The Classic [ Remekmű ] – 2003

Úgy érzem most magam – a film megtekintése után –, mint akin átment egy úthenger… Na jó, úgy még talán nem, de biztos jobban teszem, ha nem nézek most tükörbe. De persze jobban lefesti a helyzet komolyságát, ha egyenesen azt mondom; szakítás után szokott – általában – így kinézni az ember…

Pedig annyira talán nem is lehúzós ez a két óra… (Ááhh, dehogy!) Nehéz hirtelen bármit is írni, szó szerint össze kell szednem magam. Pedig már az első perceitől kezdve egy iszonyat aranyos, romantikus, szívmelengető és olykor humoros kis dráma benyomását keltette. Tette mindezt olyan zene társaságában, hogy ha tudnék, örömmel és bátran csettintettem volna alatta.

Hogyan indul hát Kwak Jae-yong filmje… Hogy ne áruljak el semmi komolyat az elejéről sem, annyit mondok, hogy egy fiatal lány kezébe kerül egy doboz, amely telis-tele van az édesanyja által féltve őrzött levelekkel… És akkor legyen is elég ennyi. Ezen két órában két idővonal van: a múlt és a jelen. És bár előbbi jóval hangsúlyosabb szerephez jut, messze nem állíthatnánk, hogy utóbbi akár csak felesleges időhúzás is lenne. Messze nem érződik rajta a keretes szerkezet erőltetettsége. Könnyedén induló, kellemes, simogató, mosolygós, de közben végtelenül grandiózus mű benyomását kelti a film.

A film első felében ettől még azonban szerintem vannak olyan pillanatok, amikor kicsit mintha leülne – de legalábbis nem lenne elég feszes – a cselekmény… De aztán a második felében semmi panaszra nem lehet okunk. Ezzel nem azt mondom, hogy hirtelen tempóváltás lesz, csak összeállnak a dolgok; záródik az olló, összeszorul az ember szíve, és inkább nem is folytatom… A történet persze nem annyira bonyolult; csupán kell egy kis idő mire – apró láncszemek formájában – minden a helyére kerül… De biztos vagyok benne, hogy imádni fogod ezt a kis kirakóst…

Az egyik főszereplő az a Son Ye-jin, akinek egyik nagy sikeréről, a Crash Landing on You c. sorozatról már írtam. Hát nagyon-nagyon ennivaló volt ebben a filmben. De ez nyilván nem csak neki köszönhető. Mármint az utolsó fél óra az tényleg elég durva volt. A fényképezés, a szereplők, a karakterek, a sztori és aztán ez a fajta hihetetlen lezárás… Ne mondd, hogy láttál már tökéletes vagy szép végkifejletet, amíg nem nézted meg ezt a klasszikust… Nem sok ilyennel találkozhat az ember az élete során.

Ezek után már nem csodálom, hogy IMDb-n úgy röpködnek a 10/10-es szöveges értékelések rá, mintha jószerével mást sem lehetne rá adni… Mindegy, most nem ragozom tovább a nyilvánvalót; nagyon-nagyon betalált. A feléig úgy egy szép 8/10-et néztem ki belőle, de utána annyira belehúztak, hogy én komolyan elgondolkodom egy maximális értékelésen. Mondanám, hogy majd újranézem hamarosan, mert igazából bőven megérné. Más kérdés, hogy nem tudnám mostanság rávenni magam… Egy biztos azonban; ha valamit, akkor ezt viszont meg én teszem el egy féltve őrzött helyre. Digitálisan, fizikálisan és lelkileg is…

9.5/10

The Batman [ Batman ] – 2022

JackOneill ajánlotta még be ezt a filmet az 57. vetítőtermes fordulóba. Nem mondom, hogy annyira kíváncsi voltam rá, hiszen eleddig még nem néztem meg – pedig mióta megtehettem volna már –, de azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem agyaltam rajta premierkor, hogy elmenjek-e rá a moziba. Aztán csak nem mentem. Szerencsére, mert ez nekem meglehetősen kínkeserves 3 óra volt…

