Memoir of a Snail [ Egy csiga emlékiratai ] – 2024

Adam Elliot második rendezése az idei év egyik legfényesebben tündöklő és legszomorkásabban nevetgélős ékköve számomra.

Első alkalommal jártam a Toldi moziban, ahol sikerült pontosan középre jegyet foglalnom. Ennek ellenére – kissé meglepő módon – közvetlenül mellettem senki nem ült. El is engedtem hát magam… Írom ezt most, aztán amúgy közben szinte az egész produkciót összefont ujjakkal voltam kénytelen végignézni…

Megkönnyeztem? Igen. Többször is? Naná… Egyszer az is megesett, hogy bár éppenhogy csak sikerült kitörölnöm őket a szememből – mielőtt azok szélsebességgel végigcikáztak volna az arcomon –, egy perccel mindezek után ellenben már képtelenség volt nem hangos nevetéssel jutalmaznom a látottakat.

Frenetikusan jó volt. Hát mégis nézzetek már rá pl. erre a poszterre… És ezek a képek… Hát lehet nem imádni őket?! És akkor a karakterek maguk is…

Adam Elliot korábban jelentkezett már egy egész estés alkotással. Az a Mary and Max címet viselte, mely persze azonnal a kedvencek meglehetősen szűk táborát erősítette. Így aztán nem is kis elvárásokkal utaztam fel egyedül a premier előtti vetítésre. Maximálisan megérte.

Unalmas lehet, hogy megint ilyet írok, de ez is annyira “én vagyok”. Sötét, mint a fene, tragikus, mint a rosseb, mégis teli van veszett jó, szívmelengető momentumokkal és bolondozós poénokkal.

Egy olyan történet ez, amelyen Grace narrációja vezet át bennünket. És ez annyira intim légkörrel ruházza fel a filmet. Folyton belelátunk a kis buksijába, minden kétségét, örömét, félelmét és bánatát tolmácsolja felénk. Néha mondjuk meg sem kell persze igazán szólalnia… 

Annyira cuki film ez, közben meg mégis annyira gyűlölni tudtam volna néha… Egy olyan keserédes felnövéstörténetet láthatunk viszont az Egy csiga emlékirataiban, amelyhez foghatóval nagyon ritkán találkozik az ember.

Igazi érzelmi hullámvasút ez az egyébként 1970-es évek Ausztráliájában játszódó történet. Azok közül is olyan, amelyeket talán soha nem feled el az ember. Ez a stop-motion tragikomédia pillanatok alatt kizárja a nézője számára a külvilágot. Emellett meg szinte valósággal lerántja rólad a ruháidat, aztán mintha mi sem lenne természetesebb, szimplán csak ott hagyva lebegtetné a nézőjét az érzések kusza tengerében. Nem kell itt ellenkezni, nem kell itt finnyáskodni, ha kell sírjatok, ha kell nevessetek, ha kell fogjátok és szorongassátok meg a saját, khm’ a másik kezét a megtekintése közben. Szükségetek lesz rá.

Alapvetően egy testvérpár sorsának alakulása a kiindulási pont. És hát mivel aprócska kis koruktól láthatjuk mi is történik velük, nagy titkot nem is árulok el azzal, hogy rengeteg témát érintenek közben. A család, a testvéri szeretet, az iskolai bántalmazás, a magány, a munka, az élet értelmének, valamint apró örömeinek keresésén át, ott vannak a hobbik, a kapcsolatok, a szerelem, valamit a saját belső énünk védekező mechanizmusai által emelt vaskos falaknak és rácsoknak a miértjei és a hogyanjai is.

Csak egy-egy témát kiragadva is hosszú órákat lehetne beszélgetni a látottakról. És igen, néha talán túl soknak és túl töménynek is tűnhet ez a 94 perc, de hát ha közben az ember nem győz szüntelen pislogva csodálkozni az ötletek parádés mivoltán, valamint az élet tragikomikus abszurditásán…

Felnőtteknek szóló mese ez. Hol simogatja az ember szívét, hol meg hanyag eleganciával kivágja az ablakon a dagonyába – lesz, ami lesz alapon.

