New World [ Egy új világ ] – 2013

Park Hoon-jung szép lassan az egyik kedvenc rendezőmmé válik. 1975-öt születésű úrnak az Egy új világ volt mindössze a második rendezése. Néhány napja fejeztem be ezt a filmet úgy, hogy sajnos két részletben tudtam csak megnézni… És biztos vagyok benne, hogy ez rontott is kicsit az élményen. Mert egyébként azzal aztán nem volt gond. Annyira, hogy még mindig itt motoszkálnak bennem bizonyos dolgok. Ez pedig a legjobbak ismertetőjele. Fel-fellángoló kérdések, valamint esetleges válaszok – mondhatni zenei kísérettel kirajzolt – képében nem is lehet kérdés, hogy ez a film is nagyon sokáig velem fog maradni.

Ez a második egyébként, amelyet tőle láttam. Az első a 2019-es Netflixe-es Night in Paradise. Azt is nagyon szerettem, és kimondottan érdekes, hogy ugyanazon dolog miatt tudok rajongani azért a produkcióért, amiért ezt is nagyon kedvelem. Ez pedig nem más, mint az, ahogyan a rendező úr az érzelmeinkkel játszik. Mondjuk ki nyugodtan, hogy olykor szinte szó szerint szétcincál. Igen, ez az egyik és legfőbb oka annak, hogy két film után máris a kedvenceim között emlegetem a dél-koreai rendezőt és forgatókönyvírót.

De miről is szól a New World? Hát ez egy vérbeli gengszterfilm. De azok közül is az egyik legjobb. Miért? Mert hatásos. Mert emlékezetes. És azért ennek a műfajnak hatalmas klasszikusai vannak, azokhoz pedig bármilyen szinten is felérni – akár csak a 2010-es években – meglehetősen nehéz feladat. Ezúttal azonban úgy érzem, hogy sikerült megugrani azt a bizonyos lécet.

Nem teljesen tudom miért fájt nekem így a New World. Az biztos, hogy a színek, a képek, a zenék és a téma maga egészen felkavaró helyenként. A Night in Paradise elveszett szerelmesei (?) után ezúttal a barátság (?) lesz az, ami – a háttérben meghúzódva – megtölti ezt az alapból elég nyers filmet lélekkel. És komolyan ez talán a legnagyobb és nem is akármekkora erénye. Ahogy a korábban említett munkájában, úgy itt sem egy az egyben épít egyfajta kapcsolatra. Nem rág a szánkba kimondottan semmit, sőt még azt is mondhatnám, hogy karaktereinek jellemét tekintve – szó szerint – már majdnem önmaga ellen is dolgozik.

A film egy lassan építkező, hosszú, szépen beérő produkció emlékét hagyta meg bennem. Amely olykor aztán persze kifejezetten erőszakos is. Nekem ezzel sem lenne kimondottan komoly bajom, és nem is mondhatnám azt, hogy túl vannak tolva benne bizonyos jelenetek. Egyszerűen inkább nem érzek néhány dolgot realisztikusnak, kellőképpen megalapozottnak. Ezeken pedig általában ki is szoktam akadni. Nem az a gond, hogy egy vagy két esemény úgy következett be ahogyan, hanem az, hogy nem teljesen értettem, hogy miképpen alakulhattak úgy a dologok. Szívesen megnéznék egy rendezői változatot is. De mondom, ez legyen most a legnagyobb bajom az egésszel…

A történetről talán nem is mondanék semmit, de én elégedetten álltam fel a film elől. Egyszerűen olyan érzésem volt, mintha bizonyos okok miatt minden apró hibáját el tudnám nézni ennek a 2013-as, 134 perces thrillernek. Mintha – a való életben – megrészegített volna egy gyönyörű szempár. Egyszerűen annyira meglepően érzékenyen érintenek Park Hoon-jung alkotásai, hogy olykor tényleg nehéz velük mit kezdeni. Messze nem mondanám, hogy a legjobb rendezők között lehet a világon, de hogy érdekel milyen ötlet pattant ki a fejéből, és milyen hangulat uralkodott el rajta, abban biztosak lehettek. Tudom, hogy tud majd valamit magából adni. Tudom, hogy valamiért és valahogy eléri, hogy hatásuk hetekkel, vagy akár hónapokkal és évekkel később is velem maradjon.

Képzeld el, hogy van egy romantikus film, sok-sok drámával, csókkal és öleléssel. Egy átlagosan jó produkcióra gondolj. Aztán ezzel szemben ott lenne egy film ettől az úrtól, ahol a szeretlek el sem hangzik talán, szerelmes történetnek meg aztán végképp nem lehetne tekinteni a munkáját. De van benne 4-5 olyan perc, pár olyan felvétel, pillanat, mondjuk csak egy kávézás a főszereplő párossal, nagyon esetleg csak egyetlen egy csókkal, kacsintással köztük, amely önmagában többet ér, mint a másik – még egyszer mondom – egyébként nem is kifejezetten rossz film – teljes egészében. És ez itt nem csak egyfajta mennyiségi kérdés, hogy a kevesebb az több… Sokkal inkább minőségi.

