Patrick

The Killing of Two Lovers [ Két szerető meggyilkolása ] – 2020

Ritka nagy kincs ez a film. Mi is lehetne az, ami ilyen jól sikerült, de mindössze 2900 értékelésnél tart imdb-n, annak ellenére, hogy már egy ideje be lett mutatva, illetve ki lett adva? Valószínűleg nem ez lesz a legkiemelkedőbb cím az idei toplistámon, de ettől még egy végtelenül szikár, következetes, jéghideg, de valahogy mégis szívet melengető, majd másfél órás produkcióról van szó, amelyet a kritikusok is eléggé szerettek.

Különleges a “zenei” aláfestés, amely akár egy thriller vagy horror egyes jelenetei mellé is passzolna, remekbe szabott az, ahogyan az elején az atmoszférát megteremtik, és igazság szerint egy rossz szavam nem lehet a produkcióra. A párbeszédek valóságosak; ritkán mondok ilyet akár film, akár sorozat kapcsán, de itt egy felesleges szó nincs, nincs semmi sallang. Valódi, hétköznapi problémákat tárgyalnak ki a diskurzusok során, melyek elképesztően valószerűek és gyakran könyörtelenül húsba vágóak.

A táj és a környék csodálatos, ahogyan a fényképezés és a feszültségkeltés is az. A színészek pedig elsőrangúak. Nem vicc, a gyerekektől kezdve mindenki hozza azt amit kell, meglepően erős darab ilyen szinten, nincsenek túljátszott szerepek, nincsenek bénácska pillanatok, ez a mozgókép valóban minden pillanatában hiteles képet fest az átlagemberek problémáival kapcsolatosan.

Clayne Crawford pedig valami eszméletlen átéléssel hozza azt a családfőt, aki olykor sem továbblépni, sem küzdeni nem látszik elég erősnek. Egy igazi érzelmes alakítás ez, mely során végre nem az anya kerül a történet középpontjába. A film tempója kellemes, bár bizonyos jeleneteken elidőzünk, de ezen percek – a különböző beállítások és operatőri munka miatt – elrepülnek, a többi pedig szinte már magával sodorja az embert.

Kár lenne innentől kedve minden szóért, az év egyik nagy meglepetése. Clayne Crawford pedig valami hihetetlen alakítást nyújt. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire komoly az, amit láthattunk. Utána is néztem, hogy tőle mit láttam korábban, és trakt.tv-s profilom szerint eddig csak a Justified és a Jericho c. sorozatokban találkozhattam vele. Hát ezek alapján vannak hiányosságaim… Mondom ezt úgy, hogy közben tudom, látom, hogy a Halálos fegyver c. sorozatban is ő játszott, és azt elég sokan szerették (mármint az első két évadot), aztán mivel nekem az egyik kedvenc filmsorozatomról van szó, hát adja magát, hogy ma be is próbáljam végre…

Addig meg – csak így zárásnak – annyit szeretnék még megjegyezni, hogy az úr ezzel a szerepével nálam eddig magabiztosan az év színésze és felfedezettje is egyben. Remélem megéri figyelni rá a jövőben is.

8.6/10

Cold War [ Hidegháború ] – 2019

Pawel Pawlikowski a 2013-as Ida elsöprő sikere után (91% metacritic-es átlag mellett a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díja, valamint számtalan egyéb jelölés és elismerés) 2018-ban új filmmel jelentkezett.

Bevallom az úrtól még – jó régen – csak a My Summer of Love c. alkotást láttam, és hát akkor meglehetősen közömbösen hatott rám, csupán csak az egynek elmegy kategóriába tudtam besorolni. Azt viszont egyből sejtettem – amikor először megláttam a Cold War posztert –, hogy ezen esetben valami igazán különleges élményről lehet majd szó. A visszafogott poszter, a kontrasztos fekete-fehér kép, a kompozíció mind nagyon jó benyomást tettek rám. Nagyon megszerettem (már amennyire egy posztert meg lehet), és tudtam, hogy előbb-utóbb sorra kerül majd, annak ellenére is, hogy a zenei műfaj nem feltétlenül tartozik a kedvenceim közé.