Egyes jelenteknél nagyon, de tényleg nagyon komolyan magamra ismertem. Máskor meg annyira azért nem. (Vagy már csak túl vagyok rajta…) Nyilván nem attól lesz jó, illetve kiemelkedő valami, mert magára ismer benne az ember, de azért egy szomorkás mosoly keretében nyugodtan bele lehet kapaszkodni a látottakba. Még ha csapkod is közben a szél, ver is közben a eső…

Elbűvölő, de közben mégis valahol riasztó látlelete ez a modern világ aprócska kis lakóinak. Hiába más korban játszódik, hiába szerencsésebbek is jóval egyesek, ha a Memoir of a Snail mindeközben egyfajta fájdalmas szembenézés is. 

Kontúros lenyomata a megkerülhetetlen kereszteződések, valamint a potenciális végállomások vacogtató ölelésében való tétován reménykedő toporgásunknak. Félénkebb lelkeket magukhoz édesgető, csöndesen visszhangzó suttogás és sikoltás is egyben.

Szerintem minden felnőttnek látnia kell. Lehetsz te introvertált, magadnak való örök szingli, szűz, családos, reménytelen álmodozó vagy Rendőrakadémia fan… Igazából tök mindegy.

A helyszíni tudósítók – ezen emlékirat megtekintését – az érzékenyebb lelkek egyenesen valamiféle kalandvágyból elkövetett, rituális öngyilkosságaként írják le. Oké, na jó, ennyire azért nem vészes a dolog. Mert közben ettől az élménytől még bizony a legnagyobb és legmorcosabb jéghegyek is lassú, olvadozó, olykor-olykor már kacarászó táncba kezdenek.

Elég sok csigát megmentettem már valószínűleg az életemben – vagy pont hogy jól kicsesztem velük 😅 –, amikor átraktam őket egy biztosabb, a lehető legélhetőbbnek vélt, zöldebb terepre. Hát nem csodálkoznék azon, ha ezután már el is nevezném őket…

Nézzétek meg moziban! 🥺 Nagyon szeretném, ha anyagilag is sikeres lenne Adam Elliot második munkája. Lehet ezt még jobban is szeretem az elsőnél. Majd az idő eldönti…

9.4/10

Kemény december lesz

Ha valaki húzza a száját, hogy milyen szar munkája van, mert mondjuk sokat dolgozik, az nézze meg az én beosztásom… 😅

Hiszen csak be tudok még menni idén pár plusz munkanapra… A maximálisan lehetséges – túlórában elszámolt – 400-ból 392 órát dolgozok majd le az évben. Már egyébként persze ha túlélem ezt a hónapot. 18 munkanapom lesz. 12 órában. Nulla szabival.

A munka törvénykönyve alapján maximum 250 túlórája lehet mindenkinek egy évben, további 150 órát önkéntes alapon lehet csak vállalni. Így jön ki a plafon 400 óra.

Csak decemberben így néz ki majd a hónapom vége: munkában leszek dec. 23-án, 24-én, 25-én, 27-én, 29-én, 30-án, 31-én, illetve hogy kerek legyen a történet, január legelső napját is a munkahelyen kezdem. 😬🎸😃

De megéri! Vastag lesz a boríték! 😃

Spórolni kell, mert a tetves lábamat még protekcióval sem sikerült megműttetni… Tavaly nyár óta húzódott a dolog. A még akkor készített ultrahang nem túl bíztató. De a doki, aki megígérte, hogy szétkapja, állandóan csak halogatta. Egy nyugdíjas női sebész volt az illető. Mondjuk ő legalább azt mondta, megcsinálja…

A többiek le se szartak. Látott még két sebész, illetve még két ortopéd orvos is. Voltam maszekban is, kaptam injekciót a lábamba… Kb. 40 ezer volt egy szuri. Háromnál megálltunk. Eredmény semmi. De legalább egyébként az élmény életre szóló volt… A gond, hogy a talpam lágy, belső részében van egy szövet, illetve begyulladt zsírcsomó vagy mi. Vagy nyolc éve… Ha a talpam ott megnyomon, nagyon fáj. Még jó, hogy belül van és nem azon állok… De ha sokat mozgok, akkor ég – azon a lábamon – az egész bokám, meg minden bajom van…