Ettől független – vagy éppen ezért – folyamatosan ott motoszkál bennem az érzés, hogy mi lenne, ha a dél-koreai rendező elfelejtené kicsit az akciózást. Ha tényleg arra fókuszálva készítené el a filmjeit, ami iszonyatosan megy neki. Hiszen az atmoszféra megteremtése, a csodás kémia varázslatos és csábító ígérete szinte kitörölhetetlen vágyálomként már most éket vert a fejemben… Kimondom: szeretnék tőle látni egy teljesen hétköznapi drámát, esetleges egy kimondottan szerelmes történetet.

Lehet nem erről a filmről fogok áradozni a haverjaimnak. Lehet nem ez a történet fog először beugrani, amikor egy gengszterfilmre gondolok. De hogy sokszor eszembe fog jutni, az kétségtelen. Bizonyos képkockák és zenei témák mellett a karakterépítés, valamint a lezárás maga is egészen példaértékű. Annak ellenére, hogy nem tudok neki még csak 9 pontot sem adni, szívesen újra elő fogom venni. A zenéjét meg hallgassátok meg szépen. Egészen elképesztő. Idővel aztán ki tudja, lehet még többre tartom majd ezt a felejthetetlen kis utazást…

8.4/10

Decision to Leave [ A titokzatos nő ] – 2022

Itt ülök a gép előtt, hajnali 6 óra van lassan – miközben tegnap egy másik alkotásról elkezdtem már írni –, de aztán szintén tegnap volt szerencsémre két nagyon jó filmes élményem a Puskin moziban. Aztán azt hiszem jelzésértékű, hogy – szinte mindent félredobva – erről akarok írni…

Park Chan-wook alkotásának megtekintése után ismét elgondolkoztam azon, hogy mi is az a szerelem… Ki tudja? Mi az, hogy pillangók repkednek a gyomorban? Az már az? Kell hozzá csók vagy (és) együttlét? Ha igen, mennyi? Ha nem, miért nem? Az már egy lépcsőfok, ha valakire sokat gondolok? Vagy az már egy – racionális keretek között értelmezett – érzelmi csúcs? Mennyit kell hozzá gondolni a másikra? Ki kell mondani? Mikor? Hol és mennyiszer? Meddig tartható fent ez az érzés, ha csak úgy lógni hagyjuk a dolgokat a levegőben? Mi mindent tennél meg a szerelmedért? Akár csak egy pillantásáért? Egy mosolyáért? Ha túlontúl ésszerűtlen dolgokat is bevállalunk, akkor lehet hülyének néznek, nem pedig szerelmesnek? Számít ez? Vagy pont ez a legszebb benne? Mit jelent az, ha sírunk a másik miatt? És ha örömünkben könnyezünk? Esetleg csupán annyival is le lehetne rendezni ezt az egészet, hogy az szerelmes, aki azt is állítja magáról, hogy szerelmes?

És akkor ezt még folytathatnám és fokozhatnám. Csak vigyáznom is kellett – a spoilerek végett –, hogy milyen kérdéseket, hogyan is fogalmazok meg. Oké, ahhoz, hogy ezeket a kérdéseket feltegye magának az ember, nem kell dél-koreai filmet nézni. Még csak filmet sem kell nézni… De nyilván lehet és hát én azt mondom: kell is. Láttunk már bankrablós filmeket, thrillereket, valamint háborús és űrlényes történeteket is. Ezek után sem mindig teszünk fel “világmegváltó” kérdéseket. Pláne nem feltétlen szépen lassan a 40-hez közelítve. (Vagy pont ez az, hogy ilyenkor már igen?)

A lényeg az a hatás és a gondolat maga. Az, hogy megmozduljon benned, bennünk valami. És hát mivel azért filmet nézni szórakozni járna be az ember, – pláne egy moziba –, ezért alapvetésnek veszem, hogy mint egy első találkozás után, mindenki szeret legalább egy kis mosollyal távozni a mozik popcornos illattal átitatott termeiből. Akkor is, ha közben azért elmorzsolunk pár könnycseppet. De a sorrend az mindegy is. Lehet végigzokogunk valamit, pár nap múlva meg mosolyogva nézünk magunkba, amikor felidézzük azokat a pillanatokat.

Szóval a film – gondolom már leesett mindenkinek –, elég mélyen megérintett. Pedig ez annyira nem volt magától értetődő az első felében. Egy bizonyos pontig könnyedén azt tudtam magamban ismételgetni, hogy hűha, neee, meg aszta’ mindenit. Aztán a végére már csak kerestem a szavakat… Hogy mi tetszett leginkább a film első felében, negyedében? Konkrétan az első pillanataitól kezdve? Az a fényképezés és az operatőri munka. Valami brutálisan pazar volt mindkettő. A kamerák ahogyan mozogtak, amit rögzítettek… Hibátlan volt.

