Álljunk csak meg egy szóra

Nyilván mindenki sokkal jobban jár, ha inkább Matthew Hussey videókat néz a jövőben, mintsem mondjuk az én blogomat olvassa akármilyen tanács végett is, de azért úgy gondolom – mivel van mögöttem is már pár, amúgy nem éppen szokványos év –, én is képes lehetek valami „hasznosat” vagy legalábbis érdekeset mondani. De persze ki tudja. 😅 Majd eldöntitek. És ezeket nem mástól loptam, csak úgy jöttek, gondolkoztam, felmerültek bennem magammal és másokkal kapcsolatban is bizonyos kérdések, variációk, aztán valamilyen válaszok és lehetőségek azért általában születtek is mindezekre… Lehet pár apróság tök égő lesz rám nézve (ha nem az egész blog az lassan), de engem sosem kellett félteni, ha “hülyét” akartam “poénból” magamból csinálni. 😅 



Abszolút pozitívnak szánom ezt a posztot, nem leszek trágár, nem ítélkezem végletesen, nem sajnáltatom magam, és ez nem kimondottan „a nemek harcáról” szól majd, mint korábban a legtöbb, hanem csak úgy inkább rólam, a megfigyeléseimről, a hibáimról, bizonyos dolgokról, észrevételekről, amelyek akár bennetek is felmerülhetett mondjuk a korábbi posztomat, illetve bizonyos filmes írásaimat olvasva… És hát azért pár tippet, és javaslatot is tényleg elsütök. (Azért nem erőltettem meg magam, nyugi. 😅) És persze megint lesz itt minden, csak kicsit máshogy.

Egyedül élve

Én 15 éve egyedülálló vagyok ugye, és azt hiszem a jövőben egyébként ez másoknál sem lesz ritka tényállás. Még az is lehet, hogy ez lesz az általánosabb. Hogy ez jó-e? Vegyük le a társadalmi hasznosságot, demográfiai helyzet elemzését, a gyerekeket, a politikát. Ha ezt megtesszük, akkor egyedül élve bizony egyénileg nézve simán élhető, békés, boldog, kiegyensúlyozott életünk lehet. Amire egy idő után kifejezetten könnyű is rákapni…

A női elvárások

Az én generációmban azért ez a 15 év szerintem még (már) elég soknak számít. De ha megnézzük, akkor láthatjuk, hogy bizony egyre kevesebb fiatal jut manapság szexhez. Lehet nem is akarnak, de hogy a nők nem könnyítik meg „válogatós ízlésűkkel” a pasik dolgát, az egészen biztos. Persze jönnek a dumák, hogy a játékok a hibásak, meg persze a pornó. Azaz az ezekkel élő pasik… De talán önvizsgálatot sem ártana néha tartani… Egy lépésre vagyunk attól, hogy egyes nők a sokat olvasó férfiakat is elkezdik majd okolni, mert nem akarnak tőlük semmit, de tényleg semmit…

Egyébként azért durva, hogy milyen lehet olyan nőnek lenni, aki bármikor talál magának partnert… 😅 Mondjuk ő lehet nem is értékeli annyira, mint majd én talán egyszer… 😄 Egyébként kemény, mennyire kivan a tiktokos csaj itt fent. 😅 (Aki a lényegre kíváncsi: 5:22) Tényleg öröm nézni őt, meg olvasni a videó alatti kommenteket. Azért durva ez a szintű felelősséghárítás. Azt mondja járjak edzésre, meg csináljam jobban, és hogy ne nézzek pornót véletlen se, olvassak Bibliát, és egyébként még a hobbik szintjén is bekorlátozna. Csodálatos lista. És miért is kéne így tennem? Nyilván egy kapcsolat kompromisszumokkal jár, de azért itt olyan felsorolás van, hogy a pasik jelentős részét igazából teljesen ki szeretné “cserélni”, meg szeretné őket változtatni. De akkor kivel is akar ő valójában lenni? Kivel is szeretne ágyba bújni? És akkor még ő ítéli el a pornózást… Amikor a valóságban csinálna robotokat a pasikból… Vicc… Szerintem életében nem látott igényes és valóban szenvedélyes videót, de ne is menjünk bele…