A szurit úgy kaptam, hogy nem a talpamba adták, hanem az egész lábfejem átszúrták a talpamig. 😬 Hát volt sántikálás hazafelé… 😅 Lovaknak adnak szerintem be ilyennel dolgokat. 🤣 (Lehet meséltem már…)

Ez a csomó amúgy túlerőltetéstől szokott előjönni, főleg sportolóknál. (Igen, kocka hasam is van egyébként! 😂 Fotókat kommentekért küldök! 😄 Ne kapkodjatok azért annyira! 😂)

Ilyen csomóm a másik talpamon volt már egy, hát nagyon csodás volt, amikor kiszedték… 😬 De mióta begyógyult, rendben vagyok. Tökéletes. Kicsit tartok ettől az újtól a másik lábamon, mert a csomó „nem jól körülhatárolható”… Na mindegy.

De még az ultrahang előtt egyébként minden dokitól kaptam olyan bölcsességeket, hogy „nem kell ezt még műteni, valamint talpbetétet ajánlok.” A tetves, retkes egészségügybe bele! Van, hogy a TB járulékom 200 ezer körül van egyetlen hónapban. 

A műtét tudom kb. hogy menne, mint mondtam Kecskeméten volt már részem benne… A mákom idén az, hogy lazább a munka, csak többet kell bemenni… Majd meglátjuk mi lesz a céggel ahol dolgozom… Ha bejön az, hogy akkus kocsikba is gyártunk dolgokat (15 szabadalma van az Ibidennek), akkor nem kell sokat matekolnom, majd kitalálom mikor megyek el kiszedetni magamból azt a valamit – hiszen innen megyek nyugdíjba. (Vagy nem. 😅) Tuti kerül vagy 700 ezerbe, altatóorvos, egy nap minimum bent, szövettani vizsgálat, varratszedés, stb…

Nagyon jó lenne, ha ezzel nem kellene már bajlódnom, mert így már évek óta nem is az igazi az életminőségem…

Szóval elmehetnek a fenébe az orvosok is amúgy, hogy a másik lábammal ugyanez volt a probléma, és ott minden könyörgés nélkül elvállalta a doki a műtétet, és még lelkes is volt, mert ritkán találkozik ilyennel… (Sajnos oda nem tudok visszamenni, mert már nem ott lakom…)

Nem is az a gond, hogy Szigetszentmiklós környékén leszarnak, illetve nem vállalják, mert ő nem olyan sebész, esetleg szerinte nem kell kiszedni, de akkor küldjenek tovább valahova, ahol valaki kiszedi. Papírom van róla, hogy a másiknál bevált. Valakit ezzel a problémával leszázalékoltatnak… Már ha krónikussá válik a fájdalom… Elég szopós tud lenni. Azon orvosoknak, akik még azt mondják, hogy jólvanazúgy’, azoknak ajánlom, hogy húzzanak le 12 órát egy raktárban, nehéz dolgokat is pakolva… Meg még egy napot, aztán adott esetben még kettőt…

Meg egyébként miért nincs egy olyan digitális rendszer, ahol láthatná minden doki, hogy ilyen vagy olyan problémám van, ki vállalná? Lehet az előző dokim ráharapna. Lehet csak maszekban. Viszont benne meg is bíznék. Meg értem, hogy a költségek elosztása a probléma, hogy nem ide vagy oda tartozunk… De ha itt Pest-megyében leszarnak, nem érnek rá, akkor örülniük kellene, hogy pl. Bács-megye megoldja helyettük… Csinálják meg, hogy le legyen zsírozva. Meg egy ilyen rendszerben kaphatna mindenki a problémájára „árajánlatot” is akár, ha mást nem. Értem, hogy személyiségi jogok, meg mit tudom én, de hát csak az orvosok férnének hozzá a rendszerhez… Mindegy is, csak fel húzom magam…

Tehát tulajdonképpen azon „dolgoznak” a szeretett orvosaink – már akikkel konzultáltam –, hogy ne tudjak a közösbe befizetni majd 200 ezreket TB címszóval, mert lerohad a lábam. Csesszék meg! (Tudom, menjek fizetősbe…) És ez oké, hogy nem magán Orbán Viktoron múlik, hiszen mondjuk nekem ajánlani egy orvost vagy valakit, aki segíthetne, ettől még lehetne. De egyébként meg rühellem Orbánt, haverral nem is véletlen támogatjuk Magyar Pétert havonta X összeggel. Apum is tud róla! 🤣(De legalább már ő is elismeri, hogy itthon bizonyos dolgokat nem úgy csinál az utcai harcosunk, ahogy szerinte kellene… Mondjuk ez még kurva kevés, de már ez is valami…)

