Kezdem úgy érezni, hogy lehet több animét kellene néznem. Bár most kicsit nehéz helyzetben leszek, hiszen láttam már négy-öt olyan – egész estés – produkciót, amelyeknél azt hiszem, már nem lehet többet nyújtani. Persze ezt mondtam a második és a harmadik után is…
Aztán most itt vagyok, még szinte csak kora délután van, éppen 23:33-at mutat az óra, szóval bőven ráérnék még filmezni, hiszen csak holnap este megyek melózni, de amikor valami ehhez foghatót látok, akkor nem megy semmi ilyesmi, mert az ehhez hasonló mozgóképeket nem szeretném egy adott darálás egyik lépcsőfokaként magam mögött tudni, ezt ki szeretném írni magamból, még ha csak ilyen vázlatos gondolatfoszlányok képében is. Itt akarom tudni még magamban, nem szeretném, hogy ez az élmény hamar köddé váljon; jó lenne ezen képek, zenék és karakterek friss emlékét a lehető legtovább megőrizni.
Ömlengős kis két bekezdés lett ugye? Hát ez ilyen, mit csináljak. Shin’ichirô Ushijima rendezése elsőosztályú. Pedig aztán simán beletörhetett volna a bicskája. Mert nem egyszerű ezt a témát úgy feldolgozni, hogy ne essenek át vele a ló túloldalára. A képek, a helyszínek, a színek és a fények zseniálisak, aprólékos gonddal elkészített két óráról beszélhetünk. De ez önmagában még kevés lenne az üdvösséghez. A sztorit a két fő karakter és a köztük lévő kémia uralja le. Ez sok filmre igaz, de itt már szinte meglepően sok teret és időt kapnak ők ketten, és ez a húzás nagyon jót tett a történetnek. Igen, kapunk egy fiatal lányt, akinek van egy
Mutasd a spoilert!
Nem egy olyan filmet láthattunk már, amelyik ezt az élethelyzetet emelte központi szerepbe, de pont ebből adódóan rengetegféle kimenetele lehet egy ilyen felütésnek, hiszen sokan teljesen különböző módon alkalmazkodnának ehhez a sajnálatos tényálláshoz. Legutóbbi hasonló filmélményem talán pont a
volt, amelyről írtam a blogon is. Az I Want to Eat Your Pancreas azonban más. Most mondhatnám azt, hogy a készítők direkt meg akarnak mindenkit siratni, de ez aztán túl riasztó és túl csábító is lehet, miközben az elvárásokat is csak fokozza, szóval a lényeg szerintem az, hogy majd mindenki átéli, aztán eldönti, hogy hatásos-e az, amit összehoztak. Szerintem az. Nagyon is az. A cselekmény különben viszonylag egyszerű, és a szülőkkel sem foglalkoznak kiemelten, ami, mint már utaltam rá, jót tesz a filmnek, mert a két karakterre így jut elég idő, nem kell kapkodniuk, kivágniuk jeleneteket, mondatokat…Tényleg jó és szép amit láthatunk, és pont attól lesz úgy gondolom elég különleges ez az animáció, mert fel meri vállalni önnön magát, miközben nem akar még több drámát láttatni ott, ahol egyébként is van már elég. Mert hát mindenki volt fiatal, mindenki tudja, hogy nem olyan egyszerű korszak az…
Sokszor idegesített bizonyos animékben, hogy elég gyakran túlrajzolnak bizonyos érzelmi állapotokat. Példának okáért nem egyszer már szinte vicsorogva üvöltöznek egymással, de előfordult, hogy mint Superman, úgy kergeti az egyik karakter a másikat… Nos itt szerencsére ilyen nem nagyon van. Illetve ami túl is van reagálva, azt azért be lehet tudni az alaphelyzetből következő dolgok lelki kivetülésének…
Nehéz film. De valahol meg könnyű is. Tessék, keresem a szavakat… Igen, kézzelfogható üzenetet közvetít ez a majd két órás alkotás, amely persze lehet néhányotoknak erőltetettnek és elcsépeltnek hangzik majd, de ettől még teljesen érthető, hogy ilyenkor az ember fejben átértékel mindent, és bizony kialakul benne egy életfelfogás – legyen az bármilyen is. Aztán pedig ha van valaki, akivel úgy érzi, hogy megoszthatja a gondolatait, akkor azt meg is fogja tenni. Ha veszed a fáradtságot, és rászánod magad a megtekintésére, akkor bátran állítom, hogy egy kiváló kis utazás részese lehetsz, amely úgy szól a barátságról, a szerelemről, a kommunikáció fontosságáról és a lehetőségek megragadásáról, hogy azt talán tanítani is kellene. És akkor a stáblista közben elhangzó dalról még nem is beszéltem…
10/10