Címke 10/10 – zene

Alvvays: Blue Rev – 2022

Nem sok olyan zenekar lesz az életemben, amelyik miatt – pláne egy nem éppen bulizós és koncertezős időszakomban – átbuszozom egy szomszédos fővárosba, hogy aztán a fellépés végeztével igazából végigfagyoskodjam az egész éjszakát – miközben a busz indulására várva meglehetősen céltalanul, de kissé csodálkozva a város utcáit járom. Így volt ez 2018 március 3-án, Bécsben. Úgy fél évvel az Antisocialites megjelenése után. Szerencsére ott volt mellettem az egyik jó haverom, akivel osztozhattam ebben az élményben…

Molly Rankin – Fotó: Richard Wintle

Aztán azóta is várjuk csak az új lemezt ugye. És most végre megjelent. Alapvetően szerintem a pocsékabb napjaimon is olyan gyerekes türelmetlenséggel, kíváncsisággal, és lelkesedéssel tudok néha bizonyos dolgok felé közelíteni, hogy néha magam is meglepődöm azon, mennyire impulzív vagyok még ilyen szinten. Mondom ezt persze nagy öregként, még 35 évesen… Mikor elkezdem ezt bejegyzést írni, már több mint egy napja megjelent a Blue Rev, és én még nem hallgattam meg. Nem akartam a meló után, csak úgy, gyorsan, fáradtan letudni. De persze arra azért volt időm egész álló nap, hogy – mint egy megátalkodott robot, időközönként – frissítgessem a RYM oldalát, és döbbenten figyeljem meg, hogy az értékelések átlaga még pár száz pontozó után is szinte megállás nélkül emelkedett – nem pedig csökkent, ahogy az egyébként lenni szokott. Ez pedig hát nyilván egy rendkívül örömteli fejlemény. (Erről készítettem is pár screenshotot emlékbe.)

Az értékelések brutálisan magas átlagáról már nem is beszélve. (Amely jelenlegi állásából adódóan RYM-on simán kinéz nekik egy top 10-es hely az idei érve!) Ilyen téren még az előző két – meglehetősen közkedvelt – lemezükhöz képest is számottevően nagy előrelépés látszik kirajzolódni, pedig hát azok sem álltak éppen rosszul. (Én mind a kettőre maximum értékelést adtam, ez van…) És hát metacriticen is hasítanak (86 pont eddig), valamint a pitchfork-nél sem gyakran látni 8.8-as értékelést – akik többek közt erre a megállapításra jutottak:

A torontói zenekar harmadik albuma a power pop diadala, egy sűrűn rétegzett, szellemes, könnyed és gyönyörű lemez, amely új mércét állít a műfaj számára.

Egyébként már nem is tudom, hogy hol találkoztam velük először, lehet RYM-on, lehet youtubeon, de nyilván az első élmények között volt az Archie, Marry Me. Aztán szépen sorban a többi. Egy csomó live felvételüket láttam, sokukat rengetegszer. Ismerem Molly Rankin-nak az együttes előtti időkből származó EP-jét is, vagyis hát mit ismerem; kimondottan szeretem. A country és twee pop szerű dúdolható és táncolható kis dalok csokrát fűzte fel egymásra, de olyan varázslatos némelyik, hogy alig várom már, hogy ezekre ropjak egyszer majd valakivel néhány véget nem érő kört. Aki kíváncsi arra, hogy honnan is indultak, annak kóstolónak itt van két nagy kedvencem: a Mistake és a Way Home.

Egyébiránt nálam a last.fm szerint úgy minden idők 7. legtöbbet hallgatott együttese ez a kanadai banda, hogy mindössze két LP-jük jelent meg eddig. Azért ez nem semmi. Ha kihoznak még pár jó hanganyagot, ki tudja, hol állnak meg… És hát Molly Rankin (énekesnő / gitáros) még csak 35 éves.

