Címke koncert

Kedvenc filmzenéim live felvételei – Part I

Összeszedtem, keresgéltem pár kedvenc filmzeném élő verzióját. Van néhány… De ezek a legjobbak mind közül. Kifejezetten olyan zenei produkciókról van szó, amelyek önmagukban is megállják a helyüket, és meglehetősen sokat hallgattam őket. Nem csupán egy tétel remek ezeken a lemezeken, hanem úgy ahogy van; nagyszerű minden másodpercük.

1. # James Newton Howard: The Graver Road [ The Village ]

M. Night filmjei közül többet nagyon-nagyon szeretek. A klasszikusok mellett (Hatodik érzék, Sebezhetetlen) imádom a Jeleket és a Széttörve c. munkáit is. És persze A falut. Utóbbihoz különösen erősen kötődök. Nem tudom miért, de szerintem még mindig csak egyszer láttam. Pedig eredeti DVD-n is megvan. De a következő hetekben előveszem majd végre. Csak valahonnan be kéne szereznem jó minőségben…

De miért szerettem én ennyire ezt a filmet? Talán mert egyszerre volt romantikus és meglehetősen rémísztő? Misztikus és közben “realisztikus”? Szerettem a képeit, a színészek is nagyon jók voltak… Egyszerűen magával ragadott a film hangulata, és nem tudom nem szóvá tenni, hogy a gyönyörű vak lány is egészen megszédített. Mármint valamiért összeszorul a szívem, ha ilyen teremtésekre gondolok, de gondolom ez gyerekkori “ártalom” lehet, mert ugye akkoriban “belezúgtam” – egy delfines sorozatban szereplő néma kislányba… 😅 (Mai napig nem tudom melyik sorozat lehetett, és ki is az a kislány, akinek van ötlete, az kommentben jelezze legyen olyan kedves. Köszi!)

Szóval minden adott volt egy jó filmhez, amelyre aztán James Newton Howard olyan zenét írt, hogy azt elmondani nem lehet. Emlékszem, hogy film alatt is mennyire elvarázsolt az egész. Aztán fogtam magam, majd meghallgattam a rendes filmzenét önmagában is, és onnantól kezdve számomra ez volt az etalon. Annyira az lett, hogy mai napig kétség nem merül fel bennem azzal kapcsolatban, hogy bizony ennél szebb és jobb eredeti filmzenét én lehet már nem hallok az életem során… Közben megnéztem last.fm-en is, hogy mennyit pörgettem a The Village soundtracket… Hát összesen 1344 alkalommal játszottam le a lemezen lévő dalokat, de ezt szerintem még idén feltornázom pár százzal… Az egyik közkedvelt és szerintem is nagyon erős szerzeményről itt egy live felvétel, amelyet sokadszorra néztem meg a napokban, és mindahányszor – még a lábamon is – felállt a szőr. Az elejétől a végéig tökéletes tétel… Ahogy fülelek az elején, azonnal kedvem lenne egy szál virággal meglepni valakit és egy jót sétálni egy erdőben… 😅 Vagy akárhol máshol persze… Aztán 3:50 után jön az a bizonyos hidegrázós élmény… Nem véletlen tartják sokan ennyire nagyra ezt a hanganyagot.

2. # James Newton Howard: Main Titles & The Hand of Fate [ Signs ]

Ismét egy M. Night film zenéje. Ezt már többször láttam és a mai napig nagy kedvenc… Igazából leírhatnám itt is a korábban említettek egy részét. Számomra ez az egyik, ha nem a legfélelmetesebb sci-fi, amit valaha bemutattak. Hogy is mondjam… Van amikor a kevesebb több. Mármint a rémisztgetések terén. Itt pedig egy olyan fiktív történetét kapunk – az átlag emberek szemszögéből bemutatta –, hogy arra tényleg csak csettinteni tud az ember. És hát maga a körítés is… Lehet én látok már ott is romantikát, ahol valójában nincs is, de azért nem lehet letagadni, hogy az indiai származású filmrendező jobban sikerült filmjei szinte mindegyikének központi témája a szerelem. A körítés mindig más, mindig kicsit másnak is láttatja magát, de ha lehámozzuk a felszínt, és pusztán érzelmi síkon közelítve értékeljük ki az adott produktumot, akkor bizony az jön ki, hogy ezek mindegyike egyfajta szerelmesfilm – a szerelemről magáról.

Azért is különleges ez a felvétel, mert ahogy én tapasztalom, eléggé ritkaság, hogy egy filmből 11 percet – élő koncert keretében – bemutassanak. Az első tétel meglehetősen virtuóz összképe borongós, kétségbe ejtő és roppant dinamikus mivolta kiváló alapozás, és egyébiránt is különösen jól illeszkedik a filmbe. Az ezt követő The Hand of Fate első tétele tovább viszi ezt a vonalat, de úgy, hogy közben rengeteg fajta érzelem pulzál az emberben. Két kedvenc részem van ebben a számban. Az egyik 3:25-től kezdődik, és én a veszteséget, a tragédiát, a keserűséget, majd a reménytelenséget is éppúgy belelátom a hallottakba, mint az egyén belső vívódását. A következő nagyszabású – és az emlékezetes pillanatok sorát gyarapító – részt én 6:00 után datálom. Itt aztán trillázó hangjegyek képében felcsendülő, haloványan vibráló reményeink haláltusájának és egy új, virágzó kezdet végső küzdelmének fültanúi lehetünk.

A legutolsó szakasz, a The Hand of Fate Part 2 pedig talán maga a megváltó fénysugár. Mondhatnám, hogy a télből a tavaszba szökkenés – várakozással teli – örömteli érzete. Csodálatos szerzemény.

