Címke kaland

Crash Landing on You [ A szerelem siklóernyőn érkezik ] – 2019

Ha hiszel a sorsban, a végzetben, ha nem… Te veled is biztos történtek már olyan dolgok, amelyek elbizonytalaníthattak, és azt mondtad magadban, hogy ekkora véletlenek márpedig nem lehetnek. Ha hiszel a szerelemben, ha nem, ezután a sorozat után valószínűleg – szomjazva – hinni akarsz majd mindkettőben…

Hol is kezdjem… (Az elején gondolom.) Szóval szeretem a romantikus dolgokat. Imádtam az One Spring Night [ Egy tavaszi éjszaka ] c. sorozatot, ahogyan az Our Beloved Summer [ Egy felejthetetlen nyár ] és a Twenty Five Twenty One [ Huszonöt, huszonegy ] is nagyon nagy kedvenceim lettek, a következő választásom nem is lehetett volna más, mint az egyik, ha nem a legnépszerűbb dél-koreai sorozat, a Crash Landing on You.

A rengeteg értékelés, a magas pontszámok (8.7-es IMDb átlag), valamint egy remek plakát szintén hozzájárult ahhoz az érzéshez, hogy nekem ezt látnom kell. Kicsit azonban mást kaptam, mint vártam; bizonyos téren többet, máshonnan nézve meg kevesebbet, de szerencsére nem kellett csalódnom. Sőt… De nem is kertelek tovább. Nem szeretek “spoilerrel” indítani, de úgy gondolom, hogy ezzel az információval mindenki találkozik (és egyébként is hamar nyilvánvalóvá válik), aki akár csak szemet is vet ezen drámára… Szóval a sorozat alaphelyzete az, hogy van egy kimondottan gazdag és szép dél-koreai hölgy, aki egy balszerencsés véletlennek (sorsnak?) köszönhetően – siklóernyőzés után – a demilitarizált övezet északi felén tér magához. Izgalmas felütés, mit ne mondjak.

Innentől aztán mindenki el tudja képzelni, mi vár(hat) rá. De nem kell félni, mert mégsem minden olyan egyszerű, mint ahogyan azt mi elképzelnénk. Hiszen bár azt gondolhatnánk, hogy bizonyos körök már az esemény bekövetkeztével lefutottak, azért bőven tartogatnak számunkra még meglepetéseket és kincseket a készítők. Pl. vegyük szépen sorra, hogy milyen fontos, de egyszerű kérdések merülnek fel bennünk – a balszerencsés földet érés után… Mi lesz a lánnyal? Megölik? Börtön vár rá? Valaki segít neki? Visszajut? Ha igen, hogyan és mikor? Milyen áldozatok árán? Mi történik közben ott lent, délen? A családja mit reagál? A testvérei mennyire várják majd haza, tudva, hogy a pozíciója megüresedett? És akkor ez még mindig csak a felszínes kapargatása a dolgoknak.

Hogy mi lehet legfőbb vonzereje a sorozatnak? Talán az, ahogyan a műfajokat “keveri”. Ebben aztán mindenki talál magának valót. Műfajok terén a dráma, a komédia, a romantika, valamint a kaland talán az, amelyik a legjobban meghatározza a sorozatot. Ezzel persze sokat nem segítettem – tudom –, de ezek körül tényleg mind fokozottan jelen van az epizódokban. Hogy ezt a műfaji kavalkádot aztán mennyire sikerült jól abszolválni? Annyira, hogy talán jobban nem is lehetett volna. Az utolsó néhány epizód során konkrétan a térdem csapkodtam a humoros jelenetek láttán. Aztán pár órával később meg már a pityergés kerülgetett. (Még ha csak kerülgetett volna… 😅) Mit ne mondjak, tényleg szépen nézhettem ki… De szerencsére legalább maga a sorozat szép volt. Mármint tényleg látszik, hogy van benne pénz, idő, munka, lelkesedés. Szerintem itt a készítők tényleg azt és úgy csinálhattak amit és ahogyan csak szerettek volna. Hatalmas élmény lehetett nem csupán leforgatni, hanem megírni is bizonyos jeleneteket. És ez tényleg érződik is rajta.

