Anatomy of a Fall [ Egy zuhanás anatómiája ] – 2023

A szombati mozis napom első mozgóképes élménye ez volt. És hát letaglózott. Imádom az ilyen filmeket, amelyek bár alapvetően kapcsolatokról szólnak, de közben szerves részük a krimi is. Persze nagyon klisés ez a felállás, dehát nem véletlen néznek szét gyilkosságok esetén sem a közeli hozzátartozóknál elsőként…

Az Anatomy of a Fall egy beszélgetéssel indul. Látszólag nem sok jelentősége van, de annyi minden benne van azokban a percekben… Mialatt ezt nézzük, egyre inkább elkezdett valami – feszengető módon – idegesíteni. Az, amely a karaktereink beszélgetésében is fennakadásokat okozott. Aztán ugye kis idő elteltével történt valami…

Mondhatnánk, hogy a film legnagyobb kérdése az, hogy gyilkosság, baleset vagy öngyilkosság történt-e, de szerencsére a készítők ennél merészebbek voltak. Talán nem is ez a legnagyobb kérdőjele a történetnek, hanem az, hogy miért is alakultak úgy a dolgok, hogy egyes karakterek szerint szinte bármelyik eshetőség lehetséges lett volna.

Egy vérbeli európai mozgóképet láthatunk viszont ebben a 151 perces drámában. Egy olyan kis utazás ez a családi élet árnyékosabb oldalába, amelyet aztán nagyon nehezen felejt majd el az ember. Akár szeretné, akár nem…

Nagyon tetszett a film felépítése, a tárgyalásos részek, valamint az, hogy amikor a legtöbb film már leülne – pláne ilyen játékidő mellett –, akkor ez padlógázzal belegázol az ember lelkébe.

A kapcsolatok bonyolultak. Mindenki tudja, hogy vannak jobb és rosszabb napok. És ugyan mondhatnám, hogy itt kapunk mindkettőből, de akkor ugye hazudnom kellene… Ezt a francia alkotást nézve egyébként ismételten elgondolkodtam, hogy mennyi ilyen kapcsolat is lehet…

Volt a filmben jó néhány erősebb pillanat, de ettől még a csúcspont helye és ideje annyira egyértelműen meghatározható, hogy kár is lenne pontosabban megjelölöm azt. Szerintem az egyik legdurvább és legnyersebb diskurzus volt, amelyet valaha láttam… Nem feltétlen pusztán a szavak szintjén, hanem mélységét, annak finomságát, részleteit és tartalmát tekintve.

Ha vannak filmek, amelyektől igazán szeretnék egy barátnőt, akkor bizony vannak olyanok is, amelyeket látva örömtáncot járhatnék, hogy még nem köteleztem el magam valaki olyan mellett, akit egyébként… (És ide most képzeljetek különböző dolgokat…)

Persze aki nem mer, nem tud, nem akar játszani, az nem is tud elbukni. Mondjuk az is igaz szerintem, hogy szívesen belevetné magát mindenki egy kapcsolatba, hiszen ki ne szeretne szeretni, illetve szeretve lenni, de hát nem mindegy milyen áron ugye… Mert ára bizony mindennek van. Akár tetszik, akár nem.

Annyi kérdés motoszkál az emberben egy ilyen produkció megtekintése után… Mit vállalsz be mondjuk egy kapcsolatért? Mit engedsz majd meg magadnak és a másiknak? Milyen áldozatokat vagytok képesek meghozni egymásért, vagy akár közben pont csak önmagatokért is? Mennyit kell feladnod magadból? És miért? Meddig tudsz bevállalni valamit? Meddig tudsz elnézni dolgokat a másiknak? Felismered-e a saját felelősséged a problémákat illetően? Tudod-e ezeket aztán kezelni, dolgozni rajtuk? De most amúgy te biztos ezt akartad? Tényleg nem vállaltátok túl magatokat? Ha igen, mit és hogyan kezdesz majd a helyzettel?

Hát itt azt hiszem ebben az esetben a válaszok többsége idővel elég egyértelmű lesz. Nyilvánvalóan persze nem csak drámából áll egy párkapcsolat. De itt sem idő, sem tér, sem szándék nem volt a legszebb pillanatokat megmutatni. Ez a film tényleg egy zuhanásról szól. Arról, hogy bizony van amikor már valami lehet menthetetlen. (Aztán persze ki tudja ugye…)

A színészek nagyon erősek voltak, a dráma ütött, a konfliktusok és a párbeszédek pedig teljes pompájukban, illetve életszagúságukban kongatgatták meg bennem a vészharangokat. Valami mintha égetett, szinte tépkedte volna lefelé az arcomat. Fogtam is a fejem, hogy ide aztán hogyan juthattak… Mindemellett annyira jó volt az is, hogy a pár gyermeke sem csak járulékos, kötelező töltelékelemként volt jelen…

A legtöbb kapcsolatokkal foglakozó dráma hullámvasútként funkcionálva ringatja el az embert, hogy aztán jobb esetben a képernyő vagy a vászon előtt katarzisként megélt sírásba torkolljon az egész. Magasról lehet komolyabban pofára esni… Ez a film viszont sokkal bátrabb ilyen szinten. És mégis működött. De még hogy!