3. # James Horner: Suite [ Titanic ]

Na és akkor meg is érkeztünk a Titanichoz… Hatalmas kedvencem a film is; általános iskolásként volt lehetőségem moziban látni, és hát mit tagadjam, most is tisztán látom magam, ahogyan a buszon állva – messze elkalandozva – sóvárgok az igaz szerelemért… Nagyszabású, izgalmas, romantikus… Számtalan jelzőt el lehetne rá puffogtatni, de tisztább ha azt mondom, szerintem ez volt az első olyan szerelmes történet, amely igazán nagy hatással volt rám, és a koromat, valamint az akkori és mostani lelkiállapotomat tekintve nem mondhatnám, hogy a hatása nem lett volna egy életre szóló. És bár láttam előtte már szappanoperákat (egy-kettő úgy ahogy nekem is lecsúszott), de a Titanic az egészen más volt. És hát maga az üzenete is… “A szerelem nem ismer határokat…” Túlontúl idealista az egész, de én mindig szerettem reménykedni, pláne ha más nincs… 😅

Annyira tetszett a Cameron alkotása, hogy míg a többiek nagyon nagy többsége a Dunai tábor alatt elmentek valamerre (azt hiszem kenuzni), én maradtam pár fővel, és még egyszer megnéztem a filmet. Nem nagyon érdekelve, hogy ki mit gondol, mert hát ugye azért vagányabb volt már akkor is azt mondani rá, hogy egynek elment az egész… De én valamilyen szinten rajongtam érte.

A zene meg… Monumentális. Önmagában is. Ebben a videóban 3:55-től jön a kedvenc részem, amely nyugodtan kimondhatom, hogy egészen a végéig kitart. Az álmomból felverve megmondanám melyik jelenet alatt szól ez a zene. És nagyon sok erőt is ad. Mármint ez a dinamika, a dobok, a ritmus… Ha érzem, hogy jön “a baj”, akkor is tudom, hogy küzdeni kell, nem feladni; teljes gázzal hátra, jobbra, balra, esetleg padlógázzal előre… 😄

Jövőre jön a 4K HDR verzió belőle, addig már nem szabad megnéznem… (Mert bizony sajnos ezt is régen láttam…)

4. # Hans Zimmer: Journey to the Line [ The Thin Red Line ]

Valami egészen döbbenetesen hatásos, és hátborzongató élmény ezt a felvételt végignézni. Terrence Malick háborús filmje egyébként is kiemelkedő darab, de nem tudok mást mondani, csak azt, hogy bizony ez a zene… Ez a zene mennyire elkeserítő…

Ahogy pulzálva az elején elindul halkan a dal, a háttérben a csíkozott vonalakkal… Tudod, hogy háborúban állsz, tudod, hogy ennek nem lesz jó vége… És mégsem tudsz mit tenni, maximum reménykedni… Mintha egy fék és kormány nélküli kocsiban ülnél, és 120-al repesztenél a szembe jövő sávban találva magad. Előtted lehetne az egész élet… Karrier és hobbi… Szerelem és család… Minden a tiéd lehetne. Legalábbis egy részüknek sokáig önfeledten élhetnél… De valahol tudod, hogy ebből már semmi nem lesz a tiéd…

Vizuálisan elég minimalista. De az ötlet maga egészen szenzációs. Ehhez a filmhez, ehhez a szerzeményhez jobbat talán kitalálni sem lehetett volna. Mennyiszer megnéztem én ezt még tavaly…

Snail Mail: kedvenc live felvételeim és néhány apróság a zenekarral kapcsolatban

Tegnapelőtt késő este – az otthoni, halmozott (azaz három az egyben) születésnapi buli után – szenvedtem kicsit az ágyban, aztán inkább nekiálltam még kutatgatni – vagy egy órán keresztül – a kedvenceim élő felvételei után. Volt az persze több is, pláne ha a korábbi kereséseket is hozzáadom… Aztán azért találtam ezt-azt… Csak hogy tudjátok mire számítsatok; gondoltam teszek ki ide néhány mosolygós képet a hölgyről. Nincs mit. 😉

Most elsősorban a Snail Mail nevű, Lindsey Jordan gitáros és énekes-dalszerző szólóprojektének ékköveit gyűjteném egy csokorba. A ma is még mindössze 23 éves Jordan a marylandi Ellicott Cityből származik eredetileg. Első fellépését már 15 évesen letudta, hogy aztán két év elteltével kiadja a Habit című EP-jét, amelyen olyan nagy slágerek kaptak helyet, mint a Thinning és a Stick.

Ilyen szenzációs EP után aztán már nem is volt kérdés, hogy tarolni fognak. 2018-ban megjelent az első nagylemezük, a Lush, amit aztán a 2021-es Valentine követett. A kritikusok mindkettőért nagyon odáig voltak.

Nézegetem mit írtak a kritikusok a lemezekről, aztán ez tetszik eddig talán a legjobban:

“Few other artists can so perfectly capture the dizzying life-or-death stakes of those who love too young and too hard.” / The Line of Best Fit /

Hát igen… Engem ami először – és aztán végleg – beszippantott az érzelmes kis világába, az a már említett Thinning című dalt klipje volt. Egészen parádés, rockos, lendületes, közben persze meglehetősen lehangolt, és már-már meglepő őszinteséggel átszőtt kitárulkozás elelevenedik meg ebben a dalban.