Annyira nem tetszett, és annyira felbosszantott a film a végére, miközben mostanában annyira bejött néhány viszonylag egyszerű, és totál hétköznapi történet (My Tomorrow, Your Yesterday / Tune in for Love), hogy gondoltam kiírom magamból egy nagyobb írásban, hogy az meg aztán miképpen lehetséges, hogy egy sötét, hangulatban erős és hozzám elvileg passzoló, látványos és komoly akciófilm és krimi kombinációja ennyire mellé menjen. Lehetne azt mondani, hogy én változtam ennyit, és többre értékelek bizonyos típusú alkotásokat, vagy ennél bonyolultabb a dolog, és bőven benne van az is, hogy a The Batman eléggé gyenge lett?

A válasz valószínűleg is-is. Talán tényleg változtam valamennyit. (Bár valaki biztos nem érzi ezt ki belőlem.) Hogy aztán pedig mi történt velem az elmúlt (10+) év alatt, amely ennyire átalakította – pontosabban fogalmazva –, ennyire leszűkítette a filmes és sorozatos választásaim körét, abba most bele sem megyek, maradjunk annyiban, hogy valamibe szerintem belefáradtam; idő vasfoga megrágott, aztán kiköpött magából.

Matt Reeves filmje pedig… Totálisan középszerű. Egyes elemeiben nagyon jó és profi, de számos tekintetben szinte borzasztó. Mondjuk nem is értem mit vártam, amikor nekem a Joker is nagyon mellément… És nem, tényleg nem úgy álltam a filmhez, hogy nekem ez márpedig nem fog tetszeni, és majd szépen megmondom a tutit megint. Ez a film percről percre egyre gyengébben muzsikált, egyik hiányosság, és hanyagság követte a másikat…

Az elején nem vártam, hogy Heat vagy The Dark Knight szinten berobbantják “a vásznat”, de ennél azért mindenképpen többre számítottam… De oké, legyen, történt ami történt. Elindult egy lassú építkezés. Amit megdobnak egy Nirvana számmal. Hát komolyan mondom, a falat kapartam tőle. Nem rossz nóta – én is szeretem –, a gond nem ebben keresendő, hanem abban, hogy egy ekkora költségvetésű filmben miért is kell – akárcsak egyszer is – használni egy ennyire népszerű együttes dalát… Még ha csak egyszer éltek volna vele ugye… Komolyan ennyi eredetiségre való törekvés nem szorult beléjük?

Az olyan hibákból nem is szeretnék beszélni, amikor valakivel headseten keresztül beszélnek, miközben maga a terep rázós; veszélyes alakok vannak az alany körül, de az illető azért önfeledten trécsel látszólag magában – teljesen feleslegesen. Gratulálok. A legnagyobb gond viszont a tartalom. Annyira üres ez az egész, hogy már fájt nézni. Próbál darkos és hangulatos lenni, valamilyen szinten be is jön neki, vannak jó képek és beállítások, de ha ez nincs, én tuti kinyomom egy idő után… Nem csupán mert iszonyat vontatott és unalmas volt, hanem mert alapvetően ez egy hibás koncepcióra felhúzott film. Ebben a filmben szinte mindenki beteg, depressziós, korrupt és hatalommániás… A sztori annyiban kimerül, hogy a rossz megbüntetné a rosszat, aztán a jó kergetné ezt az öntörvényű “főgonoszt”. A pozitív karakter meg tök jó lenne, ha valóban jó is lenne. De sajnos nem csak lerágott csont a múltja, hanem unalmas és mű is a vergődése – pláne egy ilyen hosszú filmben –, arról már nem is beszélve, hogy akkora erőfölényben van, hogy ennyire fárasztó bunyókat és akciószegmenseket rég láttam már… Nevetséges. Hiába szerettem az Arkham játékokat, ami ott élvezetes és fun, az egy filmben nem feltétlen az…

