„Hogy a fenébe fogok én erről bármit is írni a blogon?” – Gondoltam magamban első körben a film megtekintése után… Mert hát bizony az Aloners a magányról szól. Látni akartam, amióta csak találkoztam vele, de sajnos magyar feliratot nem találtam hozzá. Sehol sem… Aztán gondoltam egy merészet, megnéztem mennyi sorból áll a felirat, – miközben azért feltételeztem, hogy sokat csak nem beszélnek benne –, majd mivel nem tévedtem, ráeresztettem a béta opensubtitles AI-s feliratfordítóját. Megnézhettem volna akár angolul is ennyi erőből, de egyébként is eléggé kíváncsi voltam az eredményre.

Nem lett olyan rossz, de azért messze van még a tökéletestől. Viszont engedjük el ezt most, a lényeg, hogy ebből is láthatjátok, hogy nagyon érdekelt a film. Az, amelyikhez trakt-en valaki annyit írt értékelésként, hogy „nothing happens, could be more.” Aztán rásózott 2 pontot. Hát mondom szép. Ilyenek (is) vagyunk mi emberek…

Mármint arra gondolok, hogy mennyire különbözőek. Oké, persze, nem is kérdés, hogy szerintem 2 pontnál mindenképpen többet ér, a hangulat, a fényképezés… Tényleg ilyen téren is erős a film – nem is részletezem most…. Viszont a fenti illető valószínűleg abszolút nincs tisztában azzal, hogy milyen is az a magány. Mert az kérem olyan, hogy általában sokáig tényleg nem is történik „semmi” az emberrel…

Mármint hogyan szólhatna egy film az egyedüllétről és / vagy a magányról, de tényleg „csak arról”, ha közben történik egy csomó minden is? Nem is értem. Tessék, lassan ott tartok, hogy véleményeket értékelek… Csak viszem még valamire az életben! 😅 Az előbbiekből aztán természetesen az következik, hogy az Aloners igazán hiteles vizuális lenyomata a magánynak. Még talán több is annál.

Itt meg kell állnom most, mert az ilyen filmeknek valóban van valami különleges varázsa. Mármint konkrétan akár még egy könyvhöz képest is. Itt sokszor nincs mit olvasni. Mármint gyakran nincs diskurzus, – ha van, hát az is csak pár szó csupán –, nincs még csak belső monológ, narráció sem. Az van amit látsz. Nincs egy leírás, egy szó, egy gondolatjel, de még csak egy vessző sem. Semmi. Ha csúnyán akarnék fogalmazni, akkor mondhatnám, hogy időnként csak egyfajta jelfeldolgozás megy végbe a nézőben. Látod, beszippant(od), aztán érzed. Már ha érzed… És ennyi. Hogy ebben van-e valami szépség? Hát szerintem ez, ebben a formában baromi klassz volt.

Mármint most túloztam kissé, de tényleg nem a párbeszédek viszik el a hátán a filmet. Hanem a hangulata talán. Igen, nem gondolom, hogy megfogalmaz bármi olyat, amivel megváltaná a világot. Vagy akárcsak ne találkoztam volna vele már valamilyen formában korábban, – illetve legalábbis ne gondoltam volna már rá –, de ez a téma már csak ilyen. Mit lehetne rá mondani… Kicsit félelmetes, de hű korlenyomata nem csupáncsak a mának, hanem talán még inkább magának a jövőnek is… Pláne ezzel az OST-vel, amit persze nem találok a neten…

Hong Sung-eun első filmje tényleg remek. Nem akarja megváltani a világot, nem keres és kutat minden áron megoldásokat és felelősöket, még csak különösebb társadalomkritikát sem fogalmaz meg. (Szerencsére…) Nem ítélkezik, nem hibáztat. Pedig lenne miből meríteni ugye hozzá. Csak megmutat dolgokat. Így viszont nem kalandozik el, nem megy át olyan okoskodós művészfilmbe, amely társadalmunk egyik legégetőbb problémájának megszakértésén fáradozik – tenné mindezt egyébiránt teljességgel feleslegesen is. Ellenben legalább normálisan megmutatja nekünk az érem egyik oldalát. Hogy lenne több is? Hát ez megint egy nehéz kérdés…

Gondolom valaki tudatosan választja azt, hogy egyedül van. Valaki meg nem. Na meg persze ezek között van milliónyi átmenet… Pl. szerintem simán lehet, hogy valaki őrlődik magában, mi is legyen, mit is tegyen… Aztán valami ugye mindig lesz. Nehéz lesz úgy szeretni ezt a filmet, ha nem nézünk a mélyére. Nem csak a világát, valamint karaktereit, hanem önmagunkat illetően is. Azonban nem feltétlen kell magányosnak lenned ahhoz, hogy értékelni tudd ezt az alkotást. De ha egyedül érzed magad, vagy voltál már igazán elveszett, – esetleg valaki a szűk ismerősi körödből az lehet –, akkor mindenképpen érdemes próbát tenned vele.

