Címke 10/10 – zene

Ethel Cain: Preacher’s Daughter – 2022

Eltelt egy hét a lemeze megjelenése óta, én meg azóta is szinte csak ezt hallgatom. Felkelés után, napközben és lefekvéskor is. Mi a titka? Nem tudom. A sound, az atmoszféra, Hayden Silas Anhedönia énekeső-dalszerző hangja? Az, hogy nem fél hosszú dalokat írni? Hogy nem tart attól, mi lesz, ha egy 75 perces, általában bőven inkább melankolikus, olykor szinte depresszív, szenvedélyes és nyugtalanító hanganyaggal örvendezteti meg a hallgatókat már legelső alkalommal? Tényleg nem igazán tudom. De megcsinálta.

A bátorság, merészség azért persze önmagában borzasztóan kevés. Emlékszem, hogy vártam ezt a lemezt. Megjelenés előtt egy-két nappal is még csak azt lehetett tudni, hogy jön és jön, a dalok címei is nyilvánosak lettek, leszámítva azok (és így természetesen a lemez) hosszát (is). Aztán csak kiderült minden, én meg kerestem az állam. Tömény 75 percnyi atmoszférikus zene, amelyek többek közt magányról, a halálról, a vágyakozásról és szerelemről szólnak… Hát mi lesz itt… És igen, nem egy 20 dalos lemezről van szó, felesleges intermezzókkal. 13 szám mindössze, és akkor itt még nincs vége. Egyeseknek nem tetszett, hogy az A House in Nebraska c. tételt is ott tudhatjuk a lemezen, mert az igazából egy korábban már megjelent dal, és hivatalosan valóban nem volt az albumot felvezető kis-lemezdalok között. Én viszont nagyon örülök neki, hogy itt van, mert egy zseniális szerzemény, amelyet szerintem pont ezen okból kifolyólag (a megjelenést megelőzőn hónapokkal) eltüntettek minden streaming szolgáltatásról, egyedül csupán ugye ez az alábbi, remek videóklip volt folyamatosan elérhető.

Szóval ezek után az elvárások szinte az egeket verdeste, a lemez hossza adva van, az első dalok nagyon jól festenek. De milyen is összességében, és melyek a kedvenceim ugye… Hát az első jelző ami eszembe jut róla, az az, hogy szomorú. De valahol azért energikus is. És egyénként meglepően nem unalmas. Mármint nem önismétlő, nincsenek töltelékdalok, és bizony ha kell, akkor előkerülnek a gitárok is. És nem is akárhogyan szólnak azok sem. Az August Underground is mi már? Egy doom / gothic metál lemez első tételének is lazán elmenne. A korábban már említett A House in Nebraska végén is nagyon kellemes gitártémával találkozhatunk. A Gibson Girl popos kezdése is csalóka, 3:40-től bekeményítenek, de csak éppen annyira, hogy az még inkább csak hozzáadjon a dalhoz, ne pedig elvegyen belőle. És hát a Strangers, azaz a zárótétel második fele is felettébb dinamikus. Közben majdnem elfelejtettem, hogy a Ptolemaea milyen karcos tétel is. Nem kifejezetten a kedvencem, de ennek ellentmond az a tény, hogy kicsit olyan, minta egy nagyszerű Chelsea Wolfe szerzemény lenne. Maradjunk annyiban, hogy még többet kell ismerkednem vele.

Szóval melyek is azok amelyeket nagyon nehezen engedek el… Az American Teenager pop rockos dalként meglepően más tónusokkal bír, mint a lemez többi része, már azt is mondhatnám, hogy kicsit ki is lóg a sorból, de amikor először rákaptam a dalra, aznap több, mint 100x meghallgattam. Egészen lüktető, kellemes kis hallgatnivaló, és igen, lehet sok hasonló dal létezik, de engem azonnal megvettek kilóra; annyira jól eltalált dallamokkal, ritmussal és hangulattal operálnak benne. A harmadik tételről már nem is beszélek – hiszen kétszer már megemlítettem –; hidegrázósan jó, miközben persze mégis teljesen más. A Western Nights még lassabb szám. Már szinte unalmas is. De ahogy egyre többet találkozom vele, úgy varázsol el egyre inkább. Szerintem az egyik legalulértékeltebb a lemezen, lehet nagyon rá fogok kapni egyszer. A Hard Times meg szimplán gyönyörű. Dúdolós, éneklős, és hát igen, meglepetés; ettől sem feltétlen lesz vidámabb az ember.