Az egyik ok, amiért ezt a szabadságot felhozom, az maga a játékidő. 16 részen keresztül nézhetjük ezt a kalandot – átlagosan 1 óra 25 perces játékidővel. Meredek mi? És akkor még nem tudjátok, hogy az utolsó epizód önmagában képes volt 1 óra 53 perc (!) hosszan elnyújtózni a képernyőmön. Hogy megérte-e? Igen. Feltétlenül. Untam-e kicsit? Nem. Abszolút nem. Az utolsó öt részt kisebb megszakításokkal egymás után letudtam. Nem csak azért mert – kényszeresen – le akartam, hanem mert élveztem, kikapcsolt és hajtott a kíváncsiság. És egyébként is jól esett a bekötözött lábamat feltéve pihenni egy nagyot. A készítők persze ezen túlmenően is tudtak merészek lenni. Olykor kifejezetten látványos, és akciódús percekkel ajándékoznak meg bennünket, de ezek természetes könnyedséggel simulnak bele az alapvetően romantikusra vett egészbe.

A legfontosabb és legmegnyerőbb dolog a sorozatban talán mégis az üzenet maga. Hogy mi az? Én sem tudom még teljesen… (És ez így is van jól…) Még kicsit tisztulnia kell bennem, hogy mi az ami ilyen szinten a leghangsúlyosabban nyomot hagyott bennem. Mert az biztos, hogy vannak dolgok, amelyek sokáig velem fognak maradni. És hát a sorozat egyik legbravúrosabb érdeme, hogy mennyi zseniális karaktert sikerült egyetlen sorozatba beletuszkolniuk. Konkrétan – nem egyszer – ott tartottam, hogy valakinek a sorsa már jobban érdekelt, mint a főszereplőké… Persze ezt nyugodtan ki lehetne fordítani, és ezt más írhatná akár negatív előjellel is, de rám nagyon jó hatással volt, hogy “nem csak ők vannak, és nem csak úgy”.

Tudnék még számtalan mindenről mesélni, pl. hogy néha újrajátszanak az epizódokban bizonyos jeleneteket – mármint kiegészítve azokat. Azaz ha történt valami, alkalmanként később megmutatták, mi is vezetett konkrétan a cselekmény, szituáció azon pontjáig. Apróság, nem forradalmi dolog, de olykor kifejezetten vicces dolgokkal szembesülhettünk.

Hogy kinek ajánlanám? Mindenki eldönti majd magának, hogy mivel próbálkozik be, de én azt mondanám, hogy ezzel bizony merőben más műfajt előnyben részesítő párok is bátran próbálkozhatnak együtt. Mint mondtam, tényleg mindenki megtalálja majd benne azt, amiért tud majd lelkesedni. Legyen az akár kalandosabb vagy romantikusabb pillanat, biztos akad majd számtalan közös kedvenc. És akkor a vicces momentumokról sem szabad elfelejtkezni… Egyébiránt meg önmagában már csupán azért is megéri megnézni a sorozatot, mert eléggé hiteles képet mutat arról (legalábbis én így érzem), hogy milyen lehet az élet ott fent, északon.

Hogy mégis miért csak ennyi az annyi? Nem tudom, nekem néha kicsit sok volt már a “jóból”. (Minden szinten, de ez részben az én “hibám” is.) Úgy érzem, hogy azért lazán lehetett volna még vágni belőle. De pontszámtól független rengeteg témát érint a sorozat… És ezt könnyen, mindenféle erőltetettség nélkül tette meg, rávilágítva az élet igazán fontos dolgaira… Mint írtam, nem tudom még teljesen, nekem mit adott a sorozat, vagy hogy mihez kezdek majd vele. Talán egy kis erőt. Bár én tényleg néha úgy érzem, hogy – szinte már kényszeresen – minden utolsó, jelentéktelennek tűnő morzsába is belekapaszkodom mostanában, de hát aki a kicsit nem becsüli ugye… (Egyik szememmel sírtam, aztán majdnem a másikkal is…) Igen, persze olykor meg olyan érzésem van, mintha mindenkit ellöknék magamtól, de hát én ugye nem tehetek róla, ez a sorsom… 😉

