Az elmúlt pár napban nem sokat aludtam, úgy fel vagyok pörögve… 😅 De hát van mit csinálni. Ma eladtam a kis xboxom hajnali 3-kor, reggel 6 után már úton is volt… Lecserélem a médialejátszóm egy jobbra. Sajnos ez amúgy kicsit kényszerű lépés is, viszont legalább így nagy lesz a boldogság utána. A régit elpasszolom, aztán így a korábban említett tranzakcióval közel nullára jövök ki.
Előtte való nap 24 órát egyhuzamban fent voltam… Tiszta hülye vagyok. Ma reggel pedig – miközben csinosítgattam a gyűjteményem –, rájöttem, hogy ha már ilyen jó – még ha nem is csúcs – térhangzásos TV-s rendszerem van, nem igaz, hogy nincs egy koncertes fülecském a mozgóképes könyvtáraim között…
Hát lett. Találtam specifikus koncertes torrent oldalt is. 🎸😄
Régen gyűjtettem ezeket a videókat, de a youtube leuralt mindent, hagytam a fenébe egy idő után. Viszont ott nemhogy térhangzás nincs mindenhol, hanem normális sem nagyon. Plusz egy csomó minden fent sincs úgy, ahogy lehetne – akár legálisan is. Azonban így, ha nem is minden, de azért jónéhány kedvencem legszebb koncertjei elé nyálcsorgatva fogok lehuppanni. Természetesen a zsebeimben legalább 20 db könnyfelitató paplannal bebiztosítva. 😆
Ma is megpityeregtettem magam két dallal. 😅 Érik is ám a toplista, milyen számokon sírtam már. 🙈 Meg milyen dalokra szoktam állhatatos hevülettel, harciasan legyakni a rosszabb pillanataimat, időszakaimat. 🙂
Tök jó, hogy a címben szereplő tételről nem is beszéltem még, de ez egy ilyen poszt. Ezt bizony ma reggel találtam. Eccerűen cso-dá-la-tos. Szeptember 13-án jött ki az első lemeze a párosnak – Meet Me In The Middle címmel. Két dalt tudtam le eddig, ezek alapján pedig nagyon örülnék neki, ha az album többi része is hasonló szinten mozogna. Remélem nektek is tetszik. 😌
Esküszöm, hogy nem erről akartam írni, pláne, hogy van – csak a közelmúltból – három elkezdett írásom, de majdcsak kész lesznek egyszer azok is. 🙂
Wow, egy gyors zenei kis hírmorzsa így az elejére… Mióta várom én már az új The Cure lemezt, erre ma látom, hogy tényleg kijön idén végre. És mikor? Na mikor?! Hát november 1-én! Ahogyan a Flower Face lemez is. A szülinapomon. Mindkettő. 🎸😎 (Ezek után este írok is egy szép listát, mi mindent szeretnék még… 😅)
De akkor térjünk is át arra, hogy ha már ennyi filmet (idén már 280-nál tartok) és sorozatot nézek, illetve van egy jó kis NAS + médialejátszó párosom, el is kezdtem nagyon szépen és komolyan gyűjteni a mozgóképes tartalmakat. Kimondottan a kedvenceket persze, vagy azokat, amelyeket bármikor újranéznék. Kimondottan jól halad a dolog. De közben nagyon melós is…
Hogy miért? Hát mert pl. már az is sok idő tud lenni, hogy megnézze az ember, miből melyik a legjobb elérhető minőség… Szeretem a remux-os anyagokat. Nem kell nekem 4K-ban minden, de azért adjuk meg a módját a dolgoknak. Ami probléma szokott lenni, hogy ezekhez gyakran nincs passzoló magyar felirat. (Van, hogy angol sem…) Az egyik legnagyobb kedvencemet, a My Mistert még „szutyok” TV-s ripben tekintettem meg (TV logóval, meg időnként ilyen futó szalagokkal az aljában vagy hol, ahova kiírtak dolgokat), azonban így, hogy már láttam, fogtam magam, leszedtem egy 294 GB-os remuxos BluRay pakkot, és hát nekiláttam időzíteni hozzá a feliratot…
Aki egyébként még nem látta, az legálisan megtekintheti a viki.com oldalán. Ahogy nézem ráadásképpen teljesen ingyen is meg lehet nézni, persze csak ha egy kis reklámot elvisel az ember előtte vagy közben, a fene se tudja, a lényeg, hogy van hozzá magyar felirat is. Itt a link.A vikin egyébként sok tartalom van, számomra már-már a meglepetés erejével hatott, amikor láttam, hogy minden lokalizált rajta. Az előfizetés ezen felül szerintem meglepően olcsó is. Egyetlen hátránya, hogy offline elérésre nem lehet letölteni tartalmat a mi régiónkban. És még TV-s appok is vannak.