Olvass tovább

My Tomorrow, Your Yesterday – 2016

Hát, ezt bizony lehet nem mostanában kellett volna megnéznem. Mármint azt hiszem, túlontúl merész voltam, hogy ezt bevállaltam. Persze ismét beletrafáltam, mert nagyon szerettem ezt az 111 percet. Pedig néha elég “nehéz” volt…

Takahiro Miki rendezte ezt a Takafumi Nanatsuki azonos című regénye alapján készült filmet. Mondjuk ez nekem sokat nem mond még most sem; eddig egyiküket sem ismertem… Igazából kifejezetten keletről kerestem mostanában néznivalókat. Próbáltam olyan mozgóképekre lelni, amelyek még kint sem feltétlenül alapvetések, de a lényeg, hogy azért esélyes legyen, hogy engem megérintsenek…

Hát mint az első sorokból kiderülhetett, sikerült megint egy ilyet választanom. A Tune in for Love [ Szerelemre hangolva ] után megint itt egy alig ismert kis gyöngyszem. Azt írtam, hogy néha meglehetősen nehéz volt nézni… Nem túloztam az elején, tényleg így volt. Egyszerre iszonyatosan aranyos kis film, csodálatos zenékkel és képekkel, de közben meg valahol végtelenül szomorú is. Ritka az olyan pillanat szerintem, amikor látod, hogy miközben valaki önfeledten vigyorog egy jelenetben, te szomorúan nézel ki a fejedből…

Szóval úgy üljön neki mindenki, hogy ez egy kimondottan romantikus film. De annak csodálatosan szép. Nem több, nem kevesebb. Nem giccses, csak érzelmes. Mondjuk vigyázni kell vele tényleg, mert – ezzel a nem éppen mindennapi, eredeti (!) filmzenéjének, valamint az olykor kifejezetten erős képeinek hatására –, szem szinte biztos, hogy nem marad szárazon…

A történet maga totálisan egyszerű, de azért van benne egy aprócska csavar… Én úgy tekintettem meg, hogy ismét nem néztem utána semminek, semmi trailer, semmi leírás, csak a play gombra bíztam magam… És ismételten nagyon jól jártam. Szerintem mindenki tegyen hasonlóan. Remélem a poszter, a képek, vagy a belinkelt zene meggyőz arról, hogy legalább egyszer meg kellene nézned – már ha alapból nem utasítod el ezt a műfajt…

Nem tudom, akarjak-e “nagyokat” mondani… (Pontosabban próbálkozzak-e meg vele…) Lehetne beszélni az időről, az első szerelemről, az emlékekről, a jövőről, vagy úgy általában a kapcsolatokról. De néha kár lenne ezzel vesződni és túlragozni. Meg sok újat nem lehet ebben elmondani. Majd vagy érez valamit az ember, vagy nem…. De simán benne van, hogy csak meg vagyok – talán kicsit – szeppenve…

Suguru Matsutani: 初めてのデート / ぼくは明日、昨日のきみとデートする Original Soundtrack /

A lényeg annyi lenne, hogy a képeken látható két fiatal találkozik, és valami elkezd kialakulni közöttük. (Tudom-tudom, erre magatoktól is rájöttetek volna…) De hogy meddig jutnak el, illetve minden rendben lesz-e velük, az már más kérdés… Sok mindent mi is meg tudunk oldani a való életben, viszont mindenki érezte már biztos úgy, hogy olykor szembe találjuk magunkat olyan pillanatokkal vagy dolgokkal, amelyek mintha messze felettünk állnának, és bizony hiába ágaskodunk, kapaszkodunk akármeddig és akárhogyan; némelyik árnyék elől egyszerűen nincs menekvés…

