A régi, klasszikus filmekkel mindig óvatos voltam. Lehetnek azok akár amerikaiak is, ha egyébként több produkcióval kapcsolatosan is voltak ilyen-olyan problémáim korábban, és így aztán már nem is egyszer kellett csalódottan felállnom a TV képernyője elől. Pietro Germi 104 perces alkotása azonban egy igazi kis kincs a szívemben. Mondhatnám azt is, hogy egy mosolygós szmájli képében csillogó, fekete-fehér sebtapasz. Nem…
Hát ez mi volt itt kérem szépen? Amint láttam az első epizódot, azonnal írni akartam róla, de aztán inkább kivártam vele, mert nem tudom mennyi értelme lenne csak magáról mondjuk a pilot-ról írnom az oldalon. Így is van épp elég tennivaló… Hát milyen első rész volt ezt… Mármint az alapszituáció, a karakterek, a jelenetek, az egész abszurditása. És többször hangosan…
Adam Kay azonos nevű memoárjának sorozatos adaptációja keretén belül követhetjük figyelemmel Adam helytállását egy brit állami szülészeti és nőgyógyászati klinikán. Hát most aztán gondolom mindenki mennyire izgalomba jött… Nyilván aki szereti a kórházas témákat, azt nem nagyon kell győzködnöm, hogy érdemes egy próbát tennie ezzel a BBC One sorozattal, a többieket meg megpróbálom meggyőzni arról, hogy miért is kellene megnézniük…
Milyen remek kis film volt ez. Rögtön az elején – erős nyitással – egy kamasz srác gondolataiba nyerünk betekintést, hogy aztán ez a fajta narratív, olykor önvallomással felérő kitárulkozása még jó néhányszor visszaköszönjön ránk. És ez nagyon jót tesz ennek a 2010-es, Richard Ayoade által írt és rendezett filmnek, mely alapjául Joe Dunthorne 2008-ban – itthon egyébként nem – kiadott…
Ez most nagyon kellett. Pörgős, vicces, sötét, személyes és szomorú tükörkép Zerocalcare sorozata. Egy olasz képregényrajzoló Netflixes munkájáról van szó, akinek az első, magyar nyelven megjelent szerzeménye a Torokszorítósdi címet viseli. Akkor nézzük is, hogy mitől működik annyira A pontozott vonal mentén. Mert úgy nevetik ki a többieket benne a karakterei, úgy dühösek a világra, úgy közönyösek az egésszel szemben,…
Gondban leszek… Január ötödike van, és már láttam idén két 10/10-es filmet. Az egyik ugye a Never Rarely Sometimes Always, a másik pedig jelen kritika tárgya lenne. Még nem tudom melyik erősebb. Máshogy tökéletesek. Újra fogom, újra kell néznem mindkettőt. Joachim Trier munkája – első benyomás alapján – közelebb áll hozzám, nem csak a karakterek miatt, hanem mert egyszerűen emészthetőbb…
Shannon Murphy első, egész estés rendezése meglepően erős darab, témáját tekintve pedig nehezebbet talán nem is választhatott volna kezdésnek, hiszen egy súlyosan beteg lány történetét meséli el ebben a két órában. Láttunk már ilyet nem? Biztos, de nem ilyet és nem így. Nem egyszerű film egyébként, nem könnyű teljes odaadással szeretni. Ezt majd most szépen kifejtem, mert körülbelül egy hete…
Szeretem a klassz romantikus történeteket. Oké, igazából mindenféle műfajú produkciót kedvelek, csak érjen el egy bizonyos szintet. De hát ezzel meg ki nem van így… Szóval kezdjük elölről. Kezdhetném azzal, hogy lehet engem azért vonzanak be ezek a filmek, mert nem nagyon van magánéletem, aztán tök jól esik elmerülni az ilyen hétköznapi „problémákban”, mint a szerelem. Mármint nyilván nem szeretnék…