Néhány napja végre valahára hát megnéztem, és nem mondhatnám azt, hogy a lelkesedésem nem volt jogos, mert ez a film zseniális képi világgal rendelkezik. A képarány, a helyszínek, a mélységélesség és árnyalatok finomsága, egyszerűen magával ragad, és már önmagában ezért is érdemes megnézni ezt a mindössze 90 perces filmet. Elég nagy gond viszont, hogy ezt leszámítva én meglehetősen üresnek érzem az egészet. Pedig a háború utáni időszak, és a film által átfogott sok-sok év ideális teret biztosított volna egy komplex, személyes, élményekkel és drámákkal tarkított történet lefestéséhez. Ehhez képest itt van nekünk egy olyan – viszonylag rövid – film, amelynek nem elhanyagolható részét a zenés és táncos részek teszik ki…

Ez azonban még csak a jéghegy csúcsa. Problémám van a karakterek közötti kommunikációval, azzal, hogy néha csak úgy megtörténnek a dolgok, később aztán ez az egész a nagy semmiben lógva hagyja a lelkes nézőt, arról nem is beszélve, hogy olykor mennyire mesterkéltnek is hatnak bizonyos drámázások. Nem, nem arról van szó, hogy a két főszereplő közötti viszony bemutatása során ne lennének hiteles, gyönyörű képekkel megáldott jelenetek, és szituációk, hanem arról, hogy olyan érzése van az embernek, mintha bizonyos köztes állapotokat, helyzeteket elfelejtettek volna megmutatni. Nyilván felesleges most belemenni, hogy egy kapcsolat mitől és hogyan lehet működőképes hosszabb távon, de itt olyan érzése van néha az embernek, hogy nem elég, hogy keveset beszélnek – idejük pedig lenne rá –, hanem még hibát is hibára halmozva élik le életük legfontosabb szakaszát.

Szerelmes film ez egyébként a javából, ahol persze a kor szokásos szellemével is meg kell valamilyen szinten küzdeniük, de nekem ez kevés volt, érzelmileg kicsit sem facsart ki, a közelében nem járt ennek. Mindezek mellett valahol mindkét szereplőt a totális érdektelenség fátyla lengte körül. Egy jobban megírt forgatókönyvvel, több szereplővel, jobb dialógusokkal, legalább plusz 30-40 perc játékidővel bizony akár egy igazi klasszikus is születhetett volna ebből a vizuális csodából, így viszont számomra megmarad annak, aminek egyébként szerintem mindig is tökéletes lesz; egy csodálatos mozgóképes körítés során bemutatott lenyűgöző fényképalbumnak.

7.2/10

I Lost My Body [ Keresem a testem ] – 2019

Ma, november 3-án néztem meg ezt a fenti kis csodát. Nem, nem most jött velem szembe, régóta a várólistámon van, de valamiért csak elodáztam eddig, míg aztán ma a netflixen addig szemléztem a néznivalókat, amíg – miközben épp a telefonommal babráltam egy kicsit, – a háttérben elindult a szokásos automatikus előnézet – akkor éppen ennél a címnél. Ment is egy ideig, hogy aztán igen, rögtön beszippantson az ott hallott zenerészlet, arról már nem is beszélve, hogy abban a pillanatban amint felnéztem, azonnal megfogtak a képek is. Milyen szerencsém volt egyébként ezzel most, hiszen alapvetően kerülök mindenféle előzetest; szeretem mindenféle információmorzsa nélkül megnézni a filmeket. Szóval a lényeg annyi, hogy nem húztam hát tovább az időt…

Milyen volt? Szenzációs. Mármint tényleg. Imádom, hogy szépen van rajzolva, imádom, hogy nincs ilyen – számomra már félig meddig berögzült – “animés betegsége”, minthogy idiótaságokat csinálnak, meg grimaszolnak fél napokat a karakterek. Ez egy hús-vér dráma. Szó szerint az. Jérémy Clapin első egész estés története vérbeli, felnőtteknek szánt animációs produkció, melyet a Netflix nem is véletlen karolt fel: az Oscar-jelölés mellé számtalan más egyéb díjra is érdemesnek tartották a francia úr munkáját.

A film cselekménye több szálon fut, ezalatt a képek, a színek, a beállítások végig meglehetősen visszafogottak, szürkésen, kékesen hűvösek, ez pedig abszolút korrekt keretet teremet a szinte thrillerbe illő filmzenével karöltve. Ebben a 81 percben viszonylag kevés a párbeszéd, de azok jól megírtak, egyszerűek, hétköznapiak, olyanok, amilyenek egy ilyen világban általában lenni szoktak. Egy olyan srác a főszereplője ennek a keserédes és melankolikus utazásnak, akiben látszólag semmi extra nincs. Olyan, mint mi mindannyian; kiskorában kisebb-nagyobb álmokat dédelgetett, mialatt a szülei igyekeztek jó irányba terelgetni minden apróbb megmozdulását…

Ahogy haladunk előre a filmben, úgy válik az egyébként sem túl pozitív nyitány után egyre fagyosabbá a légkör. Szerintem annak ellenére meglepően sok témával tud szolgálni ez a film, hogy a normálisan és valamilyen szinten komplexen megírt karakterek számát illetően nem beszélhetünk többről, mint a főszereplőről magáról. Ennek ellenére nem lesz öncélú a mű, sőt, talán pont azért tud ennyire jól kiteljesedni, mert nem kalandozunk el céltalanul ide-oda, csupán azért mondjuk, hogy a játékidőt növeljük.