Na mindegy, csak kipanaszkodtam magam. Szóval amúgy ütős év vége lesz. Dec 17-től január 1-ig – azaz 16 napból – 12 munkanapom lesz. Jövőre meg – műtét ide vagy oda – „gazdag” ember leszek. 😃 Mármint a korábbi önmagamhoz képest. Az otthoni mozis rendszerem jobb, mint valaha, minden másom is megvan, már csak egy macsekot kell beszerezni. 😂 Mondjuk egy ilyet. ♥️

Over the Town – 2019

Hosszú órákat lehetne arról diskurálni, hogy ki és miért néz filmeket. Illetve arról is persze, hogy ki és miért készíti el úgy és abban a formában az alkotásait, ahogyan azt a publikum aztán viszontláthatja. 

Egy valamiben viszont egyre biztosabb vagyok. Van, amikor nem maga a történet a lényeg. Sőt, én azt vettem észre magamon, hogy a cselekményorientált alkotások egyre inkább hidegen hagynak. Végtelen számú példát fel lehetne sorolni, amikor hiába pörögnek az események, hiába követnek csattanók csattanókat, de igazából egy vállrándítással le lehet tudni az egészet…

És akkor ezzel szemben léteznek olyanok is, ahol a karaktereken, a személyiségeken van a hangsúly. Ahol nem félnek attól, hogy leteszik a kamerát valahova, aztán a színészekre bízzák a továbbiakat. Ahol tényleg van ideje, és kedve is elveszni a nézőnek az apró gesztusokban, ahol valóban akár minden kis apróságra felfigyelhet az ember. És ezek egyre csak gyarapodnak bennünk, egymásra rakódnak a dolgok, így aztán végtelenül könnyen megeshet, hogy velük együtt sírunk vagy nevetünk. Egyszerűen ott vagyunk már-már szinte bennük is, miközben nem zökkent ki semmi a helyzetből, már jóformán te magad is megéled és megtapasztalod mindazt, amit ők ott – abban a helyzetben – a képernyőn.

Nem akarom ezzel azt mondani, hogy minden filmes így álljon a filmkészítéshez, de azért szerintem nagyon kevesen mernek ennyire bevállalósak lenni. Ehhez gondolom két dolog is elengedhetetlen… Az egyik az az önmagunkba, illetve a karaktereinkbe vetett hit, a másik pedig a nézőkhöz való viszonyulás bizalmi indexét jelenti.

Meg hát a pénz ugye. Mégis ki kíváncsi hosszú, szimpla, hétköznapi, talán sehova ki nem futó beszélgetésekre? Ki nem alszik be rajtuk? Kinek a gondolatait kötik le az egészen hétköznapi helyzetek és karakterek relációja?

Felettébb izgalmas kérdés, hogy egyébként léteznek ehhez fogható könyvek? Ha igen, akkor hol, illetve mi a címük? Ott hogyan lehet áthidalni azt a problémát, hogy nem látjuk folyamatosan karaktereink minden apró kis rezdülését? Le lehet egy nagyon hosszúra nyúlt beszélgetést olyan érzékletesen írni, hogy az élvezetes és érdekes is maradjon? Mert bizony elnézve a hazai könyves piacot, ott is a történeteken, a megálmodott és elképzelt világokon van a hangsúly, nem pedig pusztán a karaktereken, illetve azok bizonyos, akár meglepően hétköznapi helyzetein…

Engem nagyon-nagyon feldobott ez a film. Annyira magával ragadott, hogy az már-már képtelenség. Rikiya Imaizumi alkotása volt egyébiránt idén a 338 mozgóképes élményem. És szerencsére ő most véget vetett egy hosszabb és rosszabb szériámnak. (Ezen sorokat még az Anora, illetve az An Elephant Sitting Still előtt láttam és kezdtem el feljegyezni.) Rég volt olyan, amikor könnyűszerrel, gondolkodás nélkül ment egy alkotásra nem csupáncsak egy magas értékelés, hanem letterboxdon bizony egy izzó kis szívecske is. (Agyalok is rajta, hogy az értékeléseknél utólag bevezetek egy ilyen kis ikont én is, amit aztán kibiggyesztek mindenhova, amelyeket nagyon a magaménak érzem. Legyen az akár csak egy egyébként 8-as vagy 9-es mozgókép is.)