Értem én, hogy elhízott és elkényelmesedett a mai kor átlagos embere, de ne csináljunk úgy, mintha kövér nők nem lennének… Sőt, amilyen munkákat a pasik végeznek, gyanítom, hogy a férfiak kevésbé elhízottak átlagban… (De persze ki tudja. Egy nagy gyárban, sok-sok emberrel találkozva simán azt mondanám, hogy kiegyenlített ilyen szinten a két nem…) A csaj amúgy védeni próbálja magukat, miközben minden egyes támadó állításával igazol minden egyes kritikát amelyek egyébként feléjük irányul… Hatalmas arc! De jó látni, hogy küszködik… 😅 Igen, férfi társaim, ilyen nőkről is lemaradhattok, ha nem csajoztok, edzetek, olvastok bibliát és éltek szent életet a továbbiakban. Hát nem lenne borzasztóan sajnálatos? 😆

Olvass tovább

Ássunk kicsit néhány dolog mélyére

Na ez elég hosszú is lesz, meg valóban mindenféle dolog szóba jön majd itt kérem. Valami felütés is kell az elejére, hogy a továbbra kattintsatok, szóval szó lesz itt a célokról és az álmokról, hogy mivel éppen hol tartok, az egyedüllét királyságáról, a párkapcsolatokról, barátnőzésekről, a randikról, a szexről, pornófüggőségről… És akkor a társkeresésről, a feminizmusról, a pasikról, a modern nők által betöltött szerepekről és az ő áldásos tevékenységüktől kezdve az olyan pasikig bezárólag, akik konkrétan már inkább beintenek a komplett női nemnek. Hosszú, de szerintem érdekes kis bejegyzés lehet videókkal, linkekkel, beszélgetésekkel, apróbb élményekkel. Próbálok visszafogott maradni, de lehet nem mindig sikerül majd. 😅


 De azt hiszem, ha nyersen is fogalmazok, jogosan teszem majd…

Munka, célok, lakás…

Szóval a főnök csinált a műszakbeosztásos táblázat mellé egy túlórásat is, mert félt, hogy úgy jövünk be, hogy már törvényesen nem is lehetne. 😅 Mondta, hogy eddig, ebben az évben én voltam, azaz leszek a legtöbbet – júliusig bezárólag. Utána már csak 7 plusz napom lehet. És akkor el is értem az éves plafont, a 400 órát. Ez is a cél. Így decemberre semmi tartozásom nem marad a lakás miatt. Már csak 2.5 millió van vissza. Szorítsatok, mert sokat bent kell lennem érte… 🎸 De ha csak 330 túlórám lesz az évben, az is elég lesz. 🙂

Jövőre meg azután ugyanígy szeretném tovább tolni, aztán meglátom. Pár év múlva lehet költözök. 😄 Oké, ez odébb lesz még, de szeretnék hitelmentesen egy nagyobb és kipattintottabb lakást, amivel nem is kell nagyon semmit csinálni, csak belakni. El is kezdtem a lakásokat online nézegetni… Kellene hozzá úgy 15 millió. (Mivel nem akarok semmit venni a közeljövőben, ez 2028-29 körül össze is jöhet.) Aztán jöhet a cica. 🐈 😅 Lesz minimum egy saját szobája. 😅 Ez fontos, mert ha nem dorombol sokat, biztos összekapunk majd. 😂 (Hogy ez kit érdekel? Engem. Meg leírom, így még jobban motivál, hajt a dolog, remélem sikerül majd…)