A történetre magára kitérve pedig elmondhatom, hogy szerintem roppant szórakoztató volt. Drámai, vicces, romantikus és hát kicsit véres is. Micsoda? Ennyit beszéltem a szerelemről és most meg azt írom, hogy véres? Igen, az. De csak egy átlagos, inkább visszafogott krimi szintjén volt az. Érdekes, hogy IMDb-n a műfaji besorolása kimerül a misztikus krimiben és a drámában, miközben trakt.tv-n első helyen a romance szerepel. De hát tényleg ilyen ez a film. Lehet ezért is fog sokaknak tetszeni. Hogy nálam miért lett ekkora kedvenc, az annak, aki ismer, lehet totálisan nyilvánvaló is. Mert hát két kedvenc műfajomat keverték össze, és tették ezt olyan könnyedséggel, hogy valóban bármikor szívesen újranézném ezt 138 perces, kétségek nélkül lélegzetelállító mozgóképet.

A karakteres egyébként igazán élnek és éreznek. Hol viccesek, hol szórakoztatóak. Egyszer szomorúak, egyszer meg már szinte boldogok. Nem tudom, hogy pontosan mi lehetne a konklúzió. Talán az, hogy merjünk élni, és ne temessünk el magunkban bizonyos dolgokat. Hogy ne adjuk fel. Hogy merjünk hinni nem csak magunkban, hanem a másikban is. Ha nem így teszünk, akkor könnyen csak egy aprócska – jobb esetben kitörölhetetlen – fejezet bekezdésnyi kis részeivé válhatunk a másik illető szívében. Ez is több persze, mint a semmi. Lehet ez maga is egy kis csoda. Egy olyan csoda, amit értékelni kell. De közben azért bizonyos kérdések akkor is ott motoszkálnak az emberben. Innentől kezdve már csak az a kérdés ugye, hogy a film karakterei milyen utat és hogyan jártak be… Felismerték-e az önmagukban rejtőző erőt, élnek-e bizonyos lehetőségekkel? Ha kíváncsi vagy rá, irány a mozi. Ennyit pedig azt hiszem nem csak te, hanem a készítők is megérdemelnek.

9.7/10

Persona – 2019

Régóta tervben volt, hogy letudom majd ez a kis koreai antológia sorozatot. Láttam, hogy az értékelési nem verdesték az eget, de engem néhány poszter és kép már önmagában is magával ragadott. És ez nem is véletlen…

Az első epizód mindezek ellenére annyira nem működött nálam. Ahogy nézem a többség hasonlóan vélekedett. De mivel nincs összefüggés a rövid “kisfilmek” között, gyorsan ugrottam az utolsóra. És milyen jól is tettem. Az az rész valami frenetikusan jó lett. Pedig mindössze csak 15 perc.

Méghozzá 15 perc beszélgetés. Az éjszakai utca haloványan pislákoló lámpáinak derengő fénye által megvilágított karaktereink képei egyszerűen beleégnek a retinámba. Nem tudom volt-e valaha rám kisfilm – vagy bármi más lényegében – ilyen rövid idő alatt, ennyire nagy hatással. Nem túlzok. Twitteren azt írtam, hogy idővel valószínűleg (trakt.tv-n) ez lesz a valaha volt legtöbbet látott sorozatos epizódom. És ezt még mindig így gondolom.

Nyilván ehhez a fokú rajongáshoz kell az, hogy olyan legyek amilyen. De ha elvonatkoztatnék attól, hogy milyen zenéket, filmeket szeretek, illetve milyen is a “személyiségem”, akkor is bátran állíthatnám: ez a kisfilm úgy zseniális, ahogy van. A zene, a fények, a képek, a hangulat mind annyira a végletekig finoman és gondosan megmunkáltak, hogy akár egy bevásárlólistát is felolvashatnának közben, akkor is sokszor újranézős lenne.

A The Worst Person in the World-ben is az tetszett a legjobban, hogy hagytak időt a színészeknek átélni és átérezni dolgokat, amelyet aztán szerencsére nem is vágtak agyon. (Ezzel pedig a nézők is időt nyertek ugyanerre.) Gondolok itt a lassított felvételekre, a misztikus zenére… Pl. erre itt. Ahogy most is hallgatom, érzem, hogy elkezd hevesebben lüktetni a szívem, és szinte már – egyik pillanatról a másikra –, belülről égő szemekkel küszködök… Gyönyörű tétel, és hát igen szomorú vagyok, hogy a hivatalos, original OST még nem jelent meg… (Pedig pár napja kerestem vagy egy órát…)

Szóval egy kicsit ilyen hangulatú ez az epizód is. Cselekmény meg nem nagyon van, lényegében végigsétálják csupán a filmet. De ahogy és amiről beszélnek az valami veszett mód szomorú egyébként. Annyira, hogy – csupán ezen epizód hatására – rá is kerestem egy ide vonatkozó statisztikára. De közben persze annyira szép és emberi is ez az egész.