And on my own time
I wanna waste mine
And spend the rest of it asking myself
“Is this who you are?”
And I don’t know
It just feels gross

Fotó: Erik Tanner

Oké, de mit kell és lehet tudni még a fiatal tehetségről? Anyukája fehérneműboltban dolgozik (miközben ő is osztozik Jordan divat iránti rajongásában), apja pedig tankönyveket és különböző tananyagokat biztosít otthoni iskolai programokhoz. Szóval bár alapvetően nem zenei múlttal rendelkező családból származik a hölgy, a támogatói közeg meglehetősen erős volt. Édesanyja és a nővére által hallgatott előadók formálták elsőként Jordan zenei ízlését. Egy interjú során elmondta, hogy amíg nem hallotta a Paramore-t, tulajdonképpen nem is tudta, hogy a nőket is beengedik a bandákba. Ötéves korában kért egy gitárt, aztán onnantól kezdve napi két órát gyakorolt. A szülei nem erőltették a dolgot, saját elhatározásából volt ennyire kemény és elhivatott. Hasonlóan lelkes és buzgó hozzáállást tanúsított a jégkorongban is, amelyet középiskolás koráig játszott. 11 évesen kezdett el dalokat írni, hogy aztán e-maileket küldjön a kávézók és az éttermek tulajdonosainak, hátha tudna náluk zenélni. Aztán viszonylag hamar rájött, hogy lehet ezt másképp is csinálni. Mivel a koraérett és társaságkedvelő Jordan az iskolán kívül is széles hálózattal rendelkezett, csupán csak idő kérdése volt, mígnem egy másik helyi zenész arra biztatta, hogy lépjen fel az Unregistered Nurse-on, egy baltimore-i punkfesztiválon… Innentől pedig aztán nem is volt nagyon megállás…

Ezután a kis kitérő után megnyugodhat mindenki, nem fogok senkit – a továbbiakban – idézetekkel fárasztani. Jöjjön hát a lényeg, a korábban említett és idézett Thinning egy VHS-re (!) rögzített verziója. Nekem talán ez a legkedvencebb verzióm – legalábbis ebből a dalból. (A hangminőség pedig remek!) Ez lenne ugye az egyik első nagy slágerük.

A következő felvétel a Mia, a második korong zárótétele. Gyönyörű, szomorú dal, amelyben Jordan maximális átéléssel énekli el nekünk az elveszített szerelemmel kapcsolatos érzéseit. A videó is nagyon jó minőségű… A borítóképe viszont eléggé csalóka, mert bizony mosolygást csak nagyon távolról nézve láthatunk bele… Nekem nagyon tetszik, hogy a szemei gyakran csukva vannak, miközben a tekintetével és a hangjával annyi érzést és bánatot sugároz felénk, hogy szinte biztos vagyok benne, hogy a dal egyes részeiben valahol egészen máshol van fejben; talán az éppen megénekelt sorokat éli át újra és újra… Szívszorító szerzemény, tökéletes tálalásban…

Aztán itt van nekünk még egy a Headlock is. Csodás a minőség, de a lényeg úgy is a fiatal hölgy hangja és dal maga… Szavak nincsenek rá, hogyan is játszik velünk, mennyire magabiztosan és érzelmesen énekel fel ismét egy meglehetősen egyszerű szerzeményt… Imádom.

Jöjjön az utolsó most. Deep Sea. Tudtam, hogy régen ezt nagyon, de nagyon sokat pörgettem. 2019 teljes nyarát és őszét leuralta. Még most is emlékszem néhány pillanatra – amikor ezt hallgattam – itt a közelben, a fák és padok közt sétálgatva… Vagy amikor Gabo81 beköszönt a melóban és nagy lelkesen mutogattam neki, hogy nézze milyen csodálatos ez a zene, ő meg újfent elborzadt, hogy “mi ez az érfelvágós” cucc már megint… 😅 Hát ilyen kicsit tényleg, de nem tudom, érzéseket vált ki, az meg csak jó nem?

Most megint rájuk alszom, és megpróbálom még egyszer azt a második albumot, mert bevallom, nekem az annyira elsőre nem adta, mint az első. Ennek ellenére mégis itt van róla két dal, lehet idejekorán feladtam…

Fotó: Tina Tyrell

Hogy mennyi lehetőség van még ebben a projektben – vagy bármiben –, amihez köze lenne a jövőben Jordan személyének, hát remélem részleteznem sem nagyon kell. Bődületesen fiatal még, és már két lemez a háta mögött van… Közben egyre több és több tapasztalatot szerez… Tényleg nagy jövő előtt állhat még. Kedvencek tőle ide vagy oda, én úgy érzem, még fejlődhetnek, és bizonyára zeneileg is lehetnek nyitottabbak, de ha nem, akkor is biztos, hogy az ehhez hasonló dalokra mindig lesz igény. Titkon már csak abban bízom, hogy évek múlva is marad olyan, amilyen fiatalon volt… Egy pulzáló, szenvedélyes és érzelmekkel teli kis fénysugár, aki nem fél megírni és eljátszani azt, amely éppen a szívét nyomja…

Black Midi, New Road: Snow Globes

Hát ez nem akkora találat, de azért a valamicskénél mindenképpen több. Van ez a Black Country, New Road néven futó angol együttes, amely első lemezükkel 2021-ben a 4. helyre, majd egy évvel később az Ants From Up There c. albumukkal egészen az első helyig kapaszkodtak fel RYM-on. De mondok mást… Míg metacriticen az első lemez; a For the First Time 83 ponton áll, addig a másodikhoz már 92-es (!) szám dukál…

Black Country, New Road – 2022 – fotó: Holly Whitaker

Úgy szórakoztatnak bennünket elég komplex zenével, hogy közben meg végtelenül egyszerű témákat is játszanak. Egyébként ilyen art rock, post-rock, chamber pop féle mindenest hallhatunk tőlük. “The next Arcade Fire, that’s our goal.” Hangzott el még ebben a kis videóban tőlük. És én azt mondom, hogy legyen is így; csak sokkal szebb és több jobb lemezzel, különösebben jelentős lejtmenet nélkül. 😅