Olvass tovább

Castaway on the Moon [ Számkivetett a Holdon ] – 2009

Mindenki látott már biztos számtalan olyan filmet és sorozatot az élete során, amelynek a témája egy karakter nem várt (vagy inkább nem kívánt), akár végzetesnek tűnő események láncolata folyamán beálló szituációban való helytállása, esetleg a szimpla túlélésért való elkeseredett küzdelme. Számkivetett, Lost… És tényleg napestig lehetne sorolni őket. Már-már akár kifejezetten unalmas és elcsépelt is lehet ez a téma, pláne ha nem csavarják meg benne a dolgokat valamivel. De ezen aztán pláne ugyanúgy – ha nem jobban – el lehet vérezni ugye…

A Castaway on the Moon azonban nem szórakozik. Van itt kérem szinte minden. Aztán bár az ennyire “a mindent a szemnek és a léleknek” féle kompromisszummentes filmkészítési folyamatok vége általában az szokott lenni, hogy csalódottan állok fel a TV képernyője elől, most mégis valami egészen más történt…

Van amikor semmi nem jön össze az életben, van amikor úgy érezzük nincs már semmi kiút számunkra. Mintha a hitelek és magánéleti problémák kilátástalanságba torkolló, nyomasztó érzések kaszásaként egy képzeletbeli kötelet dobnának nekünk egy fa hűvöskés árnyékának magához édesgető közelségében. Igen, kár is erőlködnöm a körülírással, mind tudjuk, hogy vannak akiknek az egyetlen élhető opciót az öngyilkosság maga jelentheti.

Súlyos téma nyilván, de ne meneküljön még senki, mert ez a produkció tényleg egészen varázslatos. Ha lenne még az oldalon vetítőterem, tök szívesen kibeszélném a srácokkal, így meg itt kell bohóckodnom úgy, hogy nem mesélhetem el a kedvenc jeleneteimet… Mert bizony sok van belőlük. Olyanok is, amelyek valósággal belém égtek. Az egyik “képből” pl. akarok egy pólót is csináltatni! ❤️

Egyszerre dráma, vígjáték és szerelmi történet ez a két órás alkotás. De ettől abszolút nem lesz csapongó, elnagyolt vagy elmismásolt az eredmény. Tényleg szinte képtelenség, mennyire tökéletesen rakódnak egymásra azok a bizonyos kis építőkockák. Pedig ezek azért a lehetőségek szűkös tárházának már-már kietlen sivársága mentén – meglehetősen fojtogató érzésekkel – kiékelt írói opciók szárnyaszegett próbálkozásai is lehettek volna csupán.

A kevés szereplő, valamint a kötött helyszínek miatt tényleg nem lehetett egyszerű dolguk a készítőknek, de valamiért belevágtak, aztán csak ez a parádés film lett az eredménye. Én annyira jókat mosolyogtam és nevettem ezen a filmen… És hiába a sötét, borongós felütés és az élethelyzetek abszurd lehetetlensége, ha valami vicces, akkor vicces.

Roppant szórakoztató mozgóképes élménnyel van dolgunk, amely a végére aztán valami sokkal többé áll össze bennünk. Hiába van benne kevés párbeszéd, hiába limitáltak így bizonyos tartalmi és kommunikációs eszközök, ha néhány tekintettel és tettel egyszerűen tényleg nem lehet eléggé betelni. És akkor még nem beszéltem a film vizuális megoldásairól. Sablonos panelek helyett gyakran ezekkel mesélnek nekünk, ezzel írnak körül dolgokat, és ez annyira üdítő élmény… Mert így olyan kérdések kezdenek el motoszkálni az emberben, amelyek hatására aztán a fantáziánkkal és a bennünk lakozó költővel vagy íróval kisegítve mi is egyfajta alkotóként a részesei, egyfajta társszerzői leszünk az itt látottaknak. Varázslatos. Mondtam már?

