Columbus – 2017

A Columbus egy apró kis kincs. Nem, nem való mindenkinek. Lehet sokan fél óra múlva kinyomják, de aki szereti a stílusos, visszafogott, lassú és egyszerű, ennek ellenére milliméteres precizitással elkészült filmeket (a rendező szinte végig fix kameraállásokat használ), annak lehet telitalálat lesz.

Igazából nem sok minden történik benne, beszélgetések útján megismerjük a karaktereket, és kb. ennyi. Igen, ennyi. Mitől lesz akkor mégis igazán jó a film? A képektől, a hangulattól, a Hammock által szerzett melankolikus ambient zenétől és attól, hogy mennyire emberi, felemelő és lehúzós is az egész. Nyilván nem fogom tovább boncolgatni a dolgokat, mert teljesen felesleges. Akár érdekel, akár nem, attól biztos nem lesz több ez a szösszenet sem, hogy leírnám kinek a kijével mi történik, valamint kik és hol találkoznak, még alapfelállás szintjén is kár ezen dolgokba belemenni.

Valóban nagyon jó film. Ami persze el is szomorít valahol. Ez egy lassan 4 éves film, és alig mindössze 15 ezren értékelték az imdb-n. Szerintem ez méltatlanul kevés, miközben a nemzetközi lapok egekig magasztalták a filmet. Most idézgethetnék, de rövidre fogom: a 89-es metacritic átlag azért mond valamit 27 kritika után. Ennek ellenére aztán, csupán ennyien veszik csak a fáradtságot, hogy megnézzenek és pontozzanak egy ilyen filmet? Értem én, hogy kommersz meg populáris réteg, trend mindenféle kulturális, szórakoztatóipari ágban volt és lesz is, és nyilván nem azt mondom, hogy egy ilyen film fogja rabul ejteni az emberek többségét, de az arányokon néha akkor is ledöbbenek. Pedig Kogonada első egész estés munkája minden igazi filmkedvelő figyelmére érdemes lenne.

Little Fires Everywhere – 2020

Pfú, ez rohadt jól esett. Egy elég népszerű és nagyon jó visszajelzésekkel rendelkező könyv Hulu-s adaptációjáról van szó, amelyben aztán nem kertelnek, rögtön az első epizód elején azzal nyitnak (ezért nem nagy spoiler), hogy egy család megdöbbenten veszi tudomásul, hogy bizony az a szép családi fészek porig égett…

Ki, miért, mikor, hogyan? Kérdezné a néző. Kérdeztem én is. Viszont nem is igazán ez tartott a képernyő előtt a sorozat elején, hanem a karakterek; főleg ez a csodálatos nagycsalád. Nem mintha kimondottan érdekesek, vagy egyediek lennének első blikkre (de hát milyenek is legyenek egy ilyen, anyagiakban nem szűkölködő háttér mellett; ez nem Edinburgh ugye), de motoszkált bennem, hogy pl. a kis lázadó Izzy miért lett olyan amilyen, illetve folyamatosan azon agyaltam még, hogy oké, oké, de mi csesződhetett el ennyire náluk, hogy ez az egész “Little Fires Everywhere” bekövetkezzen…

Szóval az elején a karakterekbe tud kapaszkodni az ember, aztán meg beindul a főszál kidolgozása, felépítése, mert bizony van, és igen, szépen megtudunk mindent; lesz itt gyomros a későbbiekben bőven.

A sorozat végig tartott egy jó szintet, az utolsó két rész meg lazán 9/10, de lehetne akár 10/10 is… Alapból szeretem amikor valami felfelé ível, és ez ilyen. De nem csak arról van szó, hogy nő a feszültség, meg konfliktusok kerülnek bemutatásra, hanem úgy minden adja benne; az egész, a kép maga, amely az emberben megmarad belőle.

Iszonyat sok témát érint a sorozat; szól nevelésről, áldozatvállalásról, szerelemről, barátságról, gyerekvállalásról, házasságról, munkáról, elhivatottságról, önzőségről, bosszúról és még sorolhatnám naphosszat. Aztán simán lehet valaki azt hinné, hogy ez túl sok, de pont ez az, hogy nem, mert határozottan és szépen összeáll a cselekmény, mindeközben pedig a karakterek is maradéktalanul beváltják a hozzáfűzött reményeket.