Nem mondanám azt erre a filmre, hogy a legjobb romantikus dráma, amit valaha láttam. Oké, ezt mondjuk rengeteg másik – szintén remek – filmre is el lehet mondani… Máshogy fogalmazok akkor: még az is lehet, hogy a romantikus drámák top 20-as listájába sem biztos, hogy bekerülne. Abban ellenben azért egészen biztos vagyok, hogy a legszebbet be merném rá vállalni, és nem csak úgy a toplista aljára biggyesztve, hanem valamelyik előkelő helyen szerepeltetném ezt a – valamilyen téren – mindent elsöprő alkotást. Fényezhetném én még a szereplőket is, hogy mennyire jól mutattak egymás mellett, de teljesen felesleges lenne. Látod – remélem majd – saját magad is…

9.2/10

Alvvays – Friss, live felvételek ❤️😍

Lemegyek dedóba, hogy már a címben is szmájlizom, de hát jobb később, mint soha… 😅 És hát mikor máskor, ha nem amikor ilyen hihetetlenül jó élő (és még szinte ropogós) felvételeket találtam róluk a youtubeon!

fotó: Richard Wintle

Még jó, hogy nincs egy (fő)szerkesztő az oldalon, mert már rég kipenderített volna innen. 😄 De mondjuk nekem ne panaszkodjon senki, miközben pl. tegnap a telex a címlapon, a cikk címével (!!) spoilerezte el Zoe Kazan új filmjét… (Én nagyon haragszom az ilyenekért, hiszen ez több emberen is átment ott, és köszönöm szépen, én innentől telexet nem olvasok… Nem hiszem el, hogy nem tudtak volna enélkül egy frappáns címet adni a kritikának…)

De térjünk a lényegre. Az Alvvays – Molly Rankin énekesnő gyönyörű hangjának és mosolyának hathatós segítségével – nem olyan rég jelentkezett az év legjobb korongjával. Mármint tényleg: RYM-on a 10. legjobb lemez jelenleg is, és már csak másfél hónap van vissza az évből…

Összeszedtem pár kedvencemet. (És szerencsétlenségetekre, még kommentálom is pár gondolattal őket…) Szóval ha ismered őket, ha nem: füles, hangszóró bedug vagy bekapcsol, fényerő fel, aztán lejátszás! 😅

01. # Party Police

Hogy én ezt mennyire imádom… Az első lemez egyik nagy slágere. Annyira nagy, hogy én eddig 460 alkalommal hallgattam meg… És ez csak az, amit a rendszer rögzített is. 😄 Oké-oké, de miért tetszik nagyon – egyébként – ez a felvétel? Hát Molly miatt. Nem szimplán azért mert kócosan is (sőt) nagyon szép hölgy, vagy mert különösen jók a fények, azaz jó a kép és hangminőség. Ennél sokkal többről van szó… Arról, hogy irtózatosan cuki. Munka után ülök a buszon – akkor láttam negyedszer ezt a felvételt –, és úgy vigyorogtam a telefonom képernyőjére, mint egy tökkelütött. Oldalra is néztem, nehogy valaki nettó idiótának nézzen. (Nem mintha nem lenne már mindegy… 😅)

A mosolygás ragadós – szokták mondani. Hát itt ez aztán hatványozottan igaz… És az jutott még közben eszembe – mármint azt hallottam még ki a felvételből (ismerem már annyira a dalt) –, hogy tudjátok; van olyan, amikor valakivel beszéltek telefonon vagy személyesen, és ha bár éppen nem is látod az arcát, de a hangjából tudod, hogy mosolyog. Hogy nagyon mosolyog. Hát sok minden más mellett ezért is rajongok ezért a felvételért…


02. # Fourth Figure & Archie, Marry Me

Itt viszont két dalt hallhattok együtt. De így az igazi. Az első tétel az új, Blue Rev c. albumjuk zárótétele, egy viszonylat rövid szerzemény, amely inkább egyfajta átvezető szerepét töltheti be egy koncerten, de annak aztán több, mint tökéletes. Molly hangja egészen elképesztő.

