moly / last.fm / rate your music / bandcamp

Forbrydelsen [ Egy gyilkos ügy ] – S03 – 2007-2012

A harmadik és egyben utolsó évaddal eléggé meg tudtak lepni a dánok. Ezúttal pörgősebb, izgalmasabb, igazi és valóban komoly téttel operáló történetet sikerült letenniük az asztalra, amely aztán persze – Forbrydelsen-re jellemző módon – ezúttal sem sokszor késztetett mosolygásra. Ennek ellenére az írok képesek voltak – már ezen szezon kezdetétől fogva – még kiemeltebb szerepbe helyezni a kedvenc nyomozónőmet.

A cselekmény a szokásos módon indul, találnak valamit, aztán elindul a nyomozás, kutakodás. A csavar az a dologban, hogy közben történik még valami… És innentől kezdve válik igazán érdekessé a dolog, mert mint fent említettem, így már nem csak az a kérdés, mi történt a múltban, hanem az is, hogy mi történik a jelenben, illetve mindez mit eredményezhet a jövőre tekintve…

Most aztán tényleg dilemmák sorával szembesülnek a karakterek. És ezen – gyakran igazán szorult – helyzetüket nem csak a munkájuknak, és az abban meghozott akár téves döntéseiknek köszönhetik… A magánéletre bár továbbra sem sok időt fecsérelnek a készítők, de azért nem panaszkodhatunk ilyen tekintetben – pláne a korábbi évadokat elnézve. Igazából kifejezetten elégedett vagyok az itt látottakkal. Szegény Lund olykor annyira „esetlen” továbbra is, hogy kifejezetten szomorú lettem tőle. Mármint úgy értve, hogy sajnáltam. Nem csoda mondjuk, elég sokmindent átélt már, és nyilván az sem segít neki, hogy egy csomó mindent saját magának köszönhet. Az meg rajtam nem segített, hogy bizonyos dolgokat – már amit a fejéhez vágtak –, akár mondhatták volna nekem is. Arról már nem is beszélve, hogy némelyik kritikára mintha én válaszoltam és reagáltam volna helyette… Persze nincs ebben semmi különös, ezzel kapcsolatosan biztos számlálatlanul sok sorozatrajongó érez hasonlóan. De ettől még tény, hogy működtek, és finom részletek képében, apránként egészítették ki a magát a krimit. A sorozat így aztán nem tévesztett fókuszt; továbbra sincs egyetlen egy töltelék rész sem.

Az sztori maga pedig… Hát az ismét kemény volt. És az egyik „kedvenc témámat” dolgozta fel. Továbbra is jéghideg és sötét ez a világ, de közben meglepően érzékenyen érintő darabbá is vált. Mindezek mellett pedig kézzel fogható feszültséggel és rengeteg megválaszolatlan kérdéssel tarkított, összetett és bonyolult ügy rajzolódik ki előttünk – ebben a már-már pszichothrillernek is beillő történetben.

Egy igazi kis visszaszámlálás ez; versenyfutás az információkért, a nyomokért, és hát leginkább egy életért magáért – egy lehetőségért, a remény életben tartásáért. Annak ellenére, hogy meglepően sodró lendülettel indítanak, valahogy sikerült elérniük, hogy egy pillanatra se üljön le a történet. Mindezekből szerencsére nem az következik, hogy kapkodó, elemeiben vagy szerkezetében széteső, a szálakat inkonzisztens módon kezelő percekkel támasztják és foltozzák a lendületes sztoriban tátongó – esetleges – apróbb lyukakat. Esetleges, mert én nem nagyon találkoztam ilyen momentumokkal. A nyomozás ismét végtelenül következetes és hiteles módon zajlott – dacára annak –, hogy a nyomozók munkáját árgus szemekkel figyelték nem csak a politikusok, hanem a befolyásos hozzátartozók is. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem hibáztak volna, sőt…

A kérdés, ami engem is nagyon foglalkoztatott, hogy hogyan és mikor lesz lezárva ez a dráma. Hát ilyen tekintetben sem kellett csalódnom, szerintem meglehetősen felkavaró befejezést kaptunk. Nehéz rá igazán mit mondani, mert amikor a sorsdöntő pillanatokra gondolok, egymás után pattannak ki bizonyos gondolatok – kérdőjelek és felkiáltójelek társaságában – a fejemből; úgy, mintha én magam is a sorozat és az ügy részese lennék. És a Forbrydelsen ebben a legjobb. Ízelítőt kapunk abból, milyen is lehet jelvénnyel a kezünkben dolgozni, állandóan nyomás alatt lenni, a munkától gyakran egy percre sem szabadulni. Nem mondanám, hogy annyira élvezetes lehet… Kétségtelen, hogy a győzelem, a megoldás és az igazság felszínre hozása mindennél többet érhet. De valóban így is van? Akkor is ha ennek aztán nagyon komoly ára lehet?