Ha valami filmes suliba járnék, akkor tök jó lenne körüljárni egy óra keretében, hogy kinek és mit jelent mondjuk ez a film. Számomra valami olyasmit, mintha kaptam volna vele egy kis lepukkant lakókocsit. Amely hiába meglehetősen kopottas és lepusztult – belül már szinte talán üres is –, de felhasználhatom hozzá a bennem lapuló faanyagokat, szerszámokat és festékeket. Egy szerelemmel felérő kis kötelék ez, amelybe azt és úgy látok bele, ahogyan csak én akarom. Igen, vezetnek közben benne, van amihez jár szerelési útmutató is, de végtére is csak én rendezem be az egészet. Innentől kezdve pedig már csak rajtatok múlik, mekkora kedvenc is lesz belőle a számotokra. Merthogy az lesz, ezt talán biztosra vehetem. (“Köszönjük Patrick! Valóban elég érdekes meglátás, de ez nagyon kevés ide, elégtelen!”) 😂

És mielőtt számon kérnétek rajtam, hogy a korábban említett parádés vizuális megoldások azért annyira nem köszönnek vissza az itt látható képek egyikén sem igazán, előre szólok, hogy a legszebb képekről és jelenetekről direkt nem tettem be semmit. Tegye bele más is ezt a kis időt, fedezze fel mindenki saját magának. Ha van valami, ami megéri, akkor az ez.

Kíváncsi lennék, hogy mennyien találnátok ki amúgy, hogy melyik képkocka is az, amelyért aztán tényleg nagyon-nagyon odáig vagyok. Gondolhatnám azt is, hogy túl egyszerű dolgotok lenne, de aztán ki tudja. Lehet sokatoknál szintén az lesz a favorit, dehát bánom is én… 😅 (Majd ha kész lesz a pólóm, megmutatom, aztán elválik, hogy eltaláltátok-e – még ha ide nem is ír majd senki.)

Mindazonáltal eléggé ambivalens, hogy milyen elemekkel játszik közben egyébként Lee Hae-jun. Ha a művészettel behatóbban foglalkoznék, és persze tanultam is volna – nem pedig csak járna itt a szám, illetve a kezem –, akkor tuti tartanék egy előadást arról, hogy mennyire koherens kis csomagot kaptunk itt mindazok ellenére, hogy egyébiránt milyen karakterekkel és témákkal is foglalkozik az alkotás – még ha csak érintőlegesen is. A teljesen hétköznapi, valósággal teljesen harmonikus kapcsolatot ápoló, naturalisztikusságban úszó karakterek és helyzetek olyan snittek lehetetlenséget súroló, valamint a szereplőink döntéseinek következményei okán már-már szürreális ellenpontját képezik az előbbieknek, hogy arra én aztán tényleg csak kereshetem a szavakat.

Persze nem kell félni, nem megy át groteszk bohózatba a történet, inkább csak valahol a realizmus határait feszegeti. Vagy pont csak lubickol benne. Mernek benne úgy túlozni, hogy azzal nemhogy nem csorbítják ki annak a képzeletbeli késnek az élét, amellyel a szívünkbe döfnének, hanem méginkább ráerősítenek vele, megélezik azt.

Az ilyen utazások miatt létezik még elsősorban ez a blog. És bár sok mindenről írhatnék még, a modern kor kihívásaitól kezdve, az önként vállalt magány lassan már valamiféle öngyilkossággal felérő börtönéig bezárólag, azonban én most inkább nem fecsegek már tovább. Hagyjátok, engedjétek ti is, hogy rólatok szóljon ez a történet. Élvezzétek, kapaszkodjatok bele, nevessetek, sírjatok és örüljetek! Egyszerűen csak éljetek!

A filmet megtekinteni pedig – a legegyszerűbben – ezen link alatt tudjátok.

9.3/10

Comrades: Almost a Love Story – 1996

Amikor már tényleg azt hiszem, hogy nincs új a nap alatt, akkor jön Peter Ho-Sun Chan filmje, amely aztán míg mintha az egyik kezével simogatna, addig a másikkal pedig mindeközben alkalomadtán, de akkor aztán olyan állhatatosan megrángatna és ütlegelne, hogy én olykor már talán szinte kimondottan vágyakoztam is azokért a bizonyos gyomrosokért…

De ne siessünk ennyire előre. Ennek a hongkongi romantikus drámának talán az egyik legnagyobb erénye a való világgal való hiteles kapcsolódása. Hiába kelt a végeztével különösen nagyszerű, grandiózus benyomást a nézőjében, ha nem lehet alatta elégszer rácsodálkozni, hogy mindezt egyébként mennyire hétköznapi karakterekkel és panelekkel érték el.