A Sun Bleached Flies az elmúlt hét – érzésre – legtöbbet hallgatott tétele. Imádom. Minden hangját. Ahogyan elkezdődik. Ahogyan a háttérben meghúzódó dallamok és hangok szépen fokozatosan előtérbe kerülnek… Ahogyan elér a csúcspontjához, ahogyan lecseng… Közben meg teli van izgalmas ötletekkel, momentumokkal, és cseppet sem mellékes, hogy Hayden Silas Anhedönia itt aztán ki is élheti magát. Zseniális, tényleg zseniális minden pillanata.

Aki akar, utánanézhet a hölgy múltjának. A lényeg talán annyi lenne vele kapcsolatosan, hogy egy szigorú és elnyomó, floridai, déli baptista közösségben nevelkedett, majd 16 évesen melegként, később transz nőként nőtt fel… Nem is kell részleteznem szerintem nagyon, mindenki el tudja képzelni, hogy már ilyen fiatalon is volt mit éppenséggel feldolgoznia, és mint láthatjuk, van is ami inspirálhatta… Ő lehet ennek annyira nem örül(t), viszont én és a többi zenerajongó csak lelkendezhetünk ezért az anyagért. Neki valószínűleg erőt adott a művészetben és a zeneszerzésben való elmélyülés. Nekünk meg – ha éppen más nem is mindig, de – adjon ez a csodálatos és maga nemében talán megismételhetetlen nagylemez.

10/10

Cult of Luna: The Long Road North – 2022

Végre eljött a nagy nap, megjelent a Cult of Luna 12. – és már most lelövöm –, egyben legjobb, legszebb kiadványa is. Én aznap, február 11-én itthon is voltam szerencsémre, szóval ahogy elérhetővé vált a hanganyag, nyomtam is rá rögtön a lejátszás gombra, hogy aztán mint egy gyerek, csak vigyorogjak és vigyorogjak. Most is ezt hallgatom, ahogy vasárnap délután – még az éjszakás műszak előtt – próbálom magam és a gondolataimat összeszedni, de ez a hatás változatlanul fennáll, még mindig leírhatatlanul elvarázsol a svédek új lemeze.

A korong első tételéről (Cold Burn) készült klipet sokan ismerhetik már, ez a dal egyébként a kedvenc 2021-es videóklipes toplistámon egészen a 3. helyig kapaszkodott fel. De hát az a majd 10 perces első tétel csak az album egy kis szeletét teszi ki, mert bizony nem vicc, azon túl még egy órányi eredeti hallgatnivaló várja a lelkes zenerajongókat. És ez a standard kiadása a dolognak, mindenféle bónusz dal és feldolgozás nélkül.

Másnap reggel, utazás közben kapott el igazán az az érzés, ami tényleg csak a legnagyszerűbb és legkiemelkedőbb lemezeknél szokott velem előfordulni. Mégpedig az, hogy bár telnek-múlnak a percek, és egyik dal követi a másikat, nem tudok dönteni, melyiket játsszam le újra és újra, nincs kimondottan kedvenc még; minden pillanatában nyújt valami mást, valami különlegeset.

Alapvetően persze ettől még tény, hogy ezen jelzők ma már elég sokszor elhangozhatnak, részben mert a zenei paletta ma már olyan színes, hogy jóformán mindenki – de tényleg mindenki –, személyre szabottan megtalálhatja a maga kis életelixírjét. Most ebbe ne menjünk nagyon bele, de ma már önmagában azzal nem veszel le mindenkit a lábáról, hogy jó dalokat írsz és a kezedbe fogsz egy gitárt… A zenei műfajok, stílusok odáig hígultak, annyira szerteágazó ízléseket és hangulatokat lefedtek az előadók – leginkább a 90-es évek elejétől kezdődően –, hogy tényleg nehéz ma már olyan lemezt találni, amire mindenki elégedetten csettint. Mert valakinek az lehet már túl sötét, másnak meg lehet nem túl kemény… És sorolhatnám a végtelenségig.

A Cult of Luna lemeze számomra kicsit olyan, mint a Paradise Lost 2020-as, Obsidian címmel fémjelzett nagylemeze. Egyik banda sem akarta önmagában megváltani a világot (vagy csupán csak “elárulni” a rajongókat) valami abszurdnak tetsző, útkeresős, művészi szabadság mögé bújtatott (egyébként pont az ötlettelenségből fakadó) újrapozicionálással, nem eveztek ismeretlen vizekre, hanem olyan fajta és olyan tónusú zenét játszottak fel, amilyenben otthon vannak, amelynek minden csínját-bínját ismerik. Ennek aztán ahogyan 2020-ban, úgy most is meglett az eredménye.

