kaland

Battlestar Galactica [ Csillagközi romboló ] – S01 – 2004

Nagy elvárásokkal kezdtem neki, de eléggé felemás érzésekkel fejeztem be az első évadot. A sorozat jó lenne, mondjuk 8-10 részben elmesélve és a sok hülyeségtől kigyomlálva, de hát sajnos nem ilyen. Olyan sok az idegesítő töltelék-pillanat, hogy az ember feje néha belefájdul. A sztori bizonyos szinten jó, de sok területen gyenge is, a legnagyobb probléma pedig emellett leginkább az, hogy már a karakterekkel is gondom van. Nem nőttek hozzám, nem nagyon érdekelnek, de ha olykor aztán mégis, akkor meg gyakran szó szerint felcsesznek bizonyos döntéseikkel, amelyek megalapozottsága az adott pillanatban léggé megkérdőjelezhetőek.

Audiovizuálisan semmi extrával nem találkoztam; nyilván nem arról van szó, hogy teljesíthetetlen elvárásokkal ültem le elé, de ez nem kiemelkedő semmilyen szinten ma már. Oké, persze ettől még látom, hogy nyert számtalan díjat az “Outstanding Special Visual Effects for a Series” okán, de én ezt inkább letudom annyival, hogy nem annyira illúzióromboló, hogy csak ezért pontokat vonjak le, meg hát ugye az effektek minősége csak egy dolog, attól pl. lehet az operatőri munka pocsék… Itt ha nem is ez a helyzet, attól még szemkápráztató dolgokkal és beállításokkal sem nagyon büszkélkedhet a sorozat. A kivetnivaló dolgok forrása miatt azonban most aztán agyalhatok, hogy írjak úgy kritikát, hogy az ne legyen spoileres. Hát megpróbálom…

Szóval élveztem én úgy ahogy ezt az etapot, de számomra ez kevés, és igen, ennél szerintem bőven akadnak jobb, következetesebb és érdekesebb nézni- és olvasnivalók, és simán lehet ez a mérleg egyik fontos nyelve, mert azért nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy ma már van is miből válogatni. Akkor kezdjük azzal, hogy mi nem tetszett, sőt mi miatt lett ez nálam kasza. A sorozatban van (legalább) egy durván elviselhetetlen karakter, aki még csak nem is mellékszereplő, hogy el tudjuk nézni neki a “botladozásait”, szóval így a frontvonalban elég idegesítő tud lenni az ő ténykedése. Mert persze rengetegszer eléggé irracionálisan viselkedik, hazudik, terel és senkinek nem tűnik fel közben, hogy az illető kifejezetten orvosi eset, pedig hát ugye ez az abnormális viselkedés kívülről is eléggé mutatós tud lenni, pláne amikor – mindezek mellett – mindenféle következetességet is nélkülöz a figura. A ballépés ezzel az egésszel az, hogy sajnálatos módon logikátlan, buta, ostoba placebo ez a “szál”, a feszültség és izgalom olyan szinten való mesterkélt fokozása, hogy az már kínos. Még tovább is megyek; a szereplők egy része is asszisztál az egészhez; van egy rész, amely egyik pillanatában valaki elalszik egy politikai tanácskozáson, bevallottan nem érdeklik az ehhez hasonló ténykedések, hogy aztán a következőben meg már azt láthassuk, hogy érdekfeszítően nyilatkozik a médiának, de úgy, hogy szemlátomást is lubickol a szerepében…

Szerelmi szál is van a sorozatban, talán négy is. De minek ezek is? Persze egyenként ki lehetne elemezni, hogy milyen területeket is érint egy kapcsolat, mit vállalhat be az ember a kedveséért, meddig ésszerű a lojalitás, hűség, de a gond az, hogy egyik szál sem éppen fogós, sőt, néha totálisan abszurd az egész, hogy valaki a társa kedvéért elhallgat olyan dolgokat, amelyek bizonyos szempontból végzetesek lehetnek. Igen, itt is vannak kisebb nagyobb konfliktusok, de egyik sem túl maradandó, a legtöbb inkább erőltetett vergődésnek tűnik, vagy olyan rögtönzött hisztikkel szembesülhetünk, amelyeket akár némelyik szappanopera is megirigyelhetne.