Ezen remekmű a megtekintése után sem enged, bizonyos képei, jelenetei örökre belém égtek. Arról nem is beszélve, hogy most megy le már harmadszor egymás után a Dan Levy által szerzett filmzene. Az elengedés, a vágyakozás, a remény, a veszteségek és az első szerelem filmje ez, egy olyan nagyszerű film, amelyet minden valamire való filmrajongónak látnia kell.

9.2/10

Maid [ Egy szobalány vallomása ] – 2021

John Wells sorozata az idei szezon egyik nagy meglepetése, na persze nem azért mert jó sikerült, hiszen az úr olyan sorozatoknál működött közre rendezőként és/vagy íróként mint a Shameless, Animal Kingdom, Vészhelyzet vagy éppen a Southland. A jogos kritikai és közönségsiker mellett azonban még így sem várhatta senki, hogy ilyen szép számokat produkáljon a sorozat. Ha a várakozások beigazolódnak, akkor 67 millió felhasználói account alatt indították el a sorozat pilot részét. Ami azért döbbenetes valahol, mert ez nem egy nagyköltségvetésű vagy önmagában nagy hype-ot kapó sorozat, hiszen már a téma maga is, hát hogyan is mondjam; meglehetősen visszafogott választás. Egy tapasztalt úr sorozatáról van szó tehát, melyben egy fiatal szobalány történetét követhetjük figyelemmel. Egy olyan utazás részesei lehetünk, amelynek megtekintése során kétségtelenné válik majd mindenkiben, hogy mennyire profin összerakott munkáról is van itt szó.. A képek, a hangulat, a zenék, a casting maga, az írásról és rendezésről nem beszélve.

Ha röviden ki kellene fejteni, hogy mi tőről fakadt is ez valójában, akkor leginkább egyfajta családcentrikus, egzisztenciális drámáról beszélhetünk. Nyilvánvaló, hogy ebben az esetben szükséges “egy konfliktus”, ami lényegében az egész történet gerincét alkotja. Ennek ellenére a sorozat nem ragad le egy kiemelt probléma taglalásánál, rengeteg dologra, karakterre hatással vannak bizonyos döntések, és részben ez is teszi olyan hitelessé azt.  

Mondhatnánk, hogy oké-oké, hitelesség ide vagy oda, mindezek mellett még mindig kissé értetlenkedve állhatunk azon tény előtt, hogy ilyen felfokozott az érdeklődés a sorozat iránt. Habár már említettem, hogy mennyire jó a casting, úgy érzem nem lehet eléggé dicsérni a színészeket, mert tényleg mindenki csúcsformában van, a főszereplő hölgy, Margaret Qualley például maga a bájos kisangyal ebben a darabban, akinek ha vannak is hibái, ki nem tudna egy ilyen anyukával könnyedén azonosulni, ki nem szeretne egy ennyire szerető édesanyát maga mellett tudni? Szerintem egy ilyen kedves arc, egy ilyen főszereplő már önnön valójában is rengeteget hozzá tud tenni egy sorozat népszerűségéhez; bátran állítom, hogy jobbat tényleg nem is választhattak volna.

Térjünk azonban vissza a cselekmény vázlatosabb, vagy inkább felsorolásszerű ismertetéséhez; mint említettem, tényleg van itt minden, ami adná is magát a valóságban; korán bevállalt gyerek, nem teljesen oké párkapcsolat, bántalmazás, elcseszett családi háttér, nélkülözés, kiútkeresés, aztán a szociális háló gyengesége és hiánya is felvetődik, miközben – kissé indirekt módon valahol – áthatja az egészet a “felső tízezer, az elit” és a rendszer alapvető kritikája is.

A sorozat egyik nagy erénye, hogy nem megy át szélsőségekbe; nem válik öncélúan sokkolóvá, nem hajszolják a nézőt – erősebb vagy gyengébb cliffhangerekkel – az újabb és újabb részek felé. További, szinte elvitathatatlan érdeme az alkotóknak, hogy a didaktikusság nem nagyon jellemzője az írásnak. Valóban nem célja ítélkezni senki és semmi felett; majd szépen a nézők, azaz mi levonjuk a megfelelő következtetéseket, és pálcát törünk azok felett akik erre rászolgáltak. Ezen sorsa érdemes karakterekből ellenben elég kevés van, mert a legtöbben kellőképpen árnyaltak, nincsenek igazán jó és rossz figurák, és hát nem is kell részleteznem szerintem, hogy ez milyen jót is tesz ennek a minisorozatnak.