Imádom ezt a lemezt. A többször meglehetősen hosszú számokon belül is tudnak úgy szenvedélyes, sötét, szomorú, lehangoló, kemény, epikus és végtelenül atmoszférikus dallamokkal és hangokkal játszani, hogy ezek a hosszabb szerzemények se legyenek egy idő után unalmasak, sőt, tovább megyek; olyan szép átmenetekkel komponáltak meg mindent, hogy az ember néha tényleg csak a szavakat keresi.

Az An Offering to the Wild példának okáért olyan mesterien ránt magával ezzel a kiemelten lassú építkezéssel, ahogyan nagyon kevesek tudnak csak. Egyébként is szeretem a hosszabb tételeket, mert van mit bennük felfedezni, ki lehet “élvezni” bennük a dal által korbácsolt érzelmeket, ilyenkor nem kell attól tartanunk, hogy 3 perc elteltével már egy teljesen más világot látunk magunk előtt lefestve.

A srácok nem félnek bevonni másokat sem a munkába, így volt ez legutóbb a 2016-as Mariner c. lemez esetében sem, ahol Julie Christmas hathatós közreműködésével sikerült olyan kivételesre az a dalcsokor. Gyorsan elő is kerestem az egyik kedvencemet róla, és még mindig tartom, hogy ez az egyik valaha volt legjobb live felvétel, amit láttam. Amilyen átéléssel Julie ott énekel… Letaglózó, szinte katartikus élmény lehetett élőben, pláne ha még így, felvételről is ennyire beszippant. Igazi kis csoda, hogy ezt így, nem teljesen ideális feltételek mellett is sikerülhetett ilyen minőségben és formában rögzíteni. Julie most nincs itt, viszont van két másik külsős, az egyikük egy svéd jazz énekes, Mariam Wallentin, aki a Beyond I alatt varázsol szinte kísérteties hangulatot, míg a zárótételben ott van Colin Stetson keze munkája is, ő egy eléggé ismert zeneszerző, aki a posztminimalizmusban, a modern klasszikusokban, valamint a kísérleti és filmzenékben találta meg önmagát.

Az előző lemezről egy live fetvétel: Cult of Luna és Julie Christmas – The Wreck of S.S. Needle

Idén ősszel aztán lehet végre ünnepelni is, hiszen jönnek a Dürer Kert-be (október 17-én) koncertezni. Személy szerint egyébként nem nagyon járok már el mostanság hasonló eseményekre, de azért – ha úgy érzem – olykor felveszem még a bakancsomat, csak hát jött a covid is… Ez évben viszont akármi is lesz, ott kell lennem, a jegy már nem is kérdés; beszerezve.

Addig meg rongyosra hallgatom valószínűleg a The Long Road North-ot, mert hát az év filmje után lehet megvan az év lemeze is. Ha úgy vesszük, akkor már csak egy könyvet és egy sorozatot kell találnom…

10/10

Thy Catafalque: Vadak – 2021

Szokásos sztori, mászkálgatok RYM-on, erre látom a new music alatt, hogy hoppá, mi is van itt 3.8-as értékelés alatt, csak nem a Thy Catafalque? Hát de. Mondom magamban, nem hiszem el, hogy megcsinálták megint. Pedig ez a helyzet… (Azóta, hogy ezt elkezdtem írni, már felkerült az éves listára a lemez, jelenleg 3.72-vel a 12. legjobb album az idei évben, úgy, hogy az év felét már letudtuk!)

Róluk érdemes annyit tudni, csak úgy, a miheztartás véget, hogy rateyourmusicon leginkább a 2004-es Tűnő idő tárlat-tal futottak be, aztán az azóta eltelt időszakban megjelent további hat felvétel egyike sem esett 3.47-es átlag alá, ami baromi erős, hazai zenekarokat és zenészeket illetően bátran állíthatom, hogy példátlan. Azonban ez csak az érem egyik oldala, a másik pedig az lenne, hogy mennyire is népszerű, már-már “populáris” a Thy Catafalgue; két lemezüket is több mint 1400-an értékelték, de ezen oldalakon túlmutatóan is bátran állítom, hogy itthon egyfajta hivatkozási alap lett ez a szólóprojekt; nálunk ők jelentik azt a bizonyos mércét.