A My Mister (2018) fotóalbumából egy kép IU-ról – a háttérben a tavaly elhunyt Lee Sun-kyun.
Szóval a My Mister felirat időzítésénél tartottam… A gond ezzel az egésszel „csak” az volt, hogy ezek a BR kiadások gyakran tartalmaznak – akár több tucatnyi – plusz 5-10 másodperces mozgóképet. (Álljon az akár csak annyiból is, hogy tovább néz ki valaki az ablakon, mint a többi verzióban.) Így az adott epizód elején hiába passzol a felirat, folyamatosan le kell csekkolni, meg igazítani, ha szükséges. Ez a My Mister esetében úgy 6-8 órát vett igénybe. Kávészünetekkel. Nagy titkot azzal viszont nem árulok el szerintem, hogy itthon kötve hinném, hogy sokaknak megvan így a sorozat… 😅
Ha valaki egyszer eltévedne, és valamiért feljönne a lakásomra, lassan tényleg mindeféle lelkiismeretfurdalás nélkül ismételgethetném, hogy jegyeket és bérleteket! 😅
Hehe, tudtátok, hogy szerepeltem már TV-ben is? 😀 Mondhatnátok, hogy mennyire visszataszító, amikor valaki ezzel vagánykodik – még ha a saját blogján is teszi ezt. Mert önmagában nem nagy szám a dolog. Kérdeztek már meg tüntetésen is, hogy miért vagyok ott, de nem is tudom, nekem ez hirtelen jött akkor – máskor persze órákat tudok, tudnék beszélni, mi is a bajom a jelenlegi kormánnyal –, szóval nem vállaltam.
Ezt bezzeg igen! Szóval az úgy volt, hogy a sorozatjunkie-n nem mentek bele (pl. winnie), hogy megnyilatkozzanak a Magellánnak, én meg persze önként szaladtam a faszerdőbe 😂 – már bocsánat –, mert persze Ádám – akkori egyik spanom – kapott egy fülest, hogy így akadt egy ilyen lehetőség.