Hogy fokozzam az elvárásokat, leírom még, hogy ha én filmet rendeznék vagy írnék, akkor az valami ehhez hasonló lenne. Egyszerű, szívszorító, végtelenül romantikus, de mindeközben földhözragadtan valóságos is. De “ennek ellenére” olyan ez a történet, mint egy álom. És ezt nem magasztos jelzőként hozom most csak fel. Hanem nyugodtan érthetitek és vehetitek szó szerint is. Az álmokba is gyakran csak belecsöppenünk. Sokszor nincs eleje és vége. (Olykor kész zagyvaság az egész.) Szóval legtöbbször szimplán csak adott egy szituáció, amit reggel, az ébredés alkalmával fel is kell tudnunk majd dolgozni. Van, hogy olyan mélyre ásunk az álmunk (és így a lelkünk) bizonyos momentumaiban, hogy szinte már a sírás kerülgeti az embert. Igen, az álom során. Szerintem mindenki élt már át hasonlót. Olyat, amikor emlékezett az álmára, és bizony a szemeit megdörzsölve kétsége nem lehet afelől, hogy őt ez bizony erősen megviselte…

Tényleg nem tudok sok mindent hozzátenni, mint azt, hogy akinek van szabad 15 perce, az tegyen –nyugodt körülmények között – egy próbát vele. Aztán ha tetszett, neki lehet esni a második és a harmadik epizódnak is. A második elgondolkodtató, szimbolikus képeivel különböző értelmezésekre is okot adhat, míg a harmadik ezzel szemben meglehetősen visszafogott, egyszerű és szinte már fun kis történetecske.

Mindegyik epizódot más és más rendezett, de az igényesség és a tökéletességre való törekvés mindegyiket áthatja. Nem mondom azt, hogy ez lesz életed sorozatos (filmes) élménye, vagy hogy az ismerőseid is imádni fogják. Még azt sem állítom, hogy neked nagy valószínűség szerint tetszeni fog. De ha már itt vagy, és ezen sorokat olvasod, lehet érdekel téged egy hasonló élmény. És hát érdekeljen is, mert én biztos, hogy ezek nélkül kicsit kevesebb lennék most.

A mini sorozatot a netflixen könnyedén meg tudjátok tekinteni.

Az értékelések epizódonként:

Első epizód: 6/10
Második: 8/10
Harmadik: 8/10
Negyedik: 10/10

8.4/10

Végre új (!) The Cure dalok

Jaj, én sírok megint, esküszöm… 😅 Kicsit érdekesebb hetek vannak mögöttem – előttem meg remélem még ilyenebbek lesznek… 😀 Kicsit hullámvölgyes minden is, de legalább – ezek szerint – nem törtem teljesen össze még.

Szóval viszonylag jókor találtak rám újra… Twitteren láttam valakitől egy The Cure témájú megosztást… Szívecskéztem is becsülettel. Aztán egyszer csak egy vegyes hírblokk egyik tagjaként üdvözölhettem ezt itt…

A fenti cikk linkje

Viszonylag rég hallgattam őket, de valamiért motoszkált bennem a gondolat egy ideje, hogy bizony jó lenne újra elővenni a régi kedvenceket. Aztán jött ez a fenti ajánlás, minek okán felkorbácsolva én persze egyből éreztem: mintha újra pillangók repkednek a gyomromban. Azonnal hatalmas várakozással tekintettem az új hanganyagokra, amelyek majd a Songs of a Lost World-öt színesítik.

Az utolsó album Robertéktől még 2008-ban jelent meg (4:13 Dream). Azóta sok-sok világ összedőlt bennem, de gondolom ezzel nem vagyok egyedül… Mivel rég alkottak már, és még egyetlen egy dalt sem hallottam az új lemezről, kicsit szkeptikus voltam. Aztán ma reggel – miközben valahol kint ácsorogtam a hidegben –, meghallgattam az Endsong című tételt, és hát szinte minden kétségem elillant azzal kapcsolatban, hogy ez valóban lehet-e egy újabb nagyszerű lemez. Vagy konkrétan az év, de akár az évtized és a The Cure diszkográfia legborongosabb albumja is. Nem húzom tovább a szót. Itt a felvétel. Hallgassátok, szeressétek vagy gyűlöljétek…

Szerintem tényleg varázslatos. Igaz, hogy lehoz az életről, de engem ez már megmosolyogtat. Amikor valaki ilyen mélységekbe tud merülni, aztán azt akár zeneileg, akár bármilyen téren is “kidolgozza” magából, akkor talán még nem veszett oda minden remény. Talán azért is tetszenek ezek a szomorú dalok (mert sokszor én is az voltam, vagyok), mert tudom és látom, hogy mennyi érzés van bennük, és hát nem is lehet kétséges, hogy ezen mélységekre viszonylag már kevesen tudnak – és akarnak szeretettel és örömmel – rezonálni.

