Címke 9/10 – film

Tune in for Love [ Szerelemre hangolva ] – 2019

Na megint helyben vagyok… Régóta szemeztem ezzel a filmmel. Bár körülbelül semmit nem tudtam róla. Annyit viszont igen, hogy nagyon aranyosak és hívogatóan szépek voltak mind a promóciós képek, mind a plakátok. És nem is kapott olyan rossz értékeléseket… Sőt, az egyik trakt.tv-s barátom is 9 pontot adott rá. Én meg úgy voltam most vele, hogy ennyi sötét krimi után igazán megérdemlek másfajta pofonokat is az “élettől”. Öngondoskodási level 99. 😅

Szóval az elvárásaim nem voltak túl nagyok. A rendezőt és a filmjeit úgyszintén nem ismertem. Persze rákerestem… Ji-woo Jung-nak nem ez az első munkája, de a korábbiak eléggé kihagyhatónak tűnnek; sem az értékelések átlaga, sem az érdeklődés nem nevezhető felfokozottnak körülöttük. (Nem mintha utóbbi annyira érdekelne, bár azért az tény, hogy a nagyon underground darabokat elég beszerezni is…) Fogtam hát magam, kajáltam, feltettem a lábam a puffra, majd aztán erre a két órára hagytam magam mindenfélét érezni. És milyen jól tettem, hogy adtam egy esélyt a filmnek…

Egy nagyon egyszerű kis dráma és romantikus love story ez; teli remek képekkel és zenékkel. De talán a leglényegesebb dolog nézői szempontból, hogy az idő – a megtekintése alatt – annak ellenére is szinte elrepült, hogy itt aztán pedig nem volt olyan eszeveszett tempó… Elismerem, nekem könnyű dolgom van; érzelmileg is eléggé könnyen rá tudok hangolódni bizonyos dolgokra, miközben aztán kár lenne tagadni, hogy mennyire imádom ezeket a kis utcákat nézni, szinte már érezni. És hát a legfontosabbról még nem is beszéltem: minden egyes alkalommal örömteli látni, ahogy a főszereplők elügyetlenkednek a maguk kis sajátos világában.

Igen, bizonyos szinten bejáratott kliséket is alkalmaz a film, de vannak olyan alkotások, amelyeknek mindez lazán megbocsátható. Meg hát ez egyébként is érzékeny témám. Mármint ez a közhelyes téma. Előbb-utóbb mindenki szerelmes lesz nem? Veszekedés, szakítás, kibékülés… Mindenki átélt már biztos ezek közül jó néhányat. Szóval én azt mondom, nem kell mindig formabontó csodát várni mondjuk egy romantikus filmtől. És most nem arról beszélek, hogy a lécet lentebb kellene – akár nézőként, akár készítőként – helyezni, hanem arról, hogy néha jó lenne, ha megpróbálnánk többre értékelni az egyszerű szépséget, a természetességet, a könnyedebb filmalkotást is.

Amivel számomra eladta még magát ez a kis kincs, az a két főszereplő között ragyogó kémia volt – tényleg irtózatosan helyesek voltak. De persze az is különösen impulzív hatással bírt, ahogy az idő múlását érzékeltették velünk. Igen, tudom; ki nem hallotta már azt az élete során, hogy “egymásnak teremtettek benneteket”, aztán sokszor mi lesz a vége… De azért jó leírni, hogy mennyire cukik is voltak… Hogy ez az állapot egyébiránt milyen formában mutatkozik meg, és meddig maradt fenn, az már más kérdés…

A zenék nagyon kellemesek, már-már fülbemászóak voltak. Most hallgatom az OST-t, és nem is tévedtem… Szerintem itt ragadok még amíg a végére nem érek. (Vagy tovább…) Közben meg már azt sem tudom mit akartam írni. Elkalandoztam… De megvan! Természetesen már csak azért, hogy valami érdemleges és értelmes gondolat is szerepeljen itt – legalábbis megpróbálkozom vele…

Ha meg szeretném fogalmazni – egy összetett mondatban –, hogy mit is láttam ebben a két órában, azt írnám, hogy nem csupán az első, olykor már szinte eufórikus lelkesedéssel átitatott szerelem elsöprő erejének egyfajta fuvallatát, hanem egy meglehetősen konkrét üzenetet is azzal kapcsolatban, hogy merjünk végre boldogok lenni, és igyekezzük végre ne szabotálni saját magunkat. Végtelenül egyszerű kis gondolat – tudom –, de biztos vagyok benne, hogy sokunkra ráférne, ha legalább egy kicsit elmerengenénk ezen…

Letölteni – jó minőségben – egyébként elég macerás (és időigényes), szívtam is a képekkel emiatt. De Netflixen szerencsére fent van!