Nagyon szerettem ezt az évadot. Ha kell, akkor lehangoló, rosszabb esetben feszült pillanatokkal tarkított, ha kell akkor megmosolyogtató, szívet melengető jelenetekkel próbál bennünket szinten tartani, szóval egy igazi kis érzelmi hullámvasútról beszélhetünk, amelyben a problémák és a megoldások sem mindig úgy és onnan érkeznek, ahonnan az ember várná őket. Én pedig – mindezek után – roppant hálás vagyok ezért a sorozatért, nagy valószínűség szerint az idei toplistámon is előkelő helyen fog szerepelni.

9.3/10

Külön falka – 2021

Régen nem nagyon néztem rövidfilmeket. Gondoltam nem lehetnek elég hatásosak, mélyek, hiszen idő hiányában csak a felszínt kapargathatják, hogy aztán mire tényleg belemerülne az ember a történetekbe, már vége is lenne az egésznek. Aztán persze belegondoltam, hogy milyen klassz zenei klipek is vannak, hogy mennyire szeretem néha ezeket újra és újranézni, meg hát igen; sorozatokban és filmekben is kifejezetten szeretem a hatásos montázsokat, persze kellően jó és a pillanatokhoz erősen passzoló zenei aláfestésekkel. Aztán gondoltam érdemes és érdekes is lenne ezek után komolyabban bepróbálkozni ezzel a short movies kategóriával. Kezdésnek megnézem az Újratervezést, a Rossz színészt, a Susotázs valamint az Utolsó hívás c. rövidfilmet. Utóbbit az a Kis Hajni írt (Fanni Szántó segédletével) és rendezett, akinek a Külön falkát is köszönhetjük. Már ez is végtelenül profi munka volt; nagyszerűen, hiteles képekkel, helyzetekkel mutatta be, hogy milyen is a hétköznapi karakterek küzdelme, csetlése és botlása a mai rohanó világunkban, és bár ezen állapotok taglalásában nyilvánvalóan semmi új és forradalmi nincs, azért mindig jóleső érzéssel tölti el az egyszeri nézőt, amikor valaki veszi a fáradtságot, és ilyen kérlelhetetlen pontossággal és kifinomultsággal készít filmet rólunk, nekünk. Innentől kezdve tudtam, hogy látni akarom a Külön falkát. Persze az sem bizonytalanított el, hogy szinte mindenhol magasztalták az SZFE-n végzett hölgy első egész estés alkotását.

És hát nem kellett csalódnom. Minden benne volt ebben a filmben, amiért élni és halni tudok a mozgóképekért. Személyes, valahol szinte már intim mozgóképről beszélhetünk, olyan – társadalmi megítélés szempontjából – perifériára szorult emberekről, akik akár mi magunk is lehetnénk. A karakterek közötti kapcsolatok alakulása, képlékenysége, illékonysága, ilyen természetesnek ható párbeszédekkel, gesztusokkal igazán elismerésre méltó munka. Nem szeretem általában leírni, miről szól egy konkrét film – hacsak nem éppen szét szeretném cincálni –, de itt azért nem nagy titok, hogy a sztori vázát az apa és lánya közötti dinamika testesíti meg. De milyen dinamika is ez… Ha kell, akkor csendes pillanatok közti, elfojtott érzéseket közvetítenek, ha kell akkor frappáns, ámbátor feszült szituációkba helyezik a főszereplőket.

Kis Hajni munkája azért is elismerésre méltó – bár ez valamilyen szinten minden komoly rendező védjegye is –, hogy úgy tud mesélni ilyen elcseszett élethelyzetekről és az ebbe a szinte kilátástalan helyzetbe szorult személyekről, hogy abszolút nem érződik rajta, hogy mennyire távoli világ is ez számára. Nem, nem arról beszélek, hogy a rendező nem lenne empatikus személy, hanem arról, hogy valakiknek ez sokkal könnyebb. Hogy az egyik legjobb példát említsem: David Simon-nak ilyen szinten pl. játszi könnyedség volt úgy összehoznia minden idők egyik legjobb sorozatát, a Drótot, hogy előtte abban a világban élt, abban a világban dolgozott, hiszen bűnügyi újságíróként tevékenykedett, és bár ezt egyáltalán nem lekicsinylő módon értem, de nyilvánvaló, hogy ilyen háttérrel és múlttal sokkal gyorsabban, hatékonyabban és hitelesebben lehet adott témában autentikus mozgóképekkel – cselekményes formában – irányt és kritikát mutatni valamint megfogalmazni.

