Címke 1995

Fallen Angels [ Bukott angyalkák ] – 1995

Nem is olyan rég, a heti (olykor napi) rutin részeként kattintgattam rateyourmusicon – ezúttal a filmes szekcióban. Aztán láttam, hogy az 1995-ös toplistán a Fallen Angels bődületesen magas értéken áll, konkrétan 3.9/5, amellyel az év ötödik legjobb produkciója lett. “Hmm, mi is ez” – mondtam magamban… Majd kiszúrtam – mert ugye én ilyen ügyes vagyok –, hogy műfajilag bizony ez egy romantikus krimi / dráma egyveleg lenne. Hát ennél nagyobb hívószó nekem már nem is kellett…

A kontextus kedvéért nem árt leszögezni, hogy Wong Kar-wai rendező úrtól eddig két filmet láttam:  az egyik az az In the Mood for Love, a másik pedig a Chungking Express. Mindkettő romantikus dráma, utóbbi azonban szerintem jobban sikerült, ráadásul még vicces is. Tetszettek, de hatalmas kedvencemmé nem váltak, holott tudom, hogy sokan nagyra tartják őket. (Előbbi 8.1-es, utóbbi kerek 8-as átlagon áll imdb-n.) 

Szóval térjünk vissza a Fallen Angels-re. Ambivalens érzéseim vannak. De nagyon. Bizonyos szempontból mérhetetlenül zseniális az egész, más szemszögből megközelítve viszont egy egoista trip ez a másfél óra, amelyet lehet ugyan egyfajta kísérletező stlílusgyakorlatnak is tekinteni, de nekem ez nem hozzáadott a filmhez, hanem inkább elvett belőle. Mit értek ez alatt? Mondjuk azokat a nagylátszószögű, plusz gyakran szaggatott, szó szerint akadozó felvételeket, valamint pl. a színektől burjánzó képkockák hirtelen átmenetét a fekete-fehérként megelevenedő jelenetekbe.

Nekem ez művi, abszolút nem kifinomult, szinte ad hoc jellegű eltakarása annak, hogy itt ilyen téren bizony nincs koncepció. Nem arról beszélek, hogy nem tudatosan lett olyan a film amilyen, hanem arról, hogy a kreativitás hiányából fakadóan tényleg rohadt olcsó megoldás ilyen szélsőséges eszközökbe menekülni. A durva az egyébként, hogy annak ellenére, hogy nekem nem jött be, nyugtaton ez a fajta képalkotás a filmkedvelők között mégis nagyon népszerű és menő lett. Miért? Mert formabontó, merész és progresszív. Nem a szokásos beállításokat használja a filmben, nem unalmasan kimért és profi ilyen téren Wong Kar-wai alkotása. És ez sokaknak már elég is. Nem vitatom, hogy üdítőleg hathat arra, aki több ezer film után valami mást, vagy máshogy szeretne látni, de ez nem változat azon, hogy én ilyen szinten azonban – talán már mondanom sem kell –, meglehetősen konzervatív vagyok. 

Na de akkor térjünk rá a pozitívumokra. Mert vannak azért bőséggel. Kezdjük a karakterekkel. Két férfi és két nő életébe nyerünk bepillantást. Az egyik pasi egy laza, magányos bérgyilkos, akinek van egy női társa, aki távolról segíti… A másik hapsi pedig egy néma figura, aki hol itt dolgozik, hol ott, és bár nagyon szerethető és humoros alak, nem sok választja el attól, hogy ne nézzük teljesen hülyének. A lényeg, hogy ezek az arcok, és az életük ezen szakaszában jelen lévő nők igazán izgalmasak és hát mondjuk ki: aranyosak is.

Most például eszembe jutott egy jelenet a filmből az egyik kettőstől, és egyből konkrétan fülig ért a szám. Egyébként is: hozzám elég közel állnak az ilyen “elesett” személyiségek. Mármint nincs senkijük, és semmilyük. Próbálkoznak. Keresik a szerelmet. Megtalálják. Vagy nem… Néha szenvednek is éppen eleget. De közben azért teszik a dolgukat. És ha mindehhez hozzáveszem még azt is, hogy mennyire fedobja az összképet az, ahogyan kitárulkoznak nekünk a szereplők… Hát tényleg nem túlzok ha azt mondom, hogy ebből a filmből – mármint ilyen alapanyagból és ennyi ötletből merítve – lazán lehetett volna egy 10/10-es, hibátlan mozgókép is. Sajnos nem így lett. 

