Most nézzétek meg ezt a plakátot… Hát nem végtelenül kedves, feelgood hangulatot sugároz magából? Naná, hogy régóta meg akartam nézni… Aztán most, hogy próbálok még színesebb és mosolygósabb dolgokat is bekavarni a filmes és sorozatos naplómba, hát jobb pillanatot talán nem is találhattam volna arra, hogy megnézzem Nithiwat Tharathorn rendezését.
Az úr 2014-es thaiföldi filmjéről szerintem nem fogok nagyon sokat írni. Annyi minden másról is kellene már, miközben talán nem is feltétlen szükséges egy ilyen alkotásról sokat mesélni, amely egyébiránt egy megtörtént esetet dolgoz fel. Hogy azért valamennyire legalább képbe kerüljön mindenki, – az is, aki nem figyelt, hogy mi van a plakátra írva még –, hát most idézném az oda vésett szavakat: “Is it possible to love someone you’ve never met?”
A történet középpontjába két fiatal tanár kerül, akiknek útjai így vagy úgy, de keresztezik egymást. Többek között betekintést nyerhetünk abba, hogy ki, hol és hogyan foglalkozik a gyerekekkel, miközben azért próbálnak eligazodni az életüket érintő kérdések és kétségek kusza tengerében is… Igen, lehet ők maguk sem tudják néha, hogy csak menekülnek-e… Ahogyan persze közben lehetséges az is, hogy akármi is vezette őket oda, megeshet, hogy ott olyan kincsekre és csodákra lelnek, amelyekre egészen biztosan nem számítottak. És még ha így is lenne… Mindannyian tudjuk, hogy ezek felismerése és a lehetőségek megragadása már egy külön történet ugye…
A helyszín és a hangulat szerintem szenzációs, én pl. könnyen el tudnám magam képzelni így elszigetelve. (Igazából csak a díszleteket kellene itthon kicserélnem. 😅) A lényeg annyi, hogy egy viszonylag egyszerű, ám nagyon szívhez szóló kis sztori ez. Amely annyira eltalált arányokkal bír a mosolygás és a könnycseppek – meglehetősen kényes – egyensúlya szempontjából, hogy tényleg egy szavam nem lehet rá…
És igen, tetszik, hogy a romantikus és drámai fordulatokon túl azért tényleg szól ez a gyerekekről is. Arról, hogy kit és hogyan lehet, illetve érdemes tanítani. Roppant mód szeretetreméltó kis film, amely tényleg nagyon jó érzéssel töltött el. Mármint maga a naplózás is nagyon izgi és szuper dolog szerintem, de ennél is tovább mennék…
Van az úgy, hogy az embernek néha elege lesz bizonyos dolgokból. Hogy már nem csak másokban, nem csak önmagában, hanem talán az olyan megfoghatatlan dolgokban sem hisz, amelyeket illetően korábban még egészen rendíthetetlen véleménnyel volt. Ilyen dolog lehet mondjuk a szerelem maga is…
És igen, az ilyen kivételesen nagyszerű történetek lehetnek képesek arra, – végződjenek akárhogyan is –, hogy egy kis életet pumpáljanak az ember szívébe. Oda, ahol a világ maga – a magánytól és a társkeresés lehetetlenségétől kezdve, az elvárások sokaságán át, egészen az esetleges párkapcsolatok racionalitásának szürkeségével bezárólag – egyszer talán majd mindent reményt is felemészt.
Csak annyit tudok nektek írni, hogy adjatok neki egy esélyt. Több pontozós oldalon is nagyon szép értékeléseket tudhat magáénak. Pl. az IMDb-n: 7.8, még ha ez sem éppen egy tömegek által ismert és csodált darab. De hát aki ide téved, az talán apróbb, de igazi filmes ékköveket keres. Olyanokat, amelyek képesek beragyogni nem csupáncsak azt a két óráját az embernek, hanem talán valósággal magát a lelkét is…
Lehet kellene egyébként készítenem egy toplistát arról, hogy mit vennék elő legszívesebben, amikor nagyon meg vagyok zuhanva… Valószínűleg a The Teacher’s Diary minimum jelölve lenne rá…
Az első egyik gondolatom az volt Hur Jin-Ho sorozatának nézése közben, hogy ennek az alkotásnak már pusztán a létezése is egyfajta csoda.