Aztán jön az Archie, Marry Me. Klasszikus, gigasláger. Mit írjak rá… Szóval emlékszem – amikor még anyukáméknál laktam –, volt otthon egy nagyobb favágási projekt – télire. Hasogatás, elpakolás, stb. Öcsémmel kaptuk meg a melót, de én kivittem a bluetooth hangszórómat, és egész nap az első lemezüket hallgattam. Annyira lelkesen belejöttem, hogy mondtam a tesómnak, hogy megcsinálom az egészet egyedül – ha egész nap betart, hát akkor betart… Apu győzködött, hogy szóljak neki, de én meg úgy voltam vele, hogy öcsi meg haladni akart a dolgaival – gondoltam, hogy menni fog ez nekem egyedül is –, és így nekem meg szólhatott kint az udvaron a saját zeném… Apu legnagyobb örömére ugye. 😂 Na én akkor jött ez a dal… És most is elevenen itt van előttem, hogy ő is nekikezdett a dúdolásának (meg a Hey, hey-esésnek!) miközben tett-vett körülöttem. 😄 Ragadós na!

Ez a felvétel meg szerintem bitang jó lett, imádom ahogy a zenekarral együtt “lélegzik” a közönség, és nincs “szétválasztva” a két hangsáv… El is képzeltem magam, ahogy a – hallhatóan – lányok között ott állok, és elkezdek sikítozni én is… 😂


03. # Dreams Tonite

Már megint azok az álmok. Mondhatnátok. 🙂 Ezen remekmű a második lemezükről (Antisocialites) származik, és emlékszem, amikor először elindítottam, alig hittem a fülemnek. Olvadoztam, gyönyörködtem, tátott szájjal szinte lefagytam. Miközben írom ezt a kis bejegyzést elindítottam ezt a dalt és újfent kirázott a hideg. Jajj, hogy én ezért mennyire odáig vagyok… Erre nem csak a lábaimmal meg az kezeimmel “táncolok”, hanem a szívemmel is. 😄 (Oké, tudom, sok lesz ez már… 😅) De tényleg van az úgy, hogy amikor hallgatsz valamit – pláne már több ezer letudott lemez után –, akkor ledöbbensz, hogy valami ennyi és ennyi dal után is még ennyire magával tud ragadni… Hát ez ilyen volt. Szerelem első hallásra…


04. # Very Online Guy

És akkor most legyen ez az utolsó. Rövidre fogom, hogy miért is ezt választottam. Molly itt szinte térdelve táncol. ☺️ Egy rövid kis nóta ez, de nagyon jó a ritmusa, és hát az egyik titkos favoritommá nőtte ki magát az új lemezről… “óóóóóÓÓóóóóóóÓóóóóÓóó” 😀

Rinse: Without You és Wait For Me

Hú, de nem figyelek… A Rinse nevet viselő együttestől eddig két dalt nagyon imádtam. Mindkettőhöz készült klip is. Elég sokszor le is játszottam őket, de a 2021 tavaszán megjelent EP-jüket valamiért nem vettem tüzetesebben szemügyre, aztán pedig ott van rajta a második dal, a Without You

Az a Without You, amitől tegnap óta képtelen vagyok elszakadni… Először kezdjük akkor a legnyilvánvalóbbal. Hallottam már rengeteg olyan tételt, amelyben ezt énekelik el, de bizony ennél szebbet talán még sohasem. Részemről állhatna az egész dal csupán ebből a kétsoros refrénből is. 😅 Persze azért nem, mert valóban imádom, ahogy szépen apránként felépül a dal, ahogy egyre dallamosabb, közben meg árnyalatnyival pörgősebb is lesz. Azt meg sem kellene talán már említenem, hogy mennyire elolvadok attól, ahogyan a végére a Without You mellett – a háttérben finoman megbújva – eléneklik még egyszer a dal utolsó sorait…

Tényleg gyönyörű dream pop szerzemény, és ezzel a kórussal színesítve aztán pláne szó szerint az ember bőre alá kúszik… (Még ha csak odáig kúszna ugye…)

On the back of a bus
Had a dream that I was
Falling asleep in your arms
So deep in your arms
And wherever I was
I could say what I want
Make believe that I won’t
Ever leave like I was

Without you
Without you

Nagyon remélem, hogy jövőre kijönnek végre egy nagylemezzel. Az Alvvays és Hatchie egy ideig kihúzva – idén ők letudták, amit le kellett –, szóval örülnék neki, ha nem kellene éveket várni egy erős kis álmodozós korongra.

