Szombaton végre ismét kimozdultam. Még ha csak két mozifilmre is. Az egyik nagyon tetszett. A másik meg Hayao Miyazaki legújabb alkotása… Ezzel persze már-már nyilvánvalóvá is válik, hogy nem voltam különösképpen nagy rajongója a mozgóképnek. És akkor még csak nagyon finoman fogalmaztam…

Egy barátommal mentem el mozizni. A második filmnek ezt az amimét “választottuk”. Nagyszerű kritikákat kapott, metacriticen egész pontosan 91%-on áll, szóval nagy rizikót gondoltam nem vállalunk be vele. A srác aki velem jött, alapból nagy anime rajongó, így aztán úgy voltam vele, hogy csak tetszeni fog valamelyikünknek…

Hát nem jött be. Ilyen magas vérnyomással én még nem jöttem ki a moziból. Igazán kellemetlen volt. De tényleg egészen félelmetes élményt tudhatok magam mögött. Volt persze valami vicces is abban, hogy sejtettem, hogy nem csak nekem nem tetszik… Ha nem zavartam volna meg másokat, tuti kijövök a moziból még a vége előtt. Egy kicsivel több, mint fél óra bőségesen elég lett volna ebből a szétcsúszott förmedvényből.

Nem tudom milyen hosszú írás lesz még, talán inkább egyfajta személyes élménybeszámoló és vallomás lesz az egész. De ez a lényegen nem változtat. Ez egy pocsék film volt. Oké, hogy előzetesen is tartottam azért kicsit tőle, de nyilván nem poénból fizettem ki rá 2600 forintot. Szóval féltem a túl sok fantasy elemtől, a súlytalanságtól, a mesés, varázslatos elemek céltalan egymásra pakolgatásától. Bíztam benne, hogy valami sokkal valóságosabb, legalább egyes elemeiben átélhető, szájhúzás nélküli, jóleső érzésekkel telve követhető produkció kerekedik ki belőle, amely aztán legalább a látványával, a hangulatával, valamint az üzenetével magával ragad. Ez sem talált…

Ez volt az első olyan film szerintem, amelynél teljesen, de tényleg teljesen elvesztettem a kapcsolatot a látottakkal. Ha valami ennyire nem érdekel, ha érzelmileg ennyire nem válik bizonyos szinten sem eggyé velem, akkor én azt bizony elengedem, kikapcsolok, aztán menekülök. Mert bizony totálisan feleslegesnek érzem magam ott. Mármint menekültem volna ugye…

Így aztán amikor hazafelé utaztam, azon töprengtem, hogy szerintem a kapcsolatokhoz is így állok… (Nem csak párkapcsolatra gondolok.) Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy az igaz szerelmet sem elsősorban megtalálni, hanem megteremteni kell. Szép gondolat, tetszik is. De azért illúzióink ne legyenek… Valakivel, valamivel érdemes és élvezetes érzés is lehet ezen ügyködni. Valakivel meg nem annyira. Valaki kész erre, valaki nem. Ezernyi átmenet és buktató van és lehet… Az is előfordulhat, hogy csak az időpont nem megfelelő valamihez… Ha valahol viszont ennyire mellőzhetőnek érzem magam, ha úgy élem meg a dolgokat, hogy pocsékolás több időt a másikba, illetve magunkba fektetni, akkor bizony futás van. Lehet azért mert önző vagyok. De hát ez ilyen. Nekem sincs végtelen időm, nekem sem kell megszámolhatatlan mennyiségű haver és barát. Aztán ugye a barátnőket illetően sem állíthatnám éppenséggel, hogy gyűjtögettem volna őket az életem során…

Egy ideig persze az ígéret maga, – még ha csak egy apró, reményekkel teli, kis szivárványszínekben pompázó légbuborék álomszerű, simogató képében – segíthet. Szinte csak az segíthet. Ha viszont nagyon lelomboznak, lecsesznek, ha kelléknek néznek, ha érzelmileg kihasználnak, ha érzésre sokkal többet beleteszek valamibe mint a másik, akkor nincs mit tenni; viszlát. Így jártam már több volt barátommal is…

Majd pontosan ugyanez játszódott le bennem ennél a produkciónál is. És hát mit tagadjam, ez a film valósággal megerőszakolt. Vicces ezt leírni pont egy animációs filmmel kapcsolatosan, de szellemileg és fizikailag is átgázoltak közben rajtam. Fejben ugyan ki tudtam kapcsolni, hiszen nem figyeltem már egy idő után semmire, de a testem oda volt szögezve. Nem tudtam azonnal „kisírni magam” sehol, hogy ez milyen gáz is volt addig. Nem tudtam valami értelmes dologgal foglalkozni, nem tudtam legalább a barátnőm kezét közben finoman cirógatni. Még talán egy igazán nagy, Patrickos sóhajtásra sem volt elég erőm.