Hogy miért illettem ilyen erős „jelzővel” a produkciómat, azt gondolom nem kell részleteznem. Az egész úgy volt, hogy felmentünk valakinek a lakására. Nyilván nem az enyémre, meg nem is Ádáméra, hanem talán valamelyik stábtagé lehetett. Aztán kb. fél óra sem volt az egész. Eléggé zavarban voltam, pláne amikor elkezdtem mondani, hogy a Vészhelyzet sorozata szippantott be először úgy igazán – a Paula és Paulina c. remekművet csak nem mondhattam 😄 –, mire fel aztán azonnal jelezték felém, hogy hát az nem lesz jó, mert az a konkurens csatornán megy. Így „kitaláltam” az X-Aktákat. Ami részben igaz, részben meg hazugság volt. Nem szeretem annyira a horrorisztikus felütésű műfajokat, de gyerekként azért izgi volt belekóstolgatni; kellemes volt néha borzongani, „titokban” megnézni egy-két jelentet vagy komplett részeket is. Aztán idővel rájöttem, hogy nem csak nézni, játszani sem szeretem a félelmetes játékokat. Az én szívem nem erre lett kitalálva. 🙃
És igen, nem is raktam össze szépen a mondatokat, plusz mire belejöttem volna, már vége is volt az egésznek. És volt olyan is, amit kivágtak az elhangzottakból sajnos. Nem játszották azt, hogy csak nyugi, hiszen újravesszük, ha kell… Pedig nem ártott volna, mert Ádámnak elég jól ment a dolog, míg én szerintem túlizgultam a dolgokat. Azt hittem, hogy lesz egy kis előjáték, hogy több időm lesz lelkileg felkészülni az egészre, ismerkedünk a kérdésekkel és a témákkal, jön a sminkes 😂, de nem, egyből belevágtunk a sűrűjébe… Mondanom kellett volna nekik, hogy mégis minek néztek ti engem! 😅
Az sem segített, hogy Ádám kezdett, és túl jól ment neki, én meg aztán ettől is csak még jobban beparáztam. De mindegy is már, így maradt. A mamám nagy TV2 fan volt régen, illetve az RTL Klub be sem jött náluk rendesen, így aztán aznap este egyből fel is hívott, hogy esetleg nem én voltam-e az a jóképű srác a TV-ben. 😅
Sok mindent nem tudok hozzátenni sajnos, tényleg pillanatok alatt lement. Órákat lehetne beszélni bármilyen függőségről – pláne a sorozatokról –, de nyilván ezek a műsorok nem is ezt a célt szolgálták.
Most egyébként kicsit nyugisabb időszakom jön, kevesebb túlórával. Két napot mehetek már csak idén pluszba, így valószínűleg itt is aktívabb leszek.
Hú, hát ez a film… Szóval vannak olyan kedvenceim, amelyeket nehéz, de legalábbis nehezebb szívvel veszek elő újra, és akkor ezzel szemben vannak olyanok is, amelyekre bármikor igent fogok tudni mondani… A Swallowtail Butterfly pedig ilyen. Egy állatira komfortos kis utazás. Egy fimkedvelő ínyenc valóságos vágyálma. Egy olyan szerelem első látásra, amelybe – vigyorgó arccal – nem csupáncsak belecsobbanni lehetünk képesek, hanem azt teljesen, önfeledten – a világ minden személyes és személytelen baját is kicsit elfeledve –, megélni is.
Hogy miért? Shunji Iwai neve már többször lett említve a blogon. Legutóbb az All About Lily Chou-Chou-t érintettem, míg korábban a Love Letter címet viselő örök kedvencemről írtam. Aki látta, az tudja, hogyan is indít a film, aki nem, az nézze meg az első három percet belőle. Hogy én mennyire imádom az ilyen finom kezdéseket! Amikor már pusztán a nyitással, annak a hangulatával annyira betaláltnak, ahogyan sokan mások – egész pályafutásuk alatt – egyébként akár egyetlen filmjük egyetlen jelenlétével is képtelenek –, bármivel is próbálkoznak.
Aztán itt van nekünk ez a mocskos gyönyörűség is. És megint “ez a fajta” kezdés. A zenével, a képekkel… Valami egészen elképesztő varázslat, amit aztán egy fiatal, végtelenül kedves hangon megszólaló hölgy koronáz meg. Lélekben már csak ezért a kezdésért odaadtam a filmnek a 10 pontot, és akkor még nem is láttam szinte semmit. De győződjetek meg ti is róla, nézzétek, hallgassátok úgy 2:40-ig! Vigyázat! Szimplán libabőrrel, bizsergető melegséggel, furcsa izgatottsággal, no meg ki tudja még milyen tünetekkel járhat!