Különösen elvarázsolt ez az egész. Pláne így a viszonylag sok “red pill” tartalom elfogyasztása után. (Ezekről le is jöttem egyébként, mert hiába van igazuk sok esetben, hiába a sok személyes vonatkozás és példa, hiába tapasztaltam, valamint gondolom én is azt a modern nőkről – úgy általában – amit, de nem kell nekem ennyi negatív élménybeszámoló, még adott esetben vicces formában sem. Gondolok, amit gondolok, teszek, amit teszek, de az időt is sajnálom persze ezekre. És egyébként meg annyira nem is érdekel, nem fogom, illetve akarom ezzel lekötni magam. Tudom én bizony más dolgokkal sokkal mélyebben és intenzívebben szórakoztatni magam.

Mert hát közben ugye akár ilyen filmeket is nézhetnék. Amelyektől újra ismerkedni szeretnék, amelyektől talán ismét bele mernék állni a dolgokba. Hiszen lehetne pl. ezt mondjuk “így is”.

Az Over the Town mindezek mellett és ellenére szól is azért valamiről. Nem csak eltalált szituációk kisebb-nagyobb halmazát, hanem egy egészen remek és kerek történetet is köszönhetünk neki. 

Az utcai jelenet szerintem pl. konkrétan parádés volt, de a készítők – mindezen túl – még egy kattantabb mellékszereplőt sem féltek a többiek mellé bedobni. Valamilyen természetes rendellenesség okán, de egyszerűen minden jól áll ennek a filmnek.

Oké, aki ismer, aki sok írásomat olvasta már, annak – látva ezt az alkotást –, biztosan nem lesz nagy meglepetés, hogy így olvadozom tőle. De ez azért nem csak rólam szól, nem csak az elmúlt 3 vagy 15 szingliként leélt évemről. Ez bizony túlmutat ilyen szinten nem csupáncsak az egyedül töltött hosszú évek végtelennek tűnő során, hanem bizonyára még akár konkrétan önmagam legnyersebb és legtisztább lenyomatán is. A varázslat valahol itt kezdődik…

Egy nagyon kicsi és nagyon egyszerű film ez, de mégis teli van élettel. Annyira jó látni, hogy bizony nem kell komplett világokat megteremteni ahhoz, hogy ennyire képes legyek elveszni a valóság által keretezett helyzetek hol hétköznapi, hol abszurd, hol szomorkás, hol pedig szívmelengető helyzeteinek üdítő egyvelegében.

A fókusz egyébként egy 27 éves srácon van, akinek a párkapcsolata, hát szóval igen… Őt követhetjük leginkább figyelemmel a film során, és persze messze nem egy hibátlan döntéseket hozó karakterről van itt szó. Néha bizony fogtam is a fejem, hogy mi mindent művel, de valahol meg talán értem is…

Könnyed kis produkció ez, ami aztán úgy képes szórakoztatni és kikapcsolni, ahogyan az szinte már talán elképzelhetetlen is egyeseknek. Találhattok benne egyébiránt egy olyan hosszabb jelenetsort, amelyet bármennyiszer újra tudnék nézni, és igen, a 14. alkalom után is úgy vigyorognék rajta, mint akinek éppen először fogják meg a kezét. Túlzás lenne? Lehet, de én abból építkezem, amit eddig megéltem, és hát így ezzel a filmmel aztán úgy megszeretgettem magam, ahogyan azt talán csak kevesek tudják. Nekem meg időm is van, energiám is, igényem is az ilyenekre. Vállalom. Néha csak türelmesnek kell lenni, ki kell tartani, aztán kiderül, hogy csodák nem csak a mesékben léteznek. 🥰😅

Olykor nem egy személy, egy haver, egy barát vagy egy esetleges párkapcsolat reménye húz fel, még csak nem is valamiféle társas élmény csal mosolyt az arcomra és kacagtat meg, hanem csak egy ilyen szerfelett egyszerű kis mozgókép. Ehhez persze kellek én is, kelletek ti is. Kicsi egy film ez – egy szűk rétegnek. De nekik aztán nagyon.