Nem tudom, mikor láttam utoljára olyan lehangoló sorozatot, amely egyes elemeiben sem thriller, sem krimi, szimplán csak egy hétköznapi dráma… Szerintem soha. Aztán mégis ott van a másik oldalon az a tény, hogy én nem nagyon mosolyogtam ennyit sem film, sem pedig sorozat alatt… Ez most lehet ellentmondásos, illetve még az is megeshet, hogy arra gondoltok, hogy a melankolikus hangvételt olykor megtörték apróbb poénokkal… De itt bizony nem erről van szó. Egyszerűen bizonyos karakterek a kisugárzásuknál, a mosolyuknál, valamint az apró gesztusaiknál fogva annyira bensőségesek és magával ragadóak, hogy olykor tényleg azon kaptam magam, hogy már legalább 2 perce úgy vigyorgok, mintha éppenséggel veszett mód szerelmes lennék. Vagy szimplán csak idióta. 😂
Érdekes úgy írni egy sorozatról, hogy igazából tudom, hogy senki nem fogja megnézni. Még én sem tudom nagyon ajánlani a barátaimnak, haverjaimnak, mert ez bizony túl “lelkizős” anyag. Meg hát sötét. Nagyon sötét. Annyira viszont mondjuk nem, hogy emiatt taszító legyen, csak hát közben meglehetősen lassú is. Pedig annyi minden van benne…
A Lost esetében 16 epizódon keresztül követhetjük figyelemmel a szereplőinket, és tényleg ember legyen a talpán, aki meg tudja jósolni, ki és hol köt majd ki a végén. A kiindulási pontunk az, hogy apránként megismerkedünk egy szűk baráti társasággal, valamint egy házaspárral, akiknél látszólag nincs minden rendben. Igen, a szülők, valamint más karakterek is fontosabb szerepet töltenek be, de a fókusz ettől független nem rajtuk van. Nem mennék egyébiránt túlzottan messzire, ha azt mondanám, hogy szinte mindenki eléggé elveszettnek érződik a sorozatban. Piszok rossz látni, hogy egyesek mennyire lehangoltak, reményvesztettek, esetleg már depressziósak is… Valaki persze annyira nem, de azt minimum érezni mindenkin, hogy nem igazán találják a helyüket a világban, illetve nem értek el még oda, ahol talán leginkább boldogok és fesztelen önmaguk tudnának lenni.
Hur Jin-Ho egészen káprázatos, hogy mennyire részletes és aprólékos munkát végzett. Közben pedig nem félt sem a hosszú epizódoktól, sem pedig a komótos tempótól. Szerintem tapasztalatából és természetéből fakadóan is pontosan tisztában volt azzal, hogy minden nüansznyi kis részlet számít, így ezekből ő bizony egy jottányit sem engedett. Ő azt is tudja, hogy az igazi csodákhoz idő, munka és türelem kell. Mindezek mellett úgy vélem, hogy a rendező alapvetően bízik a nézőiben. És ez annyira felemelő érzés…
Azért láttam én már néhány dolgot az életem során, szóval talán nem lesz teljesen légből kapott az az állításom, hogy ez a széria bizony sehol máshol nem készülhetett volna el ilyen terjedelemben és minőségben, mint Dél-Koreában. Pedig aztán – többek közt – azok a magánéleti és egzisztenciális problémák, amelyekkel a legtöbb karakterünknek meg kell (?!) küzdenie, nem csak egy földrészhez, pláne nem csupán egy országhoz kötötten keserítik meg az emberek életét… Csak ott mernek, akarnak és tudnak is erről beszélni. Vagy talán kénytelenek… (Meg tenni is ellene, hogy ne kelljen ezekkel sem többet foglalkozniuk…) Persze talán jobb lenne, ha nem kellene erről ilyen téren is diskurzust folytatni, de hát ez már egy másik kérdés…
A Lost értékeléséhez és szeretetéhez egyébként, – illetve akár csak a sorozat megtalálásához is –, biztos vagyok benne, hogy nem éppen hátrány, ha a nézője bizonyos szintű érzelmi intelligenciát azért magáénak tudhat. Az nem is lehet kérdéses, hogy legalább valamiféle érettséget, kíváncsiságot és magas fokú empátiát mindenféleképpen feltételeznék hozzá “minimum követelményként”. Ezek persze elég magától értetődő dolgok, de tényleg nem hinném, hogy ezek hiányában bárkinél túlélne akár csak néhány epizódnyival többet is…
Az évad valahol a kilencedik rész után teljesedik ki, amikor is – egymás után – olyan epizódokat láthatunk, hogy valóban csak ámuldozhat rajtuk az ember… És hogy addig esetleg nagyon alapozós lenne? Mondhatnám azt, hogy igen, de közben meg mégsem igazán. Ott van mondjuk – példának okáért – már az első rész vége felé az a kiemelten szép és megható buszmegállós jelenet. Sok sorozat egyetlen ilyen pillanatot nem tudhat magáénak, itt meg már az első epizódban kapunk egy ilyet… Imádom amúgy még benne, hogy a párbeszédeket nem akarják sebtében lerendezni; egyszerűn minden apró rezdülésnek, gondolatnak és sóhajnak oka, helye és szerepe van.