Néha feldobják a szezont filler részekkel, de azok is milyenek… Pl. van amikor egy elítélt csávó keveri meg a lapokat, és még azt sem mondom, hogy a probléma felvetése és kezelése nem lett volna valószerű, csak hát totál meh’ kategória lett a rész, hol van ez mondjuk egy Barry féle, S02E05-ös szórakoztató, de drámai agymenéstől… Aztán még nem is beszéltem olyan bitang fejcsóválós dolgokról, hogy itt azért nem kis ajtókat kell nyitogatni, ennek ellenére az első évad végéhez közeledve feltűnt, hogy sokszor így buknak le ezzel-azzal a szereplők, ami azért eléggé olcsó megoldás, de ez még semmi, amikor az egyik karakterrel olyan lehetetlen “baleset” történik, amely után komolyan azt mondtam magamban, hogy engem már az utolsó rész sem érdekel. Ennek ellenére letudtam az utolsó részt is, de sok köszönet nem volt benne, hiszen logikailag elég sok sebből vérzik a dolog, aki megnézi, látta, az tudja miről beszélek, mert eléggé egyértelmű dolgokra célzok most. És igen, ezen írói fordulatok, húzások is megmagyarázhatóak lehetnének a későbbiekben, de szerintem roppant erőltetett módon. (Valami ilyesmire gondolok; XY-t sem azért rúgták ki a melóból, mert elcseszett valamit vagy pocsék volt a teljesítménye, hanem a munkavállaló akart épp váltani…)

Nyilván csúnya dolog lenne más sci-fikhez mérni, de hát naná, hogy mérni kell, és szerintem a Lost ezerszer feszültebb, okosabb, összetettebb, komolyabb, és leginkább talán hatásosabb mint ez, de ezek a The Leftoversre is érvényesek lennének, ehhez képest meg a BSG első évadja, hát erősen ásítós fajta, ennél még egy közepes valóságshow is érdekesebb lehet. Mert hát hiába ambiciózus a BSG, hiába van íve is, de a karakterek iszonyat gyengék és kétdimenziósak, a konfliktusok nyögvenyelősek, a dinamika is hiányzik belőle, sokszor műviek a jelenetek, a párbeszédek és a színészek is szinte középszerűek, és hát a csattanók is általában túl gyengék, de még ha némelyik működne is, akkor is ott van a másik oldalon az a rengeteg ostobaság és kérdés, amelyek jelentős részét utólag szinte lehetetlen lenne megmagyarázni. Az ötlet jó, a kivitelezés elmegy, de az írókat és a rendezőket én egy az egyben kidobtam volna. Sajnos sokkal több negatív érzés fogalmazódik meg bennem a szériával kapcsolatban, mint előzetesen szerettem volna, így számomra ez megy a csalódások közé, szépen a The Sopranos és a Dexter mellé.

Lonesome Dove [ Texasi krónikák: Lonesome Dove ] – 1989

Az ilyen eléggé “ismeretlen” kincsekért éri meg néha rászánni az időt a neten a keresésre. Egyébként is kicsit belefásultam a próbálkozásokba, hogy az aktuálisan nagy népszerűségnek örvendő sorozatokból szinten tudjak maradni – még ha csak bepróbálás szintjén is –, hát most kicsit hozzáállást váltok, mindezek mellett meg ugye újra elkezdtem olvasgatni is. Mint említettem, megpróbálom a régebbi – részben az iszonyatos tartalom dömpingnek köszönhetően – mára már szinte feledésbe merült gyöngyszemeket felkutatni, amelyek anno – részben a koromból adódóan is – kimaradhattak.