Nem, kifejezetten nem vagyok nagy filmfogyasztó, a nagyköltségvetésű filmek nagyobbik részét pl. szinte eleve elkerülöm, és mit tagadjam a hazai filmalkotások terén is óriási hiányosságaim vannak, attól függetlenül is, hogy azért a régi és az újkori klasszikusok egy részével is megismerkedtem már. Ezek után aztán nem is feltétlen lesz meglepetés, hogy számomra ez eddig minden idők legjobb magyar filmje. Imádtam a képeket, imádtam a zenéket. Változatosak és hangulatosak voltak; az olykor hipnotikus vagy épp feelgood jelenetekkel együtt iszonyatosan harmonikus egyveleget sikerült velük teremteniük. Annyira jól választottak, hogy pl. a darwave-es Kælan Mikla egyik dala is hallható a film alatt, mely korábban is különösen közel állt hozzám, ebben a filmben viszont hallani meg egészen örömteli pillanat volt számomra. És akkor még meg sem említettem a youtube profilomon korábban kedvencek közé rakott Believer c. remek szerepeltetését.

Konklúziót meg életigazságot megfogalmazni – nem kell félnetek – nem fogok, egyszerűen csupán azt tudom mondani, ami már az eddigiekből is nyilvánvaló lehet mindenkinek; akit csak kicsit is megmozgatnak a drámák, az menjen el egy moziba, és nézze meg ezt az apró kincset. Azon ritka alkalmak egyike adott most, amikor egy magyar film ennyire jól sikerül, és ennyire képes mindenkihez szólni. Nem feltétlen szeretem a kifejezetten életigenlő művészetet, pedig ez valahol mégis az. Az egyik titka az lehet, hogy úgy éri ezt el, hogy közben nem egysíkú, egyoldalú és giccses, hanem igazi hullámvasútként éli meg az ember az eseményeket, ez az egyensúly pedig lehetőséget ad mindenkinek abba kapaszkodni, azt keblére ölelni, akit, amit és amikor épp szeretne. Ennél többet pedig nem is várhatnánk el egy filmtől.

10/10

Szépséges fiatalság

Sajnos – nagyrészt rajtam kívül álló okok miatt – a bloggal nem nagyon tudtam foglalkozni mostanság, ahogyan mással sem érdemben, de ebben belátható időn belül változás fog beállni.

Addig azért legyen itt pár kép a gyönyörűséges Margaret Qualley-ről.

Baron Noir – S01 – 2016

Politikai sorozat és ráadásul francia darab is, de hát mit újat mutathat ez Underwood-ék meg Sorkinék (The West Wing) után? Nyilván rengeteg egyéb mozgóképben találkozhatunk politikai és jogi szálakkal, viszont itt ugye ez van a központi szerepben, nem egy nyomozás mellékzöngéjeként van eladva a dolog. A lényeg, hogy ez sorozat jó, okos, érdekes, szórakoztató, sőt mi több, a pilot az egyik legjobb, amit idén láttam – pedig azért nem kevés szériát próbáltam már be az idei esztendő során.

Az első rész elég pörgős, azt hittem komótosabb, összetett alapokat apránként lefektető kezdést kapunk és a különböző karakterek, események láncolatának esetleges összeérése fogja majd jelenteni a későbbi csúcspontot. Ehhez képest megismerjük a főszereplőket, hogy aztán már az első részben olyan felütéssel kezdjenek, amely tényleg adja magát; nem szórakoztak azzal, hogy az adott problémáig vezető út bemutatásával vesződjenek, ez van, meg kellene valamit gyorsban oldani. Hogy aztán utána fel lehessen tenni a nagy kérdést: “De sikerült?”

Niels Arestrup (Francis Laugier), Anna Mouglalis (Amélie Dorendeu)

Oké, valószínűleg sokakban felmerülhet – még mielőtt nekikezdenének –, hogy habár alapvetően politikával le lehetne írni az egészet, de milyen szinten az, mennyire felszínes, mély, sodró vagy döcögős maga a tartalom? Hát azt kell mondjam is-is. Nyilván a politikai hadviselés valamilyen szinten rohadt mocskos, álszent és képmutató is tud lenni, amelynek polgári vonatkozásában aztán gyakran reflexszerűnek ható kinyilatkoztatások sokasága lesz az eredménye. Engem személy szerint érdekelnek az ilyen témák, pláne, ha ilyen realisztikus a megvalósítása. Hiszen itt nem csak hatalomtechnikai trükközéseket láthatunk hatásos zenével és szép képekkel, hanem releváns problémák felvetését, majd ezek kezelésének meglehetősen rögös és olykor visszás útját is.

Külön tetszetős, hogy érdekesek a szereplők és persze magától értetődik, hogy itt nem jó vagy rossz harcáról van szó, hanem igazi vitákról, társadalmi problémákról, bizonyos hangok felerősítéséről, alkudozásokról, kompromisszumukról és áldozatokról. De tényleg sok réteget lefed ilyen szinten a sorozat, az önkéntesek és a fiatalok bevonása akár a pártba, akár csak szimpla tüntetésekbe szintén csak erősíti ezt a földhözragadtabb, valóságos világképet, melyet ez az évad szerintem nagyon izgalmasan lefest.