Lehangoló és szomorú mutatvány volt ez. De talán ebből is lehet tanulni. Ehhez elég lehet már az is, ha megfogalmazódnak bennünk bizonyos kérdések. Ha próbáljuk nem elkövetni azokat a hibákat, amelyeket itt elkövettek. Ha nem vesszük természetesnek és jónak azt, amit valamiért belelátunk a másikba vagy a kapcsolatunkba magába is…

Utaltam már rá párszor, hogy egyesek mennyire nem tudnak kommunikálni… (Pl. megköszönni dolgokat, kérni, értékelni… És ezek pedig még annyira alap dolgok lennének…) Hát ilyenkor aztán nem is csoda, hogy nehéz olyan párt találnom, akivel mindent is lehetségesnek érzek. Még ha az a minden nagyon kevés is…

Egyedülállóaknak jó kis filmes élmény lehet, hiszen igazán klassz arra hazamenni, hogy szabad és szinte olykor már üdítően gondtalan életet élhetsz. A többiek meg majd meglátják, hogy belevágnak-e egy ilyen piszok kemény drámába.

Először 10 pontot adtam rá, aztán levittem 9-re. De így átgondolva a látottakat, lehet visszamegy ez idővel a maximumra. A lezárástól amúgy kimondottan féltem, de végül azt is tökéletesen oldották meg. Maradjunk annyiban, hogy piszok ritkán hagyom el ilyen elégedetten a mozitermet.

9.4/10

The Boy and the Heron [ A fiú és a szürke gém ] – 2023

Szombaton végre ismét kimozdultam. Még ha csak két mozifilmre is. Az egyik nagyon tetszett. A másik meg Hayao Miyazaki legújabb alkotása… Ezzel persze már-már nyilvánvalóvá is válik, hogy nem voltam különösképpen nagy rajongója a mozgóképnek. És akkor még csak nagyon finoman fogalmaztam…

Egy barátommal mentem el mozizni. A második filmnek ezt az amimét “választottuk”. Nagyszerű kritikákat kapott, metacriticen egész pontosan 91%-on áll, szóval nagy rizikót gondoltam nem vállalunk be vele. A srác aki velem jött, alapból nagy anime rajongó, így aztán úgy voltam vele, hogy csak tetszeni fog valamelyikünknek…

Hát nem jött be. Ilyen magas vérnyomással én még nem jöttem ki a moziból. Igazán kellemetlen volt. De tényleg egészen félelmetes élményt tudhatok magam mögött. Volt persze valami vicces is abban, hogy sejtettem, hogy nem csak nekem nem tetszik… Ha nem zavartam volna meg másokat, tuti kijövök a moziból még a vége előtt. Egy kicsivel több, mint fél óra bőségesen elég lett volna ebből a szétcsúszott förmedvényből.

Nem tudom milyen hosszú írás lesz még, talán inkább egyfajta személyes élménybeszámoló és vallomás lesz az egész. De ez a lényegen nem változtat. Ez egy pocsék film volt. Oké, hogy előzetesen is tartottam azért kicsit tőle, de nyilván nem poénból fizettem ki rá 2600 forintot. Szóval féltem a túl sok fantasy elemtől, a súlytalanságtól, a mesés, varázslatos elemek céltalan egymásra pakolgatásától. Bíztam benne, hogy valami sokkal valóságosabb, legalább egyes elemeiben átélhető, szájhúzás nélküli, jóleső érzésekkel telve követhető produkció kerekedik ki belőle, amely aztán legalább a látványával, a hangulatával, valamint az üzenetével magával ragad. Ez sem talált…

Ez volt az első olyan film szerintem, amelynél teljesen, de tényleg teljesen elvesztettem a kapcsolatot a látottakkal. Ha valami ennyire nem érdekel, ha érzelmileg ennyire nem válik bizonyos szinten sem eggyé velem, akkor én azt bizony elengedem, kikapcsolok, aztán menekülök. Mert bizony totálisan feleslegesnek érzem magam ott. Mármint menekültem volna ugye…

