Café Lumière – 2003

Hou Hsiao-hsien japán-tajvani drámája egészen különleges alkotás. Annyira minimalista, látszólag totálisan felesleges részletekben elvesző, a távolságtartó szemlélődést a saját maga kis útjának, nézőpontjának kijelölő, aprócska pillanatképek megigéző egyvelegében kiteljesedő filmremek, hogy még a megtekintése után három nappal is teljesen a hatása alatt vagyok.

Pedig aztán nehéz sokat írni erről a mozgóképről. Mármint konkrétumok szintjén. Egy fiatal hölgy sétáit és egyéb ténykedéseit követhetjük figyelemmel, és hát most az jönne ideális esetben, hogy leírnám vázlatosan, hogy miről is szól a film, de ez most szinte teljesen lehetetlen.

Ez egy meglepően személyes (személytelen), és talán a visszafogottságának is köszönhetően igazán felkavaró (unalmas) portré a főszereplőről, a különösen magányosnak tűnő Yôko-ról. A Café Lumière egy hihetetlenül egyszerű mozgóképes portré. De annak valami bámulatos. Viszont akkor most aztán döntsem el ugye, hogy milyen is valójában – pláne ha már írok róla… Nos, ez azt hiszem most leginkább rajtunk, rajtatok, azaz a nézőkön múlik.

Nem nagyon tudom, hogy miért is kapott el ez ennyire. Ezt az érzést nyilván nem a cselekményének, nem a tartalmának, nem a benne látható heves vitáknak, és végképp nem a drámai csúcspontok szorító ölelésének tudhatom be. Hiszen ezekből most nincs itt kérem semmi. De tényleg semmi.

Azt tudom, hogy most egy kicsit elegem van a szerelemből és a romantikából, és ezen túlmenően még éppen kicsit fáradt egykedvűséggel is szemléltem a megtekintésre váró filmek már-már végeláthatatlan listáját. Elkezdtem hát kifejezetten a magány témájával foglalkozó filmeket keresni. Ezek még talán izgalmasabbak is lehetnek. Még az is lehet, hogy ezt legalább annyiféleképpen meg lehet élni, mint mondjuk egy párkapcsolatot. Persze lehet túlidealizálom a dolgokat, de erre majd még visszatérek…

Volt már pár hasonló témával foglalkozó cím a blogon: Microhabitat, Aloners, The Green Ray… De Hou Hsiao-hsien filmjéhez egyik sem fogható. Ehhez képest bizony mindegyik sokkalta mozgalmasabb. Hogy aztán mitől érdekes egy magányos fiatal hölgyről szóló film, ha közben alig történik benne valami? Már biztos elsütöttem többször, de mi mást mondhatnék, mint hogy kérdezzétek továbbra is a pszichológusomat! 😅

De most a viccet félretéve, ez részben gondolom tényleg kiváltképpen személyiségfüggő, illetve a személyes preferenciák mentén működő kémiát feltételez. Plusz annyira idegen ez a fajta filmkészítői megközelítés, emiatt pedig annyira izgalmas, filmrajongóként szinte egészen szexi az egész, hogy a harmadik munkanapom előtt, – miután éjfélkor felébredtem –, megéhezvén megvacsoráztam, majd ha már közben elindítottam, végig is néztem ezt az 1 óra 48 perces kis csodát.

Utána aludhattam volna még néhány órát, de nem nagyon tudtam. Valami bekattant nálam. Azon kezdtem el gondolkozni, hogy mennyire üres is volt ez az egész, hogy mennyire kerülték benne a konfliktusokat, a dinamikát és a válaszokat magukat is. Ugyanúgy nem merengtek el benne a múlt sebein, sérelmein, ahogyan nem idézték fel benne a legcsodálatosabban megélt pillanatokat sem. Még igazából a jövővel sem nagyon foglalkoztak… A főszereplő karakterére mondhatnám, hogy éppen olyan, mint én, de valahol persze lehet mégsem. Helyzetéből adódóan nehéz összevetnem vele magam, de igazából lehet nem is kellene, hogy így leszűkítsük a dolgokat.