Végezetül pedig legyen itt az egyik kedvenc – zongorán játszott – dallamom a sorozatból. Imádom. Ahogyan a karaktereket is. Annyira hozzám nőttek, hogy már szinte hiányozni fognak…

8.6/10

Suzume’s Locking-Up [ Suzume no tojimari ] – 2022 – poszterek és előzetesek

Makoto Shinkai új filmje idén kerül mozikba, november 11-én. Hogy itthon mikor? Valószínűleg soha. Ha nagy siker lesz, talán valaki csak bemutatja…

Igazából csak plakátokat és két kis trailert hoztam, mert azok megint nagyon-nagyon jók lettek.
Az első videó rövidebb. Szerintem nagyon ígéretes anyagnak néz ki, annyira látványos, és annyira jó zenék lesznek benne, hogy szem lehet – már csak ezért sem – marad (megint) szárazon.

Nem olyan kimondottan sok filmet és sorozatot várok egyébként, de a fent megnevezett úr munkáit kiemelt figyelemmel követem – ezért hát gondoltam, hogy megosztom ezt a pár dolgot itt lent.


A trailereket egyébként meg lehet nézni, sokat nem szövegelnek benne szerencsére… Inkább a hangulattal játszanak. Személy szerint lehet jobban örültem volna valami visszafogott drámának az úrtól, de ha itt is megkapjuk a magunk kis érzelmi bombáját, akkor nagy baj nem lehet. Remélem így lesz.


Meek’s Cutoff – 2010

Az elmúlt pár hónapban felötlött bennem, hogy mennyire is tudtam régen, még gyerekként élvezni akár a Váratlan utazást akár A farm, ahol élünk c. sorozatokat és hát lehet egyszer még újra is kezdem őket… És igen, nyilván nem tudom mennyire szépíti meg ezeket az emlékeket maga a puszta nosztalgia, de ez majd a jövőbeni bepróbálásuk alkalmával nyilvánvalóvá válik. Egy biztos azonban, nagyon ki voltam már éhezve valami jó kis westernre. Nem, nem valami klasszikus, a háttérben légyzümmögésekkel átitatott, pisztolypárbajig fajuló, leszámolós, végig elégtétel ígéretével kecsegtető filmre vágytam, hanem pont Kelly Reichardt 2010-es filmjére. Így kimondom, hogy pont erre, mert tényleg elmondhatatlanul betalált.

Mivel a film meglehetősen lassú, a történetével nem hinném, hogy érdemben szeretnék foglalkozni. Ellenben – többek között – azt is leírom, hogy miképpen akadtam rá erre a néznivalóra. Hát nem nagy titok, toplistákat böngészgettem, aztán metacritic, ahol megláttam a magas pontszámot és ezt a fenti posztert, mely után egyből beugrott, hogy én erről régen olvastam, de persze mentségem – kétségetek se legyen – semmi nincs; Kelly Reichardt egy filmjét sem láttam korábban. Mondjuk itthon nem nagyon szedik szét – lelkesedésükben – a filmrajongók a rendezőnőt; kritikustömegen a legnépszerűbb filmje mindössze 53 értékelést élt meg eleddig, és hát az is elmond mindent a mai viszonyokról, hogy a legutolsó, 2020-as, First Cow című filmjéhez mai napig nincs magyar lokalizáció. Pedig hát az is szerény 89%-on áll metán, 44 kritika után, a számtalan jelölésről és díjról már inkább nem is ejtenék szót… Szomorú.

Szóval óriási szerencsémre ma megnéztem a Meek’s Cutoff c. filmet, és értetlenül állok azelőtt, hogy ez ennyire hidegen hagyja a nézők jelentős részét. Oké, mint írtam, tényleg lassú, és elhiszem, hogy valakinek ez is sok, de azért ez nem egy Tarr Béla film ettől még, szóval tényleg döbbenet, hogy eme alkotás mindössze 6.6 ponton áll imdb-n, 14 ezer szavazat után… Megnyugodhattok; most már eggyel több maximális pontszámot tudhat magáénak.