Így aztán amikor hazafelé utaztam, azon töprengtem, hogy szerintem a kapcsolatokhoz is így állok… (Nem csak párkapcsolatra gondolok.) Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy az igaz szerelmet sem elsősorban megtalálni, hanem megteremteni kell. Szép gondolat, tetszik is. De azért illúzióink ne legyenek… Valakivel, valamivel érdemes és élvezetes érzés is lehet ezen ügyködni. Valakivel meg nem annyira. Valaki kész erre, valaki nem. Ezernyi átmenet és buktató van és lehet… Az is előfordulhat, hogy csak az időpont nem megfelelő valamihez… Ha valahol viszont ennyire mellőzhetőnek érzem magam, ha úgy élem meg a dolgokat, hogy pocsékolás több időt a másikba, illetve magunkba fektetni, akkor bizony futás van. Lehet azért mert önző vagyok. De hát ez ilyen. Nekem sincs végtelen időm, nekem sem kell megszámolhatatlan mennyiségű haver és barát. Aztán ugye a barátnőket illetően sem állíthatnám éppenséggel, hogy gyűjtögettem volna őket az életem során…

Egy ideig persze az ígéret maga, – még ha csak egy apró, reményekkel teli, kis szivárványszínekben pompázó légbuborék álomszerű, simogató képében – segíthet. Szinte csak az segíthet. Ha viszont nagyon lelomboznak, lecsesznek, ha kelléknek néznek, ha érzelmileg kihasználnak, ha érzésre sokkal többet beleteszek valamibe mint a másik, akkor nincs mit tenni; viszlát. Így jártam már több volt barátommal is…

Majd pontosan ugyanez játszódott le bennem ennél a produkciónál is. És hát mit tagadjam, ez a film valósággal megerőszakolt. Vicces ezt leírni pont egy animációs filmmel kapcsolatosan, de szellemileg és fizikailag is átgázoltak közben rajtam. Fejben ugyan ki tudtam kapcsolni, hiszen nem figyeltem már egy idő után semmire, de a testem oda volt szögezve. Nem tudtam azonnal „kisírni magam” sehol, hogy ez milyen gáz is volt addig. Nem tudtam valami értelmes dologgal foglalkozni, nem tudtam legalább a barátnőm kezét közben finoman cirógatni. Még talán egy igazán nagy, Patrickos sóhajtásra sem volt elég erőm.

Olvass tovább

2023 – filmes évösszegző

Filmekről is szól majd ez a bejegyzés, statisztikákról is, meg úgy általánosságban az évemről magáról. 2023 érdekesen alakult. Az biztos, hogy baromi sokat dolgoztam. Most fizették ki a négy hónapos túlórapénzeket is, és ahogy nézem, ezalatt az időszak alatt majdnem annyi plusz órám összejött, mint amennyit egy 8 órás munkavállaló egy hónapban dolgozik. Magyarul 4 hónap alatt dolgoztam majdnem 5-öt. És az év korábbi része is közel hasonló volt. Legális persze minden. Meg önkéntes vállalás.

Márciusban és októberben is 19 napot voltam munkában. 12 órás műszakban. Ami 31 napra leosztva olyan, mintha minden egyes nap melóztam volna 7.35 órát. Khm… Nem szeretne valaki megmasszírozni?! 😅 Olykor nagyon jól esne… Esküszöm nem leszek hálátlan! 😄 Bent a cégben van olyan lehetőség, hogy el lehet menni egy program keretében 10+ (?) percre munkaidőben, csak jelentkezni kell, de aztán az, hogy engem idegen nyomkodjon… (Gondoltam rá, hogy bemegyek, és szólok neki, hogy ha nem baj, beszélgessünk előtte egy kicsit… 😄) De persze ilyen külsős jelenlét a gyárban nem minden héten van. Bár aztán már agyalok rajta, hogy néha elmegyek valakihez. Mondjuk nem is tíz percre… Már csak a mikor, illetve a kihez a kérdés… 😄) Az a lényeg, hogy néha bazi fáradt voltam, pláne, hogy kétszer úgy megfáztam, hogy szabit is ki kellett vennem csak emiatt… Ment is a levesbe 60 óra pihenés gyógyulgatásra. Mert táppénzre nem megyünk ugye…

Ehhez képest viszont elég sok filmet láttam idén. Mióta vezetem a filmes naplómat, sosem néztem meg ennyit… Idén 200 filmes naplóbejegyzésem volt. Hogy ez mennyivel magasabb, mint a korábbi években, azt itt láthatjátok.