Hogy miért nem osztottam meg az eddigi négy kiadott single-ből egyet sem, arról bizony hosszasan lehetne beszélni. A Brutus egyik új dalának apropóján azt írtam az új Alvvays dalokkal kapcsolatban, hogy tetszenek-tetszenek, de valami akkor is hiányzik. Pedig aztán láttam, hogy mindenki odáig van értük. És én is éreztem valamit, de csak ott motoszkált bennem, hogy ez kevés, többet akarok, szinte már mintha hisztiztem volna. Tényleg. És most nem bedumálom magamnak, hogy hát persze, akkor is kedveltem őket: mert tényleg így volt, szerettem mindet. Hallottam, láttam, hogy mennyire ötletes, kreatív anyagok, hogy viszonylagos rövidségük ellenére mennyi és mennyi felfedeznivaló vár rám ezekben a dalokban, de mit tagadjam, rengetegszer nem vettem elő őket. Azért a 2-3 perces dalokat rohadt hamar rongyosra lehet hallgatni, én meg nem szerettem volna elkoptatni őket az album megjelenésének idejére. És hát volt még valami, amiért kissé csalódásként éltem meg ezeket a számokat, de erre majd térjünk rá a legvégén…

A Balinda Says egy kiváló, egyfajta “mindenből egy kicsit típusú” dal. Mondhatnánk, hogy igazi ízelítő a Blue Rev-ből: Zajos popzene, remekült eltalált ritmussal és váltásokkal. És hát Molly-val.

Közben első körben letudtam ma, azaz szombat reggel a korongot. Oké, kész vagyok, ez bitang jó lett. Szavak nincsenek. Így egyben, egészen más, megvan ebben kérem minden: álmodozós, merengős nótáktól kezdve a pörgősebb indie rock-os, már-már shoegaze tételeken át tényleg minden van itt. És ami nagy szó, nem nagyon van töltelékdal! Ugye a korábbi nagylemezeket illetően ez az állítás kicsit talán meredek lett volna. Itt meg most azt sem tudom igazán, hogy melyiket hallgassam meg újra és újra.

Húú, de örülök! 14 szám van a lemezen, egészen lehetetlen, és nem is szeretem túlelemezni a dolgokat, szóval most nem is tudom, hogyan és mit írjak. Egy biztos: ez a lemez kiforrottabb, bátrabb, mint a korábbiak voltak. Nincsenek túlnyújtott dalok sem, meg hát azért valljuk be, 14 dalt megírni azért nem kis meló, pláne ilyen szinten. De megcsinálták. Az első tétel úgymond egy tökéletes iránytű szerepét betöltve felhelyezi az albumot egy térképre, és onnantól kezdve azért nagyjából sejthetnünk, hogy mire is számíthatunk a későbbiek folyamán. A negyedik tételben / Tom Verlaine / az azt megelőző kicsit zajosabb tételek után pihenhetünk, hogy aztán nyugtázhassuk: egy roppant kellemes, nagyon finoman elringató dal formájában egy tökéletes helyen elhelyezett és hibátlan tétellel lehettünk most gazdagabbak. Elolvadok.

Indio, Kalifornia / 2016. árpilis 23. / Molly Rankin és Kerri MacLellan – Empire Polo Club – Fotó: Frazer Harrison

A Many Mirrors tipikus dream pop dalként indul, aztán hát itt is milyen gitártémák törnek felszínre a szám második felétől, nem is hiszem el… 2:10-től pedig az, ahogyan ráfordulnak az utolsó pár sorra, na az valami egészen eszméletlen. Egy ezredmásodpercnyi felesleg nincs benne. Imádom ezt is. Ezután a Very Online Guy meg egy újabb bátor próbálkozás, szinte lehetetlen, hogy leírjam mennyi minden történik és milyen hangulata is van ennek a dalnak. Rendszeresen visszatérő megjegyzés volt a RYM chat ablakában, hogy hihetetlen, hogy ennyi ötletet, hangulatot, kreativitást, hogy a fenébe tudtak egy 38 perces lemezbe így belezsúfolni. Annyit hozzátennék még, hogy igen-igen, ráadásul úgy, hogy az – ettől a nyomástól azért – még véletlen se essen szét apró darabokra.