Hogy ne csapjon át mértéktelen és felesleges szócséplésbe ez a kis írás, húzzunk hát bele… A színészek profik, itt van köztük többek közt az akkor még csupán 30 éves Michelle Williams, vagy a nála 3 évvel fiatalabb Zoe Kazan. És hát a többieket (Bruce Greenwood, Paul Dano, Will Patton) is ismerhetjük innen-onnan. Nem a színészek viszik el a hátán a produkciót, de ettől még tény; hibátlan lett a casting. És szerencsére mindenki pont annyit és úgy szerepel, amennyit és ahogyan kell.

Sokszor hallani azt, hogy a popcorn filmek milyen jól is jönnek olykor, hiszen kellemesen ki lehet kapcsolni alattuk, csak “ülj, nézz, ne gondolkozz, engedd el magad”… Még komolyabb filmrajongó kollégáimtól is hallottam már vissza ezt az évrelést, de igazából nem értek egyet velük, mert én minden ilyen filmet nettó időpazarlásnak és szemétnek tartok. Valójában szinte irigylem őket, hogy buta, faék egyszerűségű, gyakran végtelenül öncélú mozgóképekre is ennyi időt hajlandóak szánni. Egészségükre.

Ettől független nem gondolnám azt, hogy akár én, akár bárki más, aki a művészfilmeket előtérbe helyezné, ne szeretne és tudna kikapcsolódni, elmerülni egy filmben. Nem minden komoly filmben vannak végtelenül komplex dialógusok, nem mindegyik cselekménye követhetetlenül kusza, sőt, ezek az “artfilmek” szerintem gyakran sokkal egyszerűbbek, mint a nagyköltségvetésű “társaik”. Legalábbis egyszerűbbnek hatnak, hathatnak. Csak hát előbbiek általában igazi mélységgel és tartalommal rendelkeznek, utóbbiak pedig alapvetően tömeggyártott termékek sorát erősítik. Ennek ellenére mindkét csoportban található jó és rossz produkció is, és bizony, olykor-olykor, bizonyos rendezők keze nyomán mintha érezni lehetne, hogy van valahol egy egészséges köztes állapot is.

A Meek’s Cutoff ettől független vérbeli művészfilm. Még a műfajához képest is elég visszafogott, szóval ha valami pörgősebb, adrenalindús, ereszd el a hajad féle dologra vágysz, akkor ez nem a te filmed. Ha viszont szeretnél – bő másfél órára – egy olyan világba csöppenni, amilyennek részesei ma már nem igazán lehetnénk, illetve nem veted meg, hogy egy olyan, western köntösbe öltöztetett road movie-t nézz meg, amelynek hétköznapi, sivár tájképei, a hihetetlenül erős fényképezéssel és operatőri munkával, valamint a film atmoszférájához abszolút passzoló dallamokat varázsoló Jeff Grace közreműködésével egy olyan tökéletesen egyben lévő film érzetét keltik, amelyet ha megtekintesz, jó eséllyel az életben nem felejted el, akkor ne nagyon halogasd tovább, tégy egy próbát vele.

Engem megvettek kilóra, annyira, hogy szépen sorban szerzem is be a hölgy összes hozzáférhető filmjét. Sajnos ezt a remeket csak egy agyontömörített SD verzióban tudtam megtekinteni… Mit nem adnék egy HDR-es 4K verzióért… De persze nem vagyok telhetetlen, ezt a polcon kell tudni valahogy, és kint van blu-ray kiadás belőle, de plakát is kellene, fotó is, keret is, plusz ott van még a többi filmje is, és hát ki tudja mennyi új kedvencem lesz még tőle… Így 2021 végén nem gondoltam volna, hogy tudok még filmeknek így örülni, de hát mit tagadjam, újra gyereknek érzem magam. Az év végi rangsorolás első helyezettjének várományosától még az sem kizárt, hogy az itt még nem publikált all time toplistámon is egy igen előkelő helyen szerepeljen majd.