Egyedül a Mia-t alakító Kerry Washington-t nem szerettem, de nem is tudom, ki kellene és lehetne elemezni miért, mondjuk ő a Scandal-ben sem volt kedvencem… Egyébként mondtam már, hogy Reese Witherspoon játszik a másik anya szerepében? Azért ő sem kis színész, és most is nagyon hitelesen hozza a “legjobb anyuka” szerepét.

Trakt.tv-n volt egy komment az utolsó előtti résznél, ami vicces volt, mert pont ugyanazt éreztem, és ugyanaz a kép is volt az epizódhoz megadva, ami bennem is nagyon megmaradt. (Igen, amikor leülnek négyen egymás mellé – egy iszonyat szar nap után. Fel is töltöttem ide…) Mintha csak én írtam és szerkesztettem volna…

Szóval a komment a végére, zárásként: “all the characters are assholes and Iove it”.

Manchester by the Sea [ A régi város ] – 2016

Pár nap és itt az Oscar-gála, hogy aztán Kenneth Lonergan és Casey Affleck is gazdagabb legyen egy díjjal. Megérdemelten? Abszolút. Mondom ezt úgy, hogy még jó pár film kimaradt a legjobbaknak tituláltak közül. Viszont vannak, amelyek teljesen hidegen hagynak (tudom, hogy mondhatok ilyet), ilyen mondjuk A számolás joga (Hidden figures) és a Kaliforniai álom (La La Land) is. Meg aztán ott az Érkezés (Arrival) ami nálam csak egy 7 pontra volt jó, mit tegyek, ha az ötletet leszámítva (kár, hogy az sem saját kútfőből pattant ki) tényleg semmiben nem találtam kiemelkedőnek, holott Denis Villeneuve korábbi filmjei nagy részét megkerülhetetlennek tartom. (Gondolok itt a Felperzselt földre, a Fogságbanra és a Sicario – A bérgyilkosra.)

Szóval szkeptikusan állok hozzá, erős kétségeim vannak, hogy valaki megüti azt a szintet, amit Kenneth Lonergan vezetésével összehoztak odaát, az Amazon Studios berkein belül. Igen, jól olvastátok, ez az első streaming szolgáltatós film, amit jelöltek a legjobb filmre. Nem semmi mi?!

Na de térjünk rá konkrétan a filmre. Ebben a mozgóképes csodában teljesen hétköznapi emberek élik teljesen hétköznapi életüket. Így ne számítson senki akcióra, arra, hogy majd felpörög, beindul a cselekmény. Ez a film nem arról szól, a fókusz teljesen máshol van. Itt képkockáról képkockára szépen, fokozatosan lerántanak a mélybe, hogy aztán apránként feltárják a lelkünkben tántorgó apróbb repedéseket…

Amikor először megláttam, a plakátokon, hogy Michelle Williams játszik a filmben (egyből szerelmes lettem), rögtön a Blue valentine párosa jutott az eszembe. Na meg persze a legklasszikusabb és legjobb filmes trilógia, Linklater “Mielőtt…” filmjei. Lonergan a művében azonban teljesen más megközelítésben tálalja a kapcsolatok “alakulását”, mint a fent említettek. Itt viszonylag kevés konfliktus van, ellenben még több időt szánhatunk a látottak, hallottak megemésztésére. Így volt ezzel Lee Chandler-t alakító Casey Affleck is, igazából az ő útkeresése ez a 2 óra 17 perc. Joggal kérdezhetitek, nem sok-e ez. Szerintem nem. Sajnáltam volna akár csak egyetlen másodpercnyi vágást is…

Miért? Mert nagyon szép képekkel játszanak benne, mert 2 órára úgy elszakadok a saját valóságomtól, hogy abból tényleg csak maga, a kanapén mellettem ülő Randi (Michelle Williams) tudna kizökkenteni… Ó, dehát persze erre rengeteg film képes. Ez bizonyos mértékig így is van. Csak itt annyira hiteles minden, annyira nyomorúságosan sanyargatja az emberi lélek tűrőképességének határát, hogy néhány jelenetben tényleg köpni-nyelni nem tud az ember…