A Snow Globes az a tétel, amin fennakad az ember füle, szeme, lelke és szíve – szinte már levegőt sem veszünk közben –, aztán újra és újra elcsodálkozunk, miközben – nemes egyszerűséggel – valójában képtelenek vagyunk rajta túllépni. Amikor először hallottam tényleg így gondoltam. És hát azóta is hasonlóan vélekedek. Imádom ezt a tételt…

Oké, de mi ez a Black Midi, New Road, ha az együttes nem is ezen a néven jelentette meg a lemezét? A banda ezen név alatt lép fel rendszeresen élőben a Black Midi kísérleti rockegyüttessel. Ennyi a történet. “Érdekes” ez a kis koncert egyébként, mert bizony a fent is időzített tétel (11:08) előtt és után is végig improvizációs dalokat hallhatunk és láthatunk. Ez szerintem sokaknak – még nekem is – elég hardcore anyag lehet, de még én sem hallgattam meg őket úgy igazán normálisan. És ez a koncert csak a Part I volna ugye…

Ja és egyébként ez a tétel egy kicsit más, mint az eredeti. Ez egy karácsonyi verzió. 😉 A felvétel pedig nem is tudom… Egészen lenyűgöző és megmosolyogtató, hogy mennyien is dolgoznak össze egy ilyen dalban. Ha csak úgy egyszerűen a zenét magában hallgatod, talán fel sem tűnik az a sok apró részlet. Itt aztán láthatod is… 😌

Alvvays – Friss, live felvételek ❤️😍

Lemegyek dedóba, hogy már a címben is szmájlizom, de hát jobb később, mint soha… 😅 És hát mikor máskor, ha nem amikor ilyen hihetetlenül jó élő (és még szinte ropogós) felvételeket találtam róluk a youtubeon!

Még jó, hogy nincs egy (fő)szerkesztő az oldalon, mert már rég kipenderített volna innen. 😄 De mondjuk nekem ne panaszkodjon senki, miközben pl. tegnap a telex a címlapon, a cikk címével (!!) spoilerezte el Zoe Kazan új filmjét… (Én nagyon haragszom az ilyenekért, hiszen ez több emberen is átment ott, és köszönöm szépen, én innentől telexet nem olvasok… Nem hiszem el, hogy nem tudtak volna enélkül egy frappáns címet adni a kritikának…)

De térjünk a lényegre. Az Alvvays – Molly Rankin énekesnő gyönyörű hangjának és mosolyának hathatós segítségével – nem olyan rég jelentkezett az év legjobb korongjával. Mármint tényleg: RYM-on a 10. legjobb lemez jelenleg is, és már csak másfél hónap van vissza az évből…

Összeszedtem pár kedvencemet. (És szerencsétlenségetekre, még kommentálom is pár gondolattal őket…) Szóval ha ismered őket, ha nem: füles, hangszóró bedug vagy bekapcsol, fényerő fel, aztán lejátszás! 😅

01. # Party Police

Hogy én ezt mennyire imádom… Az első lemez egyik nagy slágere. Annyira nagy, hogy én eddig 460 alkalommal hallgattam meg… És ez csak az, amit a rendszer rögzített is. 😄 Oké-oké, de miért tetszik nagyon – egyébként – ez a felvétel? Hát Molly miatt. Nem szimplán azért mert kócosan is (sőt) nagyon szép hölgy, vagy mert különösen jók a fények, azaz jó a kép és hangminőség. Ennél sokkal többről van szó… Arról, hogy irtózatosan cuki. Munka után ülök a buszon – akkor láttam negyedszer ezt a felvételt –, és úgy vigyorogtam a telefonom képernyőjére, mint egy tökkelütött. Oldalra is néztem, nehogy valaki nettó idiótának nézzen. (Nem mintha nem lenne már mindegy… 😅)

A mosolygás ragadós – szokták mondani. Hát itt ez aztán hatványozottan igaz… És az jutott még közben eszembe – mármint azt hallottam még ki a felvételből (ismerem már annyira a dalt) –, hogy tudjátok; van olyan, amikor valakivel beszéltek telefonon vagy személyesen, és ha bár éppen nem is látod az arcát, de a hangjából tudod, hogy mosolyog. Hogy nagyon mosolyog. Hát sok minden más mellett ezért is rajongok ezért a felvételért…


02. # Fourth Figure & Archie, Marry Me

Itt viszont két dalt hallhattok együtt. De így az igazi. Az első tétel az új, Blue Rev c. albumjuk zárótétele, egy viszonylat rövid szerzemény, amely inkább egyfajta átvezető szerepét töltheti be egy koncerten, de annak aztán több, mint tökéletes. Molly hangja egészen elképesztő.

Aztán jön az Archie, Marry Me. Klasszikus, gigasláger. Mit írjak rá… Szóval emlékszem – amikor még anyukáméknál laktam –, volt otthon egy nagyobb favágási projekt – télire. Hasogatás, elpakolás, stb. Öcsémmel kaptuk meg a melót, de én kivittem a bluetooth hangszórómat, és egész nap az első lemezüket hallgattam. Annyira lelkesen belejöttem, hogy mondtam a tesómnak, hogy megcsinálom az egészet egyedül – ha egész nap betart, hát akkor betart… Apu győzködött, hogy szóljak neki, de én meg úgy voltam vele, hogy öcsi meg haladni akart a dolgaival – gondoltam, hogy menni fog ez nekem egyedül is –, és így nekem meg szólhatott kint az udvaron a saját zeném… Apu legnagyobb örömére ugye. 😂 Na én akkor jött ez a dal… És most is elevenen itt van előttem, hogy ő is nekikezdett a dúdolásának (meg a Hey, hey-esésnek!) miközben tett-vett körülöttem. 😄 Ragadós na!