Idén ennél is többet szeretnék. Nem célom minden áron rekordot dönteni, hiszen az olvasás is nagyon jólesne már, így a blogot is lazábban kívánom majd kezelni. Tudom, hogy nem írok olyan szépen és jól, de a kis ajánlóim sokszor munkában készültek el. Még ha nem is teljesen a végleges verzióban. Szünet alatt is szoktam írni pár sort, de egy nagyon nyugis napon olykor előfordul az is, hogy az egészet megírom egy éjszakás műszakban. Addig sem kell senkivel beszélgetni. 😅

Idén amúgy ha nincs kedvem kimozdulni, akkor nem megyek sehova, se disznótorozni, sem máshova. Önző majom leszek. Az is lehet, hogy jót tesz majd. A lábam még mindig hol pocsék, hol elmegy, attól függ mennyit mászkálok, hogyan terhelem… Fél éve várok protekcióval egy műtétre… Már kétszer be lett ígérve, hogy megműtenek… Október végére, meg december közepére. Hát azóta sincs semmi info… Az egészet már vagy két éve el szeretném intézni. Ráköltöttem a lábamra már 180.000 Ft-t, de már csak a műtétben bízom. Inkább nem is részletezném, hogy mi tart eddig, és milyen orvosokkal találkoztam. (Elég sokkal sajnos.) Botrányos ami van, és bár tudom, sokszor nem személyesen rajtuk múlik ez vagy az, de azért konkrétan egyesek néha a fejemre szartak… Tisztelem azokat akik erőn felül is lélegeztetőgépen tartják ezt a rendszert, de máskor meg átkozom is őket, mert ezzel lehet hosszú távon többet ártanak mindenkinek. Maguknak is. Felőlem néha össze is omolhatna már az egészségügy, úgy aztán hátha lenne már valami változás…

Mondanék én szépeket a kormányról, illetve az egészségügyről, de inkább befogom a pofámat, miközben komplett vagyonokat vonnak le tőlem azért, hogy aztán ne kapjak semmit. És én ugye ezzel a lábbal keresem meg az adózott jövedelmem… Majd megyek fizetősre valamikor idén. Szerintem. Mindegy, kit érdekel… Majd kiszámlázom a fideszeseknek…

A szabadságokat majd jobban összetolom idén, és csinálok kikapcsolódós heteket… Szerintem több vidám cuccot is nézek majd. Talán írni is fogok majd róluk, bár erre ne vegyen senki mérget. Nincsenek terveim, csak annyi, hogy azt csinálom majd, amihez csak kedvem van.

Egyébként elég sok statisztikát beszúrhatnék ide, de annyira nem érdekesek. Drámát és romantikus filmeket néztem leginkább. Ha átlagot nézünk, akkor az utóbbiak voltak a kedvenceim. Biztos van valami oka… 😳😅

Aztán itt van nekünk ez a lista is a filmekkel kapcsolatban. Nagyon tetszik. Vállalom. Szinte már büszke is vagyok erre a listára. 😅

10 filmre adtam 10/10-et. Az Once-ról nem írtam, hiszen azt sokan látták, mindenki tudja, hogy nagyon klassz. A Past Lives-hez meg még össze kell szednem magam. Meg azt, hogy mit is tudnék én hozzátenni a látottakhoz. Ez talán el is mond valamit arról, mennyire is szerettem. Szerintem moziban is megnézem, hogy ezt még jobban letisztázzam magamban. A többiről pedig olvashattok a blogon. Szóval itt ez a kis lista:

A filmek értékelésének görbéjét pedig itt lehet képzeletben meghúzni.

Az idei kedvenc filmjeim közül a The Green Ray-nek és a Goodbye First Love-nak nagyon sokat köszönhetek. Mondhatnám, hogy megváltoztatták az életem, és talán így is van, még ha ezt egy kívülálló esetleg észre sem veszi… De tényleg sok mindent segítettek, tisztábban látom magamat is, a többieket is… És hát minden fontosabb jövőbeni változásnak is megágyazhattak ezek a kis apróságok, melyeket a filmeknek köszönhetően ismerhettem fel. De ha meg nem lesz sokáig semmi radikális változás pl. a magánéletemben, hát akkor sincs semmi, elszórakoztatom én magamat… 🎸😅