Hát ha másra nem is, arra jó volt ez a kis bevezető, hogy fejben elhelyezhessük, hol is helyezkedik el ez a munka a virtuális zenei térben, de még teljesebb lesz nyilván a kép, ha leírom, hogy stílusok vonatkozásában főleg az avant-garde-, a progressive-, és a black metal képviselteti magát, ezeket olykor megfűszerezik folkos és elektronikus elemekkel is, ami akár sok is lehetne így egyszerre, de valami brutálisan harmonikus egyveleget alkot ez a több mint 60 perces anyag, tényleg el lehet mondani, hogy egyik zenei elem a másiknak támasza.

Kátai Tamás munkája minden téren lehengerlő, az ő nevét illeti ez a visszafogott, elegáns borító is. Mindemellett sok a közreműködő a lemezen, valamint iszonyat mennyi helyen dolgoztak a felvételekkel, és valóban eléggé meglepő, hogy ilyen minőségi és sokszínű albumot ilyen rövid időn belül össze tudtak hozni, hiszen a Naiv c. lemezük ugye nem is olyan rég – 2020 elején – jelent meg. Persze itt bejátszhatott a covidos “szünet” is, de őszintén nem tudom, hogy mennyit turnéztak volna a srácok mostanában, és hát Kátai Tamás egyébként is mint egy úthenger, fáradhatatlanul szállította a jobbnál jobb lemezeket az elmúlt pár évben. Ezen felocsúdva aztán rá is kerestem, hogy mennyit turnéztak ezen formáció égisze alatt, és lám, jól sejtettem; “nem sokat”. Kátai a Thy Catafalque kapcsán többször is kijelentette már, hogy ő maga biztosan nem tervez koncertet a projekttel, ennek ellenére az idei Fekete-Zaj legnagyobb dobása idén pont hozzájuk köthető:

Kátai Tamás életműve még sosem mutatkozott be élőben, ezúttal is kifejezetten a Zaj kedvéért állt össze egy 30 tagú zenei kollektíva, hogy MEZOLIT – Mesék a Thy Catafalque-ról néven, Tamás iránymutatásával életre keltsék dalait. Erről az estéről még sokat fogunk beszélni…”

Hát mit tagadjam, az elmúlt években nem nagyon jártam koncertekre – mármint egy bécsi kiruccanást leszámítva, ahol a kanadai Alvvays-t néztük meg egy barátommal –, szóval inkább passzív zenehallgató szerepét töltöttem be, de ez az esemény igencsak erősen felkeltette a figyelmem; úgy érzem, ha valahova, hát ide el kell jutnom idén.

Visszatérve a lemezre; változatos, végletekig kimunkált, már-már tökéletesen letisztult hangzással bír. Szerintem meglehetősen fogós szerzeményekről van szó, könnyen elkapja az embert a fonalat, és azért ez nem mindig volt így. Igen, szerencsére végtelenül szórakoztató már első hallgatásra is, miközben kellő mennyiségű felfedeznivalóval is szolgáltat a későbbiekben, így ráunni nem egyhamar fog az ember. Tudom, mert last.fm-en a számlálóm már 217-nél jár – csupán az elmúlt hét napot nézve.

Az első számhoz készült klipp (a fentebb található Szarvas) már két hónapa fent van youtubeon, és azt kell mondanom, hogy sajnos méltatlanul kevesen látták. Tényleg nagyon elszomorít a dolog. Pedig zseniális az egész; az elején az elektronika misztikussága is már magával ragadó hangulatot teremt, minek után megérkeznek természetesen a gitárok is, hogy aztán a későbbiekben – egy kis kitérőt követően – szinte gótikus klasszikusokat idéző dal bontakozzon ki előttünk. A klipet rendező Guilherme Henriques visszafogott és valamilyen szinten végig statikus képekkel dolgozott, amelyek kétséget kizáróan kiválóan állnak ennek a nyitódalnak.

Nem szeretnék tételesen végigmenni a lemezen, de úgy érzem ezzel ők lesznek az idén legtöbbet hallgatottak nálam last.fm-en, egyszerűen nem tudok elszakadni tőle, mindezek mellett pedig újra és újra fel szeretném fedezni a korábbi alkotásait is. Pontszám? 10/10 nyilván, szóval gyorsan megyek, megnézem, hogy hol és milyen formátumban is kellene ezt beszereznem… Általában a bandcampes digitális verziót preferálom a nagy kedvenceknél, de ezt úgy vélem hiba lenne nem a polcomon is tudni.