A sok-sok pozitívum mellett azonban van egy kis negatívum is, ez pedig a zenei választás. Nem értem néhol miért az szól ami, gondolom a hatásvadászat mindenféle elkerülése is egyfajta cél volt, de attól még esetenként lehetett volna hangulatukban sokkal jobban oda illő zenéket is írni. Sok helyen megemlítik, hogy azért egy csipetnyi humor belecsempészése is belefért a forgatási időbe, de azért nagy hahotázásra igazán ne készüljön senki… A régi város egy vérbeli dráma, egy meglehetősen lassú, kimért, elegáns, vérprofin rendezett és írt, szívbemarkoló kis film, tényleg szenzációs alakításokkal; nem hiába jött össze az a sok jelölés. Sikerült a rendezőnek egy roppant életszerű, mindenféle túlkapástól mentes, a nézőt is lassan felemésztő filmet összehoznia…

Itt ne egy sima párkapcsolati drámával számoljatok, nem a már sokszor ellőtt összejövünk, elvagyunk, majd szétmegyünk frázisokat járja át máshol és kicsit máshogy a film. Bár vannak visszaemlékezések, a film lényegét tekintve nem csinál mást, minthogy rávilágít a mindannyiunkban lakozó gyarló, olykor pokolinak ható természetünkre, hogy aztán a végén a saját levünkben főve, sok-sok véleményes, ám annál lassabban megfogalmazódó gondolattal és érzésekkel telítve hagyjuk el a mozitermeket.

Nálam az apróbb, zenei negatívum ellenére is:

Jon Krakauer – Ég és jég [ Into Thin Air ]

Először is kezdjük azzal, hogy személy szerint nekem ez az első hegymászásról szóló könyvem. Egy filmet láttam korábban, amely a lehető legközelebb áll ezen témához, a címe pedig nem más, mint Zuhanás a csendbe (Touching the Void). Sajnos nemrég derült ki számomra, hogy az egyébként remek film alapjául is egy könyv szolgált, de hát sebaj, ha csak utólag is, de elolvassuk azt is. (Azóta már a polcomon is tudhatom Joe Simpson klasszikusát.) De térjünk vissza az Ég és jég című regényre. Jon Krakauer neve sokaknak ismerős lehet, legtöbbeteknek talán az Út a vadonba című filmről juthat eszébe a szerző, melynek alapjául szolgáló történetét is ő maga jegyezte.

Krakauer harmadik regénye, az Ég és jég nem más, mint egy tényregény. Telis-tele számtalan információval, úgy mint nevekkel, évszámokkal, időpontokkal, a hozzájuk köthető események rövid leírásával, és hát természetesen a hegymászással kapcsolatos alapvető fogalmakkal. Enélkül nyilván elég nehéz is lenne leírni, hogy mi és hogyan is történt, történhetett meg. Mert bizony 1996 tavaszán rengeteg minden zajlott le pár nap leforgása alatt. 1996 májusában több expedició is indult az Everest meghódítására, hogy aztán az expedíció végeztével a túlélőknek a körülmények, valamint a kisebb-nagyobb hibák összességének eredményeképpen, a tragédiákról és azok feltehetően kiváltó okairól kelljen megpróbálniuk valamiféle beszámolóval szolgálni.

Megindító írásában Krakauer olyan vérfagyasztó borzalmakkal teli élményeket idéz, melyek a legmegrögzöttebb alpinistákat is rábírják arra, hogy a tengerszinten keressenek menedéket.

A fenti két sornál – melyek a könyv borítóján fekszenek – én sem fogalmazhattam volna meg jobban. Idegtépő az, ahogyan a hegymászás borzalmait általam eddig nem tapasztalt szemszögből és közelségből is sikerült legalább egy kicsit átélnem. Valóban borzasztó, és tragikus történetről van szó, melynek nyomasztó hatása az olvasás végezte után hetekkel sem hagy majd valószínűleg nyugodni. A lezárás, Krakauer utóiratával kiegészítve pedig talán még inkább hozzájárulhat ehhez az állapothoz. Egyszerűen elképesztő azt látni, hogy egyesek milyen komoly áldozatokat hoztak csupán azért, hogy a végén ne kelljen kudarccal végződött hódítási kísértettel zárniuk azt az egyébként rendkívül kimerítő, több hetes megpróbáltatások sorát, mely a csúcsmászás nélkülözhetetlen velejárója.