Rengetegen élünk egyedül. Sokan vagyunk magányosak. Talán egy kicsit mégis mindannyian egészen másként éljük meg ezt az állapotot, élethelyzetet. Ezerféle árnyalata lehet a magánynak. De egy biztos. Sokszor hiába ez az oltári nagy szabadság, hiába a választások, opciók szinte végtelen számú lehetősége, igazából a legtöbbünknél teljesen rutinszerű és unalmas napok követnek hasonlóan érzelemmentes, de talán legalábbis valamiféle biztonságot nyújtó napokat.

Amitől tényleg meglehetősen bátor ez a mozgókép, hogy kicsit olyan, mint egy ajándékba kapott, érintetlen kifestő. Kerüli a drámaiság nem csupán minimális fokozását, hanem annak akár csak pusztán előtérbe helyezését is. A főszereplőnk ide-oda megy, néha vált pár szót vagy mondatot valakivel, de igazából annyira jelentéktelen mindegyik, hogy így visszagondolva is megmosolygom, hogy mindezek ellenére is mennyire jól éreztem magam közben.

Ennek a lassan csordogáló, sehová sem tartó történetnek köszönhetően válik igazán karaktercentrikussá a filmünk. Egy csomó hézag, kérdőjel lehet közben benned, de aztán valamikor a megtekintése közben jó esetben elengeded őket, majd elkezded inkább ezen résekbe szépen beillesztgetni a saját lelked még mozgatható, aprócska kis darabkáit.

Lehet ez volt a készítő célja, lehet csak én gondolom túl. Lehet talán egyfajta kritikaként is tekinteni a munkájára. Tényleg így akartok ti egymás mellett élni? Valóban ennyivel elintézitek a dolgokat? Tényleg ennyire nem mertek bizonyos dolgokról beszélni? Esetleg pont fordítva van, és valójában nem kérdéseket tesz fel a rendező, hanem közölni akar valamit…

Mondjuk azt, hogy akkor sincs világvége, ha éppen magányos vagy. Leküzdöd majd ezeket a látszólag sehova sem tartó lépcsőfokokat. Ha más nem, te majd kiszínezed a saját kis világodat. Rajtad múlik, hogyan éled meg ezt az időszakot. Talán az sem árt, ha elfogadod, hogy ez nem egy hamarosan feledésbe merülő érzés és pillanat csupán.

Napestig gondolkozgatnék, akkor sem jutnék sokkal közelebb a megoldáshoz. De lehet nem is akarok. Mint említettem, a megtekintése után nagyon nehezen tudtam visszaaludni, mert nem elég, hogy elgondolkoztatott a film, de emiatt tulajdonképpen – egy délelőtt alatt – meg is írtam az első kis novellámat. Még párszor át kell olvasnom, és kicsit lehet foltozgatom is még, de hát ha valamiért, már csupán ezért is megérte megnéznem Hou Hsiao-hsien feltűnés és mindenféle túldramatizálás nélküli, végtelenül letisztult, rám mindezek ellenére mégis rendkívül impulzívan ható, költői drámáját. 
A többség biztosan nem fogja értékelni, aki viszont igen, az nagyon.


Szinte hihetetlen, de a legnagyobb magyar tékában megtaláljátok. Méghozzá szinkronosan.

9.3/10

Megjött ellis új lemeze, itt a limitált kiadás

Április 26-án megjelent ellis új korongja, amely a no place that feels like címet viseli. Ebből a lentebb látható kiadásból csak 250 darab van. És az enyém az egyik. 😎 És igen, dedikált. 😁 És kaptam hozzá egy kézzel írt, személyes üzenetet is. ❤️ Sokat hallgatom az LP-t mióta megjelent, szerintem az elsőnél mindenképpen érettebb és jobb munka, tényleg nagyon tetszik. Ez az első vinyl lemezem egyébként, amihez persze naná, hogy nincs lejátszóm.