A Velveteen és a Tile By Tile egyből hatalmas kedvenceim lettek. Molly ezekben igazán kiélheti magát, jesszus, milyen jó dalok is lettek ezek… Utóbbit hallgatva szinte át szeretném ölelni, vagy azt akarom, hogy engem öleljen át valaki, áhh, tényleg szavak nincsenek rá. Az utójátékot is volt merszük ilyen sorokkal zárni…

Am I still giving off the wrong impression?
I shouldn’t have ever dialled you up
And I’m still lifting all your old expressions
I shouldn’t have ever been calling it love
I’m still waiting
(I’m still waiting)

Tényleg végigmehetnék dalonként, de nem sok értelme van. Imádom, az év lemeze esélyes, nehéz bármit is mondani. Az utolsó tétel nem lesz sokak kedvence szerintem, hiszen az csupán egy 1 perc 20 másodperces, visszafogott és meglehetősen szomorú dalocska, melyben – a korábbi LP-n szereplő Forget About Life-hoz hasonlóan – Molly kap központi szerepet. Nekem tetszik nagyon. (De felőlem persze akár egy mulatóst is énekelhetne szinte… Persze csak viccelek.) Ezzel aztán ugye közben vége ennek az utazásnak. És khm… ilyen sorokkal lezárni a Blue Rev-et… Hát kérem, ide a zsepit, pezsgőt, jöhet minden…

Now that the hall is clearing out
You’re still a part of me
And I know, days away
That’s why you still hesitate
I’ll go

Now I’ll take the photo off the fridge
We lie together
Know that I still wait for you
Know this, I still wait for you
I know now


Ide, a kritika után még csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy oké, imádom a lemezt, de a zenei videókat szerintem elcseszték. A világ egyik ránézésre is legaranyosabb bandáját tulajdonképpen nem is lehet látni a kiadott négy (klip / single) egyikén sem. Amikor publikálták az Easy On Your Own és a Pharmacist címet viselő dalokat, rögtön értetlenül álltam az előtt, hogy hát ez nem is klip; ez csak zene. És még most sem értem miért tettek így. Nyilván zenét a zenéért hallgat az ember. De marketing szempontból, hát érdekes húzás… Itt nem lesz már egyhamar milliós megtekintésekkel futó klip. Még dobhatnak ki valamit utólag is, ezt nem is vitatom, de azok már úgy sem hoznak olyan számokat, amelyeket még az album premierje előtt közzétett remek videókkal értek volna el. Mindegy, felejtsük is el. Majd lesznek jó live felvételek. Remélem.

Még valami: azért az valami egészen példa nélküli, hogy az összes valaha általuk kiadott single vastag betűs (lesz) RYM-on.

10/10

Ethel Cain: Preacher’s Daughter – 2022

Eltelt egy hét a lemeze megjelenése óta, én meg azóta is szinte csak ezt hallgatom. Felkelés után, napközben és lefekvéskor is. Mi a titka? Nem tudom. A sound, az atmoszféra, Hayden Silas Anhedönia énekeső-dalszerző hangja? Az, hogy nem fél hosszú dalokat írni? Hogy nem tart attól, mi lesz, ha egy 75 perces, általában bőven inkább melankolikus, olykor szinte depresszív, szenvedélyes és nyugtalanító hanganyaggal örvendezteti meg a hallgatókat már legelső alkalommal? Tényleg nem igazán tudom. De megcsinálta.

A bátorság, merészség azért persze önmagában borzasztóan kevés. Emlékszem, hogy vártam ezt a lemezt. Megjelenés előtt egy-két nappal is még csak azt lehetett tudni, hogy jön és jön, a dalok címei is nyilvánosak lettek, leszámítva azok (és így természetesen a lemez) hosszát (is). Aztán csak kiderült minden, én meg kerestem az állam. Tömény 75 percnyi atmoszférikus zene, amelyek többek közt magányról, a halálról, a vágyakozásról és szerelemről szólnak… Hát mi lesz itt… És igen, nem egy 20 dalos lemezről van szó, felesleges intermezzókkal. 13 szám mindössze, és akkor itt még nincs vége. Egyeseknek nem tetszett, hogy az A House in Nebraska c. tételt is ott tudhatjuk a lemezen, mert az igazából egy korábban már megjelent dal, és hivatalosan valóban nem volt az albumot felvezető kis-lemezdalok között. Én viszont nagyon örülök neki, hogy itt van, mert egy zseniális szerzemény, amelyet szerintem pont ezen okból kifolyólag (a megjelenést megelőzőn hónapokkal) eltüntettek minden streaming szolgáltatásról, egyedül csupán ugye ez az alábbi, remek videóklip volt folyamatosan elérhető.