Külön öröm, hogy ez egy 10 perces dal lett. 🥹 És naná, hogy erre a dalra találtam rá legkorábban a már fent lévők közül… (Azért nem osztottam meg őket korábban, mert egyik sem jelent meg még hivatalos kislemez dalként sem! És nem gondoltam volna, hogy ilyen jó minőségű felvételeket is találok majd…) A dalra visszatérve meg… Sötét. Nagyon sötét. Az első másodpercektől kezdve olyan érzése van az embernek, mintha elveszett volna már minden. Bár itt vagyunk még, eszünk, iszunk és lélegzünk, de már nem sok értelme van ennek az egésznek… De ki vagyok én, hogy megmondjam mit érezzen valaki a szöveget és a dalt hallgatva… Szóval a dalszöveg:

And I’m outside in the dark
Staring at the blood red moon
Remembering the hopes and dreams I had
All I had to do

And wondering what became of that boy
And the world he called his own
And I’m outside in the dark
Wondering how I got so old

It’s all gone, it’s all gone
Nothing left of all I loved
It all feels wrong

It’s all gone, it’s all gone, it’s all gone
No hopes, no dreams, no world
No, I don’t belong
AI don’t belong here anymore

It’s all gone, it’s all gone
I will lose myself in time
It won’t be long
It’s all gone, it’s all gone, it’s all gone

[Outro]
Left alone with nothing at the end of every song
Left alone with nothing at the end of every song
Left alone with nothing
Nothing
Nothing
Nothing

A többi tétellel még csak ismerkedek, de itt lennének elvileg az új dalok szépen sorban. ☺️

Kedvenc filmzenéim live felvételei – Part I

Összeszedtem, keresgéltem pár kedvenc filmzeném élő verzióját. Van néhány… De ezek a legjobbak mind közül. Kifejezetten olyan zenei produkciókról van szó, amelyek önmagukban is megállják a helyüket, és meglehetősen sokat hallgattam őket. Nem csupán egy tétel remek ezeken a lemezeken, hanem úgy ahogy van; nagyszerű minden másodpercük.

1. # James Newton Howard: The Graver Road [ The Village ]

M. Night filmjei közül többet nagyon-nagyon szeretek. A klasszikusok mellett (Hatodik érzék, Sebezhetetlen) imádom a Jeleket és a Széttörve c. munkáit is. És persze A falut. Utóbbihoz különösen erősen kötődök. Nem tudom miért, de szerintem még mindig csak egyszer láttam. Pedig eredeti DVD-n is megvan. De a következő hetekben előveszem majd végre. Csak valahonnan be kéne szereznem jó minőségben…

De miért szerettem én ennyire ezt a filmet? Talán mert egyszerre volt romantikus és meglehetősen rémísztő? Misztikus és közben “realisztikus”? Szerettem a képeit, a színészek is nagyon jók voltak… Egyszerűen magával ragadott a film hangulata, és nem tudom nem szóvá tenni, hogy a gyönyörű vak lány is egészen megszédített. Mármint valamiért összeszorul a szívem, ha ilyen teremtésekre gondolok, de gondolom ez gyerekkori “ártalom” lehet, mert ugye akkoriban “belezúgtam” – egy delfines sorozatban szereplő néma kislányba… 😅 (Mai napig nem tudom melyik sorozat lehetett, és ki is az a kislány, akinek van ötlete, az kommentben jelezze legyen olyan kedves. Köszi!)

Szóval minden adott volt egy jó filmhez, amelyre aztán James Newton Howard olyan zenét írt, hogy azt elmondani nem lehet. Emlékszem, hogy film alatt is mennyire elvarázsolt az egész. Aztán fogtam magam, majd meghallgattam a rendes filmzenét önmagában is, és onnantól kezdve számomra ez volt az etalon. Annyira az lett, hogy mai napig kétség nem merül fel bennem azzal kapcsolatban, hogy bizony ennél szebb és jobb eredeti filmzenét én lehet már nem hallok az életem során… Közben megnéztem last.fm-en is, hogy mennyit pörgettem a The Village soundtracket… Hát összesen 1344 alkalommal játszottam le a lemezen lévő dalokat, de ezt szerintem még idén feltornázom pár százzal… Az egyik közkedvelt és szerintem is nagyon erős szerzeményről itt egy live felvétel, amelyet sokadszorra néztem meg a napokban, és mindahányszor – még a lábamon is – felállt a szőr. Az elejétől a végéig tökéletes tétel… Ahogy fülelek az elején, azonnal kedvem lenne egy szál virággal meglepni valakit és egy jót sétálni egy erdőben… 😅 Vagy akárhol máshol persze… Aztán 3:50 után jön az a bizonyos hidegrázós élmény… Nem véletlen tartják sokan ennyire nagyra ezt a hanganyagot.