9/10

Night in Paradise [ Éjszaka a paradicsomban ] – 2020

Úgy kellett ez, mint – két nap koplalás után – egy falat kenyér. Park Hoon-jung filmje már az első perceitől kezdve teljesen magával ragadott. Ha egy szót sem értettem volna belőle, akkor is nagyon szeretném, és ennél nagyobb dícséretet szerintem kötve hiszem, hogy tudnék mondani egy akciófilmmel kapcsolatban.

Akciófilm? Igen, az is. Mert közben annál azért jóval több is. Valójában egy gengsztersztorit köszönthetünk ebben a több mint két órás produkcióban. Unalmasan hangzik? Lehet… Én úgy vágtam bele a megtekintésébe, hogy ha sok mindennel nem is, de ezzel tisztában voltam. Meg azzal is, hogy a rendező úr egy olyan közkedvelt film írója volt már a karrierje legelején – még 2010-ben –, mint az I Saw the Devil.

Szóval a legnagyobb kérdés; lehet-e ebben a műfajban bármi újat mondani és mutatni? Őszintén mondom, hogy nem nagyon tudom. De egy biztos: ezt a kérdést ugyanúgy boncolgatni lehetne akár a romantikus, akár pl. a háborús filmeknél is. És akkor most csak a hasamra ütöttem… Nem vártam hatalmas csodát, csupán ki akartam kapcsolni és “szórakozni” egy nagyot. Hogy sikerült-e? Maximálisan! A film szinte azonnal beránt. A képei és a színei önmagukban is elégedettséggel töltöttek el. Néhány képkockában már szinte művészfilmes igényességgel belőtt kompozíciók köszönnek vissza. De minden pillanatáról sugárzott, hogy nem csupán értő, hanem profi kezek munkájának és lelkesedésének gyümölcsét láthattam és hallhattam viszont.

Tudom, nagy szavak ezek, de majd meglátjátok. A akciók – kétség nélkül – izgalmasak és pörgősek. Persze mit sem érne egy jól megírt üldözéses jelenet, ha nincs kinek szorítani közben. És ebben talán a legkiválóbb a Night in Paradise. Karaktereit tekintve nem lehet azt mondani, hogy iszonyú komplex személyiségeket sikerült megalkotniuk, de a cél nyilván nem is az volt, hogy valaki hazavigye az Oscar-díjat… Szóval ebben a környezetben, ilyen tartalom mellett egy szavam nem lehet ezt illetően. Sőt! Én imádtam a két főszereplőt. Ki így, ki úgy keresi helyét ebben a világban, de egy biztos: ők eléggé közel állnak az én – olykor talán túl negatív és pesszimista – lelkemhez.

Mint már írtam a Night in Paradise úgy is szórakoztató, ha nem nézünk a film mélyére, és nem keresünk benne különösebb drámát. De ha már ott vagyunk, akkor miért is ne tennénk meg? Ha csak finoman célozva is, – és olykor valóban csak pár tekintet kósza találkozásában –, de bőven van itt néznivaló akár a drámaíró szakos hallgatóknak is. Mire fel hát akkor ezek után IMDb-n ez a meglehetősen közepes (6.7-es) érték? Tippelek csak – mert most nincs kedvem kritikákat olvasgatni –, de szerintem az egyik okról már beszéltem. Ez maga a műfaj ugye. Nehéz ebben újat mondani és mutatni. Más kérdés, hogy lehet vele próbálkozni, csak úgy meg lehet nem lesz túl hiteles az alkotás. A második ok talán az lehet, hogy bizonyos jelenetei egyeseknek már túl erőszakosak és véresek lehetnek. Hogy öncélú-e? Szerintem nem. Mármint itt két dolgot kell külön választani. Az egyik az a cselekmény által vezetett erőszak szükségességét és azok jogosságának vizsgálatát jelentené, a másik az, hogy ezekből a készítők mennyit, miért és mikor mutatnak meg. Nekem nem volt különösebb gondom egyikkel sem. Ez egy ilyen világ. És én akkor is érezni akarom minden bűzét és mocskát, ha az azzal jár, hogy ez a fajta fertő engem is teljesen átjár majd.

