Nem nagyon tudom, hogyan is kezdjek neki az írásnak. A látottak után kicsit forog velem a világ… Egyszerre van piszok nehéz, illetve rohadt könnyű dolgom is… Én sok mindenről szoktam és szeretek beszélgetni, de valahogy a felnőtté válásról nem igazán. Sokak szerint akkor lesz felnőtt az ember, amikor elkezd felelősséget vállalni mások iránt. Mondjuk akkor, ha gyereket vállal… Nem tudom, szerintem ez hülyeség, túlontúl leegyszerűsítő, pláne a mai világban már. Így általában hanyagolom és kerülöm is az egészet.

Szerintem talán akkor válunk igazán felnőtté, amikor valami súlyos döntést hozunk. És itt még csak az sem számít, hogy utólag belegondolva vajon valóban jó döntést hoztunk-e. Egyszerűen csak döntenünk kell. Nem az számít, hogy ki fizeti a számlát, hogy a szüleiddel élsz-e még, hanem az, hogy elhatározod magad, hogy bizonyos dolgokat meglépsz… Vagy éppenséggel pont nem teszel semmit, mert bizony az is egyfajta választás.

Azért kezdem ezzel a bevezetővel, mert a Soulmate egy felnövéstörténet. Egy csodálatos mozgókép a barátságról és a szerelemről. Az igazi, nagybetűs életről. Sok-sok ilyen filmet láttam már, de a Soulmate valami egészen más szinten mozog, mint az eddig általam látottak… Min Yong-keun rendezése annak a Derek Tsang által jegyzett 2016-os kínai filmnek a dél-koreai feldolgozása, amelyet egyébként még nem láttam. Neki köszönhetjük többet közt egyébként a Better Days című remekművet is.

De hogy én miért nem az eredetit tekintettem meg elsőre? A válasz roppant egyszerű. Beleszerettem a feldolgozás posztereibe. Nézzétek meg őket! (Itt az első, a második, a harmadik, a negyedik és az ötö… Oké, abbahagyom. 😅) Aztán ha IMDb-n még bár viszonylag közel azonos pontszámon is állnak, letterboxdon a feldolgozás 3.9 ponton tündököl, de úgy, hogy az értékelők 26%-a maximális pontszámmal illette a filmet. Ez ez eredetinél 3.7-es átlagot, valamint 12%-os arányt jelent a hibátlan értékelések számát tekintve.

De most engedjük el a számokat. Mert itt van nekünk ez a csoda. Mondhatnám, hogy kicsi, de akkor hazudnék. A Soulmate valami egészen elképesztő érzelmi utazás. Forgathatnám itt akármilyen jól is a szavakat, nagyon nehéz lenne leírnom mindazon dolgokat, amelyek megmozgattak a filmben.

Igen, parádésak a képek is, nem csak a plakátok. Igen, csodálatosak a helyszínek, a karakterek, a tájak, és akkor a finom, cseppet sem tolakodó zenei aláfestésről nem is tettem még említést. Úgy beszippantott ez két óra, hogy még én is zavarba jöttem tőle…

Amikor a pihenős napjainkra tervezett dolgokat beszéljük át a munkában vagy otthon, egyesek mintha húznák a szájukat; nem értik miért filmezek, illetve sorozatozok viszonylag sokat. “Ez az életed.” Hát én rólam már lepereg ez is, hiszen megkaptam ezt már néhányszor, de hát egyébként jól vagyok, elszórakoztatom és lekötöm magam. És ez az, ami a leginkább számít. Nyilván a legtöbbek el sem tudják egyénként képzelni, hogy milyen nagyszerű filmes és sorozatos élményekről maradnak le, mert nem keresnek és kutatnak eleget. Talán őket is rabul ejtené ez a hobbi, ha akárcsak erre az egy filmre rászánnának egy estét…

Persze rengeteg olyan alkotás van, amelyek elé bár bizakodva ül le az ember, mégis egymás után érik a csalódások. De idővel csak jön egy ilyen gyönyörű film, és hirtelen minden szebb lesz, minden befektetett idő megtérül; az univerzum kitágul, miközben egyszerre lesz tőle pindurka, valamint hatalmas is a szíved dobbanása.