Szóval a tartalommal nincs gond, ezt az eddigiek alapján gondolom egyértelmű. De milyen audiovizuálisan? Korrekt. Nem kell sem művészi kompozíciókat várni, sem semmi extrát, ennek itt kb. nem is lenne helye, egyszerűen ehhez a fajta történetmeséléshez az illik, amit látunk. Vannak jó beállítások, helyszínek, a háttérzene is kellemes, de dominánsnak vagy öncélúan túltoltnak soha nem éreztem egyiket sem; összességében kellemes elegyet alkotnak, nagyon jól belesimulnak a cselekménybe.

Simán nézem majd tovább, de most aztán akár tovább is mennék: bátran állítom, hogy hasonló sorozatok megtekintése hasznára válna az egész társadalomnak, mert bár nyilvánvalóan akik tájékozottabbak a közéletet illetően, azoknak sok meglepetést nem fog tartogatni a sorozat (bár ettől még bárkit kikapcsolhat), de úgy vélem, hogy szerte a világban meg kellene próbálni kicsit árnyaltabban látni és láttatni a dolgokat. Persze ezzel aztán el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy ez bizony a politikusoknak nem feltétlenül elemi érdekük…

8.4/10

Babyteeth [ Amíg tart a nyár ] – 2019

Shannon Murphy első, egész estés rendezése meglepően erős darab, témáját tekintve pedig nehezebbet talán nem is választhatott volna kezdésnek, hiszen egy súlyosan beteg lány történetét meséli el ebben a két órában. Láttunk már ilyet nem? Biztos, de nem ilyet és nem így.

Nem egyszerű film egyébként, nem könnyű teljes odaadással szeretni. Ezt majd most szépen kifejtem, mert körülbelül egy hete láttam, és ahogy most szombat hajnalban fogalmazódnak meg bennem a gondolatok, magától értetődő, hogy az egyik legfőbb “hátránya” a film egyik legnagyobb erénye is, akármilyen ellentmondásos is. Oké, oké, de miről van szó? Hát arról, hogy a film hangulatilag csapongó. Igen, ez lehet sokatok számára nem feltétlen negatívum, de én kifejezetten nem szeretem, amikor valami nem túl következetesen képvisel egy irányt, egy stílusjegyet, de mondhatnám úgy is, hogy egyfajta hangulatot; példának okáért egy sötét krimiben ne kezdjenek el 10 percenként poénkodni, illetve oda nem illő párbeszédeket, jeleneteket írni adott esetben csak azért, hogy egy poénnal vagy más agymenéssel kitöltsék és feldobják a kissé ellaposodott cselekményt. Itt viszont a központi téma ugye elég lehúzós már maga is, és ebből adódóan szerintem joggal szét lehetne szedni a filmet, ha nem mutatná be a különböző állomásait Milla útkeresésének.

Sokszor leírom, hogy a színészek parádésak, de hát itt tényleg mindenki remekel. Ez szinte unalmasnak hathat tőlem, de mit tegyek ha így érzem, és egyébként is nyilván minden filmről, sorozatról itt sem értekezem; nem szeretnék középszerű filmeket – időt nem sajnálva –, rendszeres jelleggel kivesézni a blogon. Gondolom érthető, mert hát úgy vagyok vele, hogy aki esetleg erre téved, az elsősorban arra kíváncsi, hogy mi tetszett, mi fogott meg az elmúlt időszakban, nem arra, hogy mire legyintek csak…

Hát ez a film viszont nem nagyon ereszt. Az első felében annyira nem volt erős, aztán egyre jobban azonosultam a karakterekkel, egyre fókuszáltabban hangolódtam rá a helyzetre, szóval idővel bizony beért a készítők minden törekvése. A Milla-t alakító Eliza Scanlen lehengerlő, aranyos, cuki kis lázadó, egy igazi elveszett teremtés, aki tökéletesen hozza a hullámvölgyeken átbukdácsoló tinit. De felsorolhatnám akár az összes mellékszereplőt is, tényleg remek mindenki. Sőt, komolyan mondom, Ben Mendelsohn, az apa szerepében igen visszafogott, de rendkívül sokatmondó arcjátéka már önmagában megérte a mozijegy árát. Nem túlzok, valóban nagyon szerettem; nem láttam minden filmjét, hiszen bizonyos témák engem eléggé hidegen hagynak (vagy csak időm nem volt rá), de amelyben láttam, azokban konkrétan tényleg világbajnok a figura, legyen szó akár a Bloodline-ról, akár az Animal Kingdom-ról.

Ugye megint sokat beszélek általánosságokról és még felszínesen sem kapargatom, hogy miről szól nagy vonalakban maga a film. Hát képzeljétek el; család, betegség, küzdelem, megfelelés, meg ami csak jöhet. És akkor ezt tudjuk is le ennyivel.