Nekem ez a kedvenc évadom a háromból. Megmosolyogtató valahol, hogy a The Killingnél (US) is a harmadik lett a favoritom. Nagyon örültem egyébként, hogy ismét nem – egy az egyben – lett lemásolva a sztori; van ami megegyezik, egy csomó minden meg nem. Egy valami biztos viszont; nem ettől látom majd összességében szebbnek és jobbnak a világot…

10/10

Night in Paradise [ Éjszaka a paradicsomban ] – 2020

Úgy kellett ez, mint – két nap koplalás után – egy falat kenyér. Park Hoon-jung filmje már az első perceitől kezdve teljesen magával ragadott. Ha egy szót sem értettem volna belőle, akkor is nagyon szeretném, és ennél nagyobb dícséretet szerintem kötve hiszem, hogy tudnék mondani egy akciófilmmel kapcsolatban.

Akciófilm? Igen, az is. Mert közben annál azért jóval több is. Valójában egy gengsztersztorit köszönthetünk ebben a több mint két órás produkcióban. Unalmasan hangzik? Lehet… Én úgy vágtam bele a megtekintésébe, hogy ha sok mindennel nem is, de ezzel tisztában voltam. Meg azzal is, hogy a rendező úr egy olyan közkedvelt film írója volt már a karrierje legelején – még 2010-ben –, mint az I Saw the Devil.

Szóval a legnagyobb kérdés; lehet-e ebben a műfajban bármi újat mondani és mutatni? Őszintén mondom, hogy nem nagyon tudom. De egy biztos: ezt a kérdést ugyanúgy boncolgatni lehetne akár a romantikus, akár pl. a háborús filmeknél is. És akkor most csak a hasamra ütöttem… Nem vártam hatalmas csodát, csupán ki akartam kapcsolni és „szórakozni” egy nagyot. Hogy sikerült-e? Maximálisan! A film szinte azonnal beránt. A képei és a színei önmagukban is elégedettséggel töltöttek el. Néhány képkockában már szinte művészfilmes igényességgel belőtt kompozíciók köszönnek vissza. De minden pillanatáról sugárzott, hogy nem csupán értő, hanem profi kezek munkájának és lelkesedésének gyümölcsét láthattam és hallhattam viszont.

Tudom, nagy szavak ezek, de majd meglátjátok. A akciók – kétség nélkül – izgalmasak és pörgősek. Persze mit sem érne egy jól megírt üldözéses jelenet, ha nincs kinek szorítani közben. És ebben talán a legkiválóbb a Night in Paradise. Karaktereit tekintve nem lehet azt mondani, hogy iszonyú komplex személyiségeket sikerült megalkotniuk, de a cél nyilván nem is az volt, hogy valaki hazavigye az Oscar-díjat… Szóval ebben a környezetben, ilyen tartalom mellett egy szavam nem lehet ezt illetően. Sőt! Én imádtam a két főszereplőt. Ki így, ki úgy keresi helyét ebben a világban, de egy biztos: ők eléggé közel állnak az én – olykor talán túl negatív és pesszimista – lelkemhez.

Mint már írtam a Night in Paradise úgy is szórakoztató, ha nem nézünk a film mélyére, és nem keresünk benne különösebb drámát. De ha már ott vagyunk, akkor miért is ne tennénk meg? Ha csak finoman célozva is, – és olykor valóban csak pár tekintet kósza találkozásában –, de bőven van itt néznivaló akár a drámaíró szakos hallgatóknak is. Mire fel hát akkor ezek után IMDb-n ez a meglehetősen közepes (6.7-es) érték? Tippelek csak – mert most nincs kedvem kritikákat olvasgatni –, de szerintem az egyik okról már beszéltem. Ez maga a műfaj ugye. Nehéz ebben újat mondani és mutatni. Más kérdés, hogy lehet vele próbálkozni, csak úgy meg lehet nem lesz túl hiteles az alkotás. A második ok talán az lehet, hogy bizonyos jelenetei egyeseknek már túl erőszakosak és véresek lehetnek. Hogy öncélú-e? Szerintem nem. Mármint itt két dolgot kell külön választani. Az egyik az a cselekmény által vezetett erőszak szükségességét és azok jogosságának vizsgálatát jelentené, a másik az, hogy ezekből a készítők mennyit, miért és mikor mutatnak meg. Nekem nem volt különösebb gondom egyikkel sem. Ez egy ilyen világ. És én akkor is érezni akarom minden bűzét és mocskát, ha az azzal jár, hogy ez a fajta fertő engem is teljesen átjár majd.

Tényleg nem szeretném túlelemezni a látottakat. Ennyiből már mindenki el tudja dönteni, hogy látni akarja-e ezt a filmet vagy nem. Én most úgy határoztam, hogy a következő időszakban még inkább kelet felé nyitok, és bár a többiek még csak nem is sejtik, de az elkövetkező időszak vetítőtermes ajánlásait tekintve ízelítőt kapnak majd ebből a fajta fokozott érdeklődésemből. De ez talán nem is akkora gond, legalábbis elnézve, hogy még mindig a The Chