Megint helyben vagyunk… Hiszen ismét a magány lenne a fő téma. De ezúttal kicsit másféleképpen… Nem is olyan régen láttam egy olyan twitteres (X-es) megosztást, miszerint 40-50 között járva nehéz olyan valakit találni, aki ne lenne valamilyen szinten érzelmi roncs. Most lehet túloztam, de hát a fene sem emlékszik a pontos megfogalmazásra. Meg hát igazából mindegy is, hiszen attól elvonatkoztatva, hogy egy kicsit nyers ez a megfogalmazás, helytálló még lehet…
Meg ott van az is, hogy amit én tapasztalok, látok és hallok, azok alapján tényleg így lehet. Még lehet ilyen idősnek sem kell hozzá lennie az embernek… Na de vissza a filmre… A Microhabitatban egy fiatal nő életébe kapcsolódhatunk be. Egy olyan valakiébe, aki végtelenül egyszerű módon “csak élvezi az életet”. Nincsenek nagy céljai, láthatóan nem is emészti magát a dolgokon. Cigizik, iszik, néha még kicsit fagyoskodik is… A kérdés az, hogy amikor bizonyos változók felütik a fejét az életében, akkor azokra miképpen rezonál majd… Már ha rezonál egyáltalán…
Meglepően visszafogott, személyes és intim mozgóképpel van dolgunk. Egy olyan városi road movie-val, amely a legkevésbé sem nevezhető feelgoodnak. Valamiért tényleg drámaian nyomasztó az egész, miközben azért a főszereplőnk karakterében – szerencsére – van valami veszettül bájos és haloványan lüktető kis tűz is. De az is lehet, hogy csak azért van rám ilyen nyugtalanító hatással a karaktere, mert itt is kicsit magamra ismerek. Ha bizonyos paneleket lecserélnék a filmben, akkor aztán pláne így érezném…
De persze az, hogy ez a bizonyos tűz meddig ég benne, és közben mi mindent is emészt fel… Na ez az érdekes. Meg az, ahogyan a nő a körülötte megforduló emberekre és ingerekre reagál. Tudjátok… Valakinek gyereke van, valakinek nincs, de hamarosan házasodik, miközben 8-ból 7-nek jó állása van, szép lakással… (Most csak a hasamra ütöttem persze.)
Természetesen előfordult, hogy hivatkoztam már “igaz szerelemre”, de nyilván nem fogom mindig kifejteni, hogy milyen gondolatok is cikáznak bennem olyankor. Most sem teszem meg részletekbe menően, mert alapból mindenki más és más impulzusokra építve képes valakibe beleszeretni. De talán az, hogy mennyire és milyen hamar nyitunk valaki felé, nem is annyira a másik félen múlik. Mármint persze kell ahhoz valami, hogy egy romantikus felütésű lemez elkezdjen finoman, léleksimogatóan, már-már izgatóan a másik irányába sercegni… De végső soron talán minden csak rajtunk áll. Ha úgy állunk valakihez, akkor bizony lehet, hogy pont ő lesz az „igazi”…
Hogy aztán miért kevertem ezt most ide? Mert ugyanígy fel szoktuk néha tenni azt a kérdést is, hogy mi az élet értelme? Milyen egy igazi, boldog élet? Miért és mennyire érdemes küzdeni? Mi történik, ha – önmagunkat is levetkőzve – végre képesek vagyunk nyitni a másik felé, őszintén szeretni és szeretve lenni, úgy igazából élni? És mi lesz akkor, ha valami miatt már (vagy még) nem? Szerintem egy igazi szerelem olyan érzés lehet, amikor pillekönnyűnek, szabadnak érzem magam a másik mellett. Amikor kétség nem merül fel bennem, hogy a másik velem van, illetve velem szeretne lenni. Amikor nem agyal, számolgat az ember, hanem már valósággal csak szárnyal…
Elgondolkodtató kis alkotás a Microhabitat. Létezik, hogy valaki ne akarjon többet annál, mint amilye van? Akkor is, ha az nagyon kevés? Vagy lehet akarna, szeretne többet, de ha nem húzza fel valaki, akkor beéri csupán a meglévő minimummal? Vajon min múlik, hogy valaki a devianciát választja? Mennyire lehet tudatosnak, mennyire lehet egyáltalán választásnak nevezni azokat a döntéseket, amelyek aztán meghatározzák az életünket a továbbiakban? Van egy töréspont az életünkben, amely után azt mondjuk, hogy köszönjük, akkor innentől kezdve mi máshogy létezünk? Vagy mindez valami kényszerű és tudatalatti menekülés?
Szóval mi van, ha valaki a társadalmi normáknak fityiszt mutat? Mennyire lehet ezt fenntartani? Ha megbánunk valamit, mennyire lesz könnyű megtalálni a visszautat? Keressük egyáltalán majd, vagy elfogadjuk a sorsunkat? Esetleg csak szimplán bizonyos fajta állapotunk lenne a legkényelmesebb számunkra, amely aztán minden másnál is többet érne, részben mert az a maga módján biztonságos?
Annyi kérdés, és persze egyikre sincs egzakt válasz… Így persze a film sem próbál görcsösen valamiféle magyarázatot találni a bizonyosan más utat bejáró egyének út(nem)keresési okaival és módszereivel kapcsolatosan… Pedig aztán ugye azt szokták mondani, hogy az ember alapvetően társasági lény, hogy mindenki szeret valahova tartozni. Merüljön ki az akár csak egy zenei szubkultúrához való hovatartozás kinyilvánításában is.
Én nagyon élveztem ezt a filmet, de azért szomorú is voltam közben. Pedig valahol roppant vagány is az egész. Mármint lázadni, vállalni azt, hogy te valamiért, valahogyan más vagy. Annyira menő nem?! Hogy téged nem lehet csak úgy megvenni, rabláncra kötni, a mókuskerékbe vetni…
De ennek ára van. Hogy mekkora? Azt talán csak azok tudják igazán, akik valamilyen oknál fogva elszigetelődtek a világtól. A kapcsolatokról. Nem marad más hát, mint elgondolkodni azon, hogy vajon mik is vezettek idáig. Talán nem is a főszereplő hölggyel van gond, hanem a többiekkel. Talán csak az életnek mindenféleképpen úgyszólván egyfajta vesztesei vagyunk. Mindannyian. Igen, mondhatnám azt is, hogy bizonyosan mind a nyertesei vagyunk, ki jobban, ki kevésbé, de hát az nem ütne úgy. 😅
Persze kérdés, hogy meddig képes a világnak magának is ellenállni az ember. Felismeri-e valaki, akár csak ő maga, hogy talán baj van? Egyáltalán problémásnak érzi-e azt az élethelyzetet, amelybe belekerült?
Aki azt hiszi, hogy direkt keresem a lehangolóbb tartalmakat, az nem téved… De közben azért lehet ezen is vigyorogni. Bele lehet kapaszkodni a karakterbe, meg lehet képzeletben finoman szorítani a főszereplő hideg kezét, át lehet ölelni őt olyan szorosan, amennyire csak tudjuk. Vagy csak próbáljunk meg együtt mosolyogni vele. És már ezért az élményért is megéri megnézni ezt a valóban különleges kis alkotást. A többi meg már legyen akkor csak ráadás…
9.3/10