Az írás végét – mindentől független – itt és most eléggé gyorsan lecsapnám; az utolsó képsorok, arcok, zenék, meg úgy cakumpakk’ ez a befejezés bizonyára sokáig velem fog maradni. Valahogy biztos lehetett volna még jobb a film, de nem tudom, hogyan nyújthatott volna úgy egyébként ehhez hasonlóan hiteles képet – egy ilyen erős tablót illetően. A pontszám ennyi, nem túl magas, nem is kevés. Érzek egy kis késztetést arra vonatkozóan, hogy fentebb pontozzam kicsit, de ezzel szerintem kivárok a második megtekintésig. Mert arra kétségtelen, hogy időt fogok szakítani.

8.3/10

J.D. Barker – Szíve ​helyén sötétség [ She Has A Broken Thing Where Her Heart Should Be ]

Kicsit tovább tartott letudnom ezt a 720 oldalt, mint szerettem volna, de ez részben a körülményeken bukott el most. Ennek ellenére nagyon jó kis történetet kaptunk, remek leírásokkal, karakterekkel. Ettől független nem tudok 10/10-et adni rá, mert bizonyos részei jobban tetszettek; a felvezetés, az alaphelyzet lefestése, a főszereplő kissrác gyerekkorának leírása pl. a könyv első negyedében irtózatosan zseniális volt – bármikor be tudnám újra és újra falni.

Mindezeket pedig – egy ideig – pont annyi misztikummal édesítették meg, amennyi még nem csapott le a dráma éléből semmit, sőt inkább kiszínezte azt. És akkor egy idő után a meglehetősen egyszerű történet elkezdett egyre komplexebb lenni; kicsit pörgősebb lett a regény, több szálon futottak az események, és ez jó is volt a maga nemében, meg nem is. Nyilván jól esett, hogy tempó váltás történt, de nekem személy szerint néhány apróbb részlet már-már sok is volt. Egy ilyen hosszú regénynél nyilván nem tudom megfogalmazni és egyértelműen kijelenteni, hogy mitől nem tökéletes nálam; ha napokat agyalnék akkor sem biztos, hogy rájönnék, hogy miképpen alakítottam volna a cselekményt, miről írtam volna kevesebbet vagy többet, illetve máshogyan. Azt tudom, hogy mint már említettem, voltak a regénynek erősebb részei, és voltak gyengébbek is. Önmagában nincs is ezzel gond, ez szinte minden szórakoztatóipari termékre igaz; a katarzisnak, a legjobb, legütősebb pillanatoknak is meg kell ágyazni valamikor. Én viszont úgy gondolom, úgy tapasztaltam, hogy az igazán jó könyveknél, sorozatoknál az ilyen csúcspontokat megelőzően legalább annyira érdekes, ha nem érdekfeszítőbb már maga az odáig vezető út is. Itt valahol azonban mintha kissé félre ment volna valami.

A csúcspont előtt már annyi minden történt, hogy kicsit mehh lett az egész. Nem volt rossz, nem volt kifejezetten ötlettelen vagy unalmas, de sajnos semmi extrát nem tartogatott Barker a végére. Tényleg kicsit hullámvasútszerű olvasmány a Szíve helyén sötétség; hol ilyen, hol olyan. Középszerűnek persze sehol nem mondanám, még azt is fenntartások nélkül el tudom képzelni, hogy tömegek új kedvencének tárgyáról írok most. Ahogy látom a hazai és a nemzetközi értékeléseket, nagyon sokan már most is odáig vannak a könyvért.

Nekem azonban van még egy gondom vele, a fentieken túl. Az írás olyannak tűnik, mintha nem tudták volna eldönteni, hogy milyen műfajban is szeretne maradandót alkotni a szerző. Ez az első könyvem tőle, így sajnos nem tudom, hogy a többiben miben erős, miben gyengébb, de az biztos, hogy itt a családi dráma, a személyesebb dolgok (leginkább a történet elején) sokkal hatásosabbak voltak, mint a későbbiek során bizonyos cselekményesebb részek és átvezetők. Nincs gondom a darkosabb fantasy elemekkel, történetekkel sem, de néhány dolgot itt lehetett volna ilyen téren visszafogottabbra venni, és akkor járhatna érte akár a maximális értékelés is.

A könyv mindezek ellenére igen emlékezetes képekkel gazdagítja az olvasásért rajongó lelkünket, bizonyos részein még most is mosolygok – már amikor felidézem őket –, olyan jól sikerültek. Szóval egy szépen megírt, izgalmas, az elejétől kezdve érdekfeszítő és szívhez szóló, mindezek mellett pedig eléggé ambiciózus történet Barker misztikus krimije. Igazából bárki szerencsét próbálhat vele, csalódás szerintem majdnem ki van zárva, maximum másban is maradhat egy kis hiányérzet az olvasottak után.