A lényeg, hogy tényleg úgy éreztem magam a film közben, mint amikor kapok valami kíméletlen érzelmi pofont a másiktól. Azt hiszitek túlzok mi? Hát pedig nem. Nekem sok volt a film első harmadában az a semmi, amellyel szolgálni tudtak. Semmi kapaszkodó, kötődés valakihez. Helyette kaptunk aztán pár lényt és helyszínt, majd idővel még többet mindenből. Sok felesleges jelenet társaságában persze. Azért írom ezt, mert nem éreztem semminek a súlyát. Hiába indul erősebb felütéssel a film, ha közben kb. az az egyetlen dolog, amelyet megragadhattunk volna belőle. Az meg nem sok. Azért nem sok, mert a veszteség átéléséhez bizony tisztában kell lenni azzal, hogy mi is az valójában, amit elveszített a karakterünk. Akár visszatekintések formájában, akár narrációt alkalmazva élni kellett volna a lehetőséggel. Nem tették. Nem mélyítettek az érzelmeken, a karaktereken. De én már azzal is beértem volna, ha lett volna benne bármi ilyesmi. Nem volt. Így pedig ez a felütése sem ért tulajdonképpen semmit.

Úgy gondolom, hogy a fantasy világ szintén csak egy eszköz volt. Az időhúzásra. Arra, hogy a történetben és a kakarterek fapadosságában felfedezett (?!) hézagokat, már-már szakadékokat kitömködjék. Gratulálok hozzá… Gyalázat.

Én sokkal jobban szeretem amúgy is a letisztult, egyszerűbb dolgokat. Egy párkapcsolatban sem várok el sokat a másiktól. (Magamtól talán annál többet.) Pedig a legtöbben azt hiszik, hogy igen… Legyen kedves, lehessen vele normálisan kommunikálni, érdekeljék olyan dolgok is, amelyek azért engem is megmozgatnak, meg hát legyen érdeklődő. (És kedves ugye… 😅) Ne csak úgy csináljon, mint aki az, hanem valójában is legyen az. Egyszerű dolgok ezek. De ahogy tapasztalom, már ez is sok. Nem csak egyes nőknél, hanem bizonyos ismerőseimet elnézve is. Egyesek annyit nem tudnak valamire mondani, hogy köszi. Innen is üzenem nekik, hogy nincs mit… Én sem vagyok tökéletes persze, de igen, azt hiszem, hogy én sokkal hamarabb észlelem a saját hibáimat és hiányosságaimat, mint szinte bárki más. És emiatt sokkal rosszabbul is esik, ha valaki valamire abszolút kritikusan pluszban még rá is világít valamire. Sokkal jobb az, hogy pl.: “csodás voltál Patrick (😅), viszont esetleg ezt vagy azt így csinálnál legközelebb, akkor aztán már tényleg egy szavam sem lehetne…”

De ebbe az utcába most inkább bele se menjünk mélyebben. Elkalandoztam. De végső soron azért is írtam le mindezt, mert a valóságban is szeretem, ha valami tisztán kivehető érzelmileg. Ha valakinek az arcát csókolgatom, akkor bizony a koszos lábujját is szeretném. 😂 Ha A pontból kényelmesen D-be tartunk. De nekem egy klassz, fix B is megfelel. Nem vagyok a komplex történetek és mondjuk akár maguknak az álmoknak az elrontója, de legyen egy történetünk, legyen álmunk. Éljük őket. Majd mondjuk ki, hogy mi micsoda. Vihet a flow felőlem szinte bárhova, de ennek az élménynek legyen valódi kiváltó oka. Fogják meg a kezem egy filmben vagy sorozatban. Vagy ígérjék meg, hogy majd megfogják. És higgyem is el persze, hogy ez meg is fog történni. Hogy megmerem, mi több, én magam akarom majd finoman megszorongatni…

Ezen film esetében az ígéretig sem nagyon jutottunk el. Hiába nyújtottam a kezem, nem volt ott senki és semmi… Lehet én vagyok túlságosan szigorú, és én hozok döntést, valamint ítéletet az életben szinte mindig az érzelmekre alapozva, de hát mindig ilyen voltam… Ez van.

Szokták egyébként még ugye azt mondani, hogy az vagy, amit szeretsz. És ezt sokszor szerintem nem kezeljük kellő komolysággal. Sokan talán fel sem ismerik. Pedig ha megismered mit is szeret a másik, lehet megismered őt magát is. Talán még jobban is, mint amennyit és amit elárulna magáról. De ki is lehetne ezt az egészet fordítani. Mondjuk azt, hogy az ellenben biztos nem vagy, amit nem szeretsz. Nem ragozom túl, szerintem elég egyértelmű, ha jobban belegondolunk.