Szóval ezek után az elvárások szinte az egeket verdeste, a lemez hossza adva van, az első dalok nagyon jól festenek. De milyen is összességében, és melyek a kedvenceim ugye… Hát az első jelző ami eszembe jut róla, az az, hogy szomorú. De valahol azért energikus is. És egyénként meglepően nem unalmas. Mármint nem önismétlő, nincsenek töltelékdalok, és bizony ha kell, akkor előkerülnek a gitárok is. És nem is akárhogyan szólnak azok sem. Az August Underground is mi már? Egy doom / gothic metál lemez első tételének is lazán elmenne. A korábban már említett A House in Nebraska végén is nagyon kellemes gitártémával találkozhatunk. A Gibson Girl popos kezdése is csalóka, 3:40-től bekeményítenek, de csak éppen annyira, hogy az még inkább csak hozzáadjon a dalhoz, ne pedig elvegyen belőle. És hát a Strangers, azaz a zárótétel második fele is felettébb dinamikus. Közben majdnem elfelejtettem, hogy a Ptolemaea milyen karcos tétel is. Nem kifejezetten a kedvencem, de ennek ellentmond az a tény, hogy kicsit olyan, minta egy nagyszerű Chelsea Wolfe szerzemény lenne. Maradjunk annyiban, hogy még többet kell ismerkednem vele.

Szóval melyek is azok amelyeket nagyon nehezen engedek el… Az American Teenager pop rockos dalként meglepően más tónusokkal bír, mint a lemez többi része, már azt is mondhatnám, hogy kicsit ki is lóg a sorból, de amikor először rákaptam a dalra, aznap több, mint 100x meghallgattam. Egészen lüktető, kellemes kis hallgatnivaló, és igen, lehet sok hasonló dal létezik, de engem azonnal megvettek kilóra; annyira jól eltalált dallamokkal, ritmussal és hangulattal operálnak benne. A harmadik tételről már nem is beszélek – hiszen kétszer már megemlítettem –; hidegrázósan jó, miközben persze mégis teljesen más. A Western Nights még lassabb szám. Már szinte unalmas is. De ahogy egyre többet találkozom vele, úgy varázsol el egyre inkább. Szerintem az egyik legalulértékeltebb a lemezen, lehet nagyon rá fogok kapni egyszer. A Hard Times meg szimplán gyönyörű. Dúdolós, éneklős, és hát igen, meglepetés; ettől sem feltétlen lesz vidámabb az ember.

A Sun Bleached Flies az elmúlt hét – érzésre – legtöbbet hallgatott tétele. Imádom. Minden hangját. Ahogyan elkezdődik. Ahogyan a háttérben meghúzódó dallamok és hangok szépen fokozatosan előtérbe kerülnek… Ahogyan elér a csúcspontjához, ahogyan lecseng… Közben meg teli van izgalmas ötletekkel, momentumokkal, és cseppet sem mellékes, hogy Hayden Silas Anhedönia itt aztán ki is élheti magát. Zseniális, tényleg zseniális minden pillanata.

Aki akar, utánanézhet a hölgy múltjának. A lényeg talán annyi lenne vele kapcsolatosan, hogy egy szigorú és elnyomó, floridai, déli baptista közösségben nevelkedett, majd 16 évesen melegként, később transz nőként nőtt fel… Nem is kell részleteznem szerintem nagyon, mindenki el tudja képzelni, hogy már ilyen fiatalon is volt mit éppenséggel feldolgoznia, és mint láthatjuk, van is ami inspirálhatta… Ő lehet ennek annyira nem örül(t), viszont én és a többi zenerajongó csak lelkendezhetünk ezért az anyagért. Neki valószínűleg erőt adott a művészetben és a zeneszerzésben való elmélyülés. Nekünk meg – ha éppen más nem is mindig, de – adjon ez a csodálatos és maga nemében talán megismételhetetlen nagylemez.

