Címke család

Kes – 1969

Ken Loach nem véletlen körülrajongott rendező bizonyos körökben. Talán népszerűbb is most, mint valaha volt. Következetes, folyamatosan hű az elveihez, és közben kérlelhetetlen profizmussal szállít jobbnál jobb filmeket. 80 év feletti kora ellenére megrendezte a Sorry We Missed You [ Sajnáljuk, hogy nem találjuk otthon ] címet viselő mozgóképet, amelyet aztán itt a vetítőteremben is nagyon szép szavakkal illettünk.

Hogy mi is a titka az úrnak, arról már sok helyen lehetett olvasni, és nyilván elég nehéz elkerülni, hogy akár filmrajongóként, akár mezei hírolvasóként ne találkozzon az ember a rendező úr nevével. De hogy aztán mennyire siklanak át az emberek a filmjein, illetve mennyire nem mozgatja meg őket az, amit vászonra visz, az már persze felvet bizonyos kérdéseket. A legutolsó, előbb említett alkotása pl. mindössze 23 ezer értékeléssel áll IMDb-n, pedig a nézők és a kritikusok is szerették. Vajon miért csak ennyi az annyi?

Hát ennek részben általában maga a témaválasztás az oka. Ken Loach mai napig önmagát adja filmjeiben. Kiáll bizonyos értékek mellett, tartalmilag és érzelmileg is megfigyelhető munkáiban egyfajta kritikus baloldali gondolkozás. Ő a kis emberek mellett áll; az ő kezüket fogja, értük, velük küzd és harcol. Ilyen szinten máris érthető, miért nehéz aztán – bizonyos szinten – ebből széles körben nagyon nézett, és a közbeszéd tárgyát övező produkciókat készíteni. Kit érdekel és egyébként is kinek van ideje arra, hogy azt nézze, hogy mások is mennyit szenvednek a hétköznapi élet ügyes-bajos dolgaival? Nála a megélhetés nehézségei, a munkáltatónak való kiszolgáltatottság, valamint a rendszer igazságtalansága, és a jövőképbe vetett hit törékenysége egyaránt rendszeresen előkerülő témák.

És hogy mennyire hiteles ezeket viszont látni és hallani – egy sikeres rendező kezének és elméjének nyomán? Hát Ken Loach ezen a téren sem szórakozik: filmjeiben rendszeresen alig ismert, nem egyszer ismeretlen, sokszor fél vagy teljesen amatőr színészekkel dolgozik, és bár ezek mind a hagyományos értelemben véve megrendezett alkotások, a jeleneteket nem véletlen hatja át annyira az életszerűség, már szinte a valóság illúziója. A párbeszédek bár gyakran improvizáltnak tűnnek, ez azért nem teljesen fedi a valóságot. A megfelelő élmény eléréséhez a színészeinek gyakran nem írja le, hogy ki és hogyan fog reagálni egy adott helyzetben, erre aztán kénytelenek úgymond ott helyben, élesben reagálni. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy bizony ezen színészeket gyakran úgy választja ki, hogy az adott karakter munkaköre és élethelyzete ne legyen éppenséggel ismeretlen a számukra. Maximalista hozzáállás nem? És valamilyen szinten üdvözlendő is; mármint lehetőséget adni eddig be nem futott színészeknek…

De most térjünk át a Kes című filmjére, mellyel 1969-ben tulajdonképpen befutott és amely igazán beindította filmes pályáját. A központi szerepben egy fiú áll, aki bár látszólag teljesen átlagosnak mondható, valamiért (majd meglátjátok miért) mindig is kisebb fajta különcként kezelik az osztálytársai, és hát otthon sem éppen olyan nagyszerű és mókás a helyzet… Mit tehet egy ilyen srác ilyenkor? Keres magának egy elfoglaltságot, amelyben aztán elmerülhet – akár látszólag a világ összes problémája elől.

A Kes bizonyos elemeiben totál hétköznapi, egyszerű film. Nézzük-nézzük, de igazából nem tudjuk, hova fog vezetni mindaz amit láthatunk. Lassan csordogálnak az események, és bár körvonalazódik bizonyos mértékben, hogy mettől meddig is tarthat a film, ebben azért sosem lehetünk teljesen biztosak. A Kes sok mindent érint. Itt is visszaköszönnek a már korábban taglalt, a társadalmat szinte egészében érintő problémák. Ezek kimondása, bemutatása persze önmagában nem nagy szenzáció – pláne ma már –, de az ahogyan Ken Loach játszik a karaktereivel, az már egy fokkal érdekesebb.