Tudom, hogy egy kicsit „mi a fene volt ez” szintű bejegyzés ez. Megint inkább szól rólam, mint magáról a mozgóképről. De közben meg úgy gondoltam nem árt, ha tisztázzuk, mi és miért is mozdulhatott volna meg bennem. Illetve miért nem… Vagy ha mégis, akkor az mennyire nem a jó irányba lengett ki aztán…

Lehet egy film végtelenül cuki és romantikus, esetleg kegyetlenül véres is, de akkor legyen is az, ami. Legyen oka, hogy olyan amilyen. Szóljon valakiknek. Mondjon és mutasson valamit. Gondolkoztasson el. Vagy akár csak szórakoztasson, nevettessen meg. Az viszont, amikor sem ezekre, sem semmi másra nem képes, az valami elképzelhetetlenül lehetetlennek tűnik. De hát nekik mégiscsak sikerült összehozniuk…

Ez egy blöff volt. Vagy egy kínos blama. Egészen hihetetlen. Ebben minden hatványozva volt, amiért nem szeretem a Studio Ghibli bizonyos mozgóképeit. (Persze vannak kivételek, hiszen imádtam a Whisper of the Heart c. munkájukat, de nagyon kedvemre való volt a Princess Mononoke vagy az Only Yesterday is. A többi vagy nem jött be annyira, vagy még nem láttam.) 

Máskor talán írják meg a drámát realisztikusan, átélhetően, dolgozzanak felőlem mesés szimbólumokkal, álomjelenetekkel, de legyenek tétek, legyen funkciója a látványnak, legyen normális ok-okozati összefüggés a jelenetek és a történtek között. És hát legyen történet. Legyen dimenziója a karaktereknek, legyen valamiféle kémia köztük… És ez csak a minimum még.

Ha azt hiszitek, hogy én most nagyot akarok mondani, és csak összefüggéstelenül firkálok, próbálok valami fogást találni a filmen, miközben ez láthatóan nem sikerül, nos, azoknak egy valamit azért ajánlanék. Kezdjék el megnézni a filmet. Vagy ha majd tékában hozzáférhető lesz, töltsék le a feliratát. Olvassanak bele egy kicsit… Soha nem láttam, illetve hallottam még ilyen gagyi dialógusokat. A fejem fogtam közben… Többször direktben elkezdtem számolni, hogy mennyi szóból is áll egy mondat… A teljes filmet tekintve az átlag szerintem valami brutálisan alacsony lenne. És itt nem arról van szó, hogy én csak azt szeretem, ha végeláthatatlanul, összetett mondatok sorát puffogtatva kommunikálnak benne a karakterek, hiszen számtalan olyan film létezik, ahol ez egyszerűen nem működne, mert mondjuk egyesektől totálisan karakteridegen lenne. Itt viszont értelme, színvonala nem volt a beszélgetéseknek. Töltsétek fel nekem, ahogyan a falhoz beszéltek 5-10 percen keresztül. Esküszöm megnézném, és közben biztosan sokkal jobban szórakozom majd, mint ezalatt a film alatt bármikor is tettem. És erre még rájön az is, hogy fájóan hatalmas volt a kontraszt ilyen téren a pár órával korábban látott filmhez képest… De erről majd a következő írásban.

Ezt most túltolták. A fiú és a szürke gém ugyan magának tudhat néhány szép képet, de összességében semmi emlékezeteset nem tudott szállítani. Totálisan felejthető, idegesítő, nulla. Meglepő volt, hogy a barátom is hasonlóan vélekedett. Láttam, hogy a film feléig már kétszer megnézte, hogy mennyi az idő… Én kibírtam az utolsó fél órájáig, de onnantól kezdve én is kétszer rálestem, hogy mennyi is az annyi.

Esküszöm nektek, ha többen megyünk, és valaki feláll, aztán kimegy közülünk, követem azonnal. Mert ilyen kemény vagyok. 😅 Ha azonban kimegy a többségünk, de valaki bent marad és végignézi, így pedig rá kell várnunk, tuti megruházzuk utána egy nagy szeretetcsomaggal. 😅

Valahol felemelő volt, hogy nem kellett magyarázkodnom, hogy miért nem tetszett. Nagyjából kibeszéltük, ettünk egyet, aztán bosszankodva hazamentünk. Elemezhetném itt a filmet, utánanézhetnék, hogy mit is láttak benne egyesek, de nem akarok.

Szóval érdekes volt… Egyszer azt tanácsolta nekem valaki, hogy randizgassak, mert ha másra nem is, arra mindenképpen jó lehet, hogy legalább tapasztalatot szerzek, illetve jobban megismerem saját magam is. Mire és hogyan reagálok, miközben talán tisztázódik bennem az is, hogy mit vagy kit keresek, stb…

Szóval bár nem is állítanám, hogy az illetőnek nincs igaza, de szerintem minderre egy remek film, sorozat, könyv, zenei album, illetve akár pár kép vagy festmény is képes lehet. Sőt, sokszor talán sokkal többre is, mint a randik nagy százaléka…

1/10