2023 – Meredekebb (?!) vállalások az évre

Csak összeszedtem, mit szeretnék idén letudni… Pár sorozatos évad feljegyzésével kezdtem, aztán mi lett belőle… 😅 Olyanokat produkciókat terveztem be elsősorban, amelyek nagyon érdekelnek vagy a készítők miatt, vagy mert meglehetősen jó visszajelzéseket kaptak. Esetleg csupán azért, mert már láttam belőlük néhány epizódnyit vagy évadnyit, és az eddig nagyon elnyerte a tetszésemet. A könyveknél is próbáltam kicsit izgalmasabban válogatni. Pedig aztán állhatna az egész csak krimikből is… 😅

Sorozatok, minisorozatok – “újak”:

Pachinko – S01 – ’22 / 8 epizód / 55 perc
Small Axe – minisorozat – ’20 / 5 epizód / 80 perc
Little Women – S02 – ’22 / 12 epizód / 74 perc
O.J.: Made in America – ’16 / 5 epizód / 93 perc
The Glory – ’22 / 8 epizód / 50 perc
1883 – ’22 / 10 epizód / 53 perc
1923 – ’22 / 8 epizód
Borgen – Power & Glory – ’22 / 8 epizód / 57 perc
When They See Us – minisorozat – ’19 / 4 epizód / 73 perc
The Capture – S01 – ’19 / 6 epizód / 56 perc
The Capture – S02 – ’20 / 6 epizód / 56 perc

Kimondottan új sorozatokba nem nagyon fogok fogni idén, mert hát miért is tenném, ha ennyi sokat, valamint sokak által méltatott, általam is bepróbált jóság volt félretéve eddig. Vetítőterem persze marad – amíg a srácok bírják –, majd legalább onnan meríthetek a későbbiekben.

Sorozatos “folytatások”:

Itt aztán van minden is majdnem. 😅 Pótolni valók mellett olyanok is, amelyekhez a felirattal szenvednem kell majd– nem is keveset…

American Crime – S02 – ’16 / 10 epizód / 45 perc
Mayor of Kingstown – S02 – ’23 (január 15) / 10 epizód / 45 perc
Succession – S04 – ’23 (?)
The Good Fight – S05 – ’21 / 10 epizód / 50 perc
The Good Fight – S06 – ’22 / 10 epizód / 50 perc
The Crown – S05 – ’22 / 10 epizód / 52 perc
Yellowstone – S03 – ’20 / 10 epizód / 42 perc
Yellowstone – S04 – ’21-22 / 10 epizód / 42 perc
Yellowstone – S05 – ’22-23 / 8 epizód / 42 perc
Southland – S02 – ’10 / 6 epizód / 42 perc
Southland – S03 – ’11 / 10 epizód / 42 perc
Southland – S04 – ’12 / 10 epizód / 42 perc
Southland – S05 – ’13 / 10 epizód / 42 perc
My Brilliant Friend – S01 – ’18 / 8 epizód / 52 perc
Atlanta – S03 – ’22 / 10 epizód / 30 perc
Atlanta – S04 – ’22 / 10 epizód / 30 perc
Line of Duty – S05 – ’19 / 6 epizód / 60 perc
Line of Duty – S06 – ’21 / 7 epizód / 60 perc
Happy Valley – S02 – ’16 / 6 epizód / 59 perc
Happy Valley – S03 – ’23 (január 1) / 6 epizód
Rectify – S02 – ’14 / 10 epizód / 60 perc
Rectify – S03 – ’15 / 6 epizód / 60 perc
Rectify – S04 – ’16 / 8 epizód / 60 perc

Könyvek:

Összesen 7564 oldal, szóval szerintem menni fog. Ez inkább csak egyfajta minimum elvárás saját magam felé. Jó lenne többet letudni, de majd meglátom… Ha persze közben csak megjelenik a HEAT 2 itthon is, akkor az felborít mindent – legalábbis annyira biztos, hogy arra azonnal rárepülök majd… Különösen bízom abban is, hogy valóban lesz annyira jó, hogy szinte egyből el akarjam olvasni majd még egyszer…