Nekem nagyon fontos a zene. Persze vannak olyan filmek, amelyek működnek zenei aláfestés nélkül, ahol tényleg nem szükséges semmi plusz, mert az lehet amúgy is csak elvenne a drámaiság nyers, rideg és taszító éléből… Ellenben az biztos, hogy akadnak szép számmal olyan mozgóképek is, amelyekhez nem tudtak jó dalokat választani, esetleg még csak jó helyre időzíteni is képtelenek voltak őket…
Úgy egy hónapja láttam ezt a filmet. És bizony gondban lennék, ha le szeretném írni a történetét. Ebben a 148 percben annyi mindent láthattunk, hogy tényleg szinte elveszik benne az ember.
Hogy aztán egy megtekintés után mi maradt meg belőle, és miről is szól ez az egész? „Fene se tudja…” Oké, talán az álmokról, a traumákról, a nélkülözésről, a beszűkült lehetőségekről, valamint a barátságokról. Olyan kötelékekről, amelyeket a gazdagok talán soha nem tudhatnak magukénak majd. (Hú, hogy ezért mit kapok képzeletben…)
Ha valaki tehetős, felettébb jól megy neki, akkor nyilván simán érdeke lehet a másiknak, hogy jó kapcsolatot ápoljon az adott illetővel. Az őszinte kapcsolatok, hát… Nem is véletlen van rengeteg olyan videó a neten, ami azzal foglalkozik, hogy „why looking poor is important„, vagy „why looking poor can be your best decision„. Én ebben rohadt jó szoktam lenni! (➤ Kőgazdag leszek! 😅) És mivel a barátnőzés már egy ideje végképp nem érdekel, úgy ezután aztán pláne nem lesz nagy kihívás teljesíteni a csórósági megjelenést illető kritériumokat… 😅 Tudnátok, hogy a japán főnököm már hányszor lecseszett, amiért úgy nézek ki, ahogy. Amúgy ő pár év után most visszamegy Japánba, így két hete elköszöntünk tőle. Még mielőtt persze aztán még egyszer, utoljára megjegyezte, hogy vigyázzak, azaz vigyázzunk az új főnivel – aki amúgy a helyére jön –, mert ők, azaz a japánok úgy értelmezik azt, ha valaki koszos (munkaruha), hogy az illető egyébként nem végzi jól a dolgát, nem úgy pakol, és tart karban mondjuk egy gépet, mint ahogy azt az előírások szerint kellene. Ebben van is valami, meg totál hülyeség is. 😅
Kicsit elkalandoztam, de a lényeg, hogy nem, a film nem állítja azt, hogy ásd el magad, ha vastagon teli van a bukszád, de azért a másik oldalt látva, hát nem is tudom… Szóval ha kevés a betevő, ha kicsi a lakás, ha nincs esetleg egyik sem, ha természetesen nem mentél már sok-sok éve nyaralni, akkor bizony megtanulsz örülni az apróságoknak, megtanulod értékelni a dolgaidat. Ha az „csak egy kapcsolat”, akkor egy kapcsolat. Hogy ez kényszerű dolog-e, abba most inkább ne menjünk bele. Mert sosem lesz vége az írásnak… Mert igen, ahol sok a szegény, lehet szar a közbiztonság, több a bűnöző, de az igazán nagy halak ugye nem is egy bolti lopással szedik meg magukat… De ez tényleg már egy egészen más téma…
Igen, lehetne álságosnak és képmutatónak tekinteni, hogy valami túlromantizálja a nincsteleneket (vagy nincstelenséget), de itt erről azért szó nincs. Már mondtam, meg egyébként is tök nyilvánvaló, hogy engem a gazdagság és a csillogás inkább taszít. Ha nyernék a lottón, akkor sem rohannék egyből nyaralókat és kocsikat venni, meg nőket felszedni, hanem szimplán csak azonnal felmondanék, aztán filmeznék és olvasnék tovább… Csak többet. 😅 Talán idővel készítenék egy nagyszabású romantikus krimit, aztán ingyen vetíteném – mondjuk a saját mozimban. Meg hamar összehoznék egy regényt is. 😅