Aztán ezek után itt is az egyik első, címben említett telitalálat, mely iszonyat kellemes meglepetés volt annak ellenére is, hogy tudtam, mennyire sokan is szerették régen. Igen, már az első részt is imádtam. Bár már a plakátokról is ordít, de ez egy amerikai eposzi kaland western minisorozat, amelyet Simon Wincer rendezett. Az alapanyaga pedig Larry McMurtry 1985-ös azonos című regénye, mely nem szimplán csak bestseller volt, hanem 1986-ban összejött neki az, hogy a továbbiakban már Pulitzer-díjas írásként tartsák számon. Szóval minden adott volt egy jó TV sorozathoz. Hogy hogyan sikerült?

Hát ha a wikipedia nem hazudik, 26 millió nézője volt a sorozatnak, amely akkoriban szokatlanul magas szám volt egy westernt illetően, hiszen azt a legtöbb ember akkora már halottnak tekintette. A történet végeztével szinte mindenki elismerésekkel illette, a 1989-90-es évek televíziózását nem csupán felpezsdítette, hanem talán valamilyen szinten forradalmasította is. Nem csak a közönség, de a kritikusok között is nagyon népszerű darab volt; az 1989-es Emmy-díjkiosztón aztán a döbbenetes 18 jelölésből hét győzelemig jutott, Simon Wincer pl. a legjobb rendezésért vihette haza a trófeát, de a Lonesome Dove nyert még két Golden Glob díjat is; az egyiket a legjobb minisorozat, a másikat pedig a legjobb színész (Robert Duvall) kategóriájában.

Tudom, eddig igazából semmit nem mondtam arról, hogy nekem mégis mennyire jött be, mármint pár jelzőt leszámítva, de mivel ugye nem szeretek spoilerezni, hát kicsit gondoltam írok a fentebbiekről is. Szóval az első rész itt is meglehetősen alapozós és lassú, de hát ez western, ezen meg sem lehet lepődni, ami viszont engem elvarázsolt, az az autentikus világ, a táj, a díszletek, ennek a kis városnak a bája, és hát a karakterek közti kémia is magával ragadó volt, egyik jobban tetszett, mint a másik, de Gus már önmagában is szenzációs volt.

Mondtam már, hogy milyen színészek is szerepeltek a sorozatban? Állakat alátámasztani: négy Oscar-díjas színészt tudhatott magáénak a széria: Robert Duvall-t, Tommy Lee Jones-t, Chris Cooper-t és Anjelica Huston-t, de itt volt még mellettük többek közt Danny Glover és Steve Buscemi is. Parádés. Ilyen még ma sem sok van, amikor pedig premiert, premier követ. Persze ettől még tény, hogy a négy Oscar-díjasból kettő csupán a minisorozat után szerezte meg a hőn áhított díjat.

Az első rész címe; “Az indulás”. Ennyivel akár le is tudhatnám miről szól az első rész, de mint már írtam, sziporkáznak a karakterek; egyszerűen feelgood nézni, ahogy tesznek-vesznek, kommunikálnak és egy idő után azon kapod majd magad, hogy szinte már te is várod azt a bizonyos napot. A sorozaton egyébként néha azért meglátszik az idő vasfoga, az effektek bizonyos szempontból eléggé illúziórombolóak tudnak lenni (pl. egy viharnál), de ettől független panaszra nem sok okunk lehet; rengeteg a jószág, hitelesnek hat az egész utazás, arról már nem is beszélve, hogy a tájak is csodálatosak, az időjárás kegyetlen mivolta pedig szinte fogcsikorgatásra készteti az embert.

