Címke komédia

Tear Along the Dotted Line [ A pontozott vonal mentén ] – S01 – 2021

Ez most nagyon kellett. Pörgős, vicces, sötét, személyes és szomorú tükörkép Zerocalcare sorozata. Egy olasz képregényrajzoló Netflixes munkájáról van szó, akinek az első, magyar nyelven megjelent szerzeménye a Torokszorítósdi címet viseli.

Akkor nézzük is, hogy mitől működik annyira A pontozott vonal mentén. Mert úgy nevetik ki a többieket benne a karakterei, úgy dühösek a világra, úgy közönyösek az egésszel szemben, hogy közben azért bőven tisztában vannak saját tökéletlenségükkel is, és erre azért néha reflektálni sem szégyellnek. Most mondjam ki? Én is önmagamra ismertem benne, ahogyan szerintem sokan mások is. A sorozat sikerének titkában egyébként nem sok trükk van, de nem is ez a lényeg, hanem a hatás, amit kivált, valamint az üzenet, amit úgy közvetít, hogy közben nem érzed kellemetlennek a csomagolását. Szépen, igényesen van megrajzolva, jók a zenei aláfestések, miközben az epizódok rövidek, de tartalmasak. Nem nyújtják el őket feleslegesen, nem dumálnak benne túl valamit részenként, csak azért, hogy még két epizódnyi tartalom összejöjjön, egyszerűen úgy jó ez az évad, ahogy van.

Ez a sorozat a félelmekről, a mai 30-as korosztályról, a felnövésről, a felelősségvállalásról szól elsősorban. És hát az ezektől való menekülésről. Az okokról, a reményekről, az álmokról, a belső hangokról és a kifogásokról. Mindenkinek a könyökén jöhet már ki ez a téma, de ettől még ez egy őszinte és mély sorozat benyomását kelti, amely akkor is tud szórakoztató lenni, ha történetesen nem nagyon tudjuk átérezni egyik – ezen sorozatban felvonultatott – karakter helyzetét sem. Oké, hazudtam, mert ilyen azért csak nem lesz. Márpedig azért, mert tényleg rohadt jó személyiségeket hoztak össze. A fókusz nyilván a főszereplő srácon van, de a mellette lévő és őt körülvevő arcok is telitalálatok. Pedig az egyik haver komplexitása kb. faék egyszerűségű, de pont ettől lesz valamilyen szinten megmosolyogtató a helyzetük, illetve a “barátságuk” alakulása.

Természetesen ez is teli van popkulturális utalásokkal, de ezeken tényleg átjön, hogy nem azért lettek felemlegetve bizonyos dolgok, mert így eladhatóbb, trendibb, modernebb felhangja lenne néhány jól sikerült jelenetnek köszönhetően magának a műnek is, hanem mert el akarják velem hitetni a készítők, hogy azt gondolta, azt csinálta és azt nézte kedvenc kis kocka barátunk. És ez be is jött nekik.

Maradandó kis alkotás. Az első négy epizódra én lazán ki tudtam osztani nyolc pontot, aztán az utolsó két rész közel hibátlan lett… Nem tudom hogyan csinálták, hogy ilyen hamar, ennyire az ember szívéhez nőnek ezek az egyszerű karakterek is, de valamit az összképpel kapcsolatosan nagyon eltaláltak.

Ritkán nézek nyugati vagy európai animációs tartalmat, de szerencsére ezzel nem vártam sokat, és milyen jól is tettem… Az I Lost My Body után ismét egy olyan utazásnak a részese voltam, amelyet nem könnyen felejt el az ember… Talán soha nem is fogom már…

9.2/10

The Worst Person in the World [ A világ legrosszabb embere ] – 2021

Gondban leszek… Január ötödike van, és már láttam idén két 10/10-es filmet. Az egyik ugye a Never Rarely Sometimes Always, a másik pedig jelen kritika tárgya lenne. Még nem tudom melyik erősebb. Máshogy tökéletesek. Újra fogom, újra kell néznem mindkettőt. Joachim Trier munkája – első benyomás alapján – közelebb áll hozzám, nem csak a karakterek miatt, hanem mert egyszerűen emészthetőbb és szórakoztatóbb is a filmje.