A legjobb élményem talán az volt az idén, hogy a 303 c. film általam sokaknak megmutatott jelenetei (itt az egyik, emitt meg a másik) után szinte mindenki megnézte a filmet. Ez egy tök jó visszajelzés felém már önmagában is. Pacsi mindenkinek aki így tett. 🙂 És persze kivétel nélkül nagyon tetszett mindenkinek. Valakivel jókat is beszélgettem róla. Igen, pasikkal, kollégákkal… Apunak is nagyon bejött. Azóta kér tőlem filmeket. Egyszer majd olyan csomagot kap tőlem, hogy csak na… Egyenesen kitagad majd az örökségből utána. 😅 Mondanám egyébként, hogy sokat beszélünk vele a kapcsolatokról, és persze szoktunk is, de én mostanában inkább elengedtem a témát, inkább csak hallgatok. Felesleges is beszélnem róla bizonyos körökben, meg valahol időpocsékolás is…

Eddig 8 filmet láttam idén, ami nem rossz azért… Pedig a héten is voltam bent plusz egy napot… De most ezt letudtva talán egy időre normálisabb időszak jön. Egyébként meg idén láttam már két csodálatos mozgóképet is. 🙂 Nem kezdődött rosszul ez az év na! ☺️

Microhabitat – 2017

Megint helyben vagyunk… Hiszen ismét a magány lenne a fő téma. De ezúttal kicsit másféleképpen… Nem is olyan régen láttam egy olyan twitteres (X-es) megosztást, miszerint 40-50 között járva nehéz olyan valakit találni, aki ne lenne valamilyen szinten érzelmi roncs. Most lehet túloztam, de hát a fene sem emlékszik a pontos megfogalmazásra. Meg hát igazából mindegy is, hiszen attól elvonatkoztatva, hogy egy kicsit nyers ez a megfogalmazás, helytálló még lehet…

Meg ott van az is, hogy amit én tapasztalok, látok és hallok, azok alapján tényleg így lehet. Még lehet ilyen idősnek sem kell hozzá lennie az embernek… Na de vissza a filmre… A Microhabitatban egy fiatal nő életébe kapcsolódhatunk be. Egy olyan valakiébe, aki végtelenül egyszerű módon “csak élvezi az életet”. Nincsenek nagy céljai, láthatóan nem is emészti magát a dolgokon. Cigizik, iszik, néha még kicsit fagyoskodik is… A kérdés az, hogy amikor bizonyos változók felütik a fejét az életében, akkor azokra miképpen rezonál majd… Már ha rezonál egyáltalán…

Meglepően visszafogott, személyes és intim mozgóképpel van dolgunk. Egy olyan városi road movie-val, amely a legkevésbé sem nevezhető feelgoodnak. Valamiért tényleg drámaian nyomasztó az egész, miközben azért a főszereplőnk karakterében – szerencsére – van valami veszettül bájos és haloványan lüktető kis tűz is. De az is lehet, hogy csak azért van rám ilyen nyugtalanító hatással a karaktere, mert itt is kicsit magamra ismerek. Ha bizonyos paneleket lecserélnék a filmben, akkor aztán pláne így érezném…

De persze az, hogy ez a bizonyos tűz meddig ég benne, és közben mi mindent is emészt fel… Na ez az érdekes. Meg az, ahogyan a nő a körülötte megforduló emberekre és ingerekre reagál. Tudjátok… Valakinek gyereke van, valakinek nincs, de hamarosan házasodik, miközben 8-ból 7-nek jó állása van, szép lakással… (Most csak a hasamra ütöttem persze.)

Természetesen előfordult, hogy hivatkoztam már “igaz szerelemre”, de nyilván nem fogom mindig kifejteni, hogy milyen gondolatok is cikáznak bennem olyankor. Most sem teszem meg részletekbe menően, mert alapból mindenki más és más impulzusokra építve képes valakibe beleszeretni. De talán az, hogy mennyire és milyen hamar nyitunk valaki felé, nem is annyira a másik félen múlik. Mármint persze kell ahhoz valami, hogy egy romantikus felütésű lemez elkezdjen finoman, léleksimogatóan, már-már izgatóan a másik irányába sercegni… De végső soron talán minden csak rajtunk áll. Ha úgy állunk valakihez, akkor bizony lehet, hogy pont ő lesz az „igazi”…

Hogy aztán miért kevertem ezt most ide? Mert ugyanígy fel szoktuk néha tenni azt a kérdést is, hogy mi az élet értelme? Milyen egy igazi, boldog élet? Miért és mennyire érdemes küzdeni? Mi történik, ha – önmagunkat is levetkőzve – végre képesek vagyunk nyitni a másik felé, őszintén szeretni és szeretve lenni, úgy igazából élni? És mi lesz akkor, ha valami miatt már (vagy még) nem? Szerintem egy igazi szerelem olyan érzés lehet, amikor pillekönnyűnek, szabadnak érzem magam a másik mellett. Amikor kétség nem merül fel bennem, hogy a másik velem van, illetve velem szeretne lenni. Amikor nem agyal, számolgat az ember, hanem már valósággal csak szárnyal…