Azt imádom a felnövéstörténetekben, hogy igazából ezer felé elágazhat a történet, hogy nem tudhatjuk ki és merre csatangol majd el benne. Egyfajta kalandfilm ez, sokszor talán bizonyos fokon egy érzelmi útvesztő is az egész, amelynek a végéhez érve aztán… Azonban most inkább még ne szaladjunk ennyire előre.

Nem tudom pontosan mennyire különlegesek az itt látott karakterek. Talán annyira nem is. Akár te, esetleg én magam is lehetnék az egyikük. Egészen hétköznapi teremtések, teli álmokkal, vágyakkal, kételyekkel és kérdésekkel. De ez így is van jól. Mert bizony ők is hibáznak néha. Úgy, ahogyan mi is tesszük. De ezek lehet nem is hibák. Mondhatnánk azt is, hogy egyszerűen csak élnek… Hiszen időnként a valóságban is nehéz megtalálni, megfogni azt a pillanatot, amikor valamiről utólag úgy érezzük, hogy hiba volt. Lehet ha tizedszerre kerülnénk abba a bizonyos helyzetbe, akkor is ugyanúgy döntenénk… De valahol mindegy is, mert a lényeg, hogy roppant könnyen azonosulható karakterekről van szó.

Sajnálom (persze nem is), de tényleg csak áradozni tudok róla. Annyira realisztikus és meseszép ez a film. Tényleg nehéz rajta fogást találni. És itt messze nem csak a hangulata, a témája, no meg a kivitelezése maradandó, hanem bizony maga a belbecs, a tartalom is. Nem túlzok, ha azt írom, hogy meglepően rétegzett és komoly témákat is feszegető alkotással van dolgunk. A párbeszédek hol végtelenül egyszerűek, hol húsbavágóan szívszorítóak. Remek akciófilmek sem képesek úgy a székbe szögezni, ahogyan azt itt átélhettem…

És ha már itt tartunk… Engem kétszer is kirázott alatta a hideg. Egyszer nem is kicsit. Aztán utána el is pityeregtem magam… Rég volt ilyen. Pedig edzett lehetek, sok mindent láttam már korábban, azonban most mégis eltört valami bennem. Annyira, hogy a film végeztével sem rohantam sehova. Fogtam a fejem, és szépen végignéztem a stáblistát…

Leírhatnám a film szinopszisát, vagy legalábbis azt, hogy honnan is indul a történetük, de nem nagyon szeretnék ellőni semmit sem nektek. És mielőtt azt hinnétek, hogy unalmas ez a téma, hogy lerágott csont az egész, hát én akkor is azt mondom, hogy mindenki, de tényleg mindenki adjon neki egy esélyt! Aztán majd küldjetek el maximum a fenébe utána.

A Soulmate egyenesen a valaha volt legszebb film a barátságról. Egy igazi, életre szóló filmes élmény. Egy olyan üde színfolt a filmes palettán, amelynél nem csak megtekintése során, hanem a produkció – idővel akár elhalványuló emlékének – puszta felelevenítésétől is könnybe lábadhat a szemünk. És hát tényleg nem győzöm kiemelni, hogy egy kész audiovizuális csoda Min Yong-keun rendezése.

Egyszerre letaglózó és megbabonázó történet ez, egyfajta óda magához az élethez. Simán esélyes az év filmje címére nálam, de ez – a fentiek tükrében – szerintem nem nagy meglepetés. Volt amikor úgy éreztem alatta, mintha éppen a világ legfelemelőbb ölelésének napsütötte melegsége járt volna át, volt amikor viszont mintha a világgal együtt engem is beárnyékolt volna egy félelmekkel tarkított, csalódásokkal szegélyezett, végtelennek tetsző ismeretlen…

Ha valaki meg akarja nézni, itt megteheti.

10/10