Don Winslow – Egység [ 464 oldal ]
Don Winslow – Lángoló Város [ 320 oldal ]
Don Winslow – A kartell (Drogháború 2.) [ 688 oldal ]
Jessica Bruder – A nomádok földje [ 358 oldal ]
Sinéad Moriarty – A jó anya [ 514 oldal ]
Nino Haratisvili – A nyolcadik élet [ 968 oldal ]
Karl Marlantes – Matterhorn [ 680 oldal ]
Ruta Sepetys – Tengerbe veszett könnyek [ 384 oldal ]
Jung Chan – Vadhattyúk [ 624 oldal ]
Krasznahorkai László – Sátántangó [ 274 oldal ]
Kristin Hannah – Menekülés Alaszkába [ 596 oldal ]
Greg Iles – Mississippi vér (Natchez-triógia 3.) [ 648 oldal ]
Jussi Alder-Olsen – Határtalanul (A Q-ügyosztály esetei 6.) [ 464 oldal ]
Jussi Alder-Olsen – Szelfik (A Q-ügyosztály esetei 7.) [ 464 oldal ]
Oscar Wilde – A ​canterville-i kísértet [ 118 oldal ]

Nem nagyon csináltam még ilyen listát. Maximum fejben. Gondoltam ez majd motivál, és nem is rabolom a saját időmet keresgéléssel, amikor ennyi kiváló dolog megvan vagy elérhető már. Aztán jobban haladok az egyéb teendőimmel is.

Tervben van, hogy lesz a menüben egy kapcsolat ikon, amire kattintva bárki ajánlhat sorozatot, filmet vagy könyvet. De akár el is küldhet a picsába. 😅 Majd erre kitalálok valamit. Vagy nem…

Idén kevesebbet foglalkozom majd bizonyos dolgokkal, pl. közéleti témákkal, stb. Beszélgetni is majd csak úgy fogok, hogy amikor kérdeznek tőlem valamit, akkor csak igennel vagy nemmel válaszolok. 😅 Na jó, azért nem, de kicsit azért mégis.

Lehet ezen poszt alá majd naplózva leírom bizonyos gondolataimat az éppen olvasott vagy nézett alkotásokról. Vagy arról, mivel és mennyire haladok. Ha soha senki nem kommentel szinte, hát majd én fogok. 😀 A megnézett és elolvasott tartalmakat természetesen jelölöm majd itt, ha meg valamiről írtam közben, az is be lesz linkelve itt.

Most talán ennyi volna. Aztán a többit majd később…

The Responder [ A rendfenntartó ] – 2022

Tony Schumacher sorozata úgy kellett most, mint egy falat kenyér. Ezt az egyszerű, rövid, tömör, egy szabadnap délutánja alatt lazán letudható 5 részes első évadot mintha nekem találták volna ki. Egyfajta sebtapaszként. Már elég korán kinéztem magamnak ezt a sorozatot, részben mert a The Guardian, a The Times és a The Telegraph is maximális pontszámmal illette az első évadját, de én csak tologattam magam előtt…

Aztán ilyen, mondhatni jóval húzósabb november és december után jól is esett, hogy valami hasonlót elővehetek. Mármint nekem átjön a téma, ezek a hosszú éjszakai műszakok, a kissé padlón lévő rendőrrel a főszerepben… Ez csak jó lehet – gondoltam magamban, és hát sikerült Martin Freeman-t is megnyerni a főszerepre… Meg ott van mellette – azt a “kissé lecsúszott” lányt alakító – Emily Fairn is Casey szerepében… Szóval mit részletezzem, az alapok hibátlanok, a szereplők egy része alapból telitalálat, de úgy, hogy a fentebb megnevezett hölgynek ez volt lényegében az első szerepe…

Emily Fairn (Casey) / Photographer: Rekha Garton / © 2021 Dancing Ledge Productions

Rátérhetünk hát a történetre. Nos, az nem egy The Wire azért. De itt nem is ezt vártam el. Úgy indítunk, hogy belecsöppenünk egy középkorú rendőr életébe. Dokihoz jár, problémái vannak. Egyszerű, hétköznapi, élő és lélegző karakterrel van dolgunk, akinek – az első epizódtól kezdve – 5 éjszakáját követhetjük nyomon. Itt nem kell iszonyat összetett dolgokra gondolni, de nem is fog Chris Carson minden részben két ügyet megoldani. Apróságok vannak, meg egy nagyobb szál, amivel kezdeniük kellene valamit a karaktereinknek.

