Pfúúú… Így, három ú-val. Mekkora film volt ez! A kínai Derek Tsang romantikus drámája bár olykor kimondottan ijesztő, de közben mindvégig ott motoszkált bennem, hogy mennyire ritka is az, amikor valami képes így a szem és a lélek babusgatását – ilyen szinten – nem csak magára vállalni, hanem aztán minden apócska hozzá fűzött reményemet be is teljesíteni.

Olyan mosolygós közeliekkel kezdünk a film első jelenete után, amelyek láttán ember legyen a talpán, aki azt meri állítani, hogy nem olvadozna el teljességgel, ha akár csak egyetlen egyszer így vigyorognának majd rá a jövőben… De most tényleg; annyi mindent bele lehet sűríteni csupán csak néhány ilyen pillantásba is… És hát annyira aranyos, hogy a készítők így nyitnak felénk…

De most beszéljünk egy kicsit arról, hogy mi is a film témája… Hát maradjunk annyiban, hogy ez az alkotás nem éppen könnyű, esti kikapcsolódásnak való, mert itt bizony az iskolai zaklatásokkal és azok utórengéseivel foglalkoznak. Persze lehetne erről finomabban is mesélni, más eszköztárakkal, valamint máshonnan is meg lehetne közelíteni benne a dolgokat, de a Better Days nem szórakozik velünk; nem veszi megúszósra a figurát, nem spórolja meg a piszkos munkát; az erőszakot itt bizony erőszakként is élhetjük át.

Ebből kiindulva nem csoda, ha azt mondom, hogy nehéz, olykor gyötrelmesen keserves momentumokat is láthatunk, de szerencsénkre mindezekkel sosem léptek át az öncélú erőszakábrázolás mezsgyéjébe. Egyszerűen ilyen a világ. Ilyenek egyes fiatalok. Hogy ezzel aztán a szülők, a tanárok és a rendszer maga, – beleértve a rendőrséget is –, mit tud kezdeni, na az egy érdekes kérdés… Viszont talán nem is az a legfontosabb, hogy mit, hanem az, hogy mikor…

És hogy miképpen lesz ebből bármi is, ami szerelemre utalna? Hát azt majd meglátjátok. Én mindenesetre gyerekként tuti nagyon éltem volna ezt a történetet. Azt amit, azt ahogyan bemutat nekünk a karakterei segítségével.

Furcsa kettősség jellemzi egyébként Tsang rendezését. Olykor meglehetősen nyers és kimondottan taszító, közben meg annyira szeretetéhesen naív és romantikus, hogy az már szinte a lehetetlenség határait feszegeti.

Nekem elég jó gyermekkorom volt. Persze, ha nem számítom bele a “párkapcsolatokat”. De nem, nem szeretnék újra iskolás lenni. Akkor is elég érzékeny voltam, és minő meglepetés, de jól elvoltam egymagamban. Nem is értem egyébként, hogy miért mozdítanak még meg ennyire a romantikus dolgok, amikor talán igazából csupáncsak egyfajta illúzió, romantikus képzelgés, a valóságérzékelés egyfajta kontrollvesztettsége az egész. Mondhatnám azt is, hogy felnőtteknek szóló mesék csupán. De hát aztán a fene se tudja… Az ember nehezen enged el bizonyos dolgokat. Meg aztán ha ebben nem hiszünk – mármint a szerelemben –, akkor mi más is maradhatna nekünk?

Nem tudom van-e valami tanulsága a filmnek. Az sem feltétlen baj, ha nincs. Sok mindent bele lehet látni, pláne mert eléggé összetett problémákkal foglalkozik. Az biztos, hogy lehúzós, de olykor kifejezetten felemelő is tud lenni. Sajnos azonban mind tudjuk, hogy nem mindig azt kapjuk életünk során, mint amit egyébként megérdemelnénk…

Nekem nagyon tetszett, hogy a film milyen ívet írt le. Tényleg annyira az én világom ez az egész… Még ha abszurd is azt nézve, hogy hol tartok érzelmileg… Ahogyan lefesti a történteket, ahogyan elmélyíti a karaktereink közötti kapcsolatot… Varázslatos. Valahol már irigylésre méltó is.

És akkor még meg sem említettem, milyen szenzációs Derek Tsang alkotásának hangulata. Sötét, de közben árnyalatokban és színekben is gazdag, páratlanul szép képekkel koronázzák meg ezt a lelkileg meglehetősen felkavaró történetet. Mindig kiemelem, ha valami pazarul van fényképezve, és jó benne az operatőri munka, de a Better Days az valami egészen döbbenetes ilyen téren. Szinte valósággal lemászik a TV képernyőjéről, hogy aztán – a szőnyegen, a puffon, valamint minden egyéb apróbb akadályon keresztül átkúszva – megcélozza a legérzékenyebb pontjainkat…

És akkor beszéljünk arról is, hogy a ’92-es születésű színésznő, Dongyu Zhou csak ezzel az egy szerepével 25 jelölést érdemelt ki, melyek közül 16-ot díjra is tudott váltani. Durva… (A rendező pedig 24-ből 13 alkalommal tudott nyerni.) A filmről magáról meg elég talán annyit tudni még, hogy a 66 díj, valamint a 73 egyéb jelölés mellett még Oscar-jelölt is volt… És hát a My Drama List oldalán is, – cseppet sem érdemtelenül – ez a produkció számít minden idők legjobbjának a filmeket tekintve, hiszen még több mint 12 ezer szavazat után is elképesztően magas, 9.2 pontos átlagon áll.

Hogy mindez mit jelent? Nem biztos, hogy tudom. Az is lehet, hogy semmit. De én azért nagyon örülök neki, hogy mások is szívükön viselték ezen karakterek sorsát. Mosolyogva gondolok arra, hogy őket is hasonlóképpen letaglózhatta a film, mint ahogyan azt velem tette. Sok-sok érző, vérző szívű kis lélek – szó szerint – kézen fogva pontozgatta felfelé ezt a kis, könnyekbe fojtott kincset. 🥹😅 Aztán most itt tartunk…

Az év egyik, ha nem a legszebb filmélménye számomra. Igen, egészen biztosan legalább mellbevágó, néha már talán sokkoló is, de közben viszont minden benne van, amit egy szerelmi történettől elvárhatnék. Még talán annál is több. Lehengerlőek a képek, nagyszerű a rendezés, zseniálisak a színészek, mindezek mellett pedig remek az OST is. Íme, itt meghallgathatjátok pl. az egyik kedvencemet róla.

Már előre látom magam, ahogyan 10-20 év múlva is rendszeresen előveszem még… A Better Days egy fájdalmasan gyönyörű mozgókép, amely úgy festi le az iskolai élet megpróbáltatásait, ahogyan azt kevesen merik. Egyszerre képes hitelesen mesélni nem csupán a kiszolgáltatottságról és a félelemről, hanem a reményről, a bizonyos elemek elleni, – sokszor talán hiábavalónak tűnő – küzdelemről, valamint az igaz szerelem elképesztő erejéről is. Egy megrendítő utazás ez mindazoknak, akik hisznek még benne. Vagy csak újra hinni szeretnének.

10/10