10/10

Battlestar Galactica [ Csillagközi romboló ] – S01 – 2004

Nagy elvárásokkal kezdtem neki, de eléggé felemás érzésekkel fejeztem be az első évadot. A sorozat jó lenne, mondjuk 8-10 részben elmesélve és a sok hülyeségtől kigyomlálva, de hát sajnos nem ilyen. Olyan sok az idegesítő töltelék-pillanat, hogy az ember feje néha belefájdul. A sztori bizonyos szinten jó, de sok területen gyenge is, a legnagyobb probléma pedig emellett leginkább az, hogy már a karakterekkel is gondom van. Nem nőttek hozzám, nem nagyon érdekelnek, de ha olykor aztán mégis, akkor meg gyakran szó szerint felcsesznek bizonyos döntéseikkel, amelyek megalapozottsága az adott pillanatban léggé megkérdőjelezhetőek.

Audiovizuálisan semmi extrával nem találkoztam; nyilván nem arról van szó, hogy teljesíthetetlen elvárásokkal ültem le elé, de ez nem kiemelkedő semmilyen szinten ma már. Oké, persze ettől még látom, hogy nyert számtalan díjat az “Outstanding Special Visual Effects for a Series” okán, de én ezt inkább letudom annyival, hogy nem annyira illúzióromboló, hogy csak ezért pontokat vonjak le, meg hát ugye az effektek minősége csak egy dolog, attól pl. lehet az operatőri munka pocsék… Itt ha nem is ez a helyzet, attól még szemkápráztató dolgokkal és beállításokkal sem nagyon büszkélkedhet a sorozat. A kivetnivaló dolgok forrása miatt azonban most aztán agyalhatok, hogy írjak úgy kritikát, hogy az ne legyen spoileres. Hát megpróbálom…

Szóval élveztem én úgy ahogy ezt az etapot, de számomra ez kevés, és igen, ennél szerintem bőven akadnak jobb, következetesebb és érdekesebb nézni- és olvasnivalók, és simán lehet ez a mérleg egyik fontos nyelve, mert azért nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy ma már van is miből válogatni. Akkor kezdjük azzal, hogy mi nem tetszett, sőt mi miatt lett ez nálam kasza. A sorozatban van (legalább) egy durván elviselhetetlen karakter, aki még csak nem is mellékszereplő, hogy el tudjuk nézni neki a “botladozásait”, szóval így a frontvonalban elég idegesítő tud lenni az ő ténykedése. Mert persze rengetegszer eléggé irracionálisan viselkedik, hazudik, terel és senkinek nem tűnik fel közben, hogy az illető kifejezetten orvosi eset, pedig hát ugye ez az abnormális viselkedés kívülről is eléggé mutatós tud lenni, pláne amikor – mindezek mellett – mindenféle következetességet is nélkülöz a figura. A ballépés ezzel az egésszel az, hogy sajnálatos módon logikátlan, buta, ostoba placebo ez a “szál”, a feszültség és izgalom olyan szinten való mesterkélt fokozása, hogy az már kínos. Még tovább is megyek; a szereplők egy része is asszisztál az egészhez; van egy rész, amely egyik pillanatában valaki elalszik egy politikai tanácskozáson, bevallottan nem érdeklik az ehhez hasonló ténykedések, hogy aztán a következőben meg már azt láthassuk, hogy érdekfeszítően nyilatkozik a médiának, de úgy, hogy szemlátomást is lubickol a szerepében…

Szerelmi szál is van a sorozatban, talán négy is. De minek ezek is? Persze egyenként ki lehetne elemezni, hogy milyen területeket is érint egy kapcsolat, mit vállalhat be az ember a kedveséért, meddig ésszerű a lojalitás, hűség, de a gond az, hogy egyik szál sem éppen fogós, sőt, néha totálisan abszurd az egész, hogy valaki a társa kedvéért elhallgat olyan dolgokat, amelyek bizonyos szempontból végzetesek lehetnek. Igen, itt is vannak kisebb nagyobb konfliktusok, de egyik sem túl maradandó, a legtöbb inkább erőltetett vergődésnek tűnik, vagy olyan rögtönzött hisztikkel szembesülhetünk, amelyeket akár némelyik szappanopera is megirigyelhetne.