Egyébként van egy másik remek daluk is. A Wait For Me. Ez egy régebbi szerzeményük, és ahogy olvastam, még maga Joe Agius (énekes, gitáros, dalszerző) sem teljesen érti, miért nem tették fel az EP-re, pedig neki mai napig nagyon tetszik a dal. Nem is lehet véletlen, hogy azért csak eljutott hozzánk is.

Aki egyébként a másik, említett két nagy kedvencemre kíváncsi tőlük, az ide kattintson: Back Into Your Arms feat. Hatchie / Tell Me Tell Me Tell Me. Csodás kis dalok, remekbeszabott képekkel. Ja és majdnem elfelejtettem, hogy az énekesnek van egy másik zenekara is (The Creases), amelyen ott van az egyik legjobb indie rock nóta, amit valaha hallottam. A Static Lines. Meghallgatom megint, aztán négy percre újra 20 éves leszek… 😅

Mindig gondolkodtam egyébként rajta, hogy milyen zenét játszanék és szereznék szívesen (már ha zenész lennék ugye), de még mindig nem tudnám eldönteni… De ez a dream pop tuti kicsinálna… Na nem mintha nem lennének súlyosabb stílusok, csak hát na, – tudjátok –, ez az állandó álmodozás…

Tune in for Love [ Szerelemre hangolva ] – 2019

Na megint helyben vagyok… Régóta szemeztem ezzel a filmmel. Bár körülbelül semmit nem tudtam róla. Annyit viszont igen, hogy nagyon aranyosak és hívogatóan szépek voltak mind a promóciós képek, mind a plakátok. És nem is kapott olyan rossz értékeléseket… Sőt, az egyik trakt.tv-s barátom is 9 pontot adott rá. Én meg úgy voltam most vele, hogy ennyi sötét krimi után igazán megérdemlek másfajta pofonokat is az “élettől”. Öngondoskodási level 99. 😅

Szóval az elvárásaim nem voltak túl nagyok. A rendezőt és a filmjeit úgyszintén nem ismertem. Persze rákerestem… Ji-woo Jung-nak nem ez az első munkája, de a korábbiak eléggé kihagyhatónak tűnnek; sem az értékelések átlaga, sem az érdeklődés nem nevezhető felfokozottnak körülöttük. (Nem mintha utóbbi annyira érdekelne, bár azért az tény, hogy a nagyon underground darabokat elég beszerezni is…) Fogtam hát magam, kajáltam, feltettem a lábam a puffra, majd aztán erre a két órára hagytam magam mindenfélét érezni. És milyen jól tettem, hogy adtam egy esélyt a filmnek…

Egy nagyon egyszerű kis dráma és romantikus love story ez; teli remek képekkel és zenékkel. De talán a leglényegesebb dolog nézői szempontból, hogy az idő – a megtekintése alatt – annak ellenére is szinte elrepült, hogy itt aztán pedig nem volt olyan eszeveszett tempó… Elismerem, nekem könnyű dolgom van; érzelmileg is eléggé könnyen rá tudok hangolódni bizonyos dolgokra, miközben aztán kár lenne tagadni, hogy mennyire imádom ezeket a kis utcákat nézni, szinte már érezni. És hát a legfontosabbról még nem is beszéltem: minden egyes alkalommal örömteli látni, ahogy a főszereplők elügyetlenkednek a maguk kis sajátos világában.