Ez a felvétel meg szerintem bitang jó lett, imádom ahogy a zenekarral együtt “lélegzik” a közönség, és nincs “szétválasztva” a két hangsáv… El is képzeltem magam, ahogy a – hallhatóan – lányok között ott állok, és elkezdek sikítozni én is… 😂


03. # Dreams Tonite

Már megint azok az álmok. Mondhatnátok. 🙂 Ezen remekmű a második lemezükről (Antisocialites) származik, és emlékszem, amikor először elindítottam, alig hittem a fülemnek. Olvadoztam, gyönyörködtem, tátott szájjal szinte lefagytam. Miközben írom ezt a kis bejegyzést elindítottam ezt a dalt és újfent kirázott a hideg. Jajj, hogy én ezért mennyire odáig vagyok… Erre nem csak a lábaimmal meg az kezeimmel “táncolok”, hanem a szívemmel is. 😄 (Oké, tudom, sok lesz ez már… 😅) De tényleg van az úgy, hogy amikor hallgatsz valamit – pláne már több ezer letudott lemez után –, akkor ledöbbensz, hogy valami ennyi és ennyi dal után is még ennyire magával tud ragadni… Hát ez ilyen volt. Szerelem első hallásra…


04. # Very Online Guy

És akkor most legyen ez az utolsó. Rövidre fogom, hogy miért is ezt választottam. Molly itt szinte térdelve táncol. ☺️ Egy rövid kis nóta ez, de nagyon jó a ritmusa, és hát az egyik titkos favoritommá nőtte ki magát az új lemezről… “óóóóóÓÓóóóóóóÓóóóóÓóó” 😀

Let’s Eat Grandma: Rapunzel (és ami mögötte van)

Megint ők… De mit csináljak; dolgos napok vannak a hátam mögött, és persze valamennyire előttem is, szóval be kell érnie mind a három rendszertelen olvasómnak azzal, hogy megint zene jön… (Nem ám amúgy, sokkal többen vagytok. 😏) De ezúttal milyen különleges muzsika is következik majd…

Egyébként ezt a videót is csak tegnap tudtam le, és hát mit is mondhatnék, elsőre is borzasztóan megfogott a dal. Ez a tétel ezúttal az első lemezüket színesíti. (Amit csak ma fogok persze végighallgatni.) A live felvételen amúgy látható, hogy még mennyire gyerekek ők ketten. De milyen tehetséges és lelkes gyerekek… ☺️

De nem csak azért osztom meg mert tetszik, hanem mert tényleg totálisan, szinte hipnotikusan magával ragadó dalt sikerült alkotniuk – már ilyen fiatalon. És maga a videó egyébiránt is nagyon motiváló, cuki és még sorolhatnám. A szám egyébként tökéletes példa, hivatkozási alap lehet egyfajta cáfolat képében arra, amikor valaki azt mondja, hogy a popzene az csak popzene… Igen, ilyen a nagybetűs art pop. (A videó időzítve van!)

Hogy ezt a szerzeményt ilyen fiatalon miképpen hozták össze… Hát, erról tényleg sokat lehetne – úgy általánosságban – beszélni. Nyilván fiatalon piszok bátor, merész, impulzusokra fogékony és érzékeny az ember. Aztán amikor elkezd zenélni valaki, akkor “előtte hever az egész világ”; lehetőségek korlátlan tárházával szembesül. Ez persze sokszor vissza is üthet… Koncepció és kellő önkontroll hiányában – az első alkotásaik – simán egy kiforratlan próbálkozásként maradhatnak meg a hallgatókban, kellő számú negatív visszajelzés és komment társaságában pedig a lelkesedésüket is veszíthetik…

Erre ékes példa lehet a fenti kis koncertet illető komentszekció is. Hiszen a legtöbbet lájkot poszt ez lett:

This comment section is ridiculous. These girls are absolutely incredible and have such a unique, creative energy that is just too good to be drowned out by this kind of negativity (that wich I can only assume is derived from people’s own insecurities).

Ez egy 5 évvel ezelőtti komment, gondolom sokan támadták a lányokat… Aztán persze egy évvel később már született egy ilyen hozzászólás is:

And here we are a year later kids. New album. Probably one of the best releases of 2018. They have grown so much since this recording, which is not to take away from this whatsoever. They have bridged genres, written beautiful melodies, choruses and changes that supposed veterans would and will be envious of. JJST LOVE IT!!

Az idő a kedves, támogató és éltető zenerajongókat igazolta. A lányok tényleg sokra vitték, és ki tudja még milyen zenei karrier (és mennyi szenzációs lemez kiadása) előtt állnak…

Visszatérve a címben szereplő dalra. Hogy ennek milyen aranyos címe és dalszövegei van… Közhely, hogy mindig tanul valamit az ember, de tényleg így van. Tudjátok mit jelent a Rapunzel? Nem? Én sem tudtam. Rákerestem… Az egészségkalauz.hu ezt írja:

Rapunzel szindróma: a hajevés kényszere. A főként tini lányoknál jelentkező betegség a haj kényszeres evésével jár: ez a Rapunzel szindróma, más néven trichobezoar.

Pszichológiai rendellenesség okozta kényszeres hajevés. Nevét a Grimm testvérek híres meséjéből kapta, ahol a toronyba zárt Rapunzelt hosszú hajzuhataga mentett meg a raboskodástól, ugyanis lelógó fürtjein tudott felmászni a hercege. Bár a mese vidám véget ér, a Trichobezoar betegségben szenvedő lányok súlyos veszélynek teszik ki magukat.