Persze ez is csak viszonyítási pont kérdése. Ezt pedig úgy értem, hogy bár A világ legrosszabb embere több mint 2 órás játékideje alatt számtalan jó poén elhangzik, mindezek közben pedig ugyan vannak viszonylag boldogabb és nyugodtabb életszakaszok és pillanatok is, ennek ellenére szinte az egészet belengi valamiféle árnyaltabb, de alapvetően sötétebb tónusú jövőkép ígérete, amit részben a remek zenei aláfestéssel érnek el. És ez roppant jól áll neki. Nem csak azért, mert így nem lesz annyira mesterkélt ez az egyszer fent, egyszer lent érzés, hanem mert ennek ilyennek is kellett lennie, hiszen többek közt én is hasonlóképpen látom az életet, én is ennek a korosztálynak, az elveszett generációnak a tagjaihoz tartozom, sőt bizonyos pontokat illetően elég sok közös vonásom is van a főszereplő hölggyel, annak ellenére, hogy én ugye férfi vagyok, valamint párkapcsolatom sem mostanában volt.

Ez a korunkba való betekintés egy prológusból, tizenkét fejezetből és egy epilógusból áll, és kimondottan hangulatosra sikerült; mertek a képekkel, a lassításokkal, a dalokkal és a zenékkel játszani, és ezek aztán roppant vonzóvá, csúnyább jelzővel élve – mondhatnám – eladhatóbbá teszi a rendező munkáját, mert egy ilyen témával foglalkozó mozgóképet lazán le lehetett volna forgatni sokkal konzervatívabban is. De úgy gondolom, hogy ha valaki, akkor Trier megtehette, hogy merészen áll hozzá ezekhez az eszközökhöz; jómagam először leginkább az Oslo, augusztus címet viselő rendezésének opening jelenetében éreztem azt, hogy valami különlegeset láthattam tőle, és hát így utólag nézve nem véletlenül lett magasztalva az évek során a munkáiért; új filmjén egyértelműen látszik, hogy ismét a szívét-lelkét beletette az egész csapat. Kétségtelenül úgy gondolom, hogy ez végre minden téren profi darab lett. Ha már így megemlítettem és fel is lehet tölteni, álljon is itt annak a drámának az első két, szerintem végtelenül zseniális perce.

A nézők ezúttal valóban számtalan remek, emlékezetes jelenettel gazdagodva búcsúzhatnak el a mozitól, tényleg mindenki feltöltődhet egy kicsit a látottak után. Persze furcsa is lenne, ha pont én nem élveznék egy ilyen (bizonyos szinten) nyitott könyvet, meg nem tudnék azonosulni olyan szereplőkkel, akik olyan problémákkal küzdenek, amelyek a generációm egy nem éppen elhanyagolható részét sújtják. Értem én, hogy a szerelmi és a párkapcsolati problémák kifejezetten olyan témák, amelyekről mindig is lehetett és lehetne írni, mesélni, de azért ez “kicsit” aktuálisabb annál; ez a produkció nem készülhetett volna el csak úgy, akármikor. Meg hát Renate Reinsve is az ember szívéhez nő. Pedig hát ő lenne talán a világ legrosszabb embere.

Mit imádtam még a filmben? Hát hogy repült az idő. Az elején, az első 5-15 percben még kicsit féltem, hogy mi ez a sok karakter itt hirtelen, hiszen még a főszereplőket sem igazán ismerem… Aztán reméltem, hogy azért lesz időnk levegőt is venni, és nem megy át valami szimpla darálásba az egész, de szerencsére tényleg mindenkinek és mindennek megvolt a maga oka és helye. Nincs egyébként hiány parázs párkapcsolati és kulturális vitákból, valamint elmélkedésekből, útkeresésekkel, önmarcangolásokkal, hogy aztán ezeken túl még akár napestig sorolhatnám, milyen sok mindent is érint a film. De van és volt rá ideje, mert kiváló ritmusú filmről van szó, amelyben nem fukarkodtak azért az érzéseknek teret és csodálatos, de hétköznapi helyszíneket sem adni. Én is vergődtem már kétségek között, én is lézengtem pirkadatkor csak úgy a városban, az utcákon, egymagamban. Ahogyan sokan mások is. Ez a film nekik, róluk szól elsősorban. Ez a film a modern világról mesél. A fejlődés áráról. A szerelem kihívásairól. A továbblépésről és a választásról. Az életről magáról.

10/10

Babyteeth [ Amíg tart a nyár ] – 2019

Shannon Murphy első, egész estés rendezése meglepően erős darab, témáját tekintve pedig nehezebbet talán nem is választhatott volna kezdésnek, hiszen egy súlyosan beteg lány történetét meséli el ebben a két órában. Láttunk már ilyet nem? Biztos, de nem ilyet és nem így.