Persze tudom, könnyen beszélek én is a szegénységről, mikor bőven az itthoni átlag felett keresek… De ez egyrészt a sok túlóra, az ünnepnapok és éjszakák miatt van, másrészt meg simán lehet, hogy két év múlva tejfölös dobozokat rakosgatok egy bolt hűtőjébe FIFO-ban, csak sokkal kevesebbért. De ezzel sincs gond… (Életcélnak ideális választás lehet az is, hogy én legyek – a tejes részlegen – az egyik legműveltebb az országban. 😅)
Ha aztán pár év múlva mégis egy fancy helyen készült képen – orosz maffiózókra hajazóan – valami menő koktél mellett kockacukrot szopogatnék, akkor tényleg nyugodtan leköphettek. 😅 Azonban tényleg hazudnék, ha azt mondanám, hogy dolgozni mennék, ha valami hatalmas összeg ütné a markomat. Vállalkozni valamiben? Nem is tudom… Csak úgy csinálnám, ha az nem mérgezné meg egyébként semmilyen szinten sem a hobbim. Szokták amúgy még azt is mondani, hogy a munka nemesít… Hát… Éppenséggel ezzel is lehetne vitatkozni…
Érdekes film ez a Swallowtail Butterfly. Hol már-már romantikus hangulattal fűszerezve babusgat, hol meg véresen kegyetlen. Az összképét tekintve meg egy piszok klassz kis feelgood dráma. Két tonnányi mocskos szeméttel fűszerezve. Érzésre tényleg sokszor feelgood, de közben meg végig elég súlyos, olykor már kifejezetten nyomasztó is.
Nem érintett meg annyira, nem sírtam rajta, de azért láttam benne repkedni csodálatos pillangókat. És igen, ez valahol egy insider film. Egy olyan betekintés a kívülállók egy kis csoportjába, amilyennel ritkán találkozik az ember.
Sok-sok karakterrel átszőtt, olykor kifejezetten izgalmas kis kaland részesei lehetünk ebben a csodálatos filmben. Számomra ez egy igazi klasszikus.
És ha már itt vagyunk, akkor valahol talán jó is emlékeztetni magunkat arra, hogy egyesek mit meg nem tennének, hogy akárcsak megközelítőleg úgy élhessenek, mint pl. ahogyan én jómagam is teszem. Nagyon élveztem ezt az utat. Azt, ahogyan és amit Shunji Iwai megmutat nekünk ebből a világból. Vagyis – talán inkább – a világ kevésbé tehetős részéből.
Sokat lehetne még írni a témában, de én ezt most elengedem. Nem akarok politizálni, elemezni, a morális iránytű szerepét sem szeretném betölteni… (Okoskodtam már én itt épp eleget.)
Egyszerűen most csak kedvem leltem abban, hogy valamiképpen megörökítsem magamnak, mivel is kezdődött el igazán egy felettébb remek, laza, kimeríthetetlennek vélt gyermeki lelkesedéssel átszőtt időszakom. Most – mint egy pillangó egy napsütötte mezőn –, csak repkedek, szó szerint habzsolom, és belakom az én kis életem. És ezt leginkább talán az ehhez hasonló produkcióknak köszönhetem. Meg persze magamnak is. 😅
Senki ne nézze meg, hiszen úgysem fog neki tetszeni. Ahhoz a kezdés ellenére is túl merész. Olykor még kifejezetten, illetve talán szükségszerűen véres is. De ez egy ilyen film. Egy olyan nerdnek viszont, mint amilyen én vagyok, egy kész főnyeremény lehet.
Gondoltam nagy baj nem lehet, így hát csak rávetettem magam végre René Liu debütáló filmjére, amelyre egyébként már jó ideje nagyon fentem a fogam. Korábban kivártam vele, mert tudtam, hogy a netflixes adatlapján már kapott magyar címet is. Hát aztán ez már több hónapja megrekedt ezen a szinten – és ugye az én türelmem is véges… 😅 Szóval csak nem tudtam megállni, megnéztem hát az Együtt a világ ellent, de gépi fordítással… (A magyar címe aztán lehet mégsem ez lesz, szóval azt nem tüntetem fel még a címben.)