Aki pedig azt hinné, hogy túl fullasztó lehet neki egy ilyen, valószínűleg (?!) minimum letargikus végkifejletbe torkolló sorozat megtekintése, annak azt azért megjegyezném, hogy azért a karaktereink messze nem mennek át benne egyfajta öncélú önsorsrontásba. Ezzel nem azt mondom, hogy mindenki a könnyebbik utat járja be, de legalább próbálkoznak. Egy ideig mindenképpen… Ezen kísérletek sora persze megannyi buktatót is takarhat, akár végzeteseket is…
Talán tényleg az a legérdekesebb az egészben, hogy ki és hogyan küzdene meg bizonyos problémákkal. Önerőből? Vagy egyesek esetleg más – meglehetősen – ragadós mosolyának és lelkesedésének hathatós, megbabonázó pillantásaitól is képesek lehetnek saját önnön korlátait nem pusztán csak feszegetni, de akár át is szakítani?
Nem is tudom egyébként miért tetszenek annyira az ehhez hasonló produkciók. Talán mert ilyen mélyen betekintést nyerni bizonyos személyek gondolataiba, valamint azok kapcsolataiba nem nagyon lehet a való életben? Vagy csak túlságosan nehéz ehhez megfelelő partnert találni? Valószínűleg kevesen tudnak és mernek így kommunikálni… Vagy akár csak figyelmesen meghallgatni a másikat. Ha meg már figyelem… Eszembe jutott, hogy majdnem elfelejtettem… Szóval egy ilyen felgyorsult, impulzusokkal túltelített világban kiváltképpen kevesen szeretnék és tudnák ezt a sorozatot végignézni, de hát ők nem is lesznek ilyen élménnyel gazdagabbak.
Rengeteg mindent írhatnék még… Mondjuk akár azt is, hogy természetes, hogy a főszereplőkért nagyon szorítottam, de mellettük annyi, de tényleg annyi szerethető, igyekvő, ki sok, ki kevesebb terhet cipelő karaktert sorakoztattak fel, hogy legszívesebben a komplett gárdát keblemre öleltem volna. És ott van nekem külön Son Na-eun is (Min-jeong szerepében ő mosolyog itt fent a képen), aki hát brr… Hogy is mondjam… Oké, hogy piszok szép teremtés, fiatal és meglehetősen laza szerepet is hoz, de hát maradjunk annyiban, hogy ez mind teljesen mindegy is lenne, mert a természetével, azzal ahogyan és amit kommunikál… Mindent összevetve bár nem éppen a legkomplexebb karakter a történetben, de én néha egyenesen – szó szerint – megzabáltam volna…
És akkor a zenéről magáról még nem is beszéltem… Van rendes OST! És hát meseszép. Azt sem tudom hirtelen melyik kedvencemet tegyem be… Itt van kezdésnek egy szomorú Under The Blossom Shadow, vagy mondjuk az alábbi, egészen varázslatos dal is… Már önmagában ezért a “pár” tételért is megérte megnézni a sorozatot, de mindemellett ott vannak még a képek is, amelyekből a legszebbeket nem is tettem be ide, nehogy spoileres legyen valakinek.
Nehéz lenne összegzést írnom ehhez a sorozathoz. Annyi mindent leírtam már, de közben meg úgy érzem, hogy szinte semmit sem… Én nagyon-nagyon örülök, hogy láthattam. Mert bizonyos téren tényleg egyedülálló. És ahogyan szinte már kiakasztóan rémisztő mélységeket, úgy ragyogó csillagok hátterének ölelésében megbúvó, magaslatokon átívelő menedéket is köszönhetek neki. Egy olyan kis kuckót, ahová a későbbiekben is bármikor szívesen visszahúzódnék.