Nem egyszerű film egyébként, nem könnyű teljes odaadással szeretni. Ezt majd most szépen kifejtem, mert körülbelül egy hete láttam, és ahogy most szombat hajnalban fogalmazódnak meg bennem a gondolatok, magától értetődő, hogy az egyik legfőbb “hátránya” a film egyik legnagyobb erénye is, akármilyen ellentmondásos is. Oké, oké, de miről van szó? Hát arról, hogy a film hangulatilag csapongó. Igen, ez lehet sokatok számára nem feltétlen negatívum, de én kifejezetten nem szeretem, amikor valami nem túl következetesen képvisel egy irányt, egy stílusjegyet, de mondhatnám úgy is, hogy egyfajta hangulatot; példának okáért egy sötét krimiben ne kezdjenek el 10 percenként poénkodni, illetve oda nem illő párbeszédeket, jeleneteket írni adott esetben csak azért, hogy egy poénnal vagy más agymenéssel kitöltsék és feldobják a kissé ellaposodott cselekményt. Itt viszont a központi téma ugye elég lehúzós már maga is, és ebből adódóan szerintem joggal szét lehetne szedni a filmet, ha nem mutatná be a különböző állomásait Milla útkeresésének.

Sokszor leírom, hogy a színészek parádésak, de hát itt tényleg mindenki remekel. Ez szinte unalmasnak hathat tőlem, de mit tegyek ha így érzem, és egyébként is nyilván minden filmről, sorozatról itt sem értekezem; nem szeretnék középszerű filmeket – időt nem sajnálva –, rendszeres jelleggel kivesézni a blogon. Gondolom érthető, mert hát úgy vagyok vele, hogy aki esetleg erre téved, az elsősorban arra kíváncsi, hogy mi tetszett, mi fogott meg az elmúlt időszakban, nem arra, hogy mire legyintek csak…

Hát ez a film viszont nem nagyon ereszt. Az első felében annyira nem volt erős, aztán egyre jobban azonosultam a karakterekkel, egyre fókuszáltabban hangolódtam rá a helyzetre, szóval idővel bizony beért a készítők minden törekvése. A Milla-t alakító Eliza Scanlen lehengerlő, aranyos, cuki kis lázadó, egy igazi elveszett teremtés, aki tökéletesen hozza a hullámvölgyeken átbukdácsoló tinit. De felsorolhatnám akár az összes mellékszereplőt is, tényleg remek mindenki. Sőt, komolyan mondom, Ben Mendelsohn, az apa szerepében igen visszafogott, de rendkívül sokatmondó arcjátéka már önmagában megérte a mozijegy árát. Nem túlzok, valóban nagyon szerettem; nem láttam minden filmjét, hiszen bizonyos témák engem eléggé hidegen hagynak (vagy csak időm nem volt rá), de amelyben láttam, azokban konkrétan tényleg világbajnok a figura, legyen szó akár a Bloodline-ról, akár az Animal Kingdom-ról.

Ugye megint sokat beszélek általánosságokról és még felszínesen sem kapargatom, hogy miről szól nagy vonalakban maga a film. Hát képzeljétek el; család, betegség, küzdelem, megfelelés, meg ami csak jöhet. És akkor ezt tudjuk is le ennyivel.

Az írás végét – mindentől független – itt és most eléggé gyorsan lecsapnám; az utolsó képsorok, arcok, zenék, meg úgy cakumpakk’ ez a befejezés bizonyára sokáig velem fog maradni. Valahogy biztos lehetett volna még jobb a film, de nem tudom, hogyan nyújthatott volna úgy egyébként ehhez hasonlóan hiteles képet – egy ilyen erős tablót illetően. A pontszám ennyi, nem túl magas, nem is kevés. Érzek egy kis késztetést arra vonatkozóan, hogy fentebb pontozzam kicsit, de ezzel szerintem kivárok a második megtekintésig. Mert arra kétségtelen, hogy időt fogok szakítani.

The Big Sick [ Rögtönzött szerelem ] – 2017

Szeretem a klassz romantikus történeteket. Oké, igazából mindenféle műfajú produkciót kedvelek, csak érjen el egy bizonyos szintet. De hát ezzel meg ki nem van így… Szóval kezdjük elölről. Kezdhetném azzal, hogy lehet engem azért vonzanak be ezek a filmek, mert nem nagyon van magánéletem, aztán tök jól esik elmerülni az ilyen hétköznapi “problémákban”, mint a szerelem. Mármint nyilván nem szeretnék és akarnék folyamatosan akcióorgiákat látni, még akkor sem, ha mondjuk mind felettébb okos sztorival is rendelkezne.