Nekem nagyon jól esett, hogy végre valami meglehetősen meditatív megközelítésben mutatja meg nekünk ezt a szomorú valóságot. Azt a világot, amely aztán gyakran egészen lehetetlen helyzeteket is teremt. Tükörnek pl. kimondottan jó, és kimondottan para, hogy egyes jelenetei során mennyire mintha csak magamat láttam volna…

Az sem véletlen, hogy dél-koreaiak készítették ezt a mozgóképet. Tudtátok, hogy ott mennyi gyereket vállal – jelen pillanatban – egy nő az élete során ? 0,78-at. Itt a legrosszabb a helyzet a világon, de a probléma a legtöbb fejlettebb országában felüti a fejét… (Itthon ez a szám ugye 1,52. Ezért is „vért izzadunk”, és igazából ez sem sokat jelent önmagában, ha közben a szülőképes korú nők száma fokozatosan csökken.) Hogy aztán erre milyen megoldások születnek? Pénzzel ösztönzik a gyerekvállalást. De ez láthatóan nem segít. Lehet ér valamit, lehet tompítja a grafikonok meredek esését, de szerintem ez csak inkább tüneti kezelés, nem a probléma forrásának megértését, és annak kezelésére irányuló valós szándékot sugall. Mert probléma azért akad éppenséggel. Dél-Koreában is. (Az itthoniakba bele sem megyek…)

Szerintem már csak azért is érdekes film ez, mert sokszor hallani, olvasni, hogy bizonyos dolgok, – akár mondjuk csak a szex – még mindig milyen tabutémának számítanak a társadalomban. Hát akkor a magány az mi? Még szerintem barátoknak sem nagyon merünk erről érdemben nyilatkozni – már ha vannak persze… Nemhogy nyilatkozni, még szerintem kérdezni sem… Régi kollégákkal erről beszélgetni… Mármint pl. az árnyoldalairól, arról, hogy az ember hogyan is éli meg ezt az egészet… Pff. Legtöbbször gondolom jönne valami kritikusabb megjegyzés, hogy „menj, aztán ismerkedj, ne agyald túl, illetve vegyél kocsit”, meg ilyenek, miközben messze nem feltétlen ilyen egyszerű az egész. Én aztán tudom. (Ezeket ismerőstől hallottam amúgy – egy elgyengült pillanatában! 😅) Szóval lehet próbálkozni, és az is valami, de szerintem sokra nem feltétlen megy vele az ember. Meg lehet csak rontanánk a helyzeten, ha véletlen rosszul ítélnénk meg, hogy kinek és mit mondunk el…

Azon is gondolkoztam, hogy vajon milyen képet „vetítek” itt magamról. Hát mondjuk pont nem nagyon érdekel „az eredmény”, de aki ismer, az lehet azt hiszi, hogy néha meglehetősen sokat beszélek. Hát lehet, ha jól érzem magam. Mondjuk valaki(k) mellett. Vagy nagyon próbálkozom, igyekszem. Amúgy gyűlölök pl. telefonálni. (Már felvenni is.) Amikor apu felhív rögtön izgulni kezdek, hogy mit szeretne, haza kell menni, pedig nincs kedvem… Meg hát akkor is, ha nem ez a téma, mit is mondjak, hisze. alig történt velem valami, izgalmas legyek, hogy reagáljak valamire, stb… Szóval ha valakivel valamikor sokat beszéltem (vagy sokat írtam neki), hát érezze magát megtisztelve. Hehe. 😉

Kicsit elkalandoztam, de hát ilyen ez, mit csináljak, ha ezt hozta ki belőlem a film. Pedig mint már korábban párszor elmondtam, ez egy nem túl hálás téma. Párkapcsolatokkal, szuperhősökkel és mindenféle egyéb mással is meglehetősen sok produkció foglalkozik. De „a magányt magát” megfilmesíteni… 10 díj ide vagy oda, lehet nem lesz sok nézője a filmnek évekkel később sem, és lehet az is, hogy kevesen értékelik igazán majd. Bár aki rátalál, az szerintem nem véletlen van ott és ahol. De szerintem mindenképpen segíthet valamit. Már talán az is, ha csak beszélünk, vagy írunk róla valahova vagy valakinek…

Oké, nem ettől leszek más ember. Meg hát én pl. úgy gondolom, hogy nekem senki ne akarja előírni, hogyan is éljem az életem. A boldogságra szerintem amúgy sincs egy általános, egyetemes képlet. A lényeg, hogy azt hiszem, úgy érzem; jól vagyok. És akkor ugye „helyben is vagyunk”…

Aki meg szeretné nézni, annak ide feltöltöttem. Egy ideig fent is hagyom. Igen, itt van az a felirat is amiről beszéltem. Még nem javítgattam, nem piszkáltam. Legalább megtapasztalhatjátok, milyen is lett az eredmény.

9.3/10