Tényleg nem szeretném túlelemezni a látottakat. Ennyiből már mindenki el tudja dönteni, hogy látni akarja-e ezt a filmet vagy nem. Én most úgy határoztam, hogy a következő időszakban még inkább kelet felé nyitok, és bár a többiek még csak nem is sejtik, de az elkövetkező időszak vetítőtermes ajánlásait tekintve ízelítőt kapnak majd ebből a fajta fokozott érdeklődésemből. De ez talán nem is akkora gond, legalábbis elnézve, hogy még mindig a The Chaser van a filmes toplistánk élén…

9/10

Thelma – 2017

Joachim Trier előző, misztikus produkciója egy egészen merész vállalkozás volt, pláne ha figyelembe vesszük a korábbi drámáinak hétköznapi mivoltát. De csapjunk is akkor bele, mert engem konkrétan már a 12. másodperctől kezdve nyomasztott a Thelma. Mármint jó értelemben véve. Ahogyan szépen bekúszik az a dallam a film elején, az valami egészen zseniálisan megágyaz annak, mire is lehet számítani, és – már önmagában ezzel is – tényleg egy nagyon jó, komor hangulatú kis alapozó lett.

Bár még igazából semmit nem láttam, de egy plusz pontot már csak ezért is felírtam neki. És igen kérem szépen, amikor először hallottam ezt a másfél percet, bizony egyből A világ legrosszabb embere original score-ja jutott eszembe, ennek okán aztán rá is kerestem; most én látok bele túl sokat, vagy van valamiféle kapcsolat a kettő között? Talált, süllyedt. Ola Fløttumnak köszönhetjük Trier legújabb munkájának zenei aláfestését is. A hideg is kiráz tőle.

Kezdjük ezek után azzal, amibe nem lehet belekötni. Illetve nem is ez a leghelyesebb megfogalmazás, mert ezen szempontok alapján vizsgálva tényleg hibátlan munkáról van szó. A színészektől kezdve, a fényképezésig mindenről maximális elismeréssel lehet csak nyilatkozni. A történet már más kérdés, az jóval megosztóbb lehet legtöbbek számára, és én is itt érzek egy kisebb fajta megbicsaklást. Mondom ezt annak ellenére, hogy nem kicsit szeretem ezt a filmet. De nem lehet elmenni amellett, hogy azért ez valószínűleg nehézkesen csúszhat le egyeseknél. Részben az érintett témák okán, részben mert ez a film sem éppen az eszetlen kapkodásáról lett híres. Ettől azonban még szemernyi kétségünk sem legyen, a Thelma egy magabiztos kezek által levezényelt, kiváló dráma lett.

Trier mozgóképeiben részben az a különleges, hogy minden fenntartás nélkül elhiteti veled, hogy mindenki – a zeneszerzőtől, a sminkesig, kivétel nélkül mindenki – a szívét, lelkét beletette a készítés minden egyes pillanatában. A másik legvarázslatosabb dolog pedig talán az, hogy a mély emberi sorsokat milyen hatásosan és földhözragadtan tudja úgy elmesélni, hogy közben nem fél játszani az érzelmi állapotok felerősítésével sem, és annak ellenére, hogy szinte mindent bevet a maximális hatás érdekében, nem csorbul semmit mozijának drámaisága. Igen, tudom, hogy ezt kicsit másként már leírtam A világ legrosszabb embere kritikájában, de mit tegyek, ha itt is ezt érzem.

A film története egyébként itt sem túl bonyolult, még ha akadnak is kérdőjelek közben az ember fejében, azért a végére letisztul valamennyire az a bizonyos kép. A kezdésnél elsütött felütés nálam működött, onnantól van egy kis nyugisabb rész, hogy aztán egy felnövéstörténettel, hittel, valamint önmaguk el nem fogadásának lélektani terheivel és hatásaival is foglalkozó, meglehetősen melankolikus betekintést nyerhessünk – ezúttal egy fiatal lány életébe. Szerintem ebben a filmben is rengetegen találhatnak kapcsolódási pontokat. Nem üt úgy, és nem kapaszkodsz végig úgy a karakterek után, mint a norvég úr legutóbbi alkotása során, de ettől független egy roppant értékes drámának tartom, amely annak ellenére, hogy hasonlóan igényes munka, valahogy mégis teljesen más. És ez így is van jól. Nem gondolnám egyébként, hogy bármit is forradalmasítanának ebben a két órában, legalábbis a film és a történet alkotóelemeit tekintve semmiképpen, de ahogyan a fent már említett filmje, úgy ez is iszonyat összerakottnak érződik, még ha talán az illesztések nem is olyan tökéletesek most.

9/10