Külön falka – 2021

Régen nem nagyon néztem rövidfilmeket. Gondoltam nem lehetnek elég hatásosak, mélyek, hiszen idő hiányában csak a felszínt kapargathatják, hogy aztán mire tényleg belemerülne az ember a történetekbe, már vége is lenne az egésznek. Aztán persze belegondoltam, hogy milyen klassz zenei klipek is vannak, hogy mennyire szeretem néha ezeket újra és újranézni, meg hát igen; sorozatokban és filmekben is kifejezetten szeretem a hatásos montázsokat, persze kellően jó és a pillanatokhoz erősen passzoló zenei aláfestésekkel. Aztán gondoltam érdemes és érdekes is lenne ezek után komolyabban bepróbálkozni ezzel a short movies kategóriával. Kezdésnek megnézem az Újratervezést, a Rossz színészt, a Susotázs valamint az Utolsó hívás c. rövidfilmet. Utóbbit az a Kis Hajni írt (Fanni Szántó segédletével) és rendezett, akinek a Külön falkát is köszönhetjük. Már ez is végtelenül profi munka volt; nagyszerűen, hiteles képekkel, helyzetekkel mutatta be, hogy milyen is a hétköznapi karakterek küzdelme, csetlése és botlása a mai rohanó világunkban, és bár ezen állapotok taglalásában nyilvánvalóan semmi új és forradalmi nincs, azért mindig jóleső érzéssel tölti el az egyszeri nézőt, amikor valaki veszi a fáradtságot, és ilyen kérlelhetetlen pontossággal és kifinomultsággal készít filmet rólunk, nekünk. Innentől kezdve tudtam, hogy látni akarom a Külön falkát. Persze az sem bizonytalanított el, hogy szinte mindenhol magasztalták az SZFE-n végzett hölgy első egész estés alkotását.

És hát nem kellett csalódnom. Minden benne volt ebben a filmben, amiért élni és halni tudok a mozgóképekért. Személyes, valahol szinte már intim mozgóképről beszélhetünk, olyan – társadalmi megítélés szempontjából – perifériára szorult emberekről, akik akár mi magunk is lehetnénk. A karakterek közötti kapcsolatok alakulása, képlékenysége, illékonysága, ilyen természetesnek ható párbeszédekkel, gesztusokkal igazán elismerésre méltó munka. Nem szeretem általában leírni, miről szól egy konkrét film – hacsak nem éppen szét szeretném cincálni –, de itt azért nem nagy titok, hogy a sztori vázát az apa és lánya közötti dinamika testesíti meg. De milyen dinamika is ez… Ha kell, akkor csendes pillanatok közti, elfojtott érzéseket közvetítenek, ha kell akkor frappáns, ámbátor feszült szituációkba helyezik a főszereplőket.

Kis Hajni munkája azért is elismerésre méltó – bár ez valamilyen szinten minden komoly rendező védjegye is –, hogy úgy tud mesélni ilyen elcseszett élethelyzetekről és az ebbe a szinte kilátástalan helyzetbe szorult személyekről, hogy abszolút nem érződik rajta, hogy mennyire távoli világ is ez számára. Nem, nem arról beszélek, hogy a rendező nem lenne empatikus személy, hanem arról, hogy valakiknek ez sokkal könnyebb. Hogy az egyik legjobb példát említsem: David Simon-nak ilyen szinten pl. játszi könnyedség volt úgy összehoznia minden idők egyik legjobb sorozatát, a Drótot, hogy előtte abban a világban élt, abban a világban dolgozott, hiszen bűnügyi újságíróként tevékenykedett, és bár ezt egyáltalán nem lekicsinylő módon értem, de nyilvánvaló, hogy ilyen háttérrel és múlttal sokkal gyorsabban, hatékonyabban és hitelesebben lehet adott témában autentikus mozgóképekkel – cselekményes formában – irányt és kritikát mutatni valamint megfogalmazni.

Nem, kifejezetten nem vagyok nagy filmfogyasztó, a nagyköltségvetésű filmek nagyobbik részét pl. szinte eleve elkerülöm, és mit tagadjam a hazai filmalkotások terén is óriási hiányosságaim vannak, attól függetlenül is, hogy azért a régi és az újkori klasszikusok egy részével is megismerkedtem már. Ezek után aztán nem is feltétlen lesz meglepetés, hogy számomra ez eddig minden idők legjobb magyar filmje. Imádtam a képeket, imádtam a zenéket. Változatosak és hangulatosak voltak; az olykor hipnotikus vagy épp feelgood jelenetekkel együtt iszonyatosan harmonikus egyveleget sikerült velük teremteniük. Annyira jól választottak, hogy pl. a darwave-es Kælan Mikla egyik dala is hallható a film alatt, mely korábban is különösen közel állt hozzám, ebben a filmben viszont hallani meg egészen örömteli pillanat volt számomra. És akkor még meg sem említettem a youtube profilomon korábban kedvencek közé rakott Believer c. remek szerepeltetését.