Most szépen itt hagyhatnék egy pontszámot – jó öles méretűre véve a számokat –, és egyben be is fejezhetném ezt a blogolgatást. Mert ez a film… Nem is tudom, hogyan írjam le…
Kezdjük talán hát a tényekkel. Ennél többet én nem tudok egy filmen sírni. Képtelen lennék rá. Egészen döbbenetes mit műveltek velem. Itt nem könnyeztem, nem pityeregtem, hanem tisztán sírtam… Bőgtem, mintha nem lenne holnap…
Annyira megviselt, annyira bevonzott a csöppnyi kis világába, hogy én azt hittem ilyen mélységek (vagy / és magasságok) nincsenek is… Volt két pillanat, amikor azon kaptam magam, hogy azt gondoltam; ez nekem sok, kinyomom inkább a fenébe, aztán bár adok rá egy 10 pontot, de én ezt ugyan végig nem nézem…
Aztán csak letudtam. Nehéz volt… Nagyon nehéz. Pedig most személyesen nem is nagyon voltam érintett. Nincs romantikus szál, nincs semmi kimondottan, ami saját magamra emlékeztetne benne… Maximum apróságok. És hát gyerekem sincs… (Mi lenne, ha lenne?!)
Szóval a Hope egy “sima” dráma. De milyen lehetetlenül kivételes dráma… Ha valami szétszedi az embert, az ez… Ilyenkor aztán pláne sajnálom, hogy nincs barátnőm, mert érdekes lett volna látni, érezni, hogyan is reagál a látottakra. Sírtunk volna együtt… (Aztán “finoman” megjegyezte volna, hogy ha még egyszer ilyen filmet választok, akkor tuti agyonvág egy klopfolóval… 😅)
Oké, tudom unalmas, hogy eddig szinte semmit nem mondtam. Írhatnám, hogy szenzációsak a színészek, nagyszerű a fényképezés, a zene, de hát ez – a korábban részletezett dolgok miatt – már szinte magától értetődő… A kislányért – akit egyébiránt Lee Re alakít – meg konkrétan vérzett a szívem, annyira aranyos volt… (Ha ezt a 122 perces mozgóképet kiskoromban látom, én tuti lebuktam volna otthon, hogy aztán – kissé félve –, de csak színt valljak anyukáméknak… Még lehet büszkélkedtem is volna azzal, hogy én bizony most aztán már tényleg igazán szerelmes vagyok…)
Ettől független ez a produkció egy olyan “témát” boncolgat, amelyet már feldolgoztak néhányan korábban. De ilyen minőségben, ennyire a határ szűk mezsgyéjén táncolva talán még sohasem. Itt a családon van a fókusz, miközben a bűnügyi és jogi szál szinte csak mellékesen van jelen – de úgy, hogy azért mégis szerves része az egésznek.
A Hope egy olyan alkotás, amelyet legszívesebben mindenkinek ajánlanék, de közben meg talán óva intenék bárkit is attól, hogy megnézze… (Persze ez utóbbi nem is annyira igaz!) Azt tudom valójában tanácsolni, hogy ne olvassatok utána. Semmit. Egy sort, de még csak egy rövidke leírást se! Nézzétek csak meg, aztán meglátjátok…
Nem tudom, hogy mi az, amit maximum nyújthat egy film. Ahogyan azzal sem vagyok tisztában, mikor szeretném ezt újra átélni. Arra azért mindenképpen jó, hogy olyan húrokat is megpendítsen egyesekben, amelyek létezéséről talán nem is tudtak korábban. Lehet, hogy sokat láttál és olvastál már… Azonban a Hope – szerintem – téged is meg fog lepni.
Nekem kicsit olyan, mintha most újra gyerek lennék. Aki hatalmas szemekkel rácsodálkozik a világ ilyen fajta kincseire. Meg talán kicsit önmagára is. Arra, hogy alig hiszi el, hogy a mesék utáni világ után képes volt valami így megmozgatni a szívét. Akit talán először érint meg úgy valami, hogy annak emlékét örökké magában őrzi majd. Ami formálja, hatással van rá. Talán akár meg is határozza a későbbiek folyamán.