2. # James Newton Howard: Main Titles & The Hand of Fate [ Signs ]

Ismét egy M. Night film zenéje. Ezt már többször láttam és a mai napig nagy kedvenc… Igazából leírhatnám itt is a korábban említettek egy részét. Számomra ez az egyik, ha nem a legfélelmetesebb sci-fi, amit valaha bemutattak. Hogy is mondjam… Van amikor a kevesebb több. Mármint a rémisztgetések terén. Itt pedig egy olyan fiktív történetét kapunk – az átlag emberek szemszögéből bemutatta –, hogy arra tényleg csak csettinteni tud az ember. És hát maga a körítés is… Lehet én látok már ott is romantikát, ahol valójában nincs is, de azért nem lehet letagadni, hogy az indiai származású filmrendező jobban sikerült filmjei szinte mindegyikének központi témája a szerelem. A körítés mindig más, mindig kicsit másnak is láttatja magát, de ha lehámozzuk a felszínt, és pusztán érzelmi síkon közelítve értékeljük ki az adott produktumot, akkor bizony az jön ki, hogy ezek mindegyike egyfajta szerelmesfilm – a szerelemről magáról.

Azért is különleges ez a felvétel, mert ahogy én tapasztalom, eléggé ritkaság, hogy egy filmből 11 percet – élő koncert keretében – bemutassanak. Az első tétel meglehetősen virtuóz összképe borongós, kétségbe ejtő és roppant dinamikus mivolta kiváló alapozás, és egyébiránt is különösen jól illeszkedik a filmbe. Az ezt követő The Hand of Fate első tétele tovább viszi ezt a vonalat, de úgy, hogy közben rengeteg fajta érzelem pulzál az emberben. Két kedvenc részem van ebben a számban. Az egyik 3:25-től kezdődik, és én a veszteséget, a tragédiát, a keserűséget, majd a reménytelenséget is éppúgy belelátom a hallottakba, mint az egyén belső vívódását. A következő nagyszabású – és az emlékezetes pillanatok sorát gyarapító – részt én 6:00 után datálom. Itt aztán trillázó hangjegyek képében felcsendülő, haloványan vibráló reményeink haláltusájának és egy új, virágzó kezdet végső küzdelmének fültanúi lehetünk.

A legutolsó szakasz, a The Hand of Fate Part 2 pedig talán maga a megváltó fénysugár. Mondhatnám, hogy a télből a tavaszba szökkenés – várakozással teli – örömteli érzete. Csodálatos szerzemény.

3. # James Horner: Suite [ Titanic ]

Na és akkor meg is érkeztünk a Titanichoz… Hatalmas kedvencem a film is; általános iskolásként volt lehetőségem moziban látni, és hát mit tagadjam, most is tisztán látom magam, ahogyan a buszon állva – messze elkalandozva – sóvárgok az igaz szerelemért… Nagyszabású, izgalmas, romantikus… Számtalan jelzőt el lehetne rá puffogtatni, de tisztább ha azt mondom, szerintem ez volt az első olyan szerelmes történet, amely igazán nagy hatással volt rám, és a koromat, valamint az akkori és mostani lelkiállapotomat tekintve nem mondhatnám, hogy a hatása nem lett volna egy életre szóló. És bár láttam előtte már szappanoperákat (egy-kettő úgy ahogy nekem is lecsúszott), de a Titanic az egészen más volt. És hát maga az üzenete is… “A szerelem nem ismer határokat…” Túlontúl idealista az egész, de én mindig szerettem reménykedni, pláne ha más nincs… 😅

Annyira tetszett a Cameron alkotása, hogy míg a többiek nagyon nagy többsége a Dunai tábor alatt elmentek valamerre (azt hiszem kenuzni), én maradtam pár fővel, és még egyszer megnéztem a filmet. Nem nagyon érdekelve, hogy ki mit gondol, mert hát ugye azért vagányabb volt már akkor is azt mondani rá, hogy egynek elment az egész… De én valamilyen szinten rajongtam érte.

A zene meg… Monumentális. Önmagában is. Ebben a videóban 3:55-től jön a kedvenc részem, amely nyugodtan kimondhatom, hogy egészen a végéig kitart. Az álmomból felverve megmondanám melyik jelenet alatt szól ez a zene. És nagyon sok erőt is ad. Mármint ez a dinamika, a dobok, a ritmus… Ha érzem, hogy jön “a baj”, akkor is tudom, hogy küzdeni kell, nem feladni; teljes gázzal hátra, jobbra, balra, esetleg padlógázzal előre… 😄

Jövőre jön a 4K HDR verzió belőle, addig már nem szabad megnéznem… (Mert bizony sajnos ezt is régen láttam…)

4. # Hans Zimmer: Journey to the Line [ The Thin Red Line ]

Valami egészen döbbenetesen hatásos, és hátborzongató élmény ezt a felvételt végignézni. Terrence Malick háborús filmje egyébként is kiemelkedő darab, de nem tudok mást mondani, csak azt, hogy bizony ez a zene… Ez a zene mennyire elkeserítő…

Ahogy pulzálva az elején elindul halkan a dal, a háttérben a csíkozott vonalakkal… Tudod, hogy háborúban állsz, tudod, hogy ennek nem lesz jó vége… És mégsem tudsz mit tenni, maximum reménykedni… Mintha egy fék és kormány nélküli kocsiban ülnél, és 120-al repesztenél a szembe jövő sávban találva magad. Előtted lehetne az egész élet… Karrier és hobbi… Szerelem és család… Minden a tiéd lehetne. Legalábbis egy részüknek sokáig önfeledten élhetnél… De valahol tudod, hogy ebből már semmi nem lesz a tiéd…