Konklúziót meg életigazságot megfogalmazni – nem kell félnetek – nem fogok, egyszerűen csupán azt tudom mondani, ami már az eddigiekből is nyilvánvaló lehet mindenkinek; akit csak kicsit is megmozgatnak a drámák, az menjen el egy moziba, és nézze meg ezt az apró kincset. Azon ritka alkalmak egyike adott most, amikor egy magyar film ennyire jól sikerül, és ennyire képes mindenkihez szólni. Nem feltétlen szeretem a kifejezetten életigenlő művészetet, pedig ez valahol mégis az. Az egyik titka az lehet, hogy úgy éri ezt el, hogy közben nem egysíkú, egyoldalú és giccses, hanem igazi hullámvasútként éli meg az ember az eseményeket, ez az egyensúly pedig lehetőséget ad mindenkinek abba kapaszkodni, azt keblére ölelni, akit, amit és amikor épp szeretne. Ennél többet pedig nem is várhatnánk el egy filmtől.

10/10

Szépséges fiatalság

Sajnos – nagyrészt rajtam kívül álló okok miatt – a bloggal nem nagyon tudtam foglalkozni mostanság, ahogyan mással sem érdemben, de ebben belátható időn belül változás fog beállni.

Addig azért legyen itt pár kép a gyönyörűséges Margaret Qualley-ről.

Baron Noir – S01 – 2016

Politikai sorozat és ráadásul francia darab is, de hát mit újat mutathat ez Underwood-ék meg Sorkinék (The West Wing) után? Nyilván rengeteg egyéb mozgóképben találkozhatunk politikai és jogi szálakkal, viszont itt ugye ez van a központi szerepben, nem egy nyomozás mellékzöngéjeként van eladva a dolog. A lényeg, hogy ez sorozat jó, okos, érdekes, szórakoztató, sőt mi több, a pilot az egyik legjobb, amit idén láttam – pedig azért nem kevés szériát próbáltam már be az idei esztendő során.

Az első rész elég pörgős, azt hittem komótosabb, összetett alapokat apránként lefektető kezdést kapunk és a különböző karakterek, események láncolatának esetleges összeérése fogja majd jelenteni a későbbi csúcspontot. Ehhez képest megismerjük a főszereplőket, hogy aztán már az első részben olyan felütéssel kezdjenek, amely tényleg adja magát; nem szórakoztak azzal, hogy az adott problémáig vezető út bemutatásával vesződjenek, ez van, meg kellene valamit gyorsban oldani. Hogy aztán utána fel lehessen tenni a nagy kérdést: „De sikerült?”

Niels Arestrup (Francis Laugier), Anna Mouglalis (Amélie Dorendeu)

Oké, valószínűleg sokakban felmerülhet – még mielőtt nekikezdenének –, hogy habár alapvetően politikával le lehetne írni az egészet, de milyen szinten az, mennyire felszínes, mély, sodró vagy döcögős maga a tartalom? Hát azt kell mondjam is-is. Nyilván a politikai hadviselés valamilyen szinten rohadt mocskos, álszent és képmutató is tud lenni, amelynek polgári vonatkozásában aztán gyakran reflexszerűnek ható kinyilatkoztatások sokasága lesz az eredménye. Engem személy szerint érdekelnek az ilyen témák, pláne, ha ilyen realisztikus a megvalósítása. Hiszen itt nem csak hatalomtechnikai trükközéseket láthatunk hatásos zenével és szép képekkel, hanem releváns problémák felvetését, majd ezek kezelésének meglehetősen rögös és olykor visszás útját is.

Külön tetszetős, hogy érdekesek a szereplők és persze magától értetődik, hogy itt nem jó vagy rossz harcáról van szó, hanem igazi vitákról, társadalmi problémákról, bizonyos hangok felerősítéséről, alkudozásokról, kompromisszumukról és áldozatokról. De tényleg sok réteget lefed ilyen szinten a sorozat, az önkéntesek és a fiatalok bevonása akár a pártba, akár csak szimpla tüntetésekbe szintén csak erősíti ezt a földhözragadtabb, valóságos világképet, melyet ez az évad szerintem nagyon izgalmasan lefest.