Naivan azt feltételeztem, hogy már lassan tényleg láttam mindent; az érzelmi skálákat jelképező képzeletbeli szélességi fokokat – az ember lelkében – ugyanis nem lehet folyton újra és újra átszakítani. Hiszen ezek csak kitolódnak… Vagy ha nem is, azért csak megedződünk az évek során…
A határokat meg lehet ugyan próbálni feszegetni, de talán valóban egyre nehezebb újra ugyanolyan mélységeiben megélni, megízlelni bizonyos dolgokat. Aztán most itt vagyok megint, újra és mégis…
Ezúttal több hetet ültem ezen az élményen. Ez részben tudatos döntés volt, részben meg ezer egyéb teendőm is akadt otthon. Nagyon jól elvagyok mostanság. Nem csoda hát, ha így aztán még inkább meglepődtem, miképpen is hatott rám ez a 120 perc…
Habár a megtekintése alatt – főleg az első negyedében, harmadában látottakon – olykor néha még kicsit húztam a szám, de idővel valahogy minden aprócska porszem a helyére került, vagy még inkább értelmet nyert benne. Annyira, hogy aztán én meg – az előbbiek ellenére is – úgy bőgjek alatta, mintha legalábbis a szívem egyenesen a legbatárabb betonvésővel ostromolták volna. Nem túloztam; nem holmi mezei könnyekről van itt szó; sírtam, vagyis inkább zokogtam. A kocsonyaszerűvé vált ajkaim kontrollálhatatlan, vigasztalan táncot jártak, mialatt égett a torkom és a szemem, fájt nyelnem, fájt még csak levegőt vennem is…
De lazítsunk most még egy kicsit. A 2018-as esztendő 12. legsikeresebb filmjéről van most szó – már ami Kínát illeti. Aztán az, hogy ez a 209 millió dollár sok vagy kevés… Nyilván nehéz ezt összevetni a nyugati tartalmakkal, de ahhoz mérten, hogy milyen kis film is ez, hát szerintem mindenképpen óriási eredmény. És hát a sikere totálisan meg is érdemelt. Egyszerűen tényleg minden benne van, amiért érdemes a filmek világában elmerülnöm. Lehet túl sok, lehet túl merész ez az állítás, de egy ilyen produkcióban egy hozzám hasonló érzelmi kalandor valahogy mindig hazatalál.
Iszonyatosan szép és hangulatos képek – az évszakok váltakozásával karöltve – ejtenek benne rabul mindannyiunkat, és akkor a múlt, valamint a jelen színeivel való aprócska kis játékot már kár is külön kiemelnem. Ez utóbbi annyit takar egyébként, hogy a film hol színes, hol pedig fekete-fehér… És akkor még ott van a zenei aláfestés is…
Mit sem érne talán azonban ez az egész csomagolás komoly történet és kidolgozott karakterek nélkül. És bizony, itt viszont már vannak érdekességek… Belefutottam egy olyan véleménybe is a filmmel kapcsolatosan, hogy jaj, hát a lány mégis miket művelt fiatalon, miközben persze a pasi sem volt „teljesen normális”… Kicsit meg is hökkentem ezt olvasva, mert eléggé rá szoktam érezni az apróságokra – pláne ha érzelmekről van szó –, és egy pillanatra már majdnem csalatkoznom is kellett magamban, amikor rájöttem, hogy nem, nem bennem van a hiba. Mindent láttam, mindent észleltem. És igen… A karakterek mindegyikének megvolt a maga kis defektje. Tökéletlenek, mint ahogyan mi magunk is azok vagyunk. Főképp fiatalon… És amúgy meg ne vicceljünk már! Ezekbe kapaszkodva lehúzni valamit? Ez nem a karaktereket, hanem talán a vélemény megfogalmazóját minősíti leginkább.