Elgondolkodtató kis alkotás a Microhabitat. Létezik, hogy valaki ne akarjon többet annál, mint amilye van? Akkor is, ha az nagyon kevés? Vagy lehet akarna, szeretne többet, de ha nem húzza fel valaki, akkor beéri csupán a meglévő minimummal? Vajon min múlik, hogy valaki a devianciát választja? Mennyire lehet tudatosnak, mennyire lehet egyáltalán választásnak nevezni azokat a döntéseket, amelyek aztán meghatározzák az életünket a továbbiakban? Van egy töréspont az életünkben, amely után azt mondjuk, hogy köszönjük, akkor innentől kezdve mi máshogy létezünk? Vagy mindez valami kényszerű és tudatalatti menekülés?

Szóval mi van, ha valaki a társadalmi normáknak fityiszt mutat? Mennyire lehet ezt fenntartani? Ha megbánunk valamit, mennyire lesz könnyű megtalálni a visszautat? Keressük egyáltalán majd, vagy elfogadjuk a sorsunkat? Esetleg csak szimplán bizonyos fajta állapotunk lenne a legkényelmesebb számunkra, amely aztán minden másnál is többet érne, részben mert az a maga módján biztonságos?

Annyi kérdés, és persze egyikre sincs egzakt válasz… Így persze a film sem próbál görcsösen valamiféle magyarázatot találni a bizonyosan más utat bejáró egyének út(nem)keresési okaival és módszereivel kapcsolatosan… Pedig aztán ugye azt szokták mondani, hogy az ember alapvetően társasági lény, hogy mindenki szeret valahova tartozni. Merüljön ki az akár csak egy zenei szubkultúrához való hovatartozás kinyilvánításában is.

Én nagyon élveztem ezt a filmet, de azért szomorú is voltam közben. Pedig valahol roppant vagány is az egész. Mármint lázadni, vállalni azt, hogy te valamiért, valahogyan más vagy. Annyira menő nem?! Hogy téged nem lehet csak úgy megvenni, rabláncra kötni, a mókuskerékbe vetni…

De ennek ára van. Hogy mekkora? Azt talán csak azok tudják igazán, akik valamilyen oknál fogva elszigetelődtek a világtól. A kapcsolatokról. Nem marad más hát, mint elgondolkodni azon, hogy vajon mik is vezettek idáig. Talán nem is a főszereplő hölggyel van gond, hanem a többiekkel. Talán csak az életnek mindenféleképpen úgyszólván egyfajta vesztesei vagyunk. Mindannyian. Igen, mondhatnám azt is, hogy bizonyosan mind a nyertesei vagyunk, ki jobban, ki kevésbé, de hát az nem ütne úgy. 😅

Persze kérdés, hogy meddig képes a világnak magának is ellenállni az ember. Felismeri-e valaki, akár csak ő maga, hogy talán baj van? Egyáltalán problémásnak érzi-e azt az élethelyzetet, amelybe belekerült?

Aki azt hiszi, hogy direkt keresem a lehangolóbb tartalmakat, az nem téved… De közben azért lehet ezen is vigyorogni. Bele lehet kapaszkodni a karakterbe, meg lehet képzeletben finoman szorítani a főszereplő hideg kezét, át lehet ölelni őt olyan szorosan, amennyire csak tudjuk. Vagy csak próbáljunk meg együtt mosolyogni vele. És már ezért az élményért is megéri megnézni ezt a valóban különleges kis alkotást. A többi meg már legyen akkor csak ráadás…

9.3/10

Mother – 2018

16 db nyugtató, két csomag kis zsebkendő és jónéhány epizód között egy kisebb-nagyobb szünet. Ez lehetne a kezdőszett ehhez a sorozathoz, amely annyi mindenről szól, hogy igencsak nehéz dolgom van, amikor én mindezen dolgokat, valamint az általuk kiváltott érzéseket meg szeretném itt fogalmazni…

A nyugtató csak egyfajta vicc persze, de a zsebkendő tényleg nem maradhat el… Volt már néhány olyan széria, amelyeken úgy bőgtem, hogy megszólalni nem tudtam volna egy ideig, és bár itt most ilyen nem történt, cserébe viszont annyiszor csordogált le az arcomon legalább egy könnycsepp, hogy megszámolni nem tudtam volna… (Mondjuk bevallani sem szeretném személyesen senkinek…)

A téma maga is meglehetősen rázós, hiszen egy „elhanyagolt” gyermek életét kisérhetjük figyelemmel. Sajnos a gyermekbántalmazás is részese a történetnek, úgyhogy érzelmileg valóban eléggé kimerítő és frusztráló alkotással van dolgunk. De persze mindezek mellett sok-sok megmosolyogtató pillanatot is kapunk.