A történet tényleg nem váltja meg a világot. De vannak benne ettől még nagyon erős momentumok, és bizony olykor egy kis szelet – egy szolid eseményláncból – sokkal többet érhet, mint egy egész torta valami másból. A The Responder egyik legerősebb oldala az, hogy kimondanak benne magától értetődő dolgokat. Kérdéseket tesznek fel benne. Olyan kérdéseket és akkor, amit és amikor fel kell tenniük. És akkor pattan el náluk valami, ami valószínűleg az életben is úgy esne meg velük.

Adelayo Adedayo (Rachel) / Photographer: Rekha Garton / © 2021 Dancing Ledge Productions

A képek, a hangulat olykor parádés, és szerencsére vannak közeliek is szép számmal… A zenei aláfestés már szinte rémisztő nyugtalansággal itatja át az egyébként sem túl rózsás pillanatokat. Minden a helyén van, valami nekem a végére mégis hiányzott. Ez pedig nem magával az üggyel kapcsolatos. Inkább bizonyos szereplők közötti viszony ábrázolásával van gondom. Egyszerűen – ilyen tekintetben – túl nyers és kapkodó a széria. Oda állítanak egy bizonyos szituáció elé, ez van, fogadd el. 5 rész kevés arra, hogy érdemben karakterizáljanak, légkört teremtsenek, valamint elmélyítsenek kapcsolatokat, bemutassanak összefüggéseket és motivációkat. Egyszerűen ennyi idő alatt minden nem megy. Értem én, hogy így sodróbb is az egész, és hogy Angliában bevett szokás ez a rövidebb évados sorozatgyártás, de egy ilyen sorozatnak pl kifejezetten jól állt volna még néhány rész. Mondom ezt annak ellenére, hogy itt pont az utolsó rész volt kicsit túlnyújtott, mintha elfogyott volna a végére egy kicsit a puskapor… Akkor mit szerettem volna itt még látni, ha az 5. részben már kiéreztem valami ilyesmit? Nos nyilván arra gondolok, ha tudják a készítők az elején, hogy 10 részes is lehet egy évad, akkor tisztességesebben és részletesebben bemutatnak pl. barátságokat. Nem biztos, hogy ez olyan remekül is ment is volna, de úgy érzem sok van és lehet még ebben a sorozatban – már csak meg is kellene minden téren mutatni…

Emily Fairn amúgy kicsit szinte ellopta a showt nálam. Ha ő nincs, és nem olyan amilyen, engem sem nagyon mozgatott volna meg lehet annyira ez az évad. Egy igazi jelenség az a lány. Több kedvenc karakterem is beugrott miatta különböző sorozatokból…

A The Responder nem akarja megváltani a világot. Azt viszont, amit és ahogy bemutat nem lehet félvállról venni. Néhány jelenetért már önmagában is megérte végignézni ezt az 5 epizódot, és akkor még ki tudja, mit tartogatnak a számukra… A folytatásnál én biztos ott leszek.

8.8/10

Stockholm – 2013

Netflixen feldobta ennek a 2013-as filmnek a poszterét, én meg kicsit utána mentem. Spanyol romantikus dráma, kevés értékeléssel. De azért még pont olyanokkal, amelyek egyfajta bizakodásra is okot adtak. És hát azért imdb-n ott van az a “12 wins & 17 nominations” is. De klassz egyébként ez a poszter – tudatosult bennem egyre inkább –, miközben éppen elolvadtam, mert hát milyen remek volt ez a másik kép is ott? És emezen meg csak úgy sétálnak, és látszólag jót beszélgetnek ők ketten. Hát pontosan ez kell most, egy egyszerű kis romantikus valami – gondoltam magamban.

Fókusz
Focus

Aztán a film első fél órája mi volt már kérem szépen?! Egyes jelenetei konkrétan akár egy Richard Linklater filmből is ki lehetnének vágva, bizonyos hangulati elemei és képei meg egyenesen a The Worst Person in the World-öt idézik meg bennem. Szinte minden képe annyira eltalált és annyira jól illeszkedik az adott jelenetekhez, hogy tényleg kockánként ki lehetne elemezni a filmet, már csak azon okból kifolyólag is, hogy még inkább tudatosítsuk magunkban, milyen gyönyörű munkával is van dolgunk. Vagy pont hogy nem szabad semmi ilyesmit tenni, csak elveszni bennük…