Még soha nem láttam ezt a filmet, és szerintem egyébként is óriási hiányosságaim vannak a 60-as és 70-es évek filmes bemutatóit illetően, de ez a film tetszett. És úgy gondolom, hogy gyerekként is szerettem volna, ami azért már jelzésértékű. Bizonyos jelenetei annyira könnyedek és szórakoztatóak, hogy – ahogyan a karakterekkel –, úgy talán velünk is elfeledteti a valahol szomorú valóságot. Én nagyon jól szórakoztam a focis jelent alatt is, de valahogy feelgood élmény volt összességében az egész. A képek meg, nos azok szerintem sokszor szenzációsak voltak. Némelyik tényleg egészen varázslatos.

Igen, nyers film a Kes. Nem kell benne a felvázolt problémákra és kérdésekre megoldások csíráját sem keresni. A brit rendező mélyen gyökeredző problémákat mutat be úgy, hogy csak a felszínt láttatja velünk. De azt a felszínt, azt a fajta kendőzetlen valóságot, amelyben sokunk szinte valóban napról napra, jobb esetben hétről hétre él…

Hogy miért csak erős 8-as? Magam sem tudom. Valami nekem még hiányzott belőle… Hiába érzem azt, hogy tényleg minden apróság benne volt – már amitől működhet és igazán hathat egy film –, de valami hiányérzetem akkor is van. Vagy csak szimplán a sztorit nem tartom olyan erősnek. Nem vagyok benne biztos. De hát ilyen ez a hobbi… Ettől független megértem, ha valaki unalmasnak tartja majd, ahogyan azt is látom és tudom, hogy rengetegen a legnagyobb kedvenceik közé sorolják. Idővel lehet én is jobban fogom majd értékelni.

8.2/10

Whisper of the Heart [ A könyvek hercege ] – 1995

Hayao Miyazaki írása nyomán Yoshifumi Kondō által rendezett, 1995-ben bemutatott filmmel régóta kacérkodtam. Aztán valahogy mindig eltoltam magamtól. Kicsit féltem tőle. Részben a film plakátjának túlontúl fantasy beütésre hajazó mivoltra riasztott el, részben meg mert valami átlagos, kiszámíthatóan bájos, aranyos, szinte már giccsbe fulladó, unalmas családi kalandfilmként gondoltam rá, és hát emiatt sokáig nem vett rá a lélek… Egészen eddig. Néhány napja azonban két apróság meggyőzött arról, hogy ezt nekem márpedig gyorsan látnom kellene.

Az egyik az egy twitteren felbukkanó kép volt. A másik pedig az a Netfliixes, meglehetősen tömör, de belőlem azonnal egyre fokozottabb érdeklődést kiváltó, és az arcomra rögvest mosolyt csaló leírás volt, amely így hangzott:

“Amikor egy iskolás lány megtudja, hogy minden könyvét ugyanaz a személy kölcsönözte ki előtte a könyvtárból, elindul felkutatni az illetőt.”

Nem is húztam sokáig az időt, gondoltam próba szerencse… Ezt követően viszont – ahogy teltek-múltak a percek – úgy tetszett egyre jobban és jobban. Pedig ezer helyen elbukhatott volna. Hiszen hát belecsempésztek egy kimondottan zenés részt, és bizony néhány fantasy elemet is felhasználtak benne. Mindezekeken túl ezt még képesek voltak megfejelni egy kövér cicával is. Macskás vagyok – szó se róla –, de hát mennyi esélye volt, hogy ne legyen sok nekem ez az egész? Aztán most ott tartok, hogy úgy pötyögök itt, mintha muszáj volna.

A Whisper of the Heart az álmok meséje. A fiatalság, az iskolás évek és az első szerelem megidézésének remekbeszabott története. Egy egyszerű, szívmelengető, és meglepően földhözragadt mozgókép az emberi lélekről, a vágyakozásról és bizonyos dolgok iránti odaadó rajongásról. És mindezt olyan könnyedén tálalva kapjuk meg, hogy tényleg jószerével elrepül ez a majd két óra.

Nem csupán arról van szó, hogy megmutatják, milyen is volt talán fiatalnak lenni, hanem kvázi kimondják: “az energia nem vész el, csak átalakul”. Oké, nem így, ebben a formában és ilyen konkrétan, de aki megnézi ezt a kis csodát, az érteni fogja, hogy miért is jutott ez az eszembe.

Tényleg nagyon szerettem. Élveztem. Mosolyogtam. Olykor velük együtt nevetgéltem, majd aztán szomorkodtam. Elragadó, végtelenül kedves, szórakoztató és megható film ez, amely már-már talán tüneményesen naív is, de hát ez ennek az egésznek a lényege. És akkor még nem is lelkendeztem a zseniálisan eltalált képekről, valamint a ragyogó hangulatról, amelyek összessége okán garantáltan nagyon sokszor előveszem még. Akinek jó feliratosan is, az a Netflixen megtalálja – a szinkronos verzióért viszont máshova kell fáradni.

9.5/10