Kimondottan régóta meg szerettem volna nézni már ezt a produkciót, de sajnos magyar feliratot sehol nem találtam hozzá. Aztán meguntam a várakozást… Ha jó lesz, ha nagyon szeretni fogom, akkor amúgy is többször letudom még… Szóval megnéztem egy AI fordítással. (Tudom, hogy ennyi erőből angolul is megnézhettem volna, de így döntöttem…) Nem volt annyira rossz a felirat, de majd az angol alapján ki kell javítgatnom. És hogy ezt az egészet miért írtam le? Részben mert fontos, hogy csak így tudjátok megtekinteni, másrészről pedig, ha van film, amely akár csak egy árva értelmezhető szó nélkül is képes lehet a nézőjét magához édesgetni, akkor az ez a 116 perces produkció.

És ebben semmi túlzás nincs. Persze mindenféle felirat nélkül, így bizonyos gondolatok, háttér-információk hiányában lemaradhatunk fontosabb dolgokról, de a lényegen aztán ezek mit sem változtatnak. A Comrades, Almost a Love Story egy olyan hangulatfilm, amely képes minden előzetes várakozásunkat felülmúlni. A képei hol végtelenül egyszerűek, hol pedig művészien lehengerlőek. A szűk terek és a közeli felvételek gyakori alkalmazásával pedig olyan fajta intimitást kölcsönöznek az alkotásnak, hogy aztán ezen képkockákat látva, minden valamire való filmrajongó elismerően csettintget majd.

Mindezek aláfestéseként pedig olyan csodálatos dallamok állnak a szolgálatunkba, hogy ha bár szerelmes nem is mostanában leszek, azért ezen két óra során mégiscsak valami ahhoz hasonló érzések uralkodtak el rajtam. Tekinthetünk rá mindazonáltal a romantikus filmek egyfajta szerelmes leveleként is. Lehet ez egy üzenet, egy figyelmeztetés, egy útmutató, esetleg leginkább egy keringőre való felkérés egy olyan táncparketten, amelyet korábban talán senki nem tudott ilyen könnyedén, és ennyire sugárzó természetességgel, tényleges élettel megtölteni.

Kis, hozzánk hasonlóan esendő emberek majdnem (?!) szerelmes története ez. Olyan pillanatképek kusza, érzelmekkel teli labirintusa, amelyben kettősük még csak nem is a nulláról, hanem inkább a mínusz egyes értékről kénytelenek elindítani közös, ideig-óráig tartó, csetlésekkel és botlásokkal teli, de a szenvedélyes meghittség mámorával csábító, kifürkészhetetlen jövőjük első, félelemmel és bizonytalansággal teli találkozásaik képtelenül szépséges ösvényeinek kijárását. Itt most végre saját magatok lehettek a céltáblák, ez a mozgókép pedig mi más is lehetne, mint egy nyílvessző hozzá. Én pedig – személy szerint – beérem a dealer szerepével. 😅

Koszos, kopottas, szegénységgel és nélkülözéssel gazdagon megpakolt túlélődráma ez. Egy olyan vászon, amelyen bár ecsetvonásról ecsetvonásra tisztul a kép, az álmok és célok illékonyságának, valamint azok kérlelhetetlen szükségességéből adódó sorsszerű megpróbáltatások nem csak pusztán embert próbáló kihívások, hanem talán egy életre szóló, egyszeri lehetőség kereteinek összefonódásai is egyben.