Ennek ellenére egy eléggé egyedi, és kétségkívül emlékezetes darabról beszélhetünk, és bár közepesen jóra értékelt filmekről nem nagyon szoktam írni – sem időm, sem kedvem mindig azt boncolgatni, mi és hol ment félre –, de ez egyenesen az iskolapéldája is lehetne annak, hogy valamiről akkor is érdemes megemlékezni, ha egyébként messze nem a – minden elemükben – remekbeszabott produkciók szűkös táborát erősítő filmes élményről volt most szó.

6.8/10

Whisper of the Heart [ A könyvek hercege ] – 1995

Hayao Miyazaki írása nyomán Yoshifumi Kondō által rendezett, 1995-ben bemutatott filmmel régóta kacérkodtam. Aztán valahogy mindig eltoltam magamtól. Kicsit féltem tőle. Részben a film plakátjának túlontúl fantasy beütésre hajazó mivoltra riasztott el, részben meg mert valami átlagos, kiszámíthatóan bájos, aranyos, szinte már giccsbe fulladó, unalmas családi kalandfilmként gondoltam rá, és hát emiatt sokáig nem vett rá a lélek… Egészen eddig. Néhány napja azonban két apróság meggyőzött arról, hogy ezt nekem márpedig gyorsan látnom kellene.

Az egyik az egy twitteren felbukkanó kép volt. A másik pedig az a Netfliixes, meglehetősen tömör, de belőlem azonnal egyre fokozottabb érdeklődést kiváltó, és az arcomra rögvest mosolyt csaló leírás volt, amely így hangzott:

“Amikor egy iskolás lány megtudja, hogy minden könyvét ugyanaz a személy kölcsönözte ki előtte a könyvtárból, elindul felkutatni az illetőt.”

Nem is húztam sokáig az időt, gondoltam próba szerencse… Ezt követően viszont – ahogy teltek-múltak a percek – úgy tetszett egyre jobban és jobban. Pedig ezer helyen elbukhatott volna. Hiszen hát belecsempésztek egy kimondottan zenés részt, és bizony néhány fantasy elemet is felhasználtak benne. Mindezekeken túl ezt még képesek voltak megfejelni egy kövér cicával is. Macskás vagyok – szó se róla –, de hát mennyi esélye volt, hogy ne legyen sok nekem ez az egész? Aztán most ott tartok, hogy úgy pötyögök itt, mintha muszáj volna.

A Whisper of the Heart az álmok meséje. A fiatalság, az iskolás évek és az első szerelem megidézésének remekbeszabott története. Egy egyszerű, szívmelengető, és meglepően földhözragadt mozgókép az emberi lélekről, a vágyakozásról és bizonyos dolgok iránti odaadó rajongásról. És mindezt olyan könnyedén tálalva kapjuk meg, hogy tényleg jószerével elrepül ez a majd két óra.

Nem csupán arról van szó, hogy megmutatják, milyen is volt talán fiatalnak lenni, hanem kvázi kimondják: “az energia nem vész el, csak átalakul”. Oké, nem így, ebben a formában és ilyen konkrétan, de aki megnézi ezt a kis csodát, az érteni fogja, hogy miért is jutott ez az eszembe.

Tényleg nagyon szerettem. Élveztem. Mosolyogtam. Olykor velük együtt nevetgéltem, majd aztán szomorkodtam. Elragadó, végtelenül kedves, szórakoztató és megható film ez, amely már-már talán tüneményesen naív is, de hát ez ennek az egésznek a lényege. És akkor még nem is lelkendeztem a zseniálisan eltalált képekről, valamint a ragyogó hangulatról, amelyek összessége okán garantáltan nagyon sokszor előveszem még. Akinek jó feliratosan is, az a Netflixen megtalálja – a szinkronos verzióért viszont máshova kell fáradni.

9.5/10