Vizuálisan elég minimalista. De az ötlet maga egészen szenzációs. Ehhez a filmhez, ehhez a szerzeményhez jobbat talán kitalálni sem lehetett volna. Mennyiszer megnéztem én ezt még tavaly…

Snail Mail: kedvenc live felvételeim és néhány apróság a zenekarral kapcsolatban

Tegnapelőtt késő este – az otthoni, halmozott (azaz három az egyben) születésnapi buli után – szenvedtem kicsit az ágyban, aztán inkább nekiálltam még kutatgatni – vagy egy órán keresztül – a kedvenceim élő felvételei után. Volt az persze több is, pláne ha a korábbi kereséseket is hozzáadom… Aztán azért találtam ezt-azt… Csak hogy tudjátok mire számítsatok; gondoltam teszek ki ide néhány mosolygós képet a hölgyről. Nincs mit. 😉

Fotó: Emily Gardner

Most elsősorban a Snail Mail nevű, Lindsey Jordan gitáros és énekes-dalszerző szólóprojektének ékköveit gyűjteném egy csokorba. A ma is még mindössze 23 éves Jordan a marylandi Ellicott Cityből származik eredetileg. Első fellépését már 15 évesen letudta, hogy aztán két év elteltével kiadja a Habit című EP-jét, amelyen olyan nagy slágerek kaptak helyet, mint a Thinning és a Stick.

Fotó: Phil Smithies

Ilyen szenzációs EP után aztán már nem is volt kérdés, hogy tarolni fognak. 2018-ban megjelent az első nagylemezük, a Lush, amit aztán a 2021-es Valentine követett. A kritikusok mindkettőért nagyon odáig voltak.

Nézegetem mit írtak a kritikusok a lemezekről, aztán ez tetszik eddig talán a legjobban:

“Few other artists can so perfectly capture the dizzying life-or-death stakes of those who love too young and too hard.” / The Line of Best Fit /

Hát igen… Engem ami először – és aztán végleg – beszippantott az érzelmes kis világába, az a már említett Thinning című dalt klipje volt. Egészen parádés, rockos, lendületes, közben persze meglehetősen lehangolt, és már-már meglepő őszinteséggel átszőtt kitárulkozás elelevenedik meg ebben a dalban.

And on my own time
I wanna waste mine
And spend the rest of it asking myself
“Is this who you are?”
And I don’t know
It just feels gross

Fotó: Erik Tanner

Oké, de mit kell és lehet tudni még a fiatal tehetségről? Anyukája fehérneműboltban dolgozik (miközben ő is osztozik Jordan divat iránti rajongásában), apja pedig tankönyveket és különböző tananyagokat biztosít otthoni iskolai programokhoz. Szóval bár alapvetően nem zenei múlttal rendelkező családból származik a hölgy, a támogatói közeg meglehetősen erős volt. Édesanyja és a nővére által hallgatott előadók formálták elsőként Jordan zenei ízlését. Egy interjú során elmondta, hogy amíg nem hallotta a Paramore-t, tulajdonképpen nem is tudta, hogy a nőket is beengedik a bandákba. Ötéves korában kért egy gitárt, aztán onnantól kezdve napi két órát gyakorolt. A szülei nem erőltették a dolgot, saját elhatározásából volt ennyire kemény és elhivatott. Hasonlóan lelkes és buzgó hozzáállást tanúsított a jégkorongban is, amelyet középiskolás koráig játszott. 11 évesen kezdett el dalokat írni, hogy aztán e-maileket küldjön a kávézók és az éttermek tulajdonosainak, hátha tudna náluk zenélni. Aztán viszonylag hamar rájött, hogy lehet ezt másképp is csinálni. Mivel a koraérett és társaságkedvelő Jordan az iskolán kívül is széles hálózattal rendelkezett, csupán csak idő kérdése volt, mígnem egy másik helyi zenész arra biztatta, hogy lépjen fel az Unregistered Nurse-on, egy baltimore-i punkfesztiválon… Innentől pedig aztán nem is volt nagyon megállás…

Ezután a kis kitérő után megnyugodhat mindenki, nem fogok senkit – a továbbiakban – idézetekkel fárasztani. Jöjjön hát a lényeg, a korábban említett és idézett Thinning egy VHS-re (!) rögzített verziója. Nekem talán ez a legkedvencebb verzióm – legalábbis ebből a dalból. (A hangminőség pedig remek!) Ez lenne ugye az egyik első nagy slágerük.

