Február 9-én megjelent az abriction új korongja. Nekem meg fülig ért a szám. Olyan izgatott voltam, mint lemez miatt már nagyon-nagyon rég.

Hogy miért? Először is azért, mert semmit nem tudtam a hanganyagról. Nem előzte meg a megjelenést sem egy single, sem egy klip, szóval tényleg semmi. A Bandcamp jelzett, én meg alig vártam, hogy letudjam az esti csapatépítőt, és legalább megízlelhessen az első néhány tételét ennek a 81 perces dalcsokornak. (Még mielőtt másnap, az indiai étteremben elfogyasztott vacsora után, szombat hajnalban, bár kissé kialvatlanul, de ismét beestem a munkába…)

Oké, de mire fel ez a nagy lelkesedés? Hát mert pl. egyenesen imádtam a Sandessel való kollaborációt. Hogy mennyire, arról itt írtam korábban. Ez egy 2023-as album volt, melyet követően aztán még ugyanazon évben követett egy abriction lemez, amely az Interstates címet viselte magán. Mi sem mutathatná meg jobban, hogy mennyire odáig voltam azért is, mint az a tény, hogy ezt a tavalyi, 83 perces LP-t rengetegszer meghallgattam már. Hogy egészen pontos legyek, összesen eddig 1553 alkalommal játszottam le a rajta található szerzeményeket. 😅

Ezek után aztán képtelenségnek véltem, hogy 2024-ben is jelentkezik a hölgy egy anyaggal, de hát így lett. És bár kicsit tartottam a stíluskavalkádja arányainak esetleges felborulásától, de már az első három tétel után tudtam, hogy ez egy új, mindennél nagyobb, mindent elsöprő, és soha el nem múló, igaz szerelem lesz.

Az abriction új korongja ott folytatja, ahol a korábbi befejezte. Hol black metálosan kemény, hol pedig már elringatóan kellemes és lágy – elektronikával is felkavart –, álmodozós pop dalokkal próbál magához édesgetni. Van amikor egy tételen belül is megkapunk mindenféle jóságot. És az a legfurcsább az egészben, hogy ez mennyire működik. Oké, a mai modern világban már szinte mindent szabad és lehet, de pontosan ezen okból kifolyólag roppant könnyű átesni a ló túloldalára.

Itt pedig szerencsére távolról sem ez a helyzet. A Banshee olyan, mint maga az élet. Ha kell, akkor végtelenül szelíden mosolyogva felkérnek benne egy meseszép, álomszerűen valószerűtlen lassúzásra, ha kell, akkor viszont a fejemre koppintanak, szinte már szétcincálnak; kaotikus, lüktetően nyers hangjegyek képében rángatnak ki a hétköznapi, szürke valóságba. Vagy csak rámcsapják éppen az ajtót, és bedeszkázzák az összes kijáratot…

Előfordult, hogy már majdnem mintha diszkóban éreztem volna magam, hogy aztán két pillanattal később a hol dream popos, hol pedig post-rockos – rózsaszirmokkal kiékelt – varázslatának hatásától fűtve, bódultan álmodozzak valami olyanról, amelyről talán még csak álmodoznom sem lenne szabad.

Ennélfogva pedig ebben a lemezben minden benne van, amiért szeretek zenét hallgatni. A megszámolhatatlan ötlet és kivételes kreativitás mellett ami pedig a legfontosabb: érzések és impulzusok végeláthatatlan, de mégis valahol megnyugtatóan, gyengéden cirógató, koherens egésze vehet majd le bennünket a lábunkról. És ennek a nagyfokú kísértésnek – azaz ennek a lehetetlen keringőnek – még talán engedi sem kell nagyon… (Hiszen valamikor szinte már követeljük a következő lépést, illetve ez esetben hangjegyet…)

Ennyire bátor és progresszív, mindeközben mégis babusgatóan lélekmelengető utazásban bizony nem sokszor lehet része az embernek. Az abraction nem csupán egyfajta ígéret egy csodás légyottra. A kezedbe ellenállhatatlanul simuló aprócska ujjak megszeppent remegése egy egészen más dimenzió kapuját hordozza magában. Nem kérdez, nem várat, és hát nem is fél tőled. Egyszerűen csak tudja, hogy van, amikor bizony minden lehetséges. Bár tudod, hogy a ráncaink az életben meghozott – akárcsak legapróbb – döntéseink rajzolatának fizikai kivetülései, de tisztában vagy azzal is, hogy van amikor valamivel egyszerűen nem tudsz mit kezdeni. Részben mert maga alá gyűr, megszédít. Másrészt meg mert néha annyira jó csak utasnak lenni, és engedni az árnak…

Ha bizonyos pillanataiban szomorúsággal, dühvel vagy épp csalódással is töltenek el egyes dallamok, akkor sincs semmi vész, mert két lépéssel odébb már azt suttogja a füledbe kedvesen kacarászva, hogy most bizony márpedig tánci-tánci lesz. 😅 Már látom magam ahogy a konyhában, esetleg pont zuhanyzáskor erre a lemezre ringatom a hátsó – sokak szerint szebbik – felemet. 😄

Vannak lehúzósabb, súlyosabb, sokkal vidámabb, romantikusabb és így nyilván karakteresebb lemezek is a világon. De elképesztően kevés képes visszaadni azt az érzelmi kavalkádot, amelyet ez a monumentális korong a magáénak tudhat.