Nem nagyon csépelném a szót a továbbiakban, remek sorozattal van dolgunk, nagy figurákkal, olyanokkal, amelyeket az ember nem könnyen felejt majd (már ha egyáltalán), miközben a sztori is kellően érdekes, valamint több szálon is fut. Bár van néhány szereplő, akik csupán tölteléknek érződnek, de hát egy négy epizódos miniszériában lehet sem idő, sem szükség nem lett volna többre bizonyos karakterekből – nem kizárt, hogy valamilyen aspektusból az többet ártott, mint használt volna. Kalandos, olykor romantikus kis dráma ez, amely azonban meglehetősen kegyetlen is tud lenni a szereplőivel, de hát az egy ilyen világ volt, és amúgy mit is tagadjam; roppant mód örülök, hogy ennek az utazásnak, még ha csak ilyen távolról is, de részese lehettem. És akkor a zenéről még nem is beszéltem…

Invincible [ Legyőzhetetlen ] – 2021 – pilotkritika

Az Invincible-t nem illik nem szeretni. Mert hát 73% metaciriten és 8.8 pont imdb-n, még ha az előbbi érték annyira nem is kiemelkedő. Engem viszont kiakasztott valamilyen szinten a pilot epizód. Már az első tíz perc igen kellemetlen volt. Folyamatos akciózás, amely valljuk be, a legkevésbé sem volt látványos, persze szinte tét nélkül; ilyenkor akárkit tesznek is be a mérleg másik oldalára, mármint úgy értve, akikért szorítani is lehetne, még súlytalan az egész, mert annyira az elején vagyunk, nem ismerünk senkit, miközben a harcokkal is gond van, de erre térjünk vissza az írásom végén…

Ezek után kicsit lenyugodtak a kedélyek, a rész közepe kicsit jobb is lett, de hogy ez a szekció sem több a középszernél, az biztos. Igazából semmi extra nem volt ebben sem, mármint sem sztori, sem dialógusok, sem egyéb színtéren nem képes semmi újat vagy többet nyújtani, pedig hát azt hittem, hogy majd itt végre láthatok valami nagy durranást. Hát sajnos nem… Szerintem vizuálisan is meglehetősen gyenge, a helyszínek, jelenetek, a rajzok… Nem vagyok valami nagy anime fan, de ezerszer szebbeket tudnék mondani még így is, de persze el tudom képzelni, hogy valaki azzal érvel ezzel ellentétben, hogy ez a koncepció része, ide ez illik, ez a klasszikus rajzolási, képregényes stílus. Oké, legyen, de attól ez még nem szép, még kompozíciókat illetően sem. De hogy ne csak a levegőbe beszéljek; a “szépséget” valahol ezek környékén kell keresni: 5 Centimeters per SecondYour Name vagy A Silent Voice: The Movie. Mindazonáltal persze ha ezen területen csak ennyire futja, akkor a többiben kellene keresni a megváltást. Hát sok sikert hozzá…

Hiszen a vége meg aztán megint kb. annyira pocsék volt, mint az eleje. Ötlet szinten még oké, is lenne, de talán nem itt, ekkor és így. Kezdjük ott, hogy megint súlytalan volt az egész. Sajnáltunk valakit? Hát én nem, pedig mai napi képes vagyok (ha ritkán is) megkönnyezni dolgokat. Felszínes erőszak cunami volt az egész, odasózva a nézőknek, hogy “nesztek, egyétek; ettől majd rácuppantok meg koppan az állatok”. Felütésnek nem mondom, hogy nem felütés, na de milyen…

A probléma egyébként sokszor magából a műfajból is adódik. Csapkodják orrba-szájba egymást, a fél várost lerombolják így vagy úgy, mert nyilván sokkal hatásosabb elhajítani valakit 500 méterre egy épület homlokzatának, mintsem lefogni, eltörni a nyakát, megbénítani vagy akármi. A kérdés az, hogy oké, a vége felé nem volt szarozás, de akkor az elején miért ment a színházasdi ilyen téren… Sajnos megint ott tartunk, hogy rögtönözve hol így, hol úgy történnek a dolgok. Ettől még elfogadom, hogy nem lehet – önbíráskodó módon – minden rossz arcot rögtön kinyírni, de az ártalmatlanításukra eltékozolt felesleges és látványt nélkülöző, feszültségmentes akciózás helyett lehet jobb lett volna, ha következetesen végigviszik ezt a fajta hozzáállást… Nálam ez így egyértelműen kasza.