Joachim Trier előző, misztikus produkciója egy egészen merész vállalkozás volt, pláne ha figyelembe vesszük a korábbi drámáinak hétköznapi mivoltát. De csapjunk is akkor bele, mert engem konkrétan már a 12. másodperctől kezdve nyomasztott a Thelma. Mármint jó értelemben véve. Ahogyan szépen bekúszik az a dallam a film elején, az valami egészen zseniálisan megágyaz annak, mire is lehet számítani, és – már önmagában ezzel is – tényleg egy nagyon jó, komor hangulatú kis alapozó lett.

Bár még igazából semmit nem láttam, de egy plusz pontot már csak ezért is felírtam neki. És igen kérem szépen, amikor először hallottam ezt a másfél percet, bizony egyből A világ legrosszabb embere original score-ja jutott eszembe, ennek okán aztán rá is kerestem; most én látok bele túl sokat, vagy van valamiféle kapcsolat a kettő között? Talált, süllyedt. Ola Fløttumnak köszönhetjük Trier legújabb munkájának zenei aláfestését is. A hideg is kiráz tőle.

Kezdjük ezek után azzal, amibe nem lehet belekötni. Illetve nem is ez a leghelyesebb megfogalmazás, mert ezen szempontok alapján vizsgálva tényleg hibátlan munkáról van szó. A színészektől kezdve, a fényképezésig mindenről maximális elismeréssel lehet csak nyilatkozni. A történet már más kérdés, az jóval megosztóbb lehet legtöbbek számára, és én is itt érzek egy kisebb fajta megbicsaklást. Mondom ezt annak ellenére, hogy nem kicsit szeretem ezt a filmet. De nem lehet elmenni amellett, hogy azért ez valószínűleg nehézkesen csúszhat le egyeseknél. Részben az érintett témák okán, részben mert ez a film sem éppen az eszetlen kapkodásáról lett híres. Ettől azonban még szemernyi kétségünk sem legyen, a Thelma egy magabiztos kezek által levezényelt, kiváló dráma lett.

Trier mozgóképeiben részben az a különleges, hogy minden fenntartás nélkül elhiteti veled, hogy mindenki – a zeneszerzőtől, a sminkesig, kivétel nélkül mindenki – a szívét, lelkét beletette a készítés minden egyes pillanatában. A másik legvarázslatosabb dolog pedig talán az, hogy a mély emberi sorsokat milyen hatásosan és földhözragadtan tudja úgy elmesélni, hogy közben nem fél játszani az érzelmi állapotok felerősítésével sem, és annak ellenére, hogy szinte mindent bevet a maximális hatás érdekében, nem csorbul semmit mozijának drámaisága. Igen, tudom, hogy ezt kicsit másként már leírtam A világ legrosszabb embere kritikájában, de mit tegyek, ha itt is ezt érzem.

A film története egyébként itt sem túl bonyolult, még ha akadnak is kérdőjelek közben az ember fejében, azért a végére letisztul valamennyire az a bizonyos kép. A kezdésnél elsütött felütés nálam működött, onnantól van egy kis nyugisabb rész, hogy aztán egy felnövéstörténettel, hittel, valamint önmaguk el nem fogadásának lélektani terheivel és hatásaival is foglalkozó, meglehetősen melankolikus betekintést nyerhessünk – ezúttal egy fiatal lány életébe. Szerintem ebben a filmben is rengetegen találhatnak kapcsolódási pontokat. Nem üt úgy, és nem kapaszkodsz végig úgy a karakterek után, mint a norvég úr legutóbbi alkotása során, de ettől független egy roppant értékes drámának tartom, amely annak ellenére, hogy hasonlóan igényes munka, valahogy mégis teljesen más. És ez így is van jól. Nem gondolnám egyébként, hogy bármit is forradalmasítanának ebben a két órában, legalábbis a film és a történet alkotóelemeit tekintve semmiképpen, de ahogyan a fent már említett filmje, úgy ez is iszonyat összerakottnak érződik, még ha talán az illesztések nem is olyan tökéletesek most.

9/10