fokus

Mert azt bizony el lehet. Két karakter beszélgeti lényegében végig ezt a vérbeli művészfilmet. A miért az nem lehet túl nagy titok. A meddig és hogyan az már egy fokkal érdekesebb… Most nem írom le, hogy mennyi különbség van a két karakter között, már ha vannak jelentősebbek egyáltalán… Ki tudja, kit látnak, kit szeretnének látni a másikban. Ki tudja, kinek mire van szüksége… Ki tudja, ki és mit tud megadni a másiknak… Rengeteg kérdés, de ezek csak apránként villannak be nekünk. Körülbelül úgy és akkor, ahogyan a szereplőknek is szembesülniük kell bizonyos kétségeik gondolatokban, illetve szavakban való kivetüléseivel.

A filmben pontosan olyan precízen rakosgatnak egymásra minden egyes pillanatot, mintha azt valahol egyszer már megálmodták volna. Érdekességképp megemlíteném, hogy Rodrigo Sorogoyen gyakorlatilag közösségi finanszírozással hozta tető alá ezt az egyesek szerint már-már kultikus második filmjét, amellyel – mint már említettem – több díjat is elnyert.

Aki azt hiszi viszont, hogy engem csupán annyival le lehet venni a lábamról, hogy egy jó operatőr előtt elbeszélget egymással két szereplő, az azért téved. Érezni is akarom, hogy élnek és lélegeznek. Érezni, hogy izzik köztük a levegő. Vagy épp azt, hogy feszengenek. Mindent. És ilyen szinten ez a film mindent megadott, amire csak vágyhatnék. Most mondhatnám, hogy bizonyos mondatok és momentumok alatt mintha én saját magam köszöntem volna vissza a képernyő virtuális vásznáról… De ugye ilyet nem tesz egy “kritikus”…

A Stockholm sokkal több, mint aminek az elején gondoltam, de annyival szerencsére már nem vállalja túl magát, hogy ettől a súlytól – és a felstrófolt elvárásoktól – időközben összeroppanjon. Bombasztikus meglepetés, egy igazi kis indie gyöngyszem. Nem mindenkinek fog bejönni, ez nem is vitás. Aki viszont nyitott erre a műfajra, és szereti a drámákat, az tegyen vele egy próbát. (Netflix-en nézhető.) Nem egy végtelenül elvont művészfilmről van szó, hiszen egy meglepően hétköznapi szituációba kerülünk bele, amit a két főszereplőnk maximális átéléssel voltak hivatottak előadni. Aura Garrido meg valóban minden téren levett a lábamról… És most nem csak a nyilvánvaló külsőségekre gondolok… Gondolom nem csak én vagyok ezzel így.

Spoileresen is elég izgalmas lenne kitárgyalni a filmet, de ezt meghagyom későbbre. Majd egyszer lehet írok a kedvenceimről, hogy mit, kit és miért szeretek bennük a legjobban. Majd jól elvitatkozok benne magammal.

Tavaly a Come True talált be első filmként nagyon, idén meg a Stockholm. Ezek után jövőre is tuti valami alig ismeret filmmel kezdem az évet. A pontszám meg… Nem is tudom. Erős. Nagyon erős. Lehet megy ez még feljebb is idővel. Addig meg…

9.4/10

KultNapló – 2023

El is kezdem vezetni akkor az idei naplómat. Vannak terveim: pl. az, hogy idén sokkal több lesz mindenből, ami csak érdekel – sokkal kevesebb agyalással. Teli vagyok nézni- és olvasnivalókkal. Egyszerűen nem akarok és fogok annyit keresgetni, kutakodni. Mégha szeretem is azt csinálni egy kávé mellett. Kicsit fordítva közelítem meg most a dolgokat. És kiélvezem, hogy tudom, mi minden van már a “birtokomban”.

Aztán majd meglátjuk milyen kis lista kerekedik ki itt év végére. Az előző évi Kultnaplót ezen linken keresztül, illetve a menüből érhetitek el.