Megmosolyogtató valamilyen szinten nem? A dalszöveg szintén kicsit ilyen:

My cat is dead, my father hit me
I ran away, I’m really hungry
That wicked witch, in all her power
She cast a spell and locked me in this tower
I can’t look down, I’m claustrophobic
Please, let me out, I can’t deserve this
I hate my name, I’m not that Rapunzel
My hair’s not blonde, and I’m not having fun
In this fairy tale that my mother read me
About this girl, I want my mummy
And the prince won’t come, the clock strikes eleven
I had a haircut last week, and I’m only seven

Rapunzel, Rapunzel
Let down your hair
Rapunzel, Rapunzel
Let down your hair
Rapunzel, Rapunzel
Let down your hair
Rapunzel, Rapunzel
Let down your hair

Ooh, what a mellow place
Ooh, what a mellow place

And there is something strange in my mind
And there is something weird in my head
And there is something strange in my mind
And there is something weird in my

A lányok produkciója pedig minden elismerést megérdemel. Ahhoz képest, hogy gitáron – ebben a számban – nem is játszanak, meglepően változatos és progresszív az összkép. Jenny Hollingworth pedig mennyire energikus már… A dal vége felé, menet közben, állva dobol, miközben előre sétál, furulyával a kezében… Ki lett számolva az biztos. Mindent megtették azért, hogy a lehetőségekhez mérten összetett és komplex dalokat szerezzenek.

A fenti kommentek alapján amúgy el tudom képzelni miket kaphattak egyébként… “Az igazi munka bűzik mi?!” “Önjelölt ‘zenészek’ level 99.” “A lányom sem tud énekelni szegény, de amit ezek itt leművelnek…” És még ki tudja miket írhattak. Az irigység határtalan. Az emberek egy része meg szánalmas. Ha tetszik a fenti szám, ha nem; a lányok lelkesedését, munkáját, kreativitását nem lehet elvitatni. Ha ezeknek a személyeknek a saját lányuk tizedennyi tehetséggel lenne megáldva, mint amennyivel ez a kettős bármelyike is rendelkezik, akkor persze gondolom kikérnék maguknak, ha negatív jelzőkkel illetnék őket, de legalábbis (gondolom én) teljes szívükből, erejükből támogatnák őket… Mindegy is persze, nem ragozom túl, de visszataszító, amikor valaki csupán fröcsögni jár valahova, és nem tudja helyén kezelni, valamilyen szinten objektívan értékelni az adott produkciót… Illetve legalább megtanulhatnának legalább csendben maradni.

Más kérdés, hogy a lányok munkája tényleg kifizetődött:

A peak chart position-t illetően (UK-ban) az eddig megjelent három lemezük helyezései az alábbiak voltak: 149., 28., valamint 26. Az I’m All Ears pl. széles körű elismerést váltott ki zenekritikusokból, és ezzel a lemezzel el is nyerték az év albuma díját a Q Awards-on.

Hát én azt mondom, sok ilyen fiatal kellene még, és bizony nem csak gyerekként, hanem felnőttként is példát lehetne venni róluk…

Birds in Row: Gris Klein – 2022

Tegnap volt Cult of Luna koncert. Jó volt? Nem volt jó? Hát, hogy őszinte legyek nem volt hangulatom hozzá. Éppenséggel menni sem nagyon akartam, de ha már ki lett fizetve… Nem volt különösebb oka, csak van ez így. Hívtam valakit, de sajnos nem ért rá. De lehet jobban járt ő is, hogy nem volt ott velem. Harmadik koncert egymagamban viszonylag rövid időn belül, hehe – most mondja valaki, hogy normális vagyok… De mindegy, inkább legyek ott valahol egyedül ami fontos, és jelent valamit nekem, mint ne. Nem olyan bonyolult ez – azt hiszem. Mindegy is, vannak szar napjaim. Kinek nincsenek persze – akár ennél is rosszabbak… De hát nem tudom, ettől még nem voltam (?) éppen a toppon. Biztos használ ez a rengeteg vidám film, sorozat és zene… De csak összekapom magamat…

Az első fellépő a három közül az a francia hardcore punk-ot játszó Birds in Row volt, akiket bár hallottam már korábban, de egy lemezüket sem ismertem annyira, hogy pontozásra adjam a fejem velük kapcsolatban. Aztán ott voltak, játszottak, és nekem egyből az est fénypontjai is lettek. Már akkor tudtam, hogy számomra most ők lesznek azok. Cult of Luna póló rajtam ide vagy oda... Most csúnyát mondok, mert bizony nem is feltétlen csupán a zenéjükkel vettek le a lábamról, hanem azzal, hogy a frontember Bart Hirigoyen mennyire bőbeszédű volt. Beszélni persze bárki tud, de… Úgy, hogy nem vagyok 100-as angolból sajnos (igyekszem közben!) – azért nem voltak azok olyan komplex mondatok –, de annyit kivettem én is, hogy többször dicsérte Budapestet; pl. megemlítette azt, milyen sokan és milyen szívélyesen fogadjuk – minden egyes alkalommal – őket. És oké, hogy a nagy zenekarokat pl. mindenhol szívesen látják, mert népszerűek, kommerszek, azaz nem véletlen azok akik, de azért örömteli azt látni, hogy bizony még ebben a szűkebbre vett zenei szcénában is fel tudunk mutatni annyi lelkes hallgatót, hogy hozzájuk hasonló zenekarok is rendszeresen visszatérjenek hozzánk.

Aztán ott volt az a pillanat, amikor elkezdte ecsetelni, hogy mennyire nehéz időket élünk; ha nem mondta ki hatszor, hogy depression, hát egyszer sem. Mondtam magamban, hogy kösz, rendes tőled, hogy emlékeztetsz a világ összes szarságára is… Egyébként meg felhozta még a stresszt, a felszínességet és azt a rengeteg ingert, amelynek ki vagyunk téve mind – a közösségi hálók korában. Utána pedig azt mondta, hogy ha valaki magányosnak vagy depressziósnak érzi magát, esetleg csak unloved érzések hatalmasodnak el rajta, akkor ne féljen, nincs egyedül. “Mi is mind azok vagyunk. De azt egy pillanatra se felejtsétek el, hogy mi szeretünk benneteket.” Valami ilyesmi hangzott el. Brrr.

