komédia

Babyteeth [ Amíg tart a nyár ] – 2019

Shannon Murphy első, egész estés rendezése meglepően erős darab, témáját tekintve pedig nehezebbet talán nem is választhatott volna kezdésnek, hiszen egy súlyosan beteg lány történetét meséli el ebben a két órában. Láttunk már ilyet nem? Biztos, de nem ilyet és nem így.

Nem egyszerű film egyébként, nem könnyű teljes odaadással szeretni. Ezt majd most szépen kifejtem, mert körülbelül egy hete láttam, és ahogy most szombat hajnalban fogalmazódnak meg bennem a gondolatok, magától értetődő, hogy az egyik legfőbb “hátránya” a film egyik legnagyobb erénye is, akármilyen ellentmondásos is. Oké, oké, de miről van szó? Hát arról, hogy a film hangulatilag csapongó. Igen, ez lehet sokatok számára nem feltétlen negatívum, de én kifejezetten nem szeretem, amikor valami nem túl következetesen képvisel egy irányt, egy stílusjegyet, de mondhatnám úgy is, hogy egyfajta hangulatot; példának okáért egy sötét krimiben ne kezdjenek el 10 percenként poénkodni, illetve oda nem illő párbeszédeket, jeleneteket írni adott esetben csak azért, hogy egy poénnal vagy más agymenéssel kitöltsék és feldobják a kissé ellaposodott cselekményt. Itt viszont a központi téma ugye elég lehúzós már maga is, és ebből adódóan szerintem joggal szét lehetne szedni a filmet, ha nem mutatná be a különböző állomásait Milla útkeresésének.

Sokszor leírom, hogy a színészek parádésak, de hát itt tényleg mindenki remekel. Ez szinte unalmasnak hathat tőlem, de mit tegyek ha így érzem, és egyébként is nyilván minden filmről, sorozatról itt sem értekezem; nem szeretnék középszerű filmeket – időt nem sajnálva –, rendszeres jelleggel kivesézni a blogon. Gondolom érthető, mert hát úgy vagyok vele, hogy aki esetleg erre téved, az elsősorban arra kíváncsi, hogy mi tetszett, mi fogott meg az elmúlt időszakban, nem arra, hogy mire legyintek csak…

Hát ez a film viszont nem nagyon ereszt. Az első felében annyira nem volt erős, aztán egyre jobban azonosultam a karakterekkel, egyre fókuszáltabban hangolódtam rá a helyzetre, szóval idővel bizony beért a készítők minden törekvése. A Milla-t alakító Eliza Scanlen lehengerlő, aranyos, cuki kis lázadó, egy igazi elveszett teremtés, aki tökéletesen hozza a hullámvölgyeken átbukdácsoló tinit. De felsorolhatnám akár az összes mellékszereplőt is, tényleg remek mindenki. Sőt, komolyan mondom, Ben Mendelsohn, az apa szerepében igen visszafogott, de rendkívül sokatmondó arcjátéka már önmagában megérte a mozijegy árát. Nem túlzok, valóban nagyon szerettem; nem láttam minden filmjét, hiszen bizonyos témák engem eléggé hidegen hagynak (vagy csak időm nem volt rá), de amelyben láttam, azokban konkrétan tényleg világbajnok a figura, legyen szó akár a Bloodline-ról, akár az Animal Kingdom-ról.

Ugye megint sokat beszélek általánosságokról és még felszínesen sem kapargatom, hogy miről szól nagy vonalakban maga a film. Hát képzeljétek el; család, betegség, küzdelem, megfelelés, meg ami csak jöhet. És akkor ezt tudjuk is le ennyivel.

Az írás végét – mindentől független – itt és most eléggé gyorsan lecsapnám; az utolsó képsorok, arcok, zenék, meg úgy cakumpakk’ ez a befejezés bizonyára sokáig velem fog maradni. Valahogy biztos lehetett volna még jobb a film, de nem tudom, hogyan nyújthatott volna úgy egyébként ehhez hasonlóan hiteles képet – egy ilyen erős tablót illetően. A pontszám ennyi, nem túl magas, nem is kevés. Érzek egy kis késztetést arra vonatkozóan, hogy fentebb pontozzam kicsit, de ezzel szerintem kivárok a második megtekintésig. Mert arra kétségtelen, hogy időt fogok szakítani.