Filmek

The Menu [ A menü ] – 2022 – 7/10
Raise the Red Lantern [ A vörös lámpások ] – 1991 – 7/10
Little Forest [ Kicsi erdő ] – 2018 – 7/10
The Call [ Hívás a múltból ] – 2020 – 6/10
The Witch: Part 1. The Subversion [ Boszorkány: 1. rész – Felfordulás ] – 2018 – 7/10
Liza, the Fox-Fairy [ Liza, a rókatündér ] – 2015 – 7/10
Stories We Tell [ Apáim története ] – 2012 – 9.3/10
20th Century Girl [ 20. századi lány ] – 2022 – 8.4/10
Stockholm – 2013 – 9.4/10

Sorozatok


Southland [ Terepen ] – S04 – 2012 – 8/10
Southland [ Terepen ] – S03 – 2011 – 7/10
The Capture – S02 – 2022 – 7/10
ER [ Vészhelyzet ] – S09 – 2002-2003 – 8/10
Happy Valley [ Vidám vidék ] – S02 – 2016 – 7.3/10
Happy Valley [ Vidám vidék ] – S01 – 2014 – 8.4/10újranézés
Southland [ Terepen ] – S02 – 2011 – 7.8/10
The Capture – S01 – 2019- – 8.1/10
Borgen Power & Glory [A kastély – királyság, hatalom és dicsőség ] – S01 – 2022 – 8.3/10
Our Blues [ Szigeti történetek ] – 2022 – 9/10
The Responder [ A rendfenntartó ] – 2022 – 8.8/10

Larry – 2022

A Decision to Leave – délutáni vetítése után – este 18:45-kor erre a filmre ültem be a moziban. Nem is véletlen… Hogy mennyire érte meg? Hát annyira mindenképpen, hogy utána önfeledten mosolyogva jöjjek ki a moziteremből, pedig aztán Bernáth Szilárd első egész estét alkotása eléggé lehúzós témát dolgoz fel.

Hogy mi is lenne ez a téma? Amikor a film leírásával találkoztok, akkor ezzel a mondattal szembesültök legelőször: “A juhpásztorként tengődő, 21 éves Ádám magának való vidéki fiú, aki szégyelli dadogását.” Én is csak ennyit tudtam róla, meg még azt, hogy a filmet Serrano története ihlette. Vele igazából csak a 444-es videókban találkoztam. (Itt az első és második rész is.) De nem rémlett kifejezetten sok minden, csak az, hogy nem volt egyszerű gyerekkora, és hogy egy leszakadt, sokak szerint kilátástalannak titulált régióból próbált meg feljebb kapaszkodni.

Szerintem közel zseniális film Bernáth Szilárd rendezése. De tényleg úgy érzem, hogy keresve sem találhatnánk benne hibát. Visszafogott, de közben egészen hitelesnek tűnő képet mutat arról, hogy Larrynek hol és milyen problémákkal kellett megküzdenie. Hogy aztán mibe menekül Larry, és minek a segítségével próbál túlélni a meglehetősen hányattatott sorsú karakterünk? Hát a rappeléssel. Igen, azzal.

De hát Larry dadog nem? De. Ez az egészben a legszebb. Mármint, innen – az ő képességeivel és családi hátterével –, hogyan építi fel magát, talál-e segítő kezeket, vagy senki nem veszi elég komolyan? Van-e ehhez egyáltalán bármi tehetsége? Mennyiben járul hozzá ez a lelkesedés és elhivatottság ahhoz, hogy túllépjen saját maga, valamint mások által is beárnyékolt önmagán?

A produkció szerencsére nem csak ezzel a felemelkedési ívvel foglalkozik. (Amely egyébként is ki tudja meddig tart ugye…) Larry édesapja ugyanis nem egyszerű eset… Larrynek így tényleg több fronton is helyt kell állnia. Ő nem nulláról, hanem szinte már valamiféle körhátrányból indul. És akkor itt megint eljátszhatjuk a pszichológust… Szerintem a teljesen normális, minden téren (lelkileg és szellemileg is) egészséges, átlagos emberek is kompenzálnak valamit valamivel. Azok akik valamilyen szinten – akár önmaguk hibáján kívüli okokból – bizonyos nehézségekkel kénytelenek együtt élni, nem tehetnek nagyon mást, minthogy először alkalmazkodnak, majd szépen lassan arra koncentrálnak amiben igazán jók lehetnek. Ezzel persze a szerencsésebb emberek is így lennének, szóval nincs ebben semmi új – mondanátok –, de nem szabad elfelejteni, hogy nekik nem feltétlen kell nagyot gurítaniuk.