Jó fej volt. Aranyos, amikor valaki nyíltan kimond, vállal ilyen gondolatokat. Igen, lehet tudatosan is jófejkedni’ a közönségnek, de ez visszatetsző és erőltetett is lehet. Meg hát valószínűleg nem ilyen zenéket írnának, ha nem éreznének – legalább néha – hasonlóan. Meg hát a lelkébe nyilván senkinek nem láthatunk. Egy biztos, úgy érzem, hogy ez – akkor és ott – sokaknak jól esett. Én is mosolyogtam. De csak egy picikét ám. (Lestem amúgy: mások is.) Pacsi! Na jó, nem bohóckodom el, tényleg tetszett, őszintének hatott, és szükségem is volt valami ilyesmire. Nem mindenki mond ilyeneket, vannak zenekarok, amelyek a közönséggel alig kommunikálnak…

Hogy többet kellene beszélnem a zenéről, mint nyavalyogni mi? Szóval a zene meg… Húú, az, hát… Szinte meglepett, mert “zajosabbra” számítottam, emlékeztem. Aztán erre nekikezdtek mondjuk ennek itt fent. Hát ahogy olvasom a szöveget, te jó isten… Most meg azon vigyorgok, hogy ez mennyire betegesen depresszív. Jó, ezt be kell ide tennem nektek, magamnak. Szóval a fenti videóból az első hét perces dal kezdődik így, és csak a dalszöveg felét illesztem most be, előre is elnézést érte. De nem tudom megállni, hogy ne így tegyek…

There’s a road leading into darkness.
It’s got a rhythm that no one can clap to.
You think you’re free until you answer the call and all the claps of some fools just cover it up.
Come with me.
You’re the dentist with no front teeth telling me how to smile, how to brush it hard and how to hide my insides.
A black hole with a tongue and much pride, you’re a monster and you think you just offer enough. Come with me.
Would you just come with me and see ?
How all love is meant to disappear on a road paved with laments.
Shredded bodies on shredded bodies, dead bodies on both sides.
And in the silence you hear the screams of all the true heroes who are done suffering for us.
Come with me.
We all lose a reason to smile when we take that one hike, to the top of the hill and down to the depth to the valley of the vile.
You think you’ll fix it with money ?
Come with me.
Wouldn’t we know about the hidden costs this road would be paved for us to dance.
And if we are too shy to dare there’d always be that one hand waving its money.
Please, come with me.

Ugye, hogy ugye? Meg milyen ritmusos dal ez már? A dobok, a hangzás, a szöveg. Azonnal új kedvenc lett. Jó lesz ezt a pocsékabb napokon – meg a vidámakon is persze –, agyonhallgatni. Az album egyébként hardcore-osan punkos (milyen is lenne persze); sodró lendületű, kellően kemény részekkel, de vannak benne szellősebb, lágyabb tónusú tételek, pillanatok is. Szerencsénkre. A Trompe L’oeil pl. egy kifejezetten éneklős, lassú dal. Úgy két percig…

Az ezt követő Rodin meg mint egy gép, bedarál bennünket az első másodpercétől kezdve. Nagyon szeretem ezt a dalt, ahogyan az első tételben (Water Wings) is benne van minden, amit most érezni tudok. Be is illesztem azt is ide – az esetleg kíváncsi füleknek. 1:25-től olyan egyszerű, de hatásos, és részemről szinte epikus gitárdallamokkal kezdik kísérni a dalszöveget és a dobokat a háttérben, hogy ember legyen a talpán, akinek (nem megy el közben az életkedve) nem kezd el járni rá a lába. És ez csak fokozódik és fokozódik… Ütős.

Nem tudom egyébként mit írhatnék még. Feküdni kellene, ha már sikerült időben hazaérni a koncertről… De nem megy a normális alvás. Még csak párszor ment amúgy le a lemez, ismerkedni kell még vele, de én itt szakadjak meg, ha nem ér ez egy kilencest.

9/10

The Ocean koncert – Azt a rohadt életbe

Tegnap este az Akváriumban lépett fel a The Ocean nevet viselő német progresszív metál banda. És hát wow. Just wow.

Időben ott voltam természetesen, legurítottam egy sört, aztán elfoglaltam az engem illető helyet, valahol bal oldalt, az elejében – részben közvetlen a hangfalak társaságát is keresve. A fejhallgatóm szépen ment a tokjába, majd előkerítettem a kis fülvédőm, bedugtam, aztán indult is lassan a móka. De még hogy…

A terem kellemes méretű, nem is túl nagy, nem is túl kicsi. Sokan, de tényleg szép számban voltunk jelen, amelyet én magától értetődően örömteli fejleményként konstatáltam. Szóval elindult az első dal, amelyet meglehetősen misztikusra vett feelinggel dobtak fel: iszonyatosan nyomatták a füstgépet, de szerencsére pont annyi ideig és úgy, hogy az még ne legyen zavaró. Nekem bejött. Persze szinte haraptam a levegőt, de néha kell az ilyen is. A telefont koncert közben olykor előkaptam, hogy aztán pár kép, illetve néhány rövidebb felvétel után eltegyem. Pedig lett volna mit rögzíteni. Az énekes Loïc Rossetti ugyanis nagyon elemében volt. De hát ilyen zenéket, ilyen témákkal és szövegekkel nem is lehet nem szenvedélyes átéléssel előadni. Egyszer például úgy ahogy van, mikrofonnal a kezében beugrott a közönségbe, és miközben a nézők percekig ide oda passzolgatták a magasban, ő nem szórakozott, tolta tovább a dalt. Vagány volt na!