A film egyik legnagyobb csodája egyébiránt az, hogy minden annyira realisztikus és hiteles benne, hogy nincs egyetlenegy mosoly és könnycsepp sem, amely nem jókor és jó helyen csillanna fel benne. Kétség nélkül állítom, hogy ez a 2013-as produkció egyszeri és megismételhetetlen. Olyan, amely úgy mesél – többek közt – a szeretetről, ahogyan nagyon kevesek tudnak.
Mindezt pedig úgy abszolválták, hogy egy csöppnyi hatásvadászatot nem éreztem ki belőle. Vizuálisan nyilván roppant “erős”… Minden téren. Emiatt persze lehet sok is lesz valakinek… De hát el lehet ezt mesélni ehhez hasonló képek és jelenetek nélkül?! Valószínűleg el. De így sokkal átélhetőbb, átérezhetőbb a karaktereink sorsa. Itt bizony nincs kozmetikázás…
Piszok nehéz lesz ezt bárminek is felülmúlnia. Cseppet sem mellékes, hogy – szerencsénkre – nem akar minden áron sokkolni, de olykor mégis sikerül neki. Ez pedig nem akármi. Igen, valamitől mindig érdekeltek az elveszett teremtések, sok fiatal női karaktert megsirattam már, de Joon-ok Lee rendezése – páratlan módon – valósággal átszakította azt a bizonyos képzeletbeli plafont. Rég volt ilyen… Pedig ugye az ember edződik is idővel talán, erre most meg itt vagyok én, félig összetörve… Tényleg katartikus, emberi, nagybetűs filmélmény. Olyan, amellyel nem sokszor találkozik az ember az élete során.
Ezek után nem tudok mit tenni; más szemmel vagyok kénytelen közelíteni a drámákhoz. Tudom, sejtem, hogy sokak úgyszintén megküzdenek majd vele, de higgyétek el; megéri.Minden másodpercében egy kis varázslat az egész. Néha sötét, gonosz és félelmetes, olykor viszont egy igazi szeretetbomba.
A film egyébként egy megtörtént esetet dolgoz fel, de ennél többet nem kell tudnotok róla. Én meg közben annyira kíváncsi vagyok mások reakcióira, hogy most ezt indítom a saját vetítőtermes körömben. Pedig azért sejtem, – azaz pontosabban fogalmazva remélem –, hogy miképpen is fog szerepelni. Letterboxdon 4.1, IMDb-n 8.2, trakt-en 83 ponton áll… Az egyetlen szomorú dolog ezen számok mögött az, hogy lehetne sokkal, de sokkal ismertebb is. Annyira, de annyira megérdekelné…
Feltöltöttem a Google Drive-ra. Remélem le tudjátok szedni. (Leszedtem mobil internettel és wifivel is. Mennie kell.) Nem nagy méretű a film, sajnos BR lemezen még nem jelent meg… A feliratot pedig innen érhetitek el. (Ezekkel néztem meg én is. Csak a feliratot kell eltolni előre +1 sec-et, aztán tökéletes is a dolog.)
Hát én olyan boldog vagyok! 🙂 Sokat szívtam azzal korábban, hogy bizonyos filmeket és sorozatokat megtaláljak… Volt amelyeket sikerült szerencsére, miközben persze olyan produkciók is akadtak szép számmal, amelyeket viszont – szűkebb értelemben vett közkedveltségük ellenére is – lehetetlen volt az interneten fellelni. Az nCore ilyen szinten messze nem elégítette ki az igényeimet, de még az orosz rutracker is csak tompítani tudta az éhségemet.
Jelenleg egyébként 4 mozgóképes streaming szolgáltatónál van előfizetésem, és emellett néha veszek eredeti dolgokat, digitálisan és fizikai formátumban is, szóval tényleg az van, hogy rá van kényszerítve az ember, hogyha máshogy nem is, hát így szerezzem be a számomra – adott esetben – potenciálisan fontosnak és értékesnek tartott tartalmakat, illetve a már meglévő kedvenceket.
Kedvcsinálónak álljon itt az egyik kedvenc dél-koreai rendezőmtől a Lost című sorozatának intrója. Hur Jin-ho két alkotásáról is írtam már korábban. Epekedve várom már, hogy megtudjam, mit alkotott az úr sorozatos fronton, pláne egy ilyen gyönyörűséges “kedvcsináló” után… Szerintem az egyik, ha nem a legszebb intró egyébként, amit valaha láttam.