Igen, bizonyos szinten bejáratott kliséket is alkalmaz a film, de vannak olyan alkotások, amelyeknek mindez lazán megbocsátható. Meg hát ez egyébként is érzékeny témám. Mármint ez a közhelyes téma. Előbb-utóbb mindenki szerelmes lesz nem? Veszekedés, szakítás, kibékülés… Mindenki átélt már biztos ezek közül jó néhányat. Szóval én azt mondom, nem kell mindig formabontó csodát várni mondjuk egy romantikus filmtől. És most nem arról beszélek, hogy a lécet lentebb kellene – akár nézőként, akár készítőként – helyezni, hanem arról, hogy néha jó lenne, ha megpróbálnánk többre értékelni az egyszerű szépséget, a természetességet, a könnyedebb filmalkotást is.

Amivel számomra eladta még magát ez a kis kincs, az a két főszereplő között ragyogó kémia volt – tényleg irtózatosan helyesek voltak. De persze az is különösen impulzív hatással bírt, ahogy az idő múlását érzékeltették velünk. Igen, tudom; ki nem hallotta már azt az élete során, hogy “egymásnak teremtettek benneteket”, aztán sokszor mi lesz a vége… De azért jó leírni, hogy mennyire cukik is voltak… Hogy ez az állapot egyébiránt milyen formában mutatkozik meg, és meddig maradt fenn, az már más kérdés…

A zenék nagyon kellemesek, már-már fülbemászóak voltak. Most hallgatom az OST-t, és nem is tévedtem… Szerintem itt ragadok még amíg a végére nem érek. (Vagy tovább…) Közben meg már azt sem tudom mit akartam írni. Elkalandoztam… De megvan! Természetesen már csak azért, hogy valami érdemleges és értelmes gondolat is szerepeljen itt – legalábbis megpróbálkozom vele…

Ha meg szeretném fogalmazni – egy összetett mondatban –, hogy mit is láttam ebben a két órában, azt írnám, hogy nem csupán az első, olykor már szinte eufórikus lelkesedéssel átitatott szerelem elsöprő erejének egyfajta fuvallatát, hanem egy meglehetősen konkrét üzenetet is azzal kapcsolatban, hogy merjünk végre boldogok lenni, és igyekezzük végre ne szabotálni saját magunkat. Végtelenül egyszerű kis gondolat – tudom –, de biztos vagyok benne, hogy sokunkra ráférne, ha legalább egy kicsit elmerengenénk ezen…

Letölteni – jó minőségben – egyébként elég macerás (és időigényes), szívtam is a képekkel emiatt. De Netflixen szerencsére fent van!

9/10

Forbrydelsen [ Egy gyilkos ügy ] – S03 – 2007-2012

A harmadik és egyben utolsó évaddal eléggé meg tudtak lepni a dánok. Ezúttal pörgősebb, izgalmasabb, igazi és valóban komoly téttel operáló történetet sikerült letenniük az asztalra, amely aztán persze – Forbrydelsen-re jellemző módon – ezúttal sem sokszor késztetett mosolygásra. Ennek ellenére az írok képesek voltak – már ezen szezon kezdetétől fogva – még kiemeltebb szerepbe helyezni a kedvenc nyomozónőmet.

A cselekmény a szokásos módon indul, találnak valamit, aztán elindul a nyomozás, kutakodás. A csavar az a dologban, hogy közben történik még valami… És innentől kezdve válik igazán érdekessé a dolog, mert mint fent említettem, így már nem csak az a kérdés, mi történt a múltban, hanem az is, hogy mi történik a jelenben, illetve mindez mit eredményezhet a jövőre tekintve…