Néha feldobják a szezont filler részekkel, de azok is milyenek… Pl. van amikor egy elítélt csávó keveri meg a lapokat, és még azt sem mondom, hogy a probléma felvetése és kezelése nem lett volna valószerű, csak hát totál meh’ kategória lett a rész, hol van ez mondjuk egy Barry féle, S02E05-ös szórakoztató, de drámai agymenéstől… Aztán még nem is beszéltem olyan bitang fejcsóválós dolgokról, hogy itt azért nem kis ajtókat kell nyitogatni, ennek ellenére az első évad végéhez közeledve feltűnt, hogy sokszor így buknak le ezzel-azzal a szereplők, ami azért eléggé olcsó megoldás, de ez még semmi, amikor az egyik karakterrel olyan lehetetlen “baleset” történik, amely után komolyan azt mondtam magamban, hogy engem már az utolsó rész sem érdekel. Ennek ellenére letudtam az utolsó részt is, de sok köszönet nem volt benne, hiszen logikailag elég sok sebből vérzik a dolog, aki megnézi, látta, az tudja miről beszélek, mert eléggé egyértelmű dolgokra célzok most. És igen, ezen írói fordulatok, húzások is megmagyarázhatóak lehetnének a későbbiekben, de szerintem roppant erőltetett módon. (Valami ilyesmire gondolok; XY-t sem azért rúgták ki a melóból, mert elcseszett valamit vagy pocsék volt a teljesítménye, hanem a munkavállaló akart épp váltani…)

Nyilván csúnya dolog lenne más sci-fikhez mérni, de hát naná, hogy mérni kell, és szerintem a Lost ezerszer feszültebb, okosabb, összetettebb, komolyabb, és leginkább talán hatásosabb mint ez, de ezek a The Leftoversre is érvényesek lennének, ehhez képest meg a BSG első évadja, hát erősen ásítós fajta, ennél még egy közepes valóságshow is érdekesebb lehet. Mert hát hiába ambiciózus a BSG, hiába van íve is, de a karakterek iszonyat gyengék és kétdimenziósak, a konfliktusok nyögvenyelősek, a dinamika is hiányzik belőle, sokszor műviek a jelenetek, a párbeszédek és a színészek is szinte középszerűek, és hát a csattanók is általában túl gyengék, de még ha némelyik működne is, akkor is ott van a másik oldalon az a rengeteg ostobaság és kérdés, amelyek jelentős részét utólag szinte lehetetlen lenne megmagyarázni. Az ötlet jó, a kivitelezés elmegy, de az írókat és a rendezőket én egy az egyben kidobtam volna. Sajnos sokkal több negatív érzés fogalmazódik meg bennem a szériával kapcsolatban, mint előzetesen szerettem volna, így számomra ez megy a csalódások közé, szépen a The Sopranos és a Dexter mellé.

Lonesome Dove [ Texasi krónikák: Lonesome Dove ] – 1989

Az ilyen eléggé “ismeretlen” kincsekért éri meg néha rászánni az időt a neten a keresésre. Egyébként is kicsit belefásultam a próbálkozásokba, hogy az aktuálisan nagy népszerűségnek örvendő sorozatokból szinten tudjak maradni – még ha csak bepróbálás szintjén is –, hát most kicsit hozzáállást váltok, mindezek mellett meg ugye újra elkezdtem olvasgatni is. Mint említettem, megpróbálom a régebbi – részben az iszonyatos tartalom dömpingnek köszönhetően – mára már szinte feledésbe merült gyöngyszemeket felkutatni, amelyek anno – részben a koromból adódóan is – kimaradhattak.