A színészek egyébként parádésak. Most, hogy meghallgattam a főszereplővel valamint a rendezővel egy 83 perces podcastet, még inkább többre tartom a filmet. A befejezés meg úgy szenzációs, ahogy van. Abszolút megalapozatlan az a félelem a produkcióval kapcsolatban, hogy a jómódú, budai értelmiségi rétegből bizonyos személyek félreértelmezve látják és tálalják számunkra ezt az egész közeget. A rendező azt is elmesélte az alábbi podcastben, hogy ő úgy ment le a terepre, hogy tulajdonképpen akkor még nem is reklámozta ott, hogy egy film forgatásához gyűjt igazából anyagokat.

Tavaly a Külön falka lett az egyik kedvenc filmem, idén meg a Larry. Ha nem is ér fel teljesen előbbihez Bernáth Szilárd első nagy rendezése, nehéz lenne nem azt állítani, hogy ennél ütősebb bemutatkozást nagyon kevesen tudhatnak magukénak… Várjuk a következőt!

9/10

Magasságok és mélységek – 2022

Másznék már, de a szó visszaránt,
Létrám szelídíti a mélységet, magasságot egyaránt.
Kérdésem rétegeket hánt elmémről,
Felelet gyanánt néha fogadd el a talánt
Tékozoloja magasát a menny,
Hullajtja nagyságát a hegy,
Lépek: a mostban gázolok

Mióta néhány órája az egyik haverommal – akivel régebben többször is túráztunk együtt elég nagy távokat megtéve –, megnéztük a címben szereplő alkotást, folyamatosan az a dal szól a fejhallgatómból, amelynek első sorait fentebb olvashatjátok. A Platon Karataev nevet viselő zenekar – 2022-ben megjelent – Létra című szerzeményéről van szó, amely a stáblista alatt csendült fel. Nekem pedig azonnal rá is kellett keresnem, hiszen annyira passzolt hangulatilag nem csak a filmhez, hanem hozzám is… (A dalt a kritika végén megtaláljátok beágyazva.)

Nagyon kellett ez most egy Avatar után. Mintha valami terápiás kezelésen estem volna át. Csoma Sándor produkciója ha nem is az èv legjobb filmes élménye számomra, de mindenképpen üdítően hatott rám. Egy ilyen munkát persze viszonylag könnyű gondolatébresztő alkotásként lefesteni, hiszen órákon át lehet vitatkozni már csupán arról is, hogy mi is az a hobbi, mennyire válhat az életünk szerves részévé, illetve kell-e egyébként mérlegelnünk, hogy mi és mennyi rizikót ér meg.

De ez még mindig csak a felszín karcolgatása. Hogy miről szól a Magasságok és mélységek? Arról, hogy miképpen éli meg Erőss Zsolt hegymászó felesége, a kétgyermekes Sterczer Hilda, amikor megtudja, hogy a férje eltűnik. És hogy mi minden következik ezután. Ebben a 98 perces mozgóképben nem a hegymászásé a főszerep. Konkrétan szinte alig látunk hegyeket. Pillanatképekben és személyes drámákban ellenben nem sok hiányunk lesz. És ez így is van jól. Végre nem a győzelemig tartó úton, és nem is az addig meghozott áldozatokon van a hangsúly. De ugyanígy nem is a tragédia van a központi szerepben. Hanem a veszteség feldolgozásán, magán a gyászon. A poklok poklán.

Merész választás ez a téma. Mármint még kívülállóként is nehéz megítélni, hogy mennyi minden játszódhat le egy magára hagyott családanya fejében egy ilyen csapás után. Nyilván a film ezzel foglalkozik, így ez nyújt is egyfajta támpontot számunkra… De nem tudom… Maradjunk annyiban, hogy ha az én párom hegymászó lenne, és a legmagasabb csúcsokat mászná meg sorozatban, annyira lehet nem repdesnék az örömtől. Mert hát – mint utaltam már rá –, mi a fontosabb? Miért kell ennyit kockáztatni? A hegyekbe vagy a párodba, gyermekeid édesanyjába (adott esetben édesapjába) vagy szerelmes? Lehet egyszerre mindkettőbe? Könnyű lenne azt mondani, hogy el kell engednünk az életünk során bizonyos dolgokat. De a szenvedély az bizony szenvedély. Számos dolog már lehet az életünk szerves részévé vált, mire megtaláljuk azt a személyt, akinek oldalán meg szeretnénk öregedni. Ha a párunk elfogadja azt a csomagot, ami velünk együtt jár, akkor erre lehet persze hivatkozni. De meddig? És ha akkor még nem volt gyerek? Ha akkor még nem tartoztunk akkora felelősséggel? És ha később voltak intő jelek arra vonatkozóan, hogy ezt lehet abba kellene hagyni, de mi persze tettünk az egészre? Akkor ki a hibás? Számít egyáltalán? Vagy csak a jövő generációi okuljanak belőle? Vagy majd lesz valahogy?