Lehet itt azzal jönni, hogy túlértékelem az ilyen alkotásokat, hogy ez az egész valami olyasmi, mintha a kedvenc mozgóképes karaktereim posztereivel szegélyezett, egyébként meg lilában pompázó csillagokkal telipingált gipszkarton falamat csókolgatnám, de hát nincs mit tenni, ha én ezt közben egyszerűen ennyire a magaménak érzem.

9.3/10

An Elephant Sitting Still – 2018

Négy óra – minimum megfeneklett csónakként átható – melankólia. Hu Bo egyetlen egész estés alkotásában. És tőle bizony már nem lesz több ilyen… A film elkészítése után nem sokkal ugyanis öngyilkos lett. Még csak azt sem élhette meg, hogy láthassa és érezhesse, mennyire nagyra tartják a munkáját nem csupáncsak a kritikusok, hanem a közönség soraiban ülő, átlagos nézők is. Valahol már ez is veszett szomorú… Mindössze 29 éves volt.

Pedig bizony ez a 100. legjobb film, amit valaha készítettek. Mármint letterboxdon. De mindegy is, engedjük el ezt most.

Tarr Béla egyik tanítványaként számon tartott fiatal rendező produkciója elé – mindezek ismerete ellenére is – kicsit bizonytalanul, kétségekkel teli és feszengve ültem le. Nekem ugyanis a mester munkássága már túl sok volt. Hiába értékelem a munkáit, a szemléletmódját és a merészségét, ha filmjei nekem korábban nem, illetve csak nagyon nehezen csúsztak le.

Hu Bo mozgóképén azonban nyilvánvalóan tetten érhetőek bizonyos hatások. Itt azonban valamiért mindezek egyszerűen jobban összeállnak a számomra. Igen, talán az ő filmjéről inkább elmondható, hogy cselekményorientáltabb megközelítésben íródhatott. A hangulattal pedig közben nyilván szíven találtak. Úgy lett mozgalmas ez a film, hogy közben az utóbbiból sem sokat veszített. Itt abszolút nem érzem ki belőle azt a fajta öncélúságot, amelyet viszont Tarr Béla egyes alkotásain könnyedén tetten érhetek.

Mondanom sem kell, hogy számtalan hosszan kitartott jelenettel találkozhatunk az An Elephant Sitting Still-ben. Ezekért pedig rajongani tudok – már ha elkap az a bizonyos hangulat. Hát elpakott. Nem kell messzire mennem, hiszen az általam már nem is véletlen sokszor hivatkozott The Worst Person in the World c. filmben is imádtam azokat a jeleneteket, amikor mondjuk csak – úgymond – léteztek a karaktereink.

Mert bizony ez az élet része. Nem mindig beszélgetünk, nem mindig történik velünk valami. Néha egyszerűen csak ott vagyunk. Megélünk, megtapasztalunk dolgokat. Majd így vagy úgy, de fel is dolgozzuk őket. Akkor, ahol és amikor. És ezt annyira jó viszont látni, velük együtt megélni. Dramaturgiai szempontból lehet ezek megfektetik az ember gyomrát, unalmas lesz tőle valakinek, de én pl. imádom a film egyes rétegeit – apránként lecsupaszítva – magamévá tenni, eggyé válni velük. Lehet ez akár csak egy sötét, szomorú szempár, esetleg magának a lepusztult környéknek a mélabús, kilátástalan háttere – egyszerűen nincs mit tenni, elveszem bennük. Kicsit talán ilyenkor magamban is.

Szeretem ezeket a filmeket, mert nem fél időt hagyni az elmélyülésre. Talán amúgy máshogy nem is igazán lehet nekikezdeni egy ilyen 4 órás utazásnak. Talán nem is mindenkinek kell.