Igazából annyira nem is számít, nem kezdek el azért újra hanganyagokat gyűjteni 2024-ben. Vehetnék persze, de majd még meglátom. Ettől még hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem izgat, hogyan is szólhat. De majd talán egyszer… Addig is itt lesz velem így, szinte érintetlenül.

Kaptam még egy pólót is. Kicsit nagy lett ránézésre. Még nem próbáltam fel, de meglepően minőségi tapintásra, és nagyon puhának, kényelmesnek érződik. 🙂 Irtó klassz!

A lemezen található Forever című dalról már megemlékeztem. Viszont csak berakom egy másik kedvencem is ide – egy kis kedvcsináló gyanánt. Annyira szép képek vannak ebben a videóban… És ez még nem minden, mert 2:43-tól a legvégéig egyszerűen igazi varázslat az egész; most ahogy újranéztem – már nem is tudom hanyadjára –, ismételten erősen megborzongtam… 3:05-kor meg ahogy kinéz a kocsiból. 😧😢

obliterate me dalszöveg

i had a dream that i died
and it all turned to white
no one around
not even a sound
except for my mind

and i can’t imagine anything worse
than being alone with myself forever
trapped in my head
eternal dread
ruminating on every word i’ve said

i’ll be drowning out all of the noise
can’t stand the sound of my own voice
i need a reprieve
obliterate me

i’d rather be blasted off into space
or endlessly burning in flames
gnashing my teeth
infernal grief
relentlessly distracting

and i’ll be drowning out all of the noise
can’t stand the sound of my own voice
i need a reprieve
obliterate me

i’ll be catching my breath,
counting to ten
do it all over again
falling asleep, watching tv
do it all over again
stare at my phone, get a bit stoned
do it all over again
open the blinds, go for a drive
do it again

i’ll be drowning out all of the noise
can’t stand the sound of my own voice
i need a reprieve
obliterate me
and i will scream at the top of my lungs
speeding down the 401 to ‘karma police’
obliterate me

The Light in Your Eyes – 2019

Régóta szerezgettem ezzel a sorozattal, aztán úgy két hete végre nekiestem. Az első epizód aztán egészen magával ragadó élménnyé állt össze bennem. De mint aztán kiderült, ezt nemhogy fokozni, de szinten tartani sem tudták a készítők.

A főszereplő hölgy pedig egyenesen az egyik legbájosabb teremtés, akit valaha láttam. Han Ji-min már az One Spring Night [ Egy tavaszi éjszaka ] című sorozatban is rabul ejtette a szívem. Most viszont valami nagyon nem működött. Igazából az ilyeneket el szoktam engedni – legkésőbb – a 4. rész után… Valamiért most azonban kitartottam. Talán leginkább azért, mert kíváncsi voltam, hogy hova is vezet ez az egész, és ha mást nem is, kicsit tanuljak belőle – hátha egyszer tényleg írásra adnám a fejem.

A sorozat felütésével és mondanivalójával sok gondom önmagában nem lehet. A körítéssel hozzá már annál inkább. Előbbi persze egy meglehetősen érdekes ötletet takar. A lényege, hogy egy kislány talál egy karórát, amelyet visszatekerve időutazást hajthat végre. Kijavíthatja a dolgozatait, stb… De ennek bizony ára van, hiszen minden egyes utazás után öregszik egy keveset… Ezt felismervén még időben kapcsol, azonban mi mind tudjuk, hogy az élet néha olyan kihívások elé állíthat bennünket, amelyeknél – egy ilyen lehetőség birtokában – a kísértés talán legyűrhetetlenül a lényünkbe férkőzik.

Mint a címe is sejteti, egy roppant érzelmes kis utazás ez. Amely valahogy mégsem tudott megérinteni. És ennek talán az a legkézenfekvőbb oka, hogy “elmarvelesítették”. Értem ez alatt azt, hogy a komédiát képesek voltak benne a végtelenül komoly drámával olyan szinten egymásnak ütköztetni, hogy ha valamire azt mondom, hogy túl sok, akkor az ez.