Karaktereinket sok-sok éven átívelően követhetjük figyelemmel, útjukat így aztán számolatlan apró örömteli diadallal, keserű veszteségekkel és elkerülhetetlen áldozatokkal szegélyezik. Egy olyan egzisztenciális dráma ez, amely nem hazudja, illetve nem kicsinyli le az élet mindennapos küzdelmeinek fáradtságos mivoltát, ahol az esetleges szerelem nem csupán csak egy cél, egy vágyálom, hanem inkább egy varázslatos, életre szóló élmény és kötelék felemelő ígérete.

Ha csak kicsit is szereted a filmeket, és ha tényleg szeretnél egy nem éppen mindennapi színvonalon prezentált, a legtöbb klasszikust is lazán kenterbe verő, a sziruposságot mindezen túl messze nélkülöző romantikus sztori részese lenni, akkor nem is lehet igazán más választásod, mint a lejátszás gombra nyomni.

Egy ennyire az ismeretlenség ködébe burkolódzó, azonban önnön valószerűtlen nagyságával kacérkodó filmremek nem is tehet így igazán mást, minthogy emlékszobrot állítson nem csupán csak a szerelmeseknek, hanem magának a szerelemnek is. Hiába kilátástalan egyszer-egyszer, hiába fáj, hiába éget és marcangol, ha mindezek nélkül nem készülnének ilyen példátlanul nagyszerű alkotások, akkor bizonyára mi most mindannyian sokkal szegényebbek lennénk…

Nálam hatalmas kedvenc lett, hiszen komolyan minden szinten észbontó alkotás. Ha fotós szemmel, ha zenerajongó fülekkel, ha mozgóképes mércével tekintek rá, csak és kizárólag az ámulat, a mértéktelen szeretettel teli rajongás, valamint a csodálat éltető varázslata pulzál bennem.

10/10

Azt a bizonyos feliratot pedig itt találjátok meg hozzá. Én az 1080p-s, Blu-Ray-es Remux verzióval néztem meg. Ahhoz – emlékeim szerint – minden gond nélkül passzolt.

A Moment to Remember [ Egy emlékezetes pillanat ] – 2004

Ha egyszer készítek majd egy toplistát azokról a női karakterekről, akikbe szinte pillanatok alatt belehabarodtam, akkor azon biztos vagyok benne, hogy John H. Lee dél-koreai romantikus drámájában játszó Son Ye-jin a dobogón vagy legalábbis annak közelében tetszelegne.

És ez nem pusztán valami cukiság faktor mentén realizált felsorolást jelentene. Mert ezen fellángolásokon túlmenően is beragyogták legalább azt a napomat, amikor először – vagy esetleg éppen sokadik alkalommal – láthattam, illetve hallhattam őket. Kicsit olyan érzésem volt most is, mintha képzeletben bekukkantgattak volna egy sötét, kopottas, deszkákkal hányavetett módon megerősített, a festéket magáról itt-ott már levetkőző ajtó mögül a titkos, féltve őrzött kis menedékhelyembe.

Pedig aztán igazából semmi extra nincs a kedvenceimben. Oké, csinosak és aranyosak. Ahogyan most Kim-so Jin is. (Jó ízlésem volt mindig is. 😅) De ez önmagában azért messze nem minden. Hiszen ezúttal valóban egészen varázslatos, ahogy a gesztusok, a szavak, a mondatok és gondolatok összeállása mentén mennyire könnyedén is csaltak mosolyt az arcomra. Nem megfeledkezve természetesen a szikráról, valamint a bennük lángra lobbanó, olykor már akár megfékezhetetlennek is tűnő, szenvedéllyel táplált, de mégis korlátok közé szorított, így hol el-elhaló, hol pedig a lelküket éltető tűzről. Viszont az is igaz, hogy nem is szükséges ezt annyira túlgondolni. Talán még fontosabb az a lábmunka, amelyet beletesznek a saját boldogságuk majd minden mást maga mögött hagyó, elsöprő felszínre törése érdekében.