10/10

Cult of Luna: The Long Road North – 2022

Végre eljött a nagy nap, megjelent a Cult of Luna 12. – és már most lelövöm –, egyben legjobb, legszebb kiadványa is. Én aznap, február 11-én itthon is voltam szerencsémre, szóval ahogy elérhetővé vált a hanganyag, nyomtam is rá rögtön a lejátszás gombra, hogy aztán mint egy gyerek, csak vigyorogjak és vigyorogjak. Most is ezt hallgatom, ahogy vasárnap délután – még az éjszakás műszak előtt – próbálom magam és a gondolataimat összeszedni, de ez a hatás változatlanul fennáll, még mindig leírhatatlanul elvarázsol a svédek új lemeze.

A korong első tételéről (Cold Burn) készült klipet sokan ismerhetik már, ez a dal egyébként a kedvenc 2021-es videóklipes toplistámon egészen a 3. helyig kapaszkodott fel. De hát az a majd 10 perces első tétel csak az album egy kis szeletét teszi ki, mert bizony nem vicc, azon túl még egy órányi eredeti hallgatnivaló várja a lelkes zenerajongókat. És ez a standard kiadása a dolognak, mindenféle bónusz dal és feldolgozás nélkül.

Másnap reggel, utazás közben kapott el igazán az az érzés, ami tényleg csak a legnagyszerűbb és legkiemelkedőbb lemezeknél szokott velem előfordulni. Mégpedig az, hogy bár telnek-múlnak a percek, és egyik dal követi a másikat, nem tudok dönteni, melyiket játsszam le újra és újra, nincs kimondottan kedvenc még; minden pillanatában nyújt valami mást, valami különlegeset.

Alapvetően persze ettől még tény, hogy ezen jelzők ma már elég sokszor elhangozhatnak, részben mert a zenei paletta ma már olyan színes, hogy jóformán mindenki – de tényleg mindenki –, személyre szabottan megtalálhatja a maga kis életelixírjét. Most ebbe ne menjünk nagyon bele, de ma már önmagában azzal nem veszel le mindenkit a lábáról, hogy jó dalokat írsz és a kezedbe fogsz egy gitárt… A zenei műfajok, stílusok odáig hígultak, annyira szerteágazó ízléseket és hangulatokat lefedtek az előadók – leginkább a 90-es évek elejétől kezdődően –, hogy tényleg nehéz ma már olyan lemezt találni, amire mindenki elégedetten csettint. Mert valakinek az lehet már túl sötét, másnak meg lehet nem túl kemény… És sorolhatnám a végtelenségig.

A Cult of Luna lemeze számomra kicsit olyan, mint a Paradise Lost 2020-as, Obsidian címmel fémjelzett nagylemeze. Egyik banda sem akarta önmagában megváltani a világot (vagy csupán csak “elárulni” a rajongókat) valami abszurdnak tetsző, útkeresős, művészi szabadság mögé bújtatott (egyébként pont az ötlettelenségből fakadó) újrapozicionálással, nem eveztek ismeretlen vizekre, hanem olyan fajta és olyan tónusú zenét játszottak fel, amilyenben otthon vannak, amelynek minden csínját-bínját ismerik. Ennek aztán ahogyan 2020-ban, úgy most is meglett az eredménye.

Imádom ezt a lemezt. A többször meglehetősen hosszú számokon belül is tudnak úgy szenvedélyes, sötét, szomorú, lehangoló, kemény, epikus és végtelenül atmoszférikus dallamokkal és hangokkal játszani, hogy ezek a hosszabb szerzemények se legyenek egy idő után unalmasak, sőt, tovább megyek; olyan szép átmenetekkel komponáltak meg mindent, hogy az ember néha tényleg csak a szavakat keresi.