The Big Sick [ Rögtönzött szerelem ] – 2017

Szeretem a klassz romantikus történeteket. Oké, igazából mindenféle műfajú produkciót kedvelek, csak érjen el egy bizonyos szintet. De hát ezzel meg ki nem van így… Szóval kezdjük elölről. Kezdhetném azzal, hogy lehet engem azért vonzanak be ezek a filmek, mert nem nagyon van magánéletem, aztán tök jól esik elmerülni az ilyen hétköznapi “problémákban”, mint a szerelem. Mármint nyilván nem szeretnék és akarnék folyamatosan akcióorgiákat látni, még akkor sem, ha mondjuk mind felettébb okos sztorival is rendelkezne.

A The Big Sick azonban nem csak attól különleges, hogy kategóriáján túlmutatóan emészthető, hanem tényleg parádés. Olvastam, hogy valaki szerint túl hosszú. Ezen véleményeket óriási baklövésnek gondolom, mert iszonyat jó a tempója; nagyon jót tesz neki, hogy a drámai, a humoros és a romantikus részekkel nem kell kapkodni, szépen átvezetődnek, mindenféle erőltetettség nélkül ki lehet bontani bizonyos szálakat, rá lehet fókuszálni különböző karakterekre. De milyen karakterekre! Nekem már a film első percei is tetszettek, imádom az ilyen – akár csak apróbb – betekintéseket bizonyos közösségek életébe, és akkor hol vagyunk még a fő száltól…

Szerintem végtelenül nem tipikus alkotásról van szó, hiszen nem csupán az általánosnak mondható két központi karakterről szól az egész, hanem az őket körülölelő családtagokról, baráti társaságokról; a hozzájuk fűződő kapcsolatukról. Imádom a film majdnem minden egyes pillanatát; amikor nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy kellene, én is morcosabb vagyok, mindezek mellett simán végigszorítom értük ezt a két órát, és hát akárhogy is szeretném csűrni-csavarni; úgy szerethető az egész ahogy van. Komolyan; jelentkezzen aki a megtekintése után tud mondani egy olyan karaktert, akivel valamilyen szinten nem tudott rokonszenvezni. A párbeszédek egyébként ugyancsak zseniálisak, mármint hiába végtelenül egyszerűek általában, de pont ettől működnek, ettől hitelesek, és ne felejtsük el azt sem, hogy ott vannak még a kínosabb, (vagy) humorosabb részek, amelyek szintén nem tolakodóak vagy túlzóak, hanem valóban szerves részét képezik a filmnek.

Zoe Kazan pedig szerintem még sokra viheti. Emily után játszott a Coen tesók netflixes munkájában, valamint David Simon új sorozatában is. Ilyen rövid idő alatt ilyen remek írókkal és rendezőkkel együtt dolgozni, hát nem semmi. És még mennyi minden összejöhet neki a jövőben… Kumail Nanjiani-t pedig leginkább a Silicon Valley c. sorozatból ismerem, nem mondanám, hogy hatalmas kedvencem lenne színészként, de ugye nem is nagyon ismerem a munkásságát, ettől persze itt tetszett amit láttam, abszolút jól hozza ezt a kissé esetlen és félszeg fiatalembert. Azt tudtátok ugye, hogy itt elvileg ő saját magát alakította?

Szerintem ez a film sokkal több annál, mint aminek első nézésre tűnik. Úgy fogalmaz és mesél a kapcsolatokról, a kommunikáció fontosságáról, arról, hogy… Igen, ide most képzeljetek egy felsorolást. De nem, csak azért sem fogom leírni, körülírni az eseményeit – még ilyen utalások formájában sem. Nem tudom mikor láttam utoljára ilyen feelgood mozgóképet, mármint olyat, amely ilyen könnyedén hozzám nőtt és második megtekintésre sem veszített semmit az erejéből. 2017 egyik legjobb filmje és mellesleg tényleg az évtized romantikus dramedyje. Olyannyira, amelyet bár első megtekintésre is irtó mód kedveltem, de a gyarló énem már csak azért is csupán 9/10-et adott rá, mert hát – szégyen vagy nem szégyen, de – katartikus élmény-vadász volnék, mint a legtöbb hasonló hobbival foglalkozó egyén, de most, “érettebb fejjel”, második nézés után bátrabban oda merek szúrni pontszámmal is: ha ez pl. a Chicago Sun Times, a The Washington Post, The Wall Street Journal és mondjuk a The New York Times szerint 100%, akkor mit érezzem én feszélyezve magam, amikor így felmagasztalom ezt a címet…

Mondhatnám azt is, hogy tökéletes első randi-film, de ez szinte lekezelő címkézése lenne ennek a két órának. Ha meg a másik félnek mégsem működne ez úgy, mint nekünk, legalább hamar kibukna, hogy lehet jobb lenne tovább állnunk…