Címke Hayao Miyazaki

Whisper of the Heart [ A könyvek hercege ] – 1995

Hayao Miyazaki írása nyomán Yoshifumi Kondō által rendezett, 1995-ben bemutatott filmmel régóta kacérkodtam. Aztán valahogy mindig eltoltam magamtól. Kicsit féltem tőle. Részben a film plakátjának túlontúl fantasy beütésre hajazó mivoltra riasztott el, részben meg mert valami átlagos, kiszámíthatóan bájos, aranyos, szinte már giccsbe fulladó, unalmas családi kalandfilmként gondoltam rá, és hát emiatt sokáig nem vett rá a lélek… Egészen eddig. Néhány napja azonban két apróság meggyőzött arról, hogy ezt nekem márpedig gyorsan látnom kellene.

Az egyik az egy twitteren felbukkanó kép volt. A másik pedig az a Netfliixes, meglehetősen tömör, de belőlem azonnal egyre fokozottabb érdeklődést kiváltó, és az arcomra rögvest mosolyt csaló leírás volt, amely így hangzott:

“Amikor egy iskolás lány megtudja, hogy minden könyvét ugyanaz a személy kölcsönözte ki előtte a könyvtárból, elindul felkutatni az illetőt.”

Nem is húztam sokáig az időt, gondoltam próba szerencse… Ezt követően viszont – ahogy teltek-múltak a percek – úgy tetszett egyre jobban és jobban. Pedig ezer helyen elbukhatott volna. Hiszen hát belecsempésztek egy kimondottan zenés részt, és bizony néhány fantasy elemet is felhasználtak benne. Mindezekeken túl ezt még képesek voltak megfejelni egy kövér cicával is. Macskás vagyok – szó se róla –, de hát mennyi esélye volt, hogy ne legyen sok nekem ez az egész? Aztán most ott tartok, hogy úgy pötyögök itt, mintha muszáj volna.

A Whisper of the Heart az álmok meséje. A fiatalság, az iskolás évek és az első szerelem megidézésének remekbeszabott története. Egy egyszerű, szívmelengető, és meglepően földhözragadt mozgókép az emberi lélekről, a vágyakozásról és bizonyos dolgok iránti odaadó rajongásról. És mindezt olyan könnyedén tálalva kapjuk meg, hogy tényleg jószerével elrepül ez a majd két óra.

Nem csupán arról van szó, hogy megmutatják, milyen is volt talán fiatalnak lenni, hanem kvázi kimondják: “az energia nem vész el, csak átalakul”. Oké, nem így, ebben a formában és ilyen konkrétan, de aki megnézi ezt a kis csodát, az érteni fogja, hogy miért is jutott ez az eszembe.

Tényleg nagyon szerettem. Élveztem. Mosolyogtam. Olykor velük együtt nevetgéltem, majd aztán szomorkodtam. Elragadó, végtelenül kedves, szórakoztató és megható film ez, amely már-már talán tüneményesen naív is, de hát ez ennek az egésznek a lényege. És akkor még nem is lelkendeztem a zseniálisan eltalált képekről, valamint a ragyogó hangulatról, amelyek összessége okán garantáltan nagyon sokszor előveszem még. Akinek jó feliratosan is, az a Netflixen megtalálja – a szinkronos verzióért viszont máshova kell fáradni.

9.5/10