A széria egyik kiemelten központi karaktere egyébiránt nem a kislány édesanyja lesz, hanem egy magának való 38 éves hölgy, aki a gyerekvállalástól legalább olyan távol állt, mint jómagam az elmúlt évtizedet illetően. És emellett még a szerelmi élete is olyan élénk színekben pompázott, mint az enyém úgy általában…

Nem nagyon szeretnék belemenni a részletekbe, de az biztos, hogy az első két epizód nagyon erős. Igazi, ritkán látható és érezhető feszültség uralkodik el az emberen a megtekintésük alatt…

Nekem, akinek valószínűleg nem lesz gyereke, meglehetősen furcsa élmény volt ez a 16 epizód. (Lehet visszatetsző lesz, amiket néha írok majd, de az én blogom, és ki akarom írni magamból…) Szóval itt van nekünk egy tündéri kislány, akiért le lehet rágni a körmünket… Ez eddig valamilyen téren természetes reakció is.

Ettől még én azonban tényleg idegtépően erősen bele tudok csimpaszkodni egy ilyen kiszolgáltatott kis csöppségbe. Tudom, hogy írtam, említettem már korábban, de az „első szerelmem” is egy néma kislány volt – ráadásul a TV-ben –, akit nem csak a szüleim, hanem még az egyik szomszéd előtt is felvállaltam, amikor is átnézett hozzánk. (Persze ezen utóbbihoz kellett apuék unszolása is. 😅) Mindenkiben van persze valamennyi empátia, némelyikünkben néha talán túl sok is… De igen, tudom, hogy ez ennél azért összetettebb.

Szóval itt van egy végtelenül aranyos kislány, akit lehet egy életre megnyomorítanak érzelmileg… Elég durva kezdést produkál így a sorozat, és ezzel le is tudták a készítők a feladat első, egyszerűbb részét. A bonyolultabb pedig az, hogy mit is kezdenek a karakterekkel, mi lesz magával a kislánnyal, hogyan dolgozza fel a dolgokat, és hogyan próbál szegény valami járhatónak vélt utat találni az érzékeny és törékeny kis lelkének olykor talán már nyomasztóan lüktető szorításától is szédelegve.

Egészen letaglózó, hogy miképpen reagál az átélt traumákra, ahogyan megdöbbentő az is, hogy a szeretethiány mennyire sebezhetővé teszi… Ami roppant érdekes egyébként, hogy mi lesz akkor vajon, amikor valaki nagyon szeretne szeretve lenni és viszont szeretni… És bár ez a valaki lehet mindent meg is tenne néhány ragyogó, apró bárányfelhő képében reménysugárként megjelenő kis szeretetcsírába való kapaszkodás formájában, de mi lesz akkor, ha az még azelőtt elillanna, hogy igazi kapcsolat, kötődés alakult volna ki közöttük? Mindenki tudja a választ gondolom… Beletörődés, bezárkózás… És ez még lehet csak az első kényszerű lépcsőfok egy sötét, hideg és ismeretlen mélységek felé vezető, rémálmokkal szegélyezett úton…

Viszont persze semmi sincs kőbe vésve. Azért is különleges a kislány esete, mert ahogyan írtam korábban, ő is nagyon érzékeny… Valószínűleg ő ilyen. Így született. Még lehet, hogy konkrétan szuperérzékeny is. (Bizonyos jelek alapján állítom, hogy az…) Erről aztán eszembe is jut, hogy volt egy videó YouTubeon, amelyben egy úr azt a témát feszegeti, hogy milyenek is azok, akiket a HSP-n túl még gyermekkori traumákkal is megáldott az élet… „Feeling like an alien.”

Mindezek mellett azonban tényleg annyi pozitív érzelmi impulzussal van teli a Mother, hogy olykor valósággal képtelen betelni vele az ember. Máskor meg… Hát igen… Én azt csináltam, hogy lement egy epizód, aztán bebújtam a takaróm alá, szorosan magamhoz húztam a kispárnámat, az egyik kezem aládugtam, aztán próbáltam elszenderedni… Mert kellett, szükségem volt rá. Ha csak egy délutáni kis szunyókálásra, akkor arra.

Tényleg érdekes úgy írni erről a mozgóképről, hogy nekem nem lesz valószínűleg gyerekem. Talán párom sem még egy ideig. Aztán mégis itt vagyok, miközben sírdogálok egy ilyen sorozat alatt… Az is lehet azonban, hogy szülőként annyira nem mozgatna meg, hiszen akkor talán már edzettebb lennék… Több valódi hatás érne… Meg persze lehet időm sem lenne ilyenekre. Legalábbis ennyi biztosan nem. 