Itt aztán menten be is fejezhetném ezt a kis írást. De azért a fentieknél maradva elgondolkoztatott, hogy mondjuk a pasik milyen romantikus filmekre is lehetnek vevők. Hát nyilván ezer féle bejáratott séma mentén lehet karaktereket írni, de azért – gondolom nem csak nekem – még mindig a fentebb felvázolt a legkedvesebb, legtermészetesebb és legfelemelőbb szcenárió a női karaktervezetést illetően. Persze most aztán ezzel biztosan nem mondtam semmi újat, de mégis meglehetősen kevés ilyen produkcióval, azaz – pontosabban fogalmazva – női lélekkel találkozik az ember. Az életben meg aztán…

A történet jelentős része egy kapcsolat esetleges kialakulásának valamelyest viszontagságokkal tarkított útját járja körül. Mocsok nehéz úgy körülírni a látottakat, hogy igazából ez a film nem éppen az elmesélt dolgaival vagy azoknak a legalább újszerű tálalásával szeretne bennünket levenni a lábunkról… Végtelenül egyszerű sztori ez, azonban van amikor valami már szinte lehetne akár csak egy apró morzsa, netalántán egy lerágott csont is, bizonyos okok miatt akkor sem tudunk, illetve nem is igazán akarunk mást tenni, csak oda, hozzájuk gravitálni. Mindeközben pedig árgus szemekkel figyelünk, velük mosolygunk és nevetünk, olykor még el is képedünk, már talán kimondottan izgulunk is… És persze önámítás lenne akár csak feltételezni is, hogy nem könnyezzük majd meg őket…

Én is pityeregtem. Nem is egyszer… Kicsit sejtettem is, hogy ez lesz. Hiába na, bár könnyelműen azt hittem, hogy már mindenre fel vagyok készülve, aztán meg… Hiába vagyok ugyanis valamilyen képzeletbeli töréspontra lélekben felkészülve, ha aztán képtelen vagyok mit tenni… Lehet ezzel nem mondok a többieknél semmivel sem többet egy olyan filmről, amely egyébként is 3.8 (letterboxd) / 8.1 (IMDb) / 8.1 (trakt) és 8.6 (mydramalist) ponton pompázik. De néha nem is kell. Talán nem is igazán lehet.

Egy olyan szerelmi történet ez, amely bár a műfaj építőkockáinak bárminemű megreformálásától is elzárkózik, ennek ellenére mégis képes – a klasszikus keretek között – annyi szeretetet felénk sugározni, hogy az aztán már egyenesen valamiféle varázsital képében manifesztálódik a nézőjében.

Valóságos popcorn ez a szívnek és léleknek. Hamar érezni fogod a film alatt, hogy elkapnak-e az általa benned megpengetett húrok – már-már visszhangként tovaterjedő – lüktető forrásainak csobogása. Ha nem, akkor nem. Ha igen, akkor viszont készülj fel arra, hogy sodródni fogsz az árral. Néha talán fel is borul közben a csónakod, és minduntalan ismeretlen vízeséseken átbukva kell újra és újra levegőért kapkodnod, de minden egyes leküzdött kihívás után egyre nagyobbakat sóhajtozol majd, hogy aztán ne csak egyre többet vigyorogj, hanem sírj is majd…

A Moment to Remember egy kivételesen csodás ugrás a szerelem eddig ismeretlen szintjei felé. Egy olyan vállalás keserédes története, amelyben álom és rémálom kéz a kézben járnak. Az utolsó felétől bár bevallom kissé tartottam – különösen annak fényében, hogy mennyire kiváltképpen is élveztem az első felét –, de szinte elröpült minden egyes másodperce. A lezárás maga pedig egészen parádésra sikerült. A legnagyobb kérdés ami most bennem motoszkál, hogy én ezt miért nem láttam eddig?! Elsőre a mozis verziót néztem meg, a rendezői jó 27 perccel hosszabb… Ki tudja, talán még ezt az érzelmi hullámvasutat is lehet fokozni…

9.2/10