Egy másik alkalommal meg felrúgta véletlen azt a sört amit kirakott valamelyikük magának. Pár deci ment is a levesbe… Aztán valahonnan – valamikor – érkezett egy rongy erősítésnek… Ezek után viszont végre eljött az én apró, ám még örömtelibb kis pillanatom. Merthogy amikor véget ért a sokadik tétel, úgy döntöttem, hogy hátha most – hátha szerencsém lesz. Mármint nyilván nem akartam végig telefont bámulni – meg másokat is ezzel zavarni –, de szóval akkor és ott előkaptam a kütyüt, hogy aztán láss csodát: a Pleistocene következett. Kétségetek se legyen – végig felvettem. Nem is hiába szerencsére, hiszen már nem is tudom hanyadik alkalommal néztem azóta vissza…

Libabőr, katarzis, minden benne van ami egy jó kis dal velejárója. És igen, mint egyszer egy kedves személy megjegyezte nekem; (sajnos?!) a borzasztóan hosszú számokat szeretem, ami így is van… Igazán jó szerzemények 5 perc alatt nem is nagyon létezhetnek. 😀 Ez csak 7-et vesz el az arra kíváncsiak életéből szerencsére, de milyen 7 perc is volt ez…

Örülök, hogy nem akkor kezdtem el rögzíteni amikor már szólt a tétel, hanem benne van minden; az is, amikor rájöttünk, hogy mi következik, az is, ahogyan felépül az egész; tényleg egy másodperc sem hiányzik. Az a hangosabb “húúú” a 12. másodpercnél természetesen én vagyok, és a végén is kifejeztem tetszésemet. 😃 Mondjuk ez a minimum, ha már nem zúztam középütt… 😅

De akkor lássuk ezt a híres felvételt, amelyet kénytelen voltam állítva felvenni, mert így kaptam a legtöbb hasznosan rögzíthető területet és így nem takarta ki mindig a kamerakép felét valakinek a feje – vagy mondjuk a hangfalak. A hang- és képminőség olyan amilyen – majd egyszer lesz jobb is –, de a hangulatot szerintem kiválóan visszaadja a felvétel. Akkor hát itt a videó, aztán utána elmondom, miért szeretem még nagyon ezt a dalt, és visszatérek még a sörhöz is…

Szóval hogyan is indul a dal? Lassan, komótosan, szinte már unalmas, monoton ritmusban, amely remekül szimbolizálja a – részben a szürke hétköznapokkal is járó – fásultságot és reményvesztettséget. Nagyon klassz, hogy annak ellenére, hogy megérkezik az ének, nincs különösebb ritmusváltás, hanem továbbra is az ott jelen lévő, már szinte nyomasztó hangok hátteréből előtörve varázsol igazi dalt ebből a számból, méghozzá az alábbi sorokkal:

We all can only take so much
Some more than others
And our individual tolerance
For stress, for loneliness
Is so subjective
But there’s no tolerance at all
For hopelessness

Ezek után aztán bekeményítenek. Az alábbi négy sor már egyfajta menekülés: dühös, agresszív feszültséglevezetés:

Yes you sure did your best to smile
When I took you once more to the isle
But all the serenity
Just served to augment your pain

Egy röpke, de a lehetőségekhez mérten nagy levegővétel után aztán itt megint visszatérünk egy kifejezetten dallamos, szinte már táncolható részhez… Imádom.

You’ve always been intrigued by death and the other side
You got yourself too close to the to the abyss
And no one of the closest ones around you
Realized how your stare turned empty
How the flickering faded from your eyes
And emptiness invaded

Az utolsó sorral azonban most nem csak az üresség tör ránk, hanem bizony innentől nincs megállás a tempót illetően… Aztán a fényekről már nem is beszélnék… 🤪😎

Yes you sure did your best to smile
When I took you once more to the isle
But all the serenity
Just served to augment your pain

And no one could tell the moment
When you disassembled
When your restless heart froze
And you sank below the ice
Eyes wide open

Your saviour’s soul is consumed by guilt
Your faith in him won’t be saving you
Your saviour’s soul is consumed by guilt
Your faith in him won’t be saving you

És amikor már azt hinnénk, hogy nincs fentebb, hogy nem lehet már fokozni a fokozhatatlant – amikor a legtöbb zenekar egy nagy huszárvágással már az 5. perc elején lezárta volna a dalt –, akkor ők még belecsapnak egy két perces, már szinte black metálra hajazó ráadásba…

My whole life I have been searching
Digging deep
Turning over every stone
Questioning everything I know
Maybe there’s no fire deep behind these mountains
This light is something else
We are just atoms

Colliding, clashing
Melting, merging
Existing, spinning
Colliding, burning
…out

És hát ennyi. Hatalmas kedvencek. A szöveg is milyen remek már… Tényleg nagyon örülök, hogy ez így sikerült most. Vicces volt egyébként, hogy a színpadon lévő doboz mellett letett sört sikerült még egyszer felborítania… Na nem mintha nagyon érdekelte volna persze. 🙂 Erre egyébként az 5. perc 27. másodperce után került sor, még mielőtt hozzácsapta a mikrofont a dobozhoz. És ott a rongy is. Micsoda pazarlás volt ez egyébként kérem… 😅

Értem, hogy vannak ennél sokkal látványosabb, és jóval drágább show-elemekkel tarkított fellépések is, ahol akár gitárokat is képesek szétzúzni – ha éppen úgy tartja kedvük (vagy inkább úgy van alapból rendezve a dolog) –, de ez nem az a fajta műsor – és nem is ennyiért. Ez kérem szépen úgy volt tökéletes, ahogy volt. Most megyek, beteszem az utolsó lemezüket és alszom egy nagyot végre.