Örömmel tölt el, hogy egyébként érintenek olyan témákat is, hogy egy anya amúgy milyen sok áldozatot hoz a gyermekéért, vagy hogy a gyermekek sokszor mennyire kimerítőek tudnak lenni. Beleláthatunk, hogy mekkora önfeláldozással is jár a családalapítás… Hogy milyen, ha egy nő egyedül neveli a gyerekét. Ha pedig nem, akkor bepillantást nyerhetünk abba is, hogy milyen egy olyan társ mellett, aki… (És ide most direkt nem írok semmit.)

A sorozat készítői mindeközben tisztában voltak azzal is, hogy bizony a feltétel nélküli gyermeki szeretetnek viszonylag hamar vége szakad… Pikk-pakk feltételekhez képesek szabni még a varázslatos mosolyuk megvillanását is. Itt viszont talán érdemes elidőzni azon a gondolatom, hogy egy ilyen érzékeny teremtés valószínűleg az általa kapott szeretet sokszorosát is képes lehet visszaadni… Hogy miért? Mert igényli, mert sokkal jobban ki lehet éhezve akár csak egy kedves szóra is, mint egyébként a legtöbbek. És ezért képes szüntelen csak adni és adni… De persze ehhez nyitottnak és optimistának kellene maradnia… Ami azért – a történtek ismeretében – nem lesz egyszerű feladat… És az ilyen fajta és mély szeretetéhséggel, valamint bizalommal – nevezzük akárhogyan is –, könnyen vissza is lehet élni… 

Megindító, érzelmes, elképesztő hullámvölgyekkel ékesített kis családi történet ez. Olyan, amelyet nem könnyen felejt el az ember. Valaki lehet jajveszékelve fog menekülni a látottak után, de egy próbát szerintem mindenképpen megérhet. Mindenki számára. Ha érzékeny vagy, akkor készülj fel lelkileg egy nem mindennapi utazásra… Néha majd talán a pokolba kívánod az egészet, de utána meg mintha a lelked legféltettebb és legérzékenyebb részeit simogatnák… Ha te viszont úgy érzed, hogy a folyékony Terminátort akár rólad is mintázhatták volna, és amúgy sem mozgatnak meg különösebben az ilyen egyszerű történetek, akkor inkább engedd el.

A Mother lehetne amúgy sokkal ismertebb és népszerűbb is. Már csak azért is, mert igazán erős egyveleg kerekedett ki belőle. Olykor komoly thrillereket megszégyenítő gyomrosokkal dolgozza meg a nézőjét, olykor meg olyan szeretethullámokkal árasztják el a szívünket, hogy mire az arcunkat szinte végigégetve legördül egy könnycsepp, már lehet, hogy úgy vigyorgunk, mintha legalábbis telitalálatos lottószelvényünk lenne… (És most direkt nem írtam ide valami nagyon romantikusat… 😅)

Azt gondolom, hogy sokak tetszését elnyerheti ez a történet. Én 37 éves vagyok, szóval volt egy ilyen féle kapcsolódási pontom is a korábban már említett 38 éves hölggyel. Néha persze mindettől független elgondolkozom azon, hogy egyesek miért vállalnak gyereket. Vagy miért annyit. Esetleg miért egy olyan kapcsolatban. Néha azt hiszem, hogy egyeseknél az életcélok mindennél nagyobb prioritást élveznek. Ez persze elsülhet jól is, meg nagyon rosszul is… Meg igen, értem, hogy várni az igazira legalább annyira rizikós. Talán még nyomasztóbb is, ha az ember úgy érzi egy idő után, hogy ő bizony közben egyébként minden egyes vonatot lekésett… De hát ez ilyen. Senki nem mehet biztosra, és sokszor egészen mások is vagyunk…

És akkor még nem is érintettem azt, hogy kielemezhetném önértékelési szempontok alapján is karaktereinket. Érdekes, hogy talán pont az a valaki lehet képes mindenre is, aki bizonyos utakat képtelenül járhatatlannak vélt…

Izgalmas, fordulatos, a zseniális első két rész után néhány epizód erejéig azonban szimplán csak jó sorozat a Mother. Ezek után viszont szintet léptek, felpörögtek az események; a több szálon futó kisebb történések lassan egymásba értek, és ez bizony már önmagában is képes lehet lángra lobbantani majd mindent, amit és akit csak elért.. Aztán akkor hol vagyunk még a végkifejlettől…

9.4/10