Senki sem jön világra tökéletes emberként. Az életben mindenkinek megvan a maga saját kis tanulási görbéje. És én egyébként sem szeretek ítélkezni, mégha mostanában jóval karcosabban is látok bizonyos dolgokat. Meg hát nekem is voltak gázosabb időszakaim. Ezen hibáimmal és hiányosságaimmal nekem is el kell(ett) számolnom magamban. Rám viszont valahol végtelenül riasztólag hat, amikor valaki rögtön lecsap az ilyenekre – még ha csak egy film miatt is –, kiváltképpen, amikor az összkép ennyire érett mozgóképpé is áll össze a végére.
Nekem azért is volt különösen szívbemarkoló ez a film, mert a karakterek különösen sokat küzdenek benne. Olykor saját magukkal is. Van amikor kimondanak dolgokat — olyanokat is, amiket nem kellene –, van amikor viszont néha csak csendben, tétlenül “véreznek”… Biztos vagyok benne, hogy bizonyos momentumokat sokan kifejezetten magukénak éreznek majd a megtekintése alatt. Számtalan minden visszaköszön benne az én életemből is… Még ha a történet ívét és tónusát, különösképp „eredményét” tekintve azért vannak hangsúlyosabb különbségek is.
Rohadt közhelyes, de tévedni és hibázni emberi dolog. Nem mindegy persze, hogy hol és mikor követjük el ezeket, illetve az sem mellékes, hogy milyen bakik is ezek… De nem gondolnám, hogy a körülményektől és az okoktól teljes mértékben – bármikor is – el kellene vonatkoztatnunk. Talán nem is ezen botlások a fontosak, hanem az, hogy ezekre miképpen reagálunk, illetve hogyan dolgozzuk fel őket.
Nem kell ahhoz végtelenül romantikusnak lenni, hogy értékelni tudjuk a látottakat. Elég csak szeretni hozzá az igazi filmeket. Biztos vagyok benne, hogy az Us and Them sokunk kedvence lehet. Már maga az is jelzésértékű, ha találkoztál ezzel a címmel… René Liu alkotásába könnyűszerrel bele lehet feledkezni. És még személyes érintettség sem igazán kell ahhoz, hogy komolyan megérintsenek az alatta látottak.
A főszereplő hölgyet alakító Zhou Dongyu (pl. Better Days) egyébként valami frenetikusan hozza a szerepét. Egyszerre hol kicsit para, hol meg imádnivalóban édes teremtést alakít. Az, amit a kocsiban leművelt, na igen, szóval azt emészteni kell. Vannak percek, amikor a képernyőn látottak szinte már tényleg életre kelnek bennünk. Amikor azt érzi az ember, hogy itt bizony ők léteznek és lélegeznek a vásznon, miközben mi meg mindannyian maximum valamiféle statiszták, esetleg egy jó helyen lévő, de törékeny kis kellékek vagyunk csupán.
Realisztikus, hétköznapi kis történet ez. Egy olyan piszok durva kis érzelmi hullámvasút, amelyhez foghatóval nagyon ritkán találkozik az ember. És hogy mindeközben talán öncélú, vagy hiábavaló lenne? Hogy sokat mutat magából, de közben mégis keveset mond? Nem is tudom. Ez gondolom a befogadón is múlik…
Egymással, a világgal és persze saját magukkal való küzdelem verejtékkel és könnyekkel átitatott, impulzusokkal teli – hol simogató, hol pedig szétcincáló – szerelmi története ez. A valóság szülte képzelet korábban leképezhetetlennek vélt magasságainak csábítóan megbabonázó varázslata. Egy olyan lenyűgöző lavina, amely nem igazán kérdez, nem igazán figyelmeztet… Látod, csodálod a puha, friss, érintetlen, az éjszakai égbolt végtelenbe érő pompázását megidéző, lassan kialakuló vastag hótakarót, és egyszerűen nem tudsz vele mit kezdeni, nem tudsz vele eléggé betelni…
A rendező szerintem nagyon-nagyon jó döntéseket hozott meg a karaktereink útjait, illetve azok reakcióit illetően. Pont annyi benne az apró és lélekmelengető finomság, hogy az még semmilyen téren se legyen visszás.