Most aztán tényleg dilemmák sorával szembesülnek a karakterek. És ezen – gyakran igazán szorult – helyzetüket nem csak a munkájuknak, és az abban meghozott akár téves döntéseiknek köszönhetik… A magánéletre bár továbbra sem sok időt fecsérelnek a készítők, de azért nem panaszkodhatunk ilyen tekintetben – pláne a korábbi évadokat elnézve. Igazából kifejezetten elégedett vagyok az itt látottakkal. Szegény Lund olykor annyira “esetlen” továbbra is, hogy kifejezetten szomorú lettem tőle. Mármint úgy értve, hogy sajnáltam. Nem csoda mondjuk, elég sokmindent átélt már, és nyilván az sem segít neki, hogy egy csomó mindent saját magának köszönhet. Az meg rajtam nem segített, hogy bizonyos dolgokat – már amit a fejéhez vágtak –, akár mondhatták volna nekem is. Arról már nem is beszélve, hogy némelyik kritikára mintha én válaszoltam és reagáltam volna helyette… Persze nincs ebben semmi különös, ezzel kapcsolatosan biztos számlálatlanul sok sorozatrajongó érez hasonlóan. De ettől még tény, hogy működtek, és finom részletek képében, apránként egészítették ki a magát a krimit. A sorozat így aztán nem tévesztett fókuszt; továbbra sincs egyetlen egy töltelék rész sem.

Az sztori maga pedig… Hát az ismét kemény volt. És az egyik “kedvenc témámat” dolgozta fel. Továbbra is jéghideg és sötét ez a világ, de közben meglepően érzékenyen érintő darabbá is vált. Mindezek mellett pedig kézzel fogható feszültséggel és rengeteg megválaszolatlan kérdéssel tarkított, összetett és bonyolult ügy rajzolódik ki előttünk – ebben a már-már pszichothrillernek is beillő történetben.

Egy igazi kis visszaszámlálás ez; versenyfutás az információkért, a nyomokért, és hát leginkább egy életért magáért – egy lehetőségért, a remény életben tartásáért. Annak ellenére, hogy meglepően sodró lendülettel indítanak, valahogy sikerült elérniük, hogy egy pillanatra se üljön le a történet. Mindezekből szerencsére nem az következik, hogy kapkodó, elemeiben vagy szerkezetében széteső, a szálakat inkonzisztens módon kezelő percekkel támasztják és foltozzák a lendületes sztoriban tátongó – esetleges – apróbb lyukakat. Esetleges, mert én nem nagyon találkoztam ilyen momentumokkal. A nyomozás ismét végtelenül következetes és hiteles módon zajlott – dacára annak –, hogy a nyomozók munkáját árgus szemekkel figyelték nem csak a politikusok, hanem a befolyásos hozzátartozók is. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem hibáztak volna, sőt…

A kérdés, ami engem is nagyon foglalkoztatott, hogy hogyan és mikor lesz lezárva ez a dráma. Hát ilyen tekintetben sem kellett csalódnom, szerintem meglehetősen felkavaró befejezést kaptunk. Nehéz rá igazán mit mondani, mert amikor a sorsdöntő pillanatokra gondolok, egymás után pattannak ki bizonyos gondolatok – kérdőjelek és felkiáltójelek társaságában – a fejemből; úgy, mintha én magam is a sorozat és az ügy részese lennék. És a Forbrydelsen ebben a legjobb. Ízelítőt kapunk abból, milyen is lehet jelvénnyel a kezünkben dolgozni, állandóan nyomás alatt lenni, a munkától gyakran egy percre sem szabadulni. Nem mondanám, hogy annyira élvezetes lehet… Kétségtelen, hogy a győzelem, a megoldás és az igazság felszínre hozása mindennél többet érhet. De valóban így is van? Akkor is ha ennek aztán nagyon komoly ára lehet?

Nekem ez a kedvenc évadom a háromból. Megmosolyogtató valahol, hogy a The Killingnél (US) is a harmadik lett a favoritom. Nagyon örültem egyébként, hogy ismét nem – egy az egyben – lett lemásolva a sztori; van ami megegyezik, egy csomó minden meg nem. Egy valami biztos viszont; nem ettől látom majd összességében szebbnek és jobbnak a világot…

10/10