A film egyik nagy erénye, hogy nem csinál hőst Erőss Zsoltból. Nem tudom jó dolog-e ez, de szerintem nem sokan fognak elismerően biccenteni a teljesítményét “látva”. (Ezekbe egyébként is csak említés szintjén megyünk bele.) A fókusz ugye a feleségén és a nagyobbik lányán van, akiknek ezúttal nem a magasságokkal, hanem a mélységekkel kell leginkább megküzdeniük. Hogy mennyire sikerül? Majd meglátjátok…

A művészmozi bejáratánál elcsíptem egyébként a vetítés után egy gondolatfoszlányt egy beszélgetés során, amelyben egy hölgy azt taglalta, hogy nem tudja, mennyire volt hiteles az a jelenet, amikor egy pszichológussal beszélgetett Zsolt felesége. Szerinte a doktornőnek nem teljesen úgy és azt kellett volna mondania Hildának, mint amit végül is vele közölt – még az első találkozásuk alkalmával. Nem mintha ostobaság hangzott volna el a filmben, de hát nem is vagyok szakmabeli, hogy ezt kiértékeljem… De látjátok, még ilyen szinten is érdekes eszmecseréket lehetne folytatni…

Emlékszem amikor apuval az Everest-et megnézettem, ő azt állította, hogy nem is sajnálja azokat, akik odavesztek… Én szerettem nagyon azt a filmet. De a Jon Krakauer által írt Ég és jég című könyvet meg egyenesen imádtam. Szóval hozzám nagyon közel áll ez a téma. Sok filmet láttam amely ehhez hasonló tragédiákkal foglalkozott, és bizony nem egy könyvet is elolvastam. De ilyen élményben még nem volt részem. Nem mondom, hogy ez a legemlékezetesebb, leghatásosabb utazásom, amely a messzi magasságokba, majd aztán mélységekbe vezet, de hogy ezzel nem kevesebb, hanem több lettem, az egészen biztos. Csoma Sándorra pedig érdemes lesz a továbbiakban is figyelni. A korábbi munkái közül két kisfilmjét is láttam, és mindkettő tetszett. A Casting annak ellenére – vagy éppen azért is – volt különösen jó, mert egy ilyen kényes téma kétségtelenül megérne akár egy egész estét feldolgozást is. A másik pedig a Tabula Rasa volt. Lehet ideje lenne pótolni a többit is…

8/10

Avatar: The Way of Water [ Avatar: A víz útja ] – 2022

A második részek nagy mestere, James Cameron életének jelentős részét erre a projektre szánta. Hogy minek, azt nem tudom. Mert ezért bizony kár volt… Sokféle véleményt lehetett hallani, olvasni a második résszel kapcsolatban, de azért nem lehetett nem észrevenni, hogy a kritikusok ezért már kevésbé voltak oda… (Metacriticen a folytatás csupán 67, míg az előzmény még 83 százalékon áll.)

De engem nem kifejezetten érdekelt ki és mit mond. És az sem számított, hogy az első epizódot is csalódásként éltem meg. Miért? Mert úgy voltam vele, hogy oké, Cameron megálmodott egy komplex (?) világot, ennek pedig kellett egy ilyen első epizód. Legyen. De innentől kezdve lesz csak igazán szabad a pálya, az “ismeretlen” világban bármit, de tényleg bármit elmesélhetett volna. Készíthetett volna egy egyszerű szerelmes filmet, egy helyi konfliktusokról szóló mély családi drámát, bármit…

Ehelyett csinált egy végtelenül egyszerű, ostoba, de közben azért szerencsére legalább látványos háborús filmet. Rövid kritika lesz, mert nem érdemel a film többet. Szóval az alapfelvetés, a konfliktus kiindulópontja, és annak “magyarázata” már önmagában is nevetséges. Nincs mélység, nincsenek okok: nem látunk bele, hogy bárki tárgyalt volna bárkivel, vagy legalább próbált volna, nem látjuk, érezzük, hogy miért így jönnek a megszállók.