Aztán ezek után itt is az egyik első, címben említett telitalálat, mely iszonyat kellemes meglepetés volt annak ellenére is, hogy tudtam, mennyire sokan is szerették régen. Igen, már az első részt is imádtam. Bár már a plakátokról is ordít, de ez egy amerikai eposzi kaland western minisorozat, amelyet Simon Wincer rendezett. Az alapanyaga pedig Larry McMurtry 1985-ös azonos című regénye, mely nem szimplán csak bestseller volt, hanem 1986-ban összejött neki az, hogy a továbbiakban már Pulitzer-díjas írásként tartsák számon. Szóval minden adott volt egy jó TV sorozathoz. Hogy hogyan sikerült?

Hát ha a wikipedia nem hazudik, 26 millió nézője volt a sorozatnak, amely akkoriban szokatlanul magas szám volt egy westernt illetően, hiszen azt a legtöbb ember akkora már halottnak tekintette. A történet végeztével szinte mindenki elismerésekkel illette, a 1989-90-es évek televíziózását nem csupán felpezsdítette, hanem talán valamilyen szinten forradalmasította is. Nem csak a közönség, de a kritikusok között is nagyon népszerű darab volt; az 1989-es Emmy-díjkiosztón aztán a döbbenetes 18 jelölésből hét győzelemig jutott, Simon Wincer pl. a legjobb rendezésért vihette haza a trófeát, de a Lonesome Dove nyert még két Golden Glob díjat is; az egyiket a legjobb minisorozat, a másikat pedig a legjobb színész (Robert Duvall) kategóriájában.

Tudom, eddig igazából semmit nem mondtam arról, hogy nekem mégis mennyire jött be, mármint pár jelzőt leszámítva, de mivel ugye nem szeretek spoilerezni, hát kicsit gondoltam írok a fentebbiekről is. Szóval az első rész itt is meglehetősen alapozós és lassú, de hát ez western, ezen meg sem lehet lepődni, ami viszont engem elvarázsolt, az az autentikus világ, a táj, a díszletek, ennek a kis városnak a bája, és hát a karakterek közti kémia is magával ragadó volt, egyik jobban tetszett, mint a másik, de Gus már önmagában is szenzációs volt.

Mondtam már, hogy milyen színészek is szerepeltek a sorozatban? Állakat alátámasztani: négy Oscar-díjas színészt tudhatott magáénak a széria: Robert Duvall-t, Tommy Lee Jones-t, Chris Cooper-t és Anjelica Huston-t, de itt volt még mellettük többek közt Danny Glover és Steve Buscemi is. Parádés. Ilyen még ma sem sok van, amikor pedig premiert, premier követ. Persze ettől még tény, hogy a négy Oscar-díjasból kettő csupán a minisorozat után szerezte meg a hőn áhított díjat.

Az első rész címe; “Az indulás”. Ennyivel akár le is tudhatnám miről szól az első rész, de mint már írtam, sziporkáznak a karakterek; egyszerűen feelgood nézni, ahogy tesznek-vesznek, kommunikálnak és egy idő után azon kapod majd magad, hogy szinte már te is várod azt a bizonyos napot. A sorozaton egyébként néha azért meglátszik az idő vasfoga, az effektek bizonyos szempontból eléggé illúziórombolóak tudnak lenni (pl. egy viharnál), de ettől független panaszra nem sok okunk lehet; rengeteg a jószág, hitelesnek hat az egész utazás, arról már nem is beszélve, hogy a tájak is csodálatosak, az időjárás kegyetlen mivolta pedig szinte fogcsikorgatásra készteti az embert.