Ennek a végtelen keresgélésnek és kutatásnak viszont most végre-valahára vége; szereztem az AvistaZ-ra meghívót. 😃 Ez egy olyan torrent oldal, amelyen keleti, ázsiai tartalmak lelhetőek fel. Na most itt végre megtaláltam számtalan kedvencem – a lehető legjobb minőségben. Az első kattintásokkal és keresésekkel járó – már szinte – enyhe kézremegésem követően aztán szinte azonnal könnybe is lábadt a szemem… 😅 Nagyon-nagyon tetszik, hogy a böngészés során is látom, ha valamihez van magyar felirat. És hát ami talán még fontosabb, hogy rengeteg, – régóta kiváltképpen – nézős sorozat és film is bezsákolásra került, kerülhet.
És bizony korábban fel nem lelt feliratokat is találtam szép számmal. Leginkább az Ázsia ékkövei oldalán, aminek szintén nagyon örülök… Szóval lehet mostanság több olyan produkcióról is írok majd, amelyeket itthon elég nehéz beszerezni… De hát ez ilyen, akit érdekelnek a koreai, kínai, japán (stb.) tartalmak, azoknak tényleg azt tudom ajánlani, hogy szerezzenek meghívót az AvistaZ-ra. Vagy a korábban említett oldalon találhattok olyan linkeket, ahol egyéb módon, egy kattintással meg tudjátok nézni az adott sorozatot / filmet magyar felirattal. Pl. itt a Lost [ 2021 ]adatlapja, ahol az oldal alján lehet a feliratokat leszedni, de ott volt még belinkelve egy másik website is; a kdrámák magyar felirattal.
Én maradok a letöltögetésnél persze, pláne ha már van egy kiépített kis rendszerem otthon, amit olykor vért izzadva, de szépen kipofozgattam az évek során. Különböző dedikált lejátszók, programok, médiaszerverek kipróbálása, használata, tesztelése… Jaj, tényleg regényt tudnék írni a tapasztalataimról… De ez mellékes, a lényeg azonban ugye a minőség lenne…
Nekem van 5 db meghívom amúgy most. Mondjuk nem hinném, hogy bárki is jelentkezne érte, és elsősorban persze az ismerőseimnek adnám, akikben meg is bíznék, de szerintem ez még nekik sem nagyon kell. (Pedig aztán nem tudják, milyen kincsekről maradnak így le…) Arányt persze tartani kell, és tényleg elég szűk a mozgástér kezdetben, de meglepően sok a remek, free letöltés – szerencsémre kiváltképpen a legjobb minőségű tartalmakra. Szóval elindulni talán úgy is el lehet, hogy az ember nem fizet be egy kis pénzt a VIP tagságért.
Röviden most ennyi. Problémám így is van mondjuk, mert a feliratok nem passzolnak mindig a legjobb, általam is preferált minőségekhez, de arra is találtam egy remek programot, legtöbbször két kattintás, és át is van időzítve a felirat… 🙂
Most megyek is, holnap és holnapután éjszakás túlóra… Csodálatos. 🙂 Pont most… Pedig sok mindent mutatnék és írnék ezeken túl is, de majd hamarosan…
Ha valaki egy viszonylag rövid, egyszerű (?!), melankolikus, de nagyon szép romantikus drámát szeretne látni, az egy percet ne habozzon; az Il Marenek bizony a megtekintésre érdemes produkciók legelejében van a helye. Mondom most ezt úgy, hogy én pedig – a play gomb megnyomásakor – kivételesen még igazából a műfajával sem voltam tisztában… Csak nagyon tetszett ez a poszter. Aztán ennyi. És hát valamiért, valamikor letöltöttem… Felőlem aztán egyébként egy testvérpár is lehetett volna rajta…
Mitől különleges ez a film? Hát attól elsősorban, hogy oké; fantasy műfaji besorolást is kapott, de igazából és szerencsére nem ez adta el nekem elsősorban. Hanem a hangulata. Mert az elsőrangú. A képei, a zenéi… Sokszor puffogtatják el ezeket, mert hát pl. mi nincs ma már szépen fényképezve, de ez itt azért más szintet képvisel…