Egyszerűen nincs ideje benne az embernek elmerülni a karaktereink lelki vívódásaiba, mert egy perc múlva feloldják valami paródiába hajló agymenéssel. (Emiatt pedig nevetni sem igazán tudok…) És nem, nem tudom azzal felmenteni a készítőket, hogy családokon belül gyakran vannak ilyen és olyan habitussal rendelkező egyének is. Mert bizony itt fellelhetünk olyanokat, akik nem nagyon töltenek be funkciót a történet gerincét illetően. Egyszerűen térkitöltők csupán. Ennél fogva aztán meglehetősen rezignáltan vettem tudomást a ténykedésükről az egyes jeleneteket szemlélve.

Más kérdés, hogy ettől még tényleg volt, hogy ez kötött le inkább, mert bizony a főszereplők viselt dolgaikat illetően meglehetősen hamar közönyössé váltam. Nem láttam merre van az előre, vagy éppen a vissza, és ezen a problémán az sem segített, hogy sajnos logikailag is bele lehetett kötni a történések alakulásába.

Persze ez az egész ötlet csak keretet adott egy romantikus drámának. Magától értetődőnek tűnik, hogy ezen széria esetében előbb volt meg maga az elképzelés, és utána alkották csak meg hozzá magukat a karaktereket…

Én pedig ugye jobban szeretem, amikor azok önmagukban is elég érdekesek egy történethez, így aztán nem is kell őket túlkeretezni. A másik legnagyobb problémám a sorozattal az, hogy egyszerűen nincs benne egy igazán emlékezetes momentum vagy dialógus sem. Vannak itt párkapcsolati problémák, a gyereknevelés is érintve van, de nem reflektáltnak a helyzetekre érdemben, hanem mintha csak a szőnyeg alá söpörnék azokat. Esetleg még rosszabb, és egy idióta poénnal elütik az egész élét.

Persze erre rá lehetne vágni, hogy az élet gyakran ilyen, nem fejlődünk, nem kommunikálunk, azt várjuk, hogy magától működjön valami, de ezt azért nem lehet párhuzamba állítani az itt látottakkal. Nyilván van amikor feladja az ember, belefárad, akár jogosan menekülőre fogja, de egy sorozatban nem ártana talán, ha érzékeltetnék a nézőkkel, hogy az adott helyzet kialakulásának is megvannak a maga sajátságos előzményei, nem pedig csak úgy lógnak a levegőben.

A lezárás pedig bár sokak tetszését elnyerheti, talán értelmet is nyer az egész, de nekem ez a meglehetősen szentimentálisra vett befejezés nagyon nem nyerte el a tetszésemet.

Rengeteg mindent akartak belezsúfolni ebbe az évadba, de a legtöbb dologba inkább csak belecsippentettek. Talán az öregedéssel foglalkoztak benne a legkiemeltebben, és bár ez egy fontos dolog, de valamiért szerintem ez is eléggé szerencsétlenül alakult. Elhiszem, sejtem, hogy sokan rettegnek a magánytól. Viszont valahogy ez is felületesen volt taglalva; kb. mintha mindenki csak a halálra várt volna; semmiféle hobbival nem próbáltak enyhíteni az egyre inkább szorongató érzéseiken, illetve a felismerésen, hogy ez bizony ennyi volt, nincs tovább. A jövő elképzelhetetlen, a múlt pedig már elérhetetlen…

És ez szerintem kissé öncélú. Lehet túlságosan magamból indulok ki, de szerintem sokunk tudna idősen is lelkesedni egy kiváló lemez, film, esetleg könyv hatására, csak hát ugye ide ez nem fért bele, hiszen azzal jelentősen csorbítottak volna a helyzet drámaiságán. Hiszen ha azt látjuk, hogy igen, akkor is el lehet ütni tartalmasan az időt valamivel, akkor rögtön meglehetősen másként csapódik le bennünk minden más is.