Tegnap munka után valamelyik váltós műszakos karbantartó kollégám – a köszönés után – érdekesen nézett rám. Aztán rákérdeztem, hogy mire fel ez a tekintet. Azt mondta, hogy „olyan furcsa” vagyok. 😅 Biztos a fodrász miatt, hiszen két napja megnyírt, de egyébként veszett mód örülök ennek a lemeznek. Aztán szerintem ez látszik is rajtam. Valahogy könnyebb vele minden. Csodás lesz erre elaludni. És még levegőt is jobb venni így, hogy tudom, ott van nekem – amikor csak akarom.

Szerintem ezzel bizony az év lemeze is megvan. Sosem lehet tudni persze, de azért ennyi év, és ilyen sok zene meghallgatásával a hátam mögött nem a levegőbe beszélek. Persze kijöhet az új The Cure LP, és hát ugye elmondhatatlanul várom a Flower Face vagy éppen Ellis új anyagát is. De nehéz dolguk lesz, ha le szeretnék taszítani ezt a trónról.

Ha vannak dolgok, amelyek sebtapaszként funkcionálhatnak az életben, akkor a Banshee egyenesen a csügeddt, megfáradt lélek fenséges oázisa. Egy olyan kéz, amelybe nem óckodsz kapaszkodni – bármerre is vezet majd téged.

Hogy ebből a 12 dalból mit emelnék ki? Nehéz, nagyon nehéz döntés. De legyen itt néhány. A 8. tétel (Where Roses Once Bloomed) egy szívszorítóan fájdalmas kis dal, amely áthatolhatatlan, szürkés köd képében egyenesen mindent és mindenkit beborító csalódottsággal és lemondással hangol át bennünket. (YouTube link)

Amikor aztán a 12. számhoz értem, azt hittem már hallottam mindent. Erre jött a Carried. Az én állam meg leesett… (Azóta is keresem.) Ennyire elringató lágysággal meghintett, ilyen magasságokba szökő éteri énekkel tényleg nagyon ritkán találkozik az ember. Nem is kérdés, hogy az egyik legtüneményesebb szerzemény, amellyel valaha találkoztam. Ezen elkápráztató hangok aztán reményeim szerint sokszor fognak majd egy valóban mesés álomvilágba kísérni. (YouTube link)

A végére pedig legyen valami pörgősebb dal is. A többit pedig rátok bízom. A No One Cares kellemes, már talán mondhatnám, hogy megtévesztő lágysággal indít, hogy aztán annyi mindent a hallójáratainkba zúdítson… A legszebb talán az az egészben, amikor az 1. perc 29. másodpercében jön az a csodálatos ének, majd annak hátterében egyre pontosabban hallhatjuk a gitárok karistolósabb aláfestését. Ezek után aztán a fókusz inkább egy metálosabb irányba tolódik el. És kicsit ugyanez visszafelé. Az is egészen fülkápráztató, ahogy a dallamos, már-már angyali ének mögött a sokkal nyersebb hangok is szerephez jutnak, de úgy, hogy nem elvesznek a másikból, hanem kiegészítik egymást. Annyira meseszép… (YouTube link)

De most térjünk kicsit vissza ahhoz a munkához, amit ez a hölgy beletesz ebbe a kis projektbe. Elképesztő energiák, művészi ambíciók mozgathatják. Az önkifejezés ilyen fokú meglétére nem lehet mást tenni, mint csettinteni egy nagyot. Példát lehetne róla venni. Nem csak azért, mert ilyen hatékonyan dolgozik, hanem mert nem klipekkel, nem a külsejével akarja eladni magát. Nem csak a testét, esetleges csinos alakját, vagány öltözékét és stílusát nem használja fel a népszerűségének növelése érdekében, hanem még az arcát sem igazán. Pedig biztosan pokolian gyönyörűséges nőről van szó. 😅 Mennyi influenszer, zenész, színész vagy celeb teszi ki a melleit, jár lenge ruhákban akkor is, amikor nagyon nincs szezonja, esetleg hivalkodik a testi adottságaival a közösségi médiában is, stb… Talán pont azért, mert nincs más, amit megmutathatnának magukból. Nincs semmi érdekes, amit elmesélhetnének…

Ez a fajta visszafogottság persze marketinges szempontból lehet nem a legjobb döntés, de így legalább itt biztosan nincs semmi pózerkedés. Csak meghökkentően mély érzések, valamint a zene iránti végtelennek tetsző, megkérdőjelezhetetlen rajongás.

10/10