Azt látjuk, hogy van egy ostoba főgonosz (aki személyében meg is testesíti a gyarló emberiséget), akivel szemben a másik oldal képvisel a filmben minden jót, amit jónak tarthatunk: érzelmesek, családcentrikusak, barátságosak, a természettel együtt élő és lélegző, azt megbecsülő egyének közösségeit. Ez már itt sok… És hol van még a vége…

Minden felismerés, minden gondolat egyfajta giccshalmaz részét képezi, szájbarágós az egész, úgy ahogy van. A víz alatti jelenetek hiába festenek szenzációsan, ha aztán azt is túltolták. Legközelebb hegedülő fűszálak segítségével győzik le a gonosz ellenséget. (Én szóltam!)

Iszonyatosan gyűlölöm ezt a filmet. Érzelmes? Kinek? Mi? Miért? A két kezem kevés lenne arra, hogy számszerűsítsem mennyi film és sorozat alatt pityeredtem el – csak az idén folyamán. Itt ezzel szemben semmit nem éreztem, maximum frusztrációt… Oké, ez sem igaz. Sok mindent éreztem. Dühöt, és csalódottságot leginkább. Nem értettem, hogy ez mi akart lenni. Nem értettem, hogy egy ennyire szép film, hogyan lehet közben ennyire primitív is. Végtelenül idegesített, hogy ezerrel le akarták nyomni a torkunkon, hogy márpedig most hatódj meg, most sírd el magad, most legyél meghatott, és most csodálkozz rá a világ szépségeire…

Cameron ezer hibát vétett a filmmel kapcsolatban. Bizonyos tekintetben túl keveset akart markolni, más szempontokat vizsgálva meg túl sokat. Utóbbi persze szerintem kimerül a karakterek számában. Mert azokból kapunk szép számmal. Hogy minek, az egy teljesen jogos kérdés. Totálisan felesleges volt ennyi szereplő, hiszen a legtöbbnek nincs súlya, nincs kiforrot személyisége, azonosulási pontokról meg inkább ne is beszéljünk… Ha nem tud velük mit kezdeni, akkor lehet a kevesebb több lett volna…

Szerettem volna szeretni ezt a produkciók, hiszen Cameron nagy rajongója voltam: a Titanic mai napig az egyik kedvenc filmem – a régi nagyok mellett természetesen. Volt egy hatalmas Titanic-os poszterem is régen, miközben az extrás lemez most is itt feszít a polcomon, ahogyan a T2 is… De mit tagadjam: ez (vagy legalábbis a következő rész) nagyon remélem, hogy előbb-utóbb hatalmasat bukik. És részemről könnyen lehet, hogy ez volt az utolsó film a rendezőtől, amit még moziban néztem meg…

Amikor édesapámnak szokásomhoz híven hangot adtam véleményemnek, és megemlítettem, hogy gyűlölöm az olyan filmeket, amelyben egy idő után már a rossznak szorítok, akkor annyit volt képes mondani lényegében, hogy gondolkozzam el rajta, miért is van ez. Nem vettem a szívemre persze, de ettől még igaz, tényleg egy idő után átálltam a másik oldalra… Annyira felbőszített Cameron filmje, annyira dróton van rángatva benne a néző, annyira túltoltak benne mindent, amiért persze egyébként valóban élni és küzdeni lenne érdemes, hogy nálam az már visszataszító volt.

Értem én, hogy valaki ettől még képes ezen meghatódni. Értem én, hogy mások vagyunk. De rám – ennyi remek filmmel és sorozattal a hátam mögött – ez már semmilyen szinten nem volt hatással. Szétszedhetném az Avatar: The Way of Water-t sokkal jobban is: a zene teljesen felejthető, és hát nem kevés – a korábbi munkáiból – az újrahasznosított elem sem, de szerintem kár lenne a gőzért. Most iszom egy kávét még, aztán nézek valamit, ami reményeim szerint meg is mozgat, és közben azért szól is valamiről…

2/10