Az An Offering to the Wild példának okáért olyan mesterien ránt magával ezzel a kiemelten lassú építkezéssel, ahogyan nagyon kevesek tudnak csak. Egyébként is szeretem a hosszabb tételeket, mert van mit bennük felfedezni, ki lehet “élvezni” bennük a dal által korbácsolt érzelmeket, ilyenkor nem kell attól tartanunk, hogy 3 perc elteltével már egy teljesen más világot látunk magunk előtt lefestve.

A srácok nem félnek bevonni másokat sem a munkába, így volt ez legutóbb a 2016-as Mariner c. lemez esetében sem, ahol Julie Christmas hathatós közreműködésével sikerült olyan kivételesre az a dalcsokor. Gyorsan elő is kerestem az egyik kedvencemet róla, és még mindig tartom, hogy ez az egyik valaha volt legjobb live felvétel, amit láttam. Amilyen átéléssel Julie ott énekel… Letaglózó, szinte katartikus élmény lehetett élőben, pláne ha még így, felvételről is ennyire beszippant. Igazi kis csoda, hogy ezt így, nem teljesen ideális feltételek mellett is sikerülhetett ilyen minőségben és formában rögzíteni. Julie most nincs itt, viszont van két másik külsős, az egyikük egy svéd jazz énekes, Mariam Wallentin, aki a Beyond I alatt varázsol szinte kísérteties hangulatot, míg a zárótételben ott van Colin Stetson keze munkája is, ő egy eléggé ismert zeneszerző, aki a posztminimalizmusban, a modern klasszikusokban, valamint a kísérleti és filmzenékben találta meg önmagát.

Az előző lemezről egy live fetvétel: Cult of Luna és Julie Christmas – The Wreck of S.S. Needle

Idén ősszel aztán lehet végre ünnepelni is, hiszen jönnek a Dürer Kert-be (október 17-én) koncertezni. Személy szerint egyébként nem nagyon járok már el mostanság hasonló eseményekre, de azért – ha úgy érzem – olykor felveszem még a bakancsomat, csak hát jött a covid is… Ez évben viszont akármi is lesz, ott kell lennem, a jegy már nem is kérdés; beszerezve.

Addig meg rongyosra hallgatom valószínűleg a The Long Road North-ot, mert hát az év filmje után lehet megvan az év lemeze is. Ha úgy vesszük, akkor már csak egy könyvet és egy sorozatot kell találnom…

10/10

Thy Catafalque: Vadak – 2021

Szokásos sztori, mászkálgatok RYM-on, erre látom a new music alatt, hogy hoppá, mi is van itt 3.8-as értékelés alatt, csak nem a Thy Catafalque? Hát de. Mondom magamban, nem hiszem el, hogy megcsinálták megint. Pedig ez a helyzet… (Azóta, hogy ezt elkezdtem írni, már felkerült az éves listára a lemez, jelenleg 3.72-vel a 12. legjobb album az idei évben, úgy, hogy az év felét már letudtuk!)

Róluk érdemes annyit tudni, csak úgy, a miheztartás véget, hogy rateyourmusicon leginkább a 2004-es Tűnő idő tárlat-tal futottak be, aztán az azóta eltelt időszakban megjelent további hat felvétel egyike sem esett 3.47-es átlag alá, ami baromi erős, hazai zenekarokat és zenészeket illetően bátran állíthatom, hogy példátlan. Azonban ez csak az érem egyik oldala, a másik pedig az lenne, hogy mennyire is népszerű, már-már “populáris” a Thy Catafalgue; két lemezüket is több mint 1400-an értékelték, de ezen oldalakon túlmutatóan is bátran állítom, hogy itthon egyfajta hivatkozási alap lett ez a szólóprojekt; nálunk ők jelentik azt a bizonyos mércét.

Hát ha másra nem is, arra jó volt ez a kis bevezető, hogy fejben elhelyezhessük, hol is helyezkedik el ez a munka a virtuális zenei térben, de még teljesebb lesz nyilván a kép, ha leírom, hogy stílusok vonatkozásában főleg az avant-garde-, a progressive-, és a black metal képviselteti magát, ezeket olykor megfűszerezik folkos és elektronikus elemekkel is, ami akár sok is lehetne így egyszerre, de valami brutálisan harmonikus egyveleget alkot ez a több mint 60 perces anyag, tényleg el lehet mondani, hogy egyik zenei elem a másiknak támasza.