9.2/10

The Marvelous Mrs. Maisel [ A csodálatos Mrs. Maisel ] – S03 – 2017

Tudjátok, hogy a második évad nekem nagyon bejött. Ettől független – vagy pont ezért is – kicsit tartottam a harmadik évadtól. Tudom, hogy a rengeteg jelölésből ezúttal csak négy Emmy-díj jött össze, azok is inkább a körítést díjazták, a fontosabb kategóriákban ezúttal nem tudott aratni Amy Sherman-Palladino és csapata.

Miért történt meg ez? Ennyivel “rosszabb” lenne a sorozat harmadik etapja? A válasz nem egyszerű, mert igen is, meg nem is. A körítés, a hangulat, a képek nagyon adják, de ennyi. Néha már-már túl jók is ezeken a területeken, és ezt úgy értem, hogy olyan benyomása van az embernek, mintha csak ezekkel akarnák vagy tudnák eladni az egészet, emiatt pedig bizonyos elemeiben ez a nagyon adja szint gyakran csupán öncélú magamutogatásnak érződik. Szóval engem ezzel nem vettek meg most. De miért is nem? Mert nincs ezek mellett kellő mennyiségű élet a harmadik felvonásban, vérszegény a drámaiság is, mindeközben a karakterek sem esnek át nagy változásokon (persze nem mintha csupán ettől valami működőképesebb lehetne), a lényeg azonban az, hogy míg mondjuk a Girmore Girls sokáig tényleg csak jobb és jobb lett, ezt azért érhette el, mert úgy tolta túl a bájosságát, hogy közben a drámai eseményekkel, dialógusokkal valahogy mindig ki tudták azt egyensúlyozni. Mert tényleg működött. És valljuk be, így három évad után; a karakterek ott valahogy egyedibbek, jobban tudok hozzájuk kötődni; nem véletlen poénkodnak pl. mai napig azzal is, hogy ki melyik srác rajongótáborába, csapatába tartozik. Nyilván könnyebb azonosulni az átlagosabb, hétköznapibb figurákkal (még ha a család bizonyos tagjai kivételesen gazdagok is), de itt ugye Midge az Midge, és ő néha már túl sok is (ahogyan mások is tulajdonképpen), pedig papíron működhetne, hiszen ez valamilyen szinten insider cucc is, de számomra ennek ellenére sem adta; sem hangulatilag, sem sztori szintjén, és igen, kezdek kicsit ráunni is az egészre.

Nem, tényleg “nem tudom” igazán szeretni ezt az évadot. Nem elég tökös, nem elég bevállalós a történet, sokszor kifejezetten sokat időznek el bizonyos jeleneten; túlnyújtanak poénosnak vélt (jobb esetben valóban vicces) helyzeteket, beállításokat, és ez bizony idővel roppant fárasztóvá teszi a szériát. Félreértés ne essék, nem az én humorérzékemmel van gond; a zenés jelenetekkel és a random eseményekkel is ez a helyzet. Nem is lenne ezzel egyébként gond, ha működnének, funkciójuk lenne és nem élnének vele olyan gyakran. A karaktereket illetően meg már tényleg szinte ásítozom; a GG-ben jóval több dinamika volt, jóval frappánsabb párbeszédekkel karöltve, és igen, az a már-már giccses, cuki kisváros tudott a most látottaknál sokkal drámaibb és szellemesebb szituációkkal is szolgálni.

Pedig látszólag van itt aztán minden: egzisztenciális válság, magánéleti gondok, munkaügyi gondok, stb, de ettől még nem gondolom elég markánsnak egyiket sem; nézem, úgy ahogy élvezem is, de ennyiben ki is merült most a dolog. Lehet magával a korral is gond van, lehet ebben nincs olyan sok, lehet szimplán túl konzervatívan áll bizonyos szálak terelgetéséhez Amy Sherman-Palladino. Egy biztos; nem mer túl drámai és komor lenni, még egy-egy epizód erejéig sem, emellett sajnos szerintem vicces és szórakoztató showt sem sikerült összehoznia.

Nyilvánvaló, hogy szinte mindenki érti a dolgát a stábban. Még akkor is működne a dolog, ha tényleg csak ennyire lenne humoros, csak a sztorival kezdenének végre már valamit, lennének végre érdekesebb (vagy pont hogy szinte unalmasabb!) mellékszereplők, és… De nem, ez valahogy most nem az igazi. Az évad utolsó része kicsit jobb, ezzel a lezárással pedig akár sokkal érdekesebb és bátrabb irányba is elmehet a széria, de hazudnék ha azt mondanám, hogy tülkön ülve várom, hogy elérkezzen az új évad premierje.

7.1/10