Merj élni, légy boldog, élvezd ki a fiatalságod, ne foglalkozz a múlttal, és közben ne is idegeskedj a jövő miatt. Hát azért na, ennél ez azért sokkal összetettebb, és bár egyet is lehetne vele érteni, de amikor ilyen faék egyszerűségű, magától értetődő gondolatoktól kellene hanyatt vágnom magam, akkor azért megszólal bennem a vészcsengő, hogy ez itt és most bizony elég kevés és elcsépelt is volt.

6.3/10

Lovender: Pomegranate Seeds – 2024

Írtam pár napja, hogy lelkiismeretes vagyok, megbecsülnek a munkában… Erre ma – meglepetésemre – kaptam egy szintlépést. 😎 (Három éve volt az utolsó… Csak megérte ennyit tanulni korábban! 😂) Nem elég, hogy a béremelés frankó lett, és a hűségbónuszon is emeltek, most még kapok plusz x összeget havonta, mert így már 3-as szintű raktáros vagyok. 🙂 Lesz pénz álmokra, célokra. Nem egy, hanem egyből két kocsira. 😂 (Vesz a fene, spórolok inkább.) Közérdekű dolgaimat hallottátok. 😅

Ja igen, most egy új szlogent kell kitalálni a cégnek. A nyertes 100.000 forintot kap. Tudtam, hogy jól jön majd még egyszer a szakmám, valamint a Mad Men maratonok. 😂 Még nincs meg, hogy mi legyen az, de már ma elkezdtem ötletelni rajtuk. Kettőt lehet leadni május 17-ig. Sajnos viszont még nem tudom, hogy mennyire is legyen romantikus. 😆 9 db szó lehet maximum, erre-arra utalni kell a céggel kapcsolatosan. Érdekes. 🙂 (Ha nyertem, jövök majd a hírrel! Ha nem, akkor persze nem is volt ilyen pályázat soha, de legalábbis – minimum – előre le volt játszva az egész. 😅)

Szóval amúgy így jöjjön be minden más is a jövőben! Agyalok is, hogy ezúttal mit is írjak le. Hátha az is valóra válik. Lennének ötleteim… 🙈🤣

Ha meg már jókedv, legyen itt az egyik kedvenc zenei videóm az utóbbi hónapokból. Ropogós és elég friss találat ez; egy feltörekvő fiatal hölgy első eredeti szerzeménye.

Annyira varázslatosan kedves és szelíd hangja van. A dal meg hihetetlenül egyszerű. Mondhatnám, hogy a virágszirmok elringató ölelésében – valamiféle – végtelen megnyugvást is magában hordozó kis dudorászás csupán… De annak aztán milyen! A szemei és a mosolya pedig… 😍

Május 10-én jön tőle egy új szerzemény. Addig meg itt lehet választani, ajánlani, hogy melyik is legyen a lemezborítója. Engem a 7. kapott el a leginkább, de a 4. is nagyon-nagyon tetszik. Veszek is még virágot a lakásba. 😄 (Ezen két kedvencem tettem be ide is.)

just for you

Nem elég, hogy lenne már pár klip, valamint egy már megírt kritika is, amit meg kellene osztanom, erre reggel hazafelé a munkából ezt dobta be nekem a YouTube algoritmus. Ki mint vet, úgy arat ugye! 😅

Szerintem letaglózóan szép, nagyon jó vágásokkal, ritmussal, időzítésekkel. A zene és a szöveg is a fiatal hölgy saját munkája. És hát még egy plusz dolog, hogy kétségtelenül hordoz magában egy kis figyelmeztetést is számomra, mert valóban meg kellene már néznem végre az All About Lily Chou-Chou [ Mindent Lily Chou-Chou-ról ] című kísérleti filmet. Kicsit tartok tőle még mindig, lehet nem lesz az annyira jó, mint azt sokan „mondják”… De hátha. Ma vagy holnap kiderül.

a teljes szöveg a tovább mögött