Hou Hsiao-hsien japán-tajvani drámája egészen különleges alkotás. Annyira minimalista, látszólag totálisan felesleges részletekben elvesző, a távolságtartó szemlélődést a saját maga kis útjának, nézőpontjának kijelölő, aprócska pillanatképek megigéző egyvelegében kiteljesedő filmremek, hogy még a megtekintése után három nappal is teljesen a hatása alatt vagyok.

Pedig aztán nehéz sokat írni erről a mozgóképről. Mármint konkrétumok szintjén. Egy fiatal hölgy sétáit és egyéb ténykedéseit követhetjük figyelemmel, és hát most az jönne ideális esetben, hogy leírnám vázlatosan, hogy miről is szól a film, de ez most szinte teljesen lehetetlen.

Ez egy meglepően személyes (személytelen), és talán a visszafogottságának is köszönhetően igazán felkavaró (unalmas) portré a főszereplőről, a különösen magányosnak tűnő Yôko-ról. A Café Lumière egy hihetetlenül egyszerű mozgóképes portré. De annak valami bámulatos. Viszont akkor most aztán döntsem el ugye, hogy milyen is valójában – pláne ha már írok róla… Nos, ez azt hiszem most leginkább rajtunk, rajtatok, azaz a nézőkön múlik.

Nem nagyon tudom, hogy miért is kapott el ez ennyire. Ezt az érzést nyilván nem a cselekményének, nem a tartalmának, nem a benne látható heves vitáknak, és végképp nem a drámai csúcspontok szorító ölelésének tudhatom be. Hiszen ezekből most nincs itt kérem semmi. De tényleg semmi.

Azt tudom, hogy most egy kicsit elegem van a szerelemből és a romantikából, és ezen túlmenően még éppen kicsit fáradt egykedvűséggel is szemléltem a megtekintésre váró filmek már-már végeláthatatlan listáját. Elkezdtem hát kifejezetten a magány témájával foglalkozó filmeket keresni. Ezek még talán izgalmasabbak is lehetnek. Még az is lehet, hogy ezt legalább annyiféleképpen meg lehet élni, mint mondjuk egy párkapcsolatot. Persze lehet túlidealizálom a dolgokat, de erre majd még visszatérek…

Volt már pár hasonló témával foglalkozó cím a blogon: Microhabitat, Aloners, The Green Ray… De Hou Hsiao-hsien filmjéhez egyik sem fogható. Ehhez képest bizony mindegyik sokkalta mozgalmasabb. Hogy aztán mitől érdekes egy magányos fiatal hölgyről szóló film, ha közben alig történik benne valami? Már biztos elsütöttem többször, de mi mást mondhatnék, mint hogy kérdezzétek továbbra is a pszichológusomat! 😅

De most a viccet félretéve, ez részben gondolom tényleg kiváltképpen személyiségfüggő, illetve a személyes preferenciák mentén működő kémiát feltételez. Plusz annyira idegen ez a fajta filmkészítői megközelítés, emiatt pedig annyira izgalmas, filmrajongóként szinte egészen szexi az egész, hogy a harmadik munkanapom előtt, – miután éjfélkor felébredtem –, megéhezvén megvacsoráztam, majd ha már közben elindítottam, végig is néztem ezt az 1 óra 48 perces kis csodát.

Utána aludhattam volna még néhány órát, de nem nagyon tudtam. Valami bekattant nálam. Azon kezdtem el gondolkozni, hogy mennyire üres is volt ez az egész, hogy mennyire kerülték benne a konfliktusokat, a dinamikát és a válaszokat magukat is. Ugyanúgy nem merengtek el benne a múlt sebein, sérelmein, ahogyan nem idézték fel benne a legcsodálatosabban megélt pillanatokat sem. Még igazából a jövővel sem nagyon foglalkoztak… A főszereplő karakterére mondhatnám, hogy éppen olyan, mint én, de valahol persze lehet mégsem. Helyzetéből adódóan nehéz összevetnem vele magam, de igazából lehet nem is kellene, hogy így leszűkítsük a dolgokat.

Rengetegen élünk egyedül. Sokan vagyunk magányosak. Talán egy kicsit mégis mindannyian egészen másként éljük meg ezt az állapotot, élethelyzetet. Ezerféle árnyalata lehet a magánynak. De egy biztos. Sokszor hiába ez az oltári nagy szabadság, hiába a választások, opciók szinte végtelen számú lehetősége, igazából a legtöbbünknél teljesen rutinszerű és unalmas napok követnek hasonlóan érzelemmentes, de talán legalábbis valamiféle biztonságot nyújtó napokat.

Amitől tényleg meglehetősen bátor ez a mozgókép, hogy kicsit olyan, mint egy ajándékba kapott, érintetlen kifestő. Kerüli a drámaiság nem csupán minimális fokozását, hanem annak akár csak pusztán előtérbe helyezését is. A főszereplőnk ide-oda megy, néha vált pár szót vagy mondatot valakivel, de igazából annyira jelentéktelen mindegyik, hogy így visszagondolva is megmosolygom, hogy mindezek ellenére is mennyire jól éreztem magam közben.

Ennek a lassan csordogáló, sehová sem tartó történetnek köszönhetően válik igazán karaktercentrikussá a filmünk. Egy csomó hézag, kérdőjel lehet közben benned, de aztán valamikor a megtekintése közben jó esetben elengeded őket, majd elkezded inkább ezen résekbe szépen beillesztgetni a saját lelked még mozgatható, aprócska kis darabkáit.

Lehet ez volt a készítő célja, lehet csak én gondolom túl. Lehet talán egyfajta kritikaként is tekinteni a munkájára. Tényleg így akartok ti egymás mellett élni? Valóban ennyivel elintézitek a dolgokat? Tényleg ennyire nem mertek bizonyos dolgokról beszélni? Esetleg pont fordítva van, és valójában nem kérdéseket tesz fel a rendező, hanem közölni akar valamit…

Mondjuk azt, hogy akkor sincs világvége, ha éppen magányos vagy. Leküzdöd majd ezeket a látszólag sehova sem tartó lépcsőfokokat. Ha más nem, te majd kiszínezed a saját kis világodat. Rajtad múlik, hogyan éled meg ezt az időszakot. Talán az sem árt, ha elfogadod, hogy ez nem egy hamarosan feledésbe merülő érzés és pillanat csupán.

Napestig gondolkozgatnék, akkor sem jutnék sokkal közelebb a megoldáshoz. De lehet nem is akarok. Mint említettem, a megtekintése után nagyon nehezen tudtam visszaaludni, mert nem elég, hogy elgondolkoztatott a film, de emiatt tulajdonképpen – egy délelőtt alatt – meg is írtam az első kis novellámat. Még párszor át kell olvasnom, és kicsit lehet foltozgatom is még, de hát ha valamiért, már csupán ezért is megérte megnéznem Hou Hsiao-hsien feltűnés és mindenféle túldramatizálás nélküli, végtelenül letisztult, rám mindezek ellenére mégis rendkívül impulzívan ható, költői drámáját. 
A többség biztosan nem fogja értékelni, aki viszont igen, az nagyon.


Szinte hihetetlen, de a legnagyobb magyar tékában megtaláljátok. Méghozzá szinkronosan.

9.3/10