Nehéz úgy ajánlanom ezt a filmet, hogy közben tudom, a legtöbbeteknél valószínűleg falakba ütközne. De egyébként tényleg valami bitang erős élmény. Kicsit lassan áll össze, kicsit lassú benne minden, de a második felében én már csak lubickoltam. A zene, a tónusok, az operatőri munka, az egyszerű és hétköznapi dialógusok rabul ejtettek. Furcsa azt kimondani, hogy szinte visszavágyom ebbe a világa, de aztán mégis ez a helyzet…

Igazi, nagybetűs filmművészet ez. Az esztétika és a belbecs tökéletes, depresszív, szöveteken áthatoló és bensőséges egyvelege. Egy megalkuvásmentes, nyomorúságos látlelet a hétköznapok sanyargató valóságáról. Rólunk és nekünk. Rajongóknak, egy igazi rajongótól.

Négy karakter útját követhetjük figyelemmel közben, mialatt kinek ilyen, kinek aztán amolyan problémákkal kell megküzdenie… Nagyon kényes témákat is érinthetnék ebben az írásban, de – szerencsétekre – ezt most inkább elengedem.

Ami eszembe jutott azonban ettől függetlenül, hogy milyen piszok fontos is az önszeretet. Hogy sokan mennyire képtelenek is lehetnek rá. Hogy sokan konkrétan el is hiszik, hogy nem érdemelnek többet és jobbat. Nem, nem lehet mindig csak adni. Abból nem lehet megélni. Még akkor sem, ha a visszajelzések – így vagy úgy – feltötik az embert. Akár egyedül, akár párkapcsolatban vagy családdal élünk – az önszeretetnél fontosabb dolog talán nincs is. Mert bizony az kihalt mindenre, illetve mindenki másra is.

Könnyű ezt mondani persze… Meg hát tudom, hogy ezzel aztán most sok újat nem mondtam. De elég szétnéznem a világban, és bizony élből rávágom, hogy mennyien “kiszolgáltatva” élik le a mindennapjaikat. Nem, itt nem elsősorban az anyagiakról beszélek. (Bár sokak kezét már az is megkötheti…)

A legapróbb kis visszaigazolások és a párkapcsolatok hajszolásán túl ezer féle egyéb dolog is zálogosíthatja az ember egészét. Lelkileg és fizikailag egyaránt.

Néha pedig talán elég lenne annyi az elégedettséghez, mondhatni boldogsághoz, hogy megtaláljuk azt a bizonyos kulcsot, amellyel aztán a legborongósabb napjainkban is képesek lehetünk magunknak egyfajta lelki oázist teremteni.

Tudom, hogy a depresszió nem kérdez, nem válogat. De ha abból indulunk ki, hogy bizony senki más nem vált meg, senki nem oltalmaz, hogy saját magadra számíthatsz csak, akkor igazából egy piszok egyszerű képletről van itt szó…

Aztán persze most mégis itt vagyunk. Hu Bo már nincs többé. Pedig biztos szeretett filmezni. (Talán csak rossz kezekbe kerültek azok a bizonyos kulcsok… Talán felesleges is ezen elmélkedni…)

Egyszer hol sajnálom, hogy ennyi volt, máskor meg rajongó, elevenül lüktető lelkesedéssel örömködöm, hogy ha más bár nem is, legalább az An Elephant Sitting Still csodálatosan tündöklő szürkesége itt van nekünk tőle.

Ha van film, amely nemcsak hogy nehezen enged el, hanem bizonyosan nem is múlik el nyom nélkül, akkor az Hu Bo végtelenül, már-már riasztóan valóságos története.

Aki bele szeretne kóstolni, milyen hangulattal is bírhat a fent megnevezést alkotás, és nem fél a trailerek sugalmazó valójától, az nézze meg ezt a gyönyörű trailert.

“Ma este egy csodálatos filmet fogtok látni, és biztos vagyok benne, hogy életetek végéig veletek fog maradni” – mondta a film párizsi bemutatóján Tarr Béla, aki személyesen is felkonferálta – a Corvinban – a film hazai premierjét. Nagyon szerettem volna ott lenni, de túlságosan későn lett volna vége, aludni meg nem tudtam volna hol…

Sajnos két vetítésről tudok csak, a másik Pécsen volt. Magyar feliratosan adták le persze mindkétszer, de ezt – külön – beszerezni itthon sajnos nem tudtam. Szóval marad az angol vagy az AI által fordított szöveg. (Reményeim szerint úgy egy év múlva már angolul nézek mindent. Mennyivel egyszerűbb is lesz úgy az élet…)

10/10