A következő felvétel a Mia, a második korong zárótétele. Gyönyörű, szomorú dal, amelyben Jordan maximális átéléssel énekli el nekünk az elveszített szerelemmel kapcsolatos érzéseit. A videó is nagyon jó minőségű… A borítóképe viszont eléggé csalóka, mert bizony mosolygást csak nagyon távolról nézve láthatunk bele… Nekem nagyon tetszik, hogy a szemei gyakran csukva vannak, miközben a tekintetével és a hangjával annyi érzést és bánatot sugároz felénk, hogy szinte biztos vagyok benne, hogy a dal egyes részeiben valahol egészen máshol van fejben; talán az éppen megénekelt sorokat éli át újra és újra… Szívszorító szerzemény, tökéletes tálalásban…

Aztán itt van nekünk még egy a Headlock is. Csodás a minőség, de a lényeg úgy is a fiatal hölgy hangja és dal maga… Szavak nincsenek rá, hogyan is játszik velünk, mennyire magabiztosan és érzelmesen énekel fel ismét egy meglehetősen egyszerű szerzeményt… Imádom.

Jöjjön az utolsó most. Deep Sea. Tudtam, hogy régen ezt nagyon, de nagyon sokat pörgettem. 2019 teljes nyarát és őszét leuralta. Még most is emlékszem néhány pillanatra – amikor ezt hallgattam – itt a közelben, a fák és padok közt sétálgatva… Vagy amikor Gabo81 beköszönt a melóban és nagy lelkesen mutogattam neki, hogy nézze milyen csodálatos ez a zene, ő meg újfent elborzadt, hogy “mi ez az érfelvágós” cucc már megint… 😅 Hát ilyen kicsit tényleg, de nem tudom, érzéseket vált ki, az meg csak jó nem?

Most megint rájuk alszom, és megpróbálom még egyszer azt a második albumot, mert bevallom, nekem az annyira elsőre nem adta, mint az első. Ennek ellenére mégis itt van róla két dal, lehet idejekorán feladtam…

Fotó: Tina Tyrell

Hogy mennyi lehetőség van még ebben a projektben – vagy bármiben –, amihez köze lenne a jövőben Jordan személyének, hát remélem részleteznem sem nagyon kell. Bődületesen fiatal még, és már két lemez a háta mögött van… Közben egyre több és több tapasztalatot szerez… Tényleg nagy jövő előtt állhat még. Kedvencek tőle ide vagy oda, én úgy érzem, még fejlődhetnek, és bizonyára zeneileg is lehetnek nyitottabbak, de ha nem, akkor is biztos, hogy az ehhez hasonló dalokra mindig lesz igény. Titkon már csak abban bízom, hogy évek múlva is marad olyan, amilyen fiatalon volt… Egy pulzáló, szenvedélyes és érzelmekkel teli kis fénysugár, aki nem fél megírni és eljátszani azt, amely éppen a szívét nyomja…

Black Midi, New Road: Snow Globes

Hát ez nem akkora találat, de azért a valamicskénél mindenképpen több. Van ez a Black Country, New Road néven futó angol együttes, amely első lemezükkel 2021-ben a 4. helyre, majd egy évvel később az Ants From Up There c. albumukkal egészen az első helyig kapaszkodtak fel RYM-on. De mondok mást… Míg metacriticen az első lemez; a For the First Time 83 ponton áll, addig a másodikhoz már 92-es (!) szám dukál…

Black Country, New Road – 2022 – fotó: Holly Whitaker

Úgy szórakoztatnak bennünket elég komplex zenével, hogy közben meg végtelenül egyszerű témákat is játszanak. Egyébként ilyen art rock, post-rock, chamber pop féle mindenest hallhatunk tőlük. “The next Arcade Fire, that’s our goal.” Hangzott el még ebben a kis videóban tőlük. És én azt mondom, hogy legyen is így; csak sokkal szebb és több jobb lemezzel, különösebben jelentős lejtmenet nélkül. 😅

A Snow Globes az a tétel, amin fennakad az ember füle, szeme, lelke és szíve – szinte már levegőt sem veszünk közben –, aztán újra és újra elcsodálkozunk, miközben – nemes egyszerűséggel – valójában képtelenek vagyunk rajta túllépni. Amikor először hallottam tényleg így gondoltam. És hát azóta is hasonlóan vélekedek. Imádom ezt a tételt…

Oké, de mi ez a Black Midi, New Road, ha az együttes nem is ezen a néven jelentette meg a lemezét? A banda ezen név alatt lép fel rendszeresen élőben a Black Midi kísérleti rockegyüttessel. Ennyi a történet. “Érdekes” ez a kis koncert egyébként, mert bizony a fent is időzített tétel (11:08) előtt és után is végig improvizációs dalokat hallhatunk és láthatunk. Ez szerintem sokaknak – még nekem is – elég hardcore anyag lehet, de még én sem hallgattam meg őket úgy igazán normálisan. És ez a koncert csak a Part I volna ugye…

Ja és egyébként ez a tétel egy kicsit más, mint az eredeti. Ez egy karácsonyi verzió. 😉 A felvétel pedig nem is tudom… Egészen lenyűgöző és megmosolyogtató, hogy mennyien is dolgoznak össze egy ilyen dalban. Ha csak úgy egyszerűen a zenét magában hallgatod, talán fel sem tűnik az a sok apró részlet. Itt aztán láthatod is… 😌