Bár már így is számtalan magasztos jelzővel illettem eme tényregényt, nem ok nélkül teszem ezt. Szerintem a legtöbb sötét, borongós hangulatú, már-már jéghidegnek tartott krimik legtöbbje szimpla kéjutazásnak tűnhet Krakauer sorai láttán. Nem nagyon hiszem, hogy lehet ennél drámaibb, felkavaróbb és a maga módján monumentálisabb hegymászós drámát írni. Itt nem az írásra törő elme, hanem maga a valóság diktált. Osztott, szorzott, tett, vett – a legdurvább műveletek soraival sokkolva a résztvevőket – melynek eredménye sajnálatos módon – végső soron – erősen a negatívba kúszott…

Take Shelter – 2011

A 78-as születésű és meglehetősen fiatal Jeff Nichols egy igazán remek filmmel örvendeztette meg a mozirajongókat tavaly, mikor is egy olyan kétórás mozit varázsolt elénk, melyet számtalan ismert, már régóta a szakmájában tevékenykedő rendező szeretne munkássága során – legalább egy alkalommal – a magáénak tudni. Nichols egyik kedvenc témámat tette meg a film, és lényegében a főszereplő központi mozgatórugójává, ez pedig nem más, mint egy igazi, amerikai, “kertvárosi vihar”. Azonban ez esetben nem holmi kommersz tálalásban előadott, hétvégi mozizásra kiválóan alkalmas családi katasztrófafilmet kell elképzelni…

A filmet Nichols meglepően magabiztosan vezényli le, talán ettől is lesz összességében olyan kimagasló a végeredmény. Beszélhetünk itt a visszafogott rendezésről, a remek zenei aláfestésről, a két főszereplő (a már többször is bizonyított Michael Shannon mellett a gyönyörű Jessica Chastain) számtalan díjat besöpört zseniális alakításairól, az atmoszféráról, valamint a végig jelenlévő idegtépő feszültségről… A lényegen ezen dolgok mit sem változtatnak. Ez egy igazi, vérbeli szerzői munka, mely nem hódol be igazán senkinek vagy semminek, így nem is él a már-már megszokottnak mondható, sablonos megoldásokkal, csupán él a felkínálkozó lehetőségekkel.

A Take Shelter nem egy egyszerű, hétköznapi, amerikai családi dráma, hanem a főszereplőt, Curtis-t gyötrő profétikus álmok, és azon hatások következményiből adódó konfliktusok és belső vívódások tökéletes lenyomata, mellyel így vagy úgy azért mindannyian szembesülünk az életünk során. Nichols remek érzékkel játszik (ápolja és rombolja) a két főszereplő viszonyát, miközben egyik szerep sem megy a másik kárára, az egyensúly itt is tökéletesen el van találva.

A Take Shelter ahol kell gondolkodásra késztet, ahol kell megijeszt, de egy biztos, értő és gondos kezekkel felépített film, mely már rögtön az első percek képeivel és hangulatával magával ragadja a nézőit. Ha dollármilliókkal sajnos nem is, de azért kritikai elismerésekben meglehetősen szépen teljesítő film megfelelő alapot nyújthat a továbbiakban az írói és rendezői feladatokért felelő úriembernek, aki még idén, 2012-ben jelentkezik egy újabb filmmel, a Mud-dal, mely reméljük újfent egy magával ragadó, igazán lebilincselő alkotás lesz, melynek záró képsorai után ismét csak a képernyőre bámulva, meredten ülünk, miközben próbáljuk feldolgozni azt a nagyszerű, lélektanilag meglehetősen súlyos élményt, melyet mindenkinek át kellene élnie, meg kellene tapasztalnia, aki egy kicsit is szereti a mozik és filmek világát. Erre szerencsére meglehetősen sok esélyünk van, látva az ismét parádés szereposztást és a meglehetősen sikeres kritikusi, újságírói fogadtatást a 65. cannes-i filmfesztiválon. Csak így tovább!