Plusz hiába játszanak itt az idővel, hiába nem érted vagy tudod, hogy most mi van – pláne, hogy mi lesz –, de ez igazából mit sem számít, amikor minden más is magával ragad. Igen, kissé lehúzós a dolog persze. Mármint érzelmileg. (Csodálkozom is néha, hogy mi a fene, van még lentebb?! 😅) De persze ez sem ilyen egyszerű. Csak ennyi átdolgozott, illetve egyedül töltött szülinap, karácsony és szilveszter után naná, hogy megüt, megrág és kiköp mindaz, amit itt láttam. Oké, ez lehet kicsit parán hangzik, de nem is mindenki lehet olyan elcseszett, mint amilyen én vagyok. Ha mégis – akárcsak néhányatok kicsit ilyen –, akkor viszont üdv a klubban! 😅
Hyun-seung Lee rendezése ennek ellenére azért bőségesen szolgál megmosolyogtató dolgokkal is, szóval nem kell tőle annyira nagyon tartani. A sztori lehet sokaknak karcsú lesz, de működik. Sőt, én örültem ennek a minimalista koncepciónak, a kevés szereplőnek, mindennek. Nem markolnak meg sokat, de legalább még azzal is képesek jól pofán vágni. A lényeg, hogy végig egyértelmű volt a fókusz, nem tévelyedtek el semerre; pontosan azt, valamint annyit meséltek róluk, amennyi szükséges volt. Nincsenek kelletlenül idehányt haverok, családtagok és okoskodások…
Aki kedveli a lassabb filmeket, értékeli a gyönyörű képeket, és kíváncsi egy csodálatos szerelmi történetre, az tényleg ne vacilláljon! Lehet komótosabb, mint amihez hozzá vagyunk ma már szokva, de hát az az érzés közben… Pláne utána… Zsebkendő meg legyen kéznél. Nekem most mondjuk “nem kellett”, de azért volt minek végigszánkáznia az arcomon…
A stáblista után rögtön meg is kerestem a filmben szereplő egyik dalt is. De szemét leszek, mert nem mutatom meg. 😅 Oké, csak beteszem nektek – sírjatok ti is, ne csak én. Szóval itt ez a dal. Vigyázat, az első egy percet (!) még megnézhetitek, utána már teli lesz spoileres tartalommal, szóval a szemeket lehunyni ám! Én tegnap már nagyon sokszor megnéztem, pedig csak írás közben találtam rá. És egyébként is mozis, mászkálós napom volt. Amúgy nagyon igényesen van összevágva, a film után is megéri ránézni.
Mindezek után vettem csak észre, hogy ennek a filmnek bizony készült egy amerikai feldolgozása is. Annak Ház a tónál a címe. Azt biztos sokan láttátok már. (Én nem.) Hát nehéz lenne látatlanban összevetni a kettőt, de a képeket elnézve, bizonyos dalokba belecsípve, valamint a pontszámokat és pár rövidke véleményt mustrázva szerintem nem lőnék azzal nagyon mellé, ha azt mondanám, hogy sokkal, de sokkal jobb az eredeti dél-koreai.
Szeretem a hosszú, összetett történeteket. De annyira “jólesett” egy ilyen love story most. Nincs túlgondolva. Vagy ha túl is van, – mert lehet valaki ezt érzi majd ki belőle –, akkor is el lehet engedi a fenébe egészet. Én félig-meddig meg is tettem. Egyszerűen elég volt érezni ezt a filmet. És oké, vannak akiknek ez nem elég, de akiknél így is betalál, az lehet egy igazi kinccsel lesz gazdagabb. Olyan, mintha éreznének bennünket ebben a másfél órában. Téged és engem… De most tényleg; még csak nem is kell feltétlen “klubtagnak” lenni ahhoz, hogy szeressük és értékeljük ezt az alkotást. Mert ez úgy meseszép, ahogy van.
Ugyan kicsit hűvösen és szomorkásan pislákol, de sokkal inkább nézem és csodálom ez a kékes pislákolást, mint valamit, amely hamiskásan csillogó fények által megvilágítva próbálná magát rám erőszakolni.
Valamilyen szinten piszok mód bűnös élvezet ez, de hát ennél mocskosabb és károsabb szenvedélyem már ne legyen, mint rajongani az ilyen, nem éppenséggel mindennapi romantikus filmekért.