Szóval a tartalommal nincs gond, ezt az eddigiek alapján gondolom egyértelmű. De milyen audiovizuálisan? Korrekt. Nem kell sem művészi kompozíciókat várni, sem semmi extrát, ennek itt kb. nem is lenne helye, egyszerűen ehhez a fajta történetmeséléshez az illik, amit látunk. Vannak jó beállítások, helyszínek, a háttérzene is kellemes, de dominánsnak vagy öncélúan túltoltnak soha nem éreztem egyiket sem; összességében kellemes elegyet alkotnak, nagyon jól belesimulnak a cselekménybe.

Simán nézem majd tovább, de most aztán akár tovább is mennék: bátran állítom, hogy hasonló sorozatok megtekintése hasznára válna az egész társadalomnak, mert bár nyilvánvalóan akik tájékozottabbak a közéletet illetően, azoknak sok meglepetést nem fog tartogatni a sorozat (bár ettől még bárkit kikapcsolhat), de úgy vélem, hogy szerte a világban meg kellene próbálni kicsit árnyaltabban látni és láttatni a dolgokat. Persze ezzel aztán el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy ez bizony a politikusoknak nem feltétlenül elemi érdekük…

8.4/10

Babyteeth [ Amíg tart a nyár ] – 2019

Shannon Murphy első, egész estés rendezése meglepően erős darab, témáját tekintve pedig nehezebbet talán nem is választhatott volna kezdésnek, hiszen egy súlyosan beteg lány történetét meséli el ebben a két órában. Láttunk már ilyet nem? Biztos, de nem ilyet és nem így.

Nem egyszerű film egyébként, nem könnyű teljes odaadással szeretni. Ezt majd most szépen kifejtem, mert körülbelül egy hete láttam, és ahogy most szombat hajnalban fogalmazódnak meg bennem a gondolatok, magától értetődő, hogy az egyik legfőbb „hátránya” a film egyik legnagyobb erénye is, akármilyen ellentmondásos is. Oké, oké, de miről van szó? Hát arról, hogy a film hangulatilag csapongó. Igen, ez lehet sokatok számára nem feltétlen negatívum, de én kifejezetten nem szeretem, amikor valami nem túl következetesen képvisel egy irányt, egy stílusjegyet, de mondhatnám úgy is, hogy egyfajta hangulatot; példának okáért egy sötét krimiben ne kezdjenek el 10 percenként poénkodni, illetve oda nem illő párbeszédeket, jeleneteket írni adott esetben csak azért, hogy egy poénnal vagy más agymenéssel kitöltsék és feldobják a kissé ellaposodott cselekményt. Itt viszont a központi téma ugye elég lehúzós már maga is, és ebből adódóan szerintem joggal szét lehetne szedni a filmet, ha nem mutatná be a különböző állomásait Milla útkeresésének.

Sokszor leírom, hogy a színészek parádésak, de hát itt tényleg mindenki remekel. Ez szinte unalmasnak hathat tőlem, de mit tegyek ha így érzem, és egyébként is nyilván minden filmről, sorozatról itt sem értekezem; nem szeretnék középszerű filmeket – időt nem sajnálva –, rendszeres jelleggel kivesézni a blogon. Gondolom érthető, mert hát úgy vagyok vele, hogy aki esetleg erre téved, az elsősorban arra kíváncsi, hogy mi tetszett, mi fogott meg az elmúlt időszakban, nem arra, hogy mire legyintek csak…

Hát ez a film viszont nem nagyon ereszt. Az első felében annyira nem volt erős, aztán egyre jobban azonosultam a karakterekkel, egyre fókuszáltabban hangolódtam rá a helyzetre, szóval idővel bizony beért a készítők minden törekvése. A Milla-t alakító Eliza Scanlen lehengerlő, aranyos, cuki kis lázadó, egy igazi elveszett teremtés, aki tökéletesen hozza a hullámvölgyeken átbukdácsoló tinit. De felsorolhatnám akár az összes mellékszereplőt is, tényleg remek mindenki. Sőt, komolyan mondom, Ben Mendelsohn, az apa szerepében igen visszafogott, de rendkívül sokatmondó arcjátéka már önmagában megérte a mozijegy árát. Nem túlzok, valóban nagyon szerettem; nem láttam minden filmjét, hiszen bizonyos témák engem eléggé hidegen hagynak (vagy csak időm nem volt rá), de amelyben láttam, azokban konkrétan tényleg világbajnok a figura, legyen szó akár a Bloodline-ról, akár az Animal Kingdom-ról.

Ugye megint sokat beszélek általánosságokról és még felszínesen sem kapargatom, hogy miről szól nagy vonalakban maga a film. Hát képzeljétek el; család, betegség, küzdelem, megfelelés, meg ami csak jöhet. És akkor ezt tudjuk is le ennyivel.

