Park Chan-wook-tól ez volt a nyolcadik film, amelyet megtekintettem. Hogy aztán miért maradt pont ez ennyire a végére? Talán mert nem különösebben rajongok a horrorokért, de hát gondoltam szerencsét próbálok vele, hiszen habár az úr nem feltétlen tartozik a legnagyobb kedvenceim közé, azért – többek közt – a Decision to Leave-nek köszönhetően mindent megbocsátottam neki.

Mindezek után – vagy ellenére – kicsit félve ültem le a Szomjúság elé. Vagy mondhatnám azt is, hogy nem túl nagy elvárásokkal felvértezve helyeztem magam kényelembe a TV képernyője előtt… De hát szeretem a meglepetéseket. Úgy voltam vele, ha másért nem is, talán a képekért megéri majd megnézni ezt a filmet… Több mozgóképes adatbázissal dolgozó oldalon is a legfelső, kiemelt fotót rakták be a film adatlapjának hátteréül, és hát bár tagadhatnám, de gondolhatjátok, hogy mennyire imádtam már első pillantásra is.

Azon a képen egyébként a ’86-os születésű Kim Ok-vin-t láthatjátok, méghozzá meglehetősen kétségbeesett, ijedt tekintettel, melyet aztán a végtelenül mélyre hatoló sötét szemeivel, valamint a kócos hajának ölelésével koronáz meg… Jaj nekem… Szóval nem volt mit tenni, meg kellett néznem. Nem volt azért nehéz rávennem magam, hiszen gyerekes lelkesedéssel átfűtve tudtam és tudok ma is rajongani a korábban említett filmjének fényképezéséért is.

Hogy aztán milyen élmény volt a film maga? Hát olyan „hűha” féle. Szomorkásan, olykor kissé mosolygósan rácsodálkozós. Abszolút levett a lábamról. Pedig viszonylag nehezen indult be ez a 134 perc. Mármint nem a tempóval és a látottakkal volt gond, hanem azzal, hogy a „sablonos alapfelvetést”, – egy ideig – sablonos építkezés követte. De hát milyen is legyen vagy lehet ez a vámpíros világ… Nyilván fel kell vázolni bizonyos dolgokat. Én is innen tudtam meg, hogy mire megy majd ki itt a játék… Ha viszont ezeket letudjátok, onnantól aztán már nincs megállás, és egy parádés, de tényleg igazán remek történet rajzolódhat ki előttetek.

A Thirst szerencsére nem akar feltétlen formabontó lenni, nem áldoz fel ezen törekvése mellett minden mást is. Nem vállalja túl magát, és nem akarja elhitetni a nézőjével, hogy itt aztán most minden egyes elemében valami olyannak lehet a részese, amit máshol korábban – legalábbis ezen formai és tartalmi keretek között – még soha, sehol nem láthatott. Szimpla céljai vannak csupán; valamit el akar mesélni nekünk.

Ennek ellenére, illetve talán éppen ezért, azért bőségesen érik meglepetések az embert. Nyilván egy vámpíros film legyen azért – valamilyen szinten – szenvedélyes is… Hát ezzel sincs semmi gond. Lehet valaki szexuálisan túlfűtöttnek gondol majd bizonyos jeleneteket, de szerintem egy ilyen produkciónál ez volt a minimum. Szerencsére sem verítékkel, sem pedig vérrel átitatott képkockákkal nem mérgezik feleslegesen és öncélúan az ember lelkét. Egész egyszerűen minden jól áll neki. Ha kell, akkor kicsit izgató, ha kell, kicsit para…

Park Chan-wook filmjének témája igazából csak egy finom, sötét árnyalatokkal átszőtt keretet biztosít egy igazi, vérbeli romantikus történetnek. Lehetőségekről, vágyakról, félelmekről és álmokról szól elsősorban, meg aztán persze leginkább arról, hogy – bizonyos korlátok átszakítása után – mi marad majd vissza mindebből. Vannak olyan döntések, amelyekből nincs visszaút? Sem fizikai, sem szellemi értelemben? Vajon csillapítható egy vámpír étvágya? A szerelem az erősebb, vagy az ösztönök által diktált, – kontrolvesztett – sóvárgás felemészti majd őket? Rengeteg kérdés – megannyi válasszal… Így vagy úgy, de megtudhatjuk azt is, hogy ki és mit hajlandó bevállalni a másikért. Miközben még az is lehet, hogy ez a szerelem nem is az a nagy szerelem, csak valami, amelybe akkor és ott kapaszkodni tudtak?

Szép, nagyon szép film a Thrist. Vannak kifejezetten erős és romantikus pillanatai, de mindezek ellenében ott lapul a hétköznapi, szürke valóság is, amely – akár feltűnés nélkül is – képes lehet mindent és mindenkit úgy a szakadék szélére sodorni, hogy a legvégén talán már feleszmélni sem lesz elég időnk. Lehet valóban csak illúzió azt feltételezni, hogy vannak akik kivételesek, akiknek szinte mindenben több és jobb adatott. Ahogyan önámítás talán az is, ha azt hisszük, mi vagyunk a kivételek, a kiválasztottak, akiknek az útjába semmi, de tényleg semmi nem állhat.

Sötét, de közben mégis árnyalatokban gazdag film bejegyzésünk tárgya, amely úgy tud újat mutatni ebben a témában, hogy közben nem akarja kényszeresen és görcsösen fokozni a téteket, hanem inkább megpróbál a lehető legföldhözragadtabb maradni. És ez piszok jól is áll neki. A készítők elengedtek bizonyos kérdéseket és témákat, mintha úgy álltak volna ehhez az egészhez, hogy akkor tessék; itt vannak ők, nézzük hát meg, mit is kezdenek magukkal. Ennek is betudhatóan aztán sokkal izgalmasabb, hitelesebb és dinamikusabb utazás vár majd ránk. És mindezt úgy érik el, hogy végig viszonylag kicsi és szűk a játszótér.

A remek alakítások, a hangulat, a személyes drámák és a nagyszerű képek önmagukban is szenzációs egyveleget alkotnak, de ezt sikerült egy olyan végjátékkal megfejelniük, amelynek kiválósága láttán érzi csak igazán az ember azt, hogy jó hobbit választott magának. Nagyon örülnék neki, ha modern technikai specifikációkkal (4K, HDR10+ / DV) is láthatnám ezt a sötétsége általi ragyogásában kiteljesedő, emlékezetes kis kalandot. Így is magával ragad, így is felejthetetlen, de hát ha most már másért nem is tudok, ezért talán csak sóvároghatok én is…

9.3/10