Nem nagyon csépelném a szót a továbbiakban, remek sorozattal van dolgunk, nagy figurákkal, olyanokkal, amelyeket az ember nem könnyen felejt majd (már ha egyáltalán), miközben a sztori is kellően érdekes, valamint több szálon is fut. Bár van néhány szereplő, akik csupán tölteléknek érződnek, de hát egy négy epizódos miniszériában lehet sem idő, sem szükség nem lett volna többre bizonyos karakterekből – nem kizárt, hogy valamilyen aspektusból az többet ártott, mint használt volna. Kalandos, olykor romantikus kis dráma ez, amely azonban meglehetősen kegyetlen is tud lenni a szereplőivel, de hát az egy ilyen világ volt, és amúgy mit is tagadjam; roppant mód örülök, hogy ennek az utazásnak, még ha csak ilyen távolról is, de részese lehettem. És akkor a zenéről még nem is beszéltem…

Invincible [ Legyőzhetetlen ] – 2021 – pilotkritika

Az Invincible-t nem illik nem szeretni. Mert hát 73% metaciriten és 8.8 pont imdb-n, még ha az előbbi érték annyira nem is kiemelkedő. Engem viszont kiakasztott valamilyen szinten a pilot epizód. Már az első tíz perc igen kellemetlen volt. Folyamatos akciózás, amely valljuk be, a legkevésbé sem volt látványos, persze szinte tét nélkül; ilyenkor akárkit tesznek is be a mérleg másik oldalára, mármint úgy értve, akikért szorítani is lehetne, még súlytalan az egész, mert annyira az elején vagyunk, nem ismerünk senkit, miközben a harcokkal is gond van, de erre térjünk vissza az írásom végén…

Ezek után kicsit lenyugodtak a kedélyek, a rész közepe kicsit jobb is lett, de hogy ez a szekció sem több a középszernél, az biztos. Igazából semmi extra nem volt ebben sem, mármint sem sztori, sem dialógusok, sem egyéb színtéren nem képes semmi újat vagy többet nyújtani, pedig hát azt hittem, hogy majd itt végre láthatok valami nagy durranást. Hát sajnos nem… Szerintem vizuálisan is meglehetősen gyenge, a helyszínek, jelenetek, a rajzok… Nem vagyok valami nagy anime fan, de ezerszer szebbeket tudnék mondani még így is, de persze el tudom képzelni, hogy valaki azzal érvel ezzel ellentétben, hogy ez a koncepció része, ide ez illik, ez a klasszikus rajzolási, képregényes stílus. Oké, legyen, de attól ez még nem szép, még kompozíciókat illetően sem. De hogy ne csak a levegőbe beszéljek; a “szépséget” valahol ezek környékén kell keresni: 5 Centimeters per SecondYour Name vagy A Silent Voice: The Movie. Mindazonáltal persze ha ezen területen csak ennyire futja, akkor a többiben kellene keresni a megváltást. Hát sok sikert hozzá…

Hiszen a vége meg aztán megint kb. annyira pocsék volt, mint az eleje. Ötlet szinten még oké, is lenne, de talán nem itt, ekkor és így. Kezdjük ott, hogy megint súlytalan volt az egész. Sajnáltunk valakit? Hát én nem, pedig mai napi képes vagyok (ha ritkán is) megkönnyezni dolgokat. Felszínes erőszak cunami volt az egész, odasózva a nézőknek, hogy “nesztek, egyétek; ettől majd rácuppantok meg koppan az állatok”. Felütésnek nem mondom, hogy nem felütés, na de milyen…

A probléma egyébként sokszor magából a műfajból is adódik. Csapkodják orrba-szájba egymást, a fél várost lerombolják így vagy úgy, mert nyilván sokkal hatásosabb elhajítani valakit 500 méterre egy épület homlokzatának, mintsem lefogni, eltörni a nyakát, megbénítani vagy akármi. A kérdés az, hogy oké, a vége felé nem volt szarozás, de akkor az elején miért ment a színházasdi ilyen téren… Sajnos megint ott tartunk, hogy rögtönözve hol így, hol úgy történnek a dolgok. Ettől még elfogadom, hogy nem lehet – önbíráskodó módon – minden rossz arcot rögtön kinyírni, de az ártalmatlanításukra eltékozolt felesleges és látványt nélkülöző, feszültségmentes akciózás helyett lehet jobb lett volna, ha következetesen végigviszik ezt a fajta hozzáállást… Nálam ez így egyértelműen kasza.