Kátai Tamás munkája minden téren lehengerlő, az ő nevét illeti ez a visszafogott, elegáns borító is. Mindemellett sok a közreműködő a lemezen, valamint iszonyat mennyi helyen dolgoztak a felvételekkel, és valóban eléggé meglepő, hogy ilyen minőségi és sokszínű albumot ilyen rövid időn belül össze tudtak hozni, hiszen a Naiv c. lemezük ugye nem is olyan rég – 2020 elején – jelent meg. Persze itt bejátszhatott a covidos “szünet” is, de őszintén nem tudom, hogy mennyit turnéztak volna a srácok mostanában, és hát Kátai Tamás egyébként is mint egy úthenger, fáradhatatlanul szállította a jobbnál jobb lemezeket az elmúlt pár évben. Ezen felocsúdva aztán rá is kerestem, hogy mennyit turnéztak ezen formáció égisze alatt, és lám, jól sejtettem; “nem sokat”. Kátai a Thy Catafalque kapcsán többször is kijelentette már, hogy ő maga biztosan nem tervez koncertet a projekttel, ennek ellenére az idei Fekete-Zaj legnagyobb dobása idén pont hozzájuk köthető:

Kátai Tamás életműve még sosem mutatkozott be élőben, ezúttal is kifejezetten a Zaj kedvéért állt össze egy 30 tagú zenei kollektíva, hogy MEZOLIT – Mesék a Thy Catafalque-ról néven, Tamás iránymutatásával életre keltsék dalait. Erről az estéről még sokat fogunk beszélni…”

Hát mit tagadjam, az elmúlt években nem nagyon jártam koncertekre – mármint egy bécsi kiruccanást leszámítva, ahol a kanadai Alvvays-t néztük meg egy barátommal –, szóval inkább passzív zenehallgató szerepét töltöttem be, de ez az esemény igencsak erősen felkeltette a figyelmem; úgy érzem, ha valahova, hát ide el kell jutnom idén.

Visszatérve a lemezre; változatos, végletekig kimunkált, már-már tökéletesen letisztult hangzással bír. Szerintem meglehetősen fogós szerzeményekről van szó, könnyen elkapja az embert a fonalat, és azért ez nem mindig volt így. Igen, szerencsére végtelenül szórakoztató már első hallgatásra is, miközben kellő mennyiségű felfedeznivalóval is szolgáltat a későbbiekben, így ráunni nem egyhamar fog az ember. Tudom, mert last.fm-en a számlálóm már 217-nél jár – csupán az elmúlt hét napot nézve.

Az első számhoz készült klipp (a fentebb található Szarvas) már két hónapa fent van youtubeon, és azt kell mondanom, hogy sajnos méltatlanul kevesen látták. Tényleg nagyon elszomorít a dolog. Pedig zseniális az egész; az elején az elektronika misztikussága is már magával ragadó hangulatot teremt, minek után megérkeznek természetesen a gitárok is, hogy aztán a későbbiekben – egy kis kitérőt követően – szinte gótikus klasszikusokat idéző dal bontakozzon ki előttünk. A klipet rendező Guilherme Henriques visszafogott és valamilyen szinten végig statikus képekkel dolgozott, amelyek kétséget kizáróan kiválóan állnak ennek a nyitódalnak.

Nem szeretnék tételesen végigmenni a lemezen, de úgy érzem ezzel ők lesznek az idén legtöbbet hallgatottak nálam last.fm-en, egyszerűen nem tudok elszakadni tőle, mindezek mellett pedig újra és újra fel szeretném fedezni a korábbi alkotásait is. Pontszám? 10/10 nyilván, szóval gyorsan megyek, megnézem, hogy hol és milyen formátumban is kellene ezt beszereznem… Általában a bandcampes digitális verziót preferálom a nagy kedvenceknél, de ezt úgy vélem hiba lenne nem a polcomon is tudni.