A The Big Sick azonban nem csak attól különleges, hogy kategóriáján túlmutatóan emészthető, hanem tényleg parádés. Olvastam, hogy valaki szerint túl hosszú. Ezen véleményeket óriási baklövésnek gondolom, mert iszonyat jó a tempója; nagyon jót tesz neki, hogy a drámai, a humoros és a romantikus részekkel nem kell kapkodni, szépen átvezetődnek, mindenféle erőltetettség nélkül ki lehet bontani bizonyos szálakat, rá lehet fókuszálni különböző karakterekre. De milyen karakterekre! Nekem már a film első percei is tetszettek, imádom az ilyen – akár csak apróbb – betekintéseket bizonyos közösségek életébe, és akkor hol vagyunk még a fő száltól…

Szerintem végtelenül nem tipikus alkotásról van szó, hiszen nem csupán az általánosnak mondható két központi karakterről szól az egész, hanem az őket körülölelő családtagokról, baráti társaságokról; a hozzájuk fűződő kapcsolatukról. Imádom a film majdnem minden egyes pillanatát; amikor nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy kellene, én is morcosabb vagyok, mindezek mellett simán végigszorítom értük ezt a két órát, és hát akárhogy is szeretném csűrni-csavarni; úgy szerethető az egész ahogy van. Komolyan; jelentkezzen aki a megtekintése után tud mondani egy olyan karaktert, akivel valamilyen szinten nem tudott rokonszenvezni. A párbeszédek egyébként ugyancsak zseniálisak, mármint hiába végtelenül egyszerűek általában, de pont ettől működnek, ettől hitelesek, és ne felejtsük el azt sem, hogy ott vannak még a kínosabb, (vagy) humorosabb részek, amelyek szintén nem tolakodóak vagy túlzóak, hanem valóban szerves részét képezik a filmnek.

Zoe Kazan pedig szerintem még sokra viheti. Emily után játszott a Coen tesók netflixes munkájában, valamint David Simon új sorozatában is. Ilyen rövid idő alatt ilyen remek írókkal és rendezőkkel együtt dolgozni, hát nem semmi. És még mennyi minden összejöhet neki a jövőben… Kumail Nanjiani-t pedig leginkább a Silicon Valley c. sorozatból ismerem, nem mondanám, hogy hatalmas kedvencem lenne színészként, de ugye nem is nagyon ismerem a munkásságát, ettől persze itt tetszett amit láttam, abszolút jól hozza ezt a kissé esetlen és félszeg fiatalembert. Azt tudtátok ugye, hogy itt elvileg ő saját magát alakította?

Szerintem ez a film sokkal több annál, mint aminek első nézésre tűnik. Úgy fogalmaz és mesél a kapcsolatokról, a kommunikáció fontosságáról, arról, hogy… Igen, ide most képzeljetek egy felsorolást. De nem, csak azért sem fogom leírni, körülírni az eseményeit – még ilyen utalások formájában sem. Nem tudom mikor láttam utoljára ilyen feelgood mozgóképet, mármint olyat, amely ilyen könnyedén hozzám nőtt és második megtekintésre sem veszített semmit az erejéből. 2017 egyik legjobb filmje és mellesleg tényleg az évtized romantikus dramedyje. Olyannyira, amelyet bár első megtekintésre is irtó mód kedveltem, de a gyarló énem már csak azért is csupán 9/10-et adott rá, mert hát – szégyen vagy nem szégyen, de – katartikus élmény-vadász volnék, mint a legtöbb hasonló hobbival foglalkozó egyén, de most, “érettebb fejjel”, második nézés után bátrabban oda merek szúrni pontszámmal is: ha ez pl. a Chicago Sun Times, a The Washington Post, The Wall Street Journal és mondjuk a The New York Times szerint 100%, akkor mit érezzem én feszélyezve magam, amikor így felmagasztalom ezt a címet…

Mondhatnám azt is, hogy tökéletes első randi-film, de ez szinte lekezelő címkézése lenne ennek a két órának. Ha meg a másik félnek mégsem működne ez úgy, mint nekünk, legalább hamar kibukna, hogy lehet jobb lenne tovább állnunk…