő keretet ad ennek a felnövés-történetnek.

A zenékről még nem is beszéltem… Néhány dalra az a jelző, hogy nagyon szép, szinte sértően karcsúnak érződhet. Az Our Beloved Summer, a Red String of Fate, a Christmas Tree is ilyen, a személyes kedvencem mégis talán az alábbi Home című tétel, amely a cikk írásakor is rendszeresen visszatérő kíséretként tett meglepően “hasznos” szolgálatot.

Hogy ettől független kinek ajánlanám ezt a sorozatot? Túl kézen fekvő lenne, hogy mindenkinek. Sokatoknak ez lehet túl unalmas, illetve mondhatnám, hogy szimplán túl sok is lenne a jóból, hiszen itt meglehetősen hétköznapi problémákról mesélnek nekünk, de aki szereti a földhöz ragadtabb, kimértebb drámákat, annak ez egy telitalálattal is felérhet, mert nagyon szimpatikusan és következetesen mesélnek benne, a szereplők pedig egytől egyik igazán megnyerőek. Szóval valóban mindenki találhat benne valakit, akivel tud majd azonosulni. Aztán ott van még az is, hogy mennyire jól egyensúlyoznak a sorozatban; a csalódásokról, a belső vívódásokról, a beteljesületlen szerelmekről, a karrierrel járó áldozatokról és az anyagi nehézségek leküzdéséről is olyan könnyed és természetes módon közvetít bizonyos üzeneteket és értékeket, hogy az ember néha szóhoz sem nagyon tud jutni.

Ez az egy évad pontosan 16 darab egy órás epizódot ölel fel. Én elég hamar letudtam, és hát nem különösebben esett nehezemre, de ez gondolom ilyenkorra már mindenkinek nyilvánvalóvá válhatott. A nézettsége elég jól alakult, és meglehetősen népszerű is lett (IMDb-n a pontozók 63%-a 9-esre vagy 10-esre értékelte), de valószínűleg ebből sem lesz második évad, ahogyan elég sok dél-koreai sorozat sem kap – csak úgy – egy újabb berendelést. De nem is gond, ez így volt kerek és szép.

Most belemehetnék, hogy belőlem mi és mit váltott ki, de ez annyira úgy sem érdekel talán senkit, és egyébként is elég összetett dolog. Mikor, mit ugye… Sok mindent átgondol az ember, amikor egy ilyen (időben is) szerteágazó, apróbb részletekbe is betekintést engedő szériát néz éppen. Hol felemel, hol összetör, hol megnevettet…

Nem állítom, hogy mindenki lerágja majd a körmét Choi Ung és Yeon-soo kettőséért, de ha valaki nyitottabb és kicsit ki akar szakadni a kommersz, nyugati popkulturális posványból, annak ez egy tökéletes kezdő lökés lehet.

Az Our Beloved Summer egy olyan – érzelmes, de nem érzelgős – sorozat, amelyre ebben a modern, elidegenedő világban talán sokkal nagyobb szüksége lenne mindenkinek, mint amennyire azt a többség – akár csak önmagának is – be merné vallani.

9.2/10


El is gondolkoztam közben, hogy ezt meg hogyan csinálják ott kint. Mármint ezt a minőséget, ilyen mennyiségben. A sorozatos aranykorszak kezdete óta nem nagyon született a nyugati világban ehhez fogható sorozat. (Ha valaki mégis tud, jöhetnek a tippek!) De miért? Bele lehetne menni, hogy ki vagyunk, voltunk éhezve a negatív hősökre, lásd pl. Breaking Bad, House of Cards, és ehhez hasonlók, de valamiért ehhez hasonlót mintha meg sem próbáltak volna írni. Sem az USA-ban, sem Európában. Ilyenkor döbbenek rá, hogy mennyire helytelen az is, amit a kormány nem csak a focival, hanem – úgy néz ki – a filmes iparral is tesz. Rengeteg pénzzel, adókedvezménnyel támogatja a nagy stúdiókat, csak azért, hogy itt, Magyarországon forgassanak, mindezek mellett pedig most pl. majd 5 milliárd forinttal megtolnak még egy Petőfi-filmet is… No comment. Tudjuk mennyibe kerül egy mozijegy. Oszthatunk és szorozhatunk, de hogy ez iszonyatos bukta lesz, az már borítékolható. De nem számít. Ebből mennyi és mennyi kisebb projektet lehetne finanszírozni, tehetségeket felfedezni, képezni… Ezt a pénzt fel lehetne használni arra is, hogy a hazai filmkészítést és írást népszerűsítsék, iskoláknak támogatást nyújtsanak, ha mondjuk több ilyen szakot is indítanának… De nem. Kicsit azt érzem, hogy ezt is erőből és ész nélkül próbálják meg maguknak és a haveroknak kisajátítani, úgy mint a fociban is teszik… De nincs mit tenni, ha összeszerelő és díszletépítő üzemet akarnak Magyarországból csinálni, hát akkor az lesz.

Dél-Koreában is mindössze csak 51 millióan laknak, aztán mégis képesek olyan minőségi tartalmak legyártására, amelyekről nyugodtan kimondhatjuk, hogy bizonyos szinten igazi űrt töltenek be ebben a – streaming szolgáltatók ádáz versenye által – meglehetősen túlzsúfoltnak ható piacon. Sok oka lehet annak, hogy miért tarolnak mostanság az általuk készített mozgóképek, de talán az egyik legfontosabb intézkedésük, amellyel megalapozták ezt a kreatív alkotói közeget, az az lehetett, amikor még ’67-ben képernyőidő kvótát vezettek be, amelyhez aztán a mai napig ragaszkodnak is. Ebben előírták a moziknak, hogy az év 73 napján kizárólag hazai filmeket mutathatnak be, bár az is igaz, hogy ez korábban volt 146 nap is. Persze nem kérdéses, hogy ezt időben meg kellett lépni, mert a torrentezés és az internet miatt ma már hiába korlátoz itt le akárki bármit is. (Maximum azt érnék el, hogy az előfizetők egy részét újra a torrentezés felé terelnék.) Az EU elvileg kötelezi a Netflixet és a hasonló streaming szolgáltatásokat bizonyos kvótákra, azaz a kínálatuk egy jelentős részének (30%) európainak kell lennie, sőt, egyes tagállamok ezt az értéket – a saját országukban – felemelhetik akár 40%-ra is. Ez is valami persze, de ettől ez még csupán egy EU-s intézkedés, a magyar kormánynak a filmiparral kapcsolatos hosszabb távú tervei számomra ismeretlenek, vagy nem túl optimista jövőképet sejtetőek. Most kicsit elkalandoztam, de úgy gondoltam, ha már bennem van, akkor kiírom magamból…

Leave a Reply