Egy olvadozó gleccser robajló összeomlásának tragikus és felkavaró meséje ez. Egyszerre félelmetes és megigéző élmények – olykor már valószerűtlenül dermesztő – láncolata. Hogy aztán mi minden kerül felszínre a látottak során, illetve akár csak bennünk, az már megint egy másik kérdés…
Nem is igazán tudom, hogy mi mindent is mond el rólam mindaz, hogy mennyire erős érzelmi hatással volt rám ez az alkotás. Pedig aztán mostanság nagyon fel vagyok pörögve, és bizony simán inkább hiszek abban, hogy egyedül, nyugiban, lazán, békésen leélem az egész életem, mintsem, hogy olyan érzéseket, olyan szerelmet, vagy olyan képzeteket kergessek, amelyeket talán inkább nem is kellene, nem is lenne érdemes.
Az Us and Them teli van mágikus pillanatokkal. Mondhatnánk, hogy a szorongató kétségeink és aggályaink levetkőzése sokkal egyszerűbb az életkorunk előrehaladtával, de lehet ezzel csak önmagunkat ámítanánk. Hiába vagyunk ügyesebbek, okosabbak és tapasztaltabbak, hinni bizony nem csak magunkban, hanem a másikban is kellene. Ez persze nem csak rajtunk múlik már…
Talán felesleges ennyit és így írni egy ilyen szerelmi történetről. Egy olyan történetről, amelyről egyébként még igazán semmit sem osztottam meg. Valamikor azt hiszem nem is feltétlen kell. A párkapcsolatokkal ugyanis együtt járnak bizonyos dolgok. Nem csak a lelkesedésről, a felismerésről és az öröm egyfajta drogként bennünk lüktető, megrészegítő, színekben vibráló beteljesedéséről beszélek valami megfoghatatlannak, hanem arról is, hogy mi és hogyan vezet el addig a bizonyos pontig. Aztán persze ott van az is, hogy a kihívásokkal mennyire vagyunk képesek közösen megbirkózni…
Talán a szerelemnek önmagában semmi értelme. Mégis mennyi csalódást, bánatot, féltékenységet, stresszt és gyilkosságot köszönhetünk neki. A túlzott elvárásokról és a másik rajongásának kihasználásáról már nem is beszélve… Érdekes továbbá, hogy mennyi mindenki „szeretne” szerelmes lenni – legalábbis az élete bizonyos szakaszában. De valamiért mondjuk a maraton lefutásáért nem lelkesednek ennyire az emberek… Ha elfogadjuk, hogy vannak, akik erre vagy arra nem képesek, míg másban viszont kiemelkedőek, akkor talán érdemes lenne azt is belátni, hogy egyesek – igazán mélyen – szeretni sem tudnak. Talán őket magukat sem lehet. Piszok ritka lehet az igazi, kölcsönös szerelem. Amire nem csak rásütjük, amibe nem csak belelátjuk, hogy márpedig mi azok vagyunk, hanem valóban úgy is érezzük.
Bele lehetne menni, hogy kinek és mit is jelent ez az egész. Én most inkább csak azzal zárnám ezt a kis írást, hogy ha másért nem is, azért mindenképpen hálásak lehetünk a szerelemnek, hogy megannyi gyönyörűséges művészeti alkotást megihletett már… És ki tudja, hogy mennyi mindent fog még… Amelyekbe aztán mi újfent csak beleláthatunk mindent, amit csak szeretnénk. Egyszer mardos, máskor meg az egekig emel… Néha pedig – amikor csodájára járunk egy ilyen mozgóképes bravúrnak – lehet annyi is megteszi, hogy a végeztével sóhajtunk egy nagyot, aztán meg szimplán csak mosolygunk egy hatalmasat.