Az írás végét – mindentől független – itt és most eléggé gyorsan lecsapnám; az utolsó képsorok, arcok, zenék, meg úgy cakumpakk’ ez a befejezés bizonyára sokáig velem fog maradni. Valahogy biztos lehetett volna még jobb a film, de nem tudom, hogyan nyújthatott volna úgy egyébként ehhez hasonlóan hiteles képet – egy ilyen erős tablót illetően. A pontszám ennyi, nem túl magas, nem is kevés. Érzek egy kis késztetést arra vonatkozóan, hogy fentebb pontozzam kicsit, de ezzel szerintem kivárok a második megtekintésig. Mert arra kétségtelen, hogy időt fogok szakítani.

8.3/10

J.D. Barker – Szíve ​helyén sötétség [ She Has A Broken Thing Where Her Heart Should Be ]

Kicsit tovább tartott letudnom ezt a 720 oldalt, mint szerettem volna, de ez részben a körülményeken bukott el most. Ennek ellenére nagyon jó kis történetet kaptunk, remek leírásokkal, karakterekkel. Ettől független nem tudok 10/10-et adni rá, mert bizonyos részei jobban tetszettek; a felvezetés, az alaphelyzet lefestése, a főszereplő kissrác gyerekkorának leírása pl. a könyv első negyedében irtózatosan zseniális volt – bármikor be tudnám újra és újra falni.

Mindezeket pedig – egy ideig – pont annyi misztikummal édesítették meg, amennyi még nem csapott le a dráma éléből semmit, sőt inkább kiszínezte azt. És akkor egy idő után a meglehetősen egyszerű történet elkezdett egyre komplexebb lenni; kicsit pörgősebb lett a regény, több szálon futottak az események, és ez jó is volt a maga nemében, meg nem is. Nyilván jól esett, hogy tempó váltás történt, de nekem személy szerint néhány apróbb részlet már-már sok is volt. Egy ilyen hosszú regénynél nyilván nem tudom megfogalmazni és egyértelműen kijelenteni, hogy mitől nem tökéletes nálam; ha napokat agyalnék akkor sem biztos, hogy rájönnék, hogy miképpen alakítottam volna a cselekményt, miről írtam volna kevesebbet vagy többet, illetve máshogyan. Azt tudom, hogy mint már említettem, voltak a regénynek erősebb részei, és voltak gyengébbek is. Önmagában nincs is ezzel gond, ez szinte minden szórakoztatóipari termékre igaz; a katarzisnak, a legjobb, legütősebb pillanatoknak is meg kell ágyazni valamikor. Én viszont úgy gondolom, úgy tapasztaltam, hogy az igazán jó könyveknél, sorozatoknál az ilyen csúcspontokat megelőzően legalább annyira érdekes, ha nem érdekfeszítőbb már maga az odáig vezető út is. Itt valahol azonban mintha kissé félre ment volna valami.

A csúcspont előtt már annyi minden történt, hogy kicsit mehh lett az egész. Nem volt rossz, nem volt kifejezetten ötlettelen vagy unalmas, de sajnos semmi extrát nem tartogatott Barker a végére. Tényleg kicsit hullámvasútszerű olvasmány a Szíve helyén sötétség; hol ilyen, hol olyan. Középszerűnek persze sehol nem mondanám, még azt is fenntartások nélkül el tudom képzelni, hogy tömegek új kedvencének tárgyáról írok most. Ahogy látom a hazai és a nemzetközi értékeléseket, nagyon sokan már most is odáig vannak a könyvért.

Nekem azonban van még egy gondom vele, a fentieken túl. Az írás olyannak tűnik, mintha nem tudták volna eldönteni, hogy milyen műfajban is szeretne maradandót alkotni a szerző. Ez az első könyvem tőle, így sajnos nem tudom, hogy a többiben miben erős, miben gyengébb, de az biztos, hogy itt a családi dráma, a személyesebb dolgok (leginkább a történet elején) sokkal hatásosabbak voltak, mint a későbbiek során bizonyos cselekményesebb részek és átvezetők. Nincs gondom a darkosabb fantasy elemekkel, történetekkel sem, de néhány dolgot itt lehetett volna ilyen téren visszafogottabbra venni, és akkor járhatna érte akár a maximális értékelés is.

A könyv mindezek ellenére igen emlékezetes képekkel gazdagítja az olvasásért rajongó lelkünket, bizonyos részein még most is mosolygok – már amikor felidézem őket –, olyan jól sikerültek. Szóval egy szépen megírt, izgalmas, az elejétől kezdve érdekfeszítő és szívhez szóló, mindezek mellett pedig eléggé ambiciózus történet Barker misztikus krimije. Igazából bárki szerencsét próbálhat vele, csalódás szerintem majdnem ki van zárva, maximum másban is maradhat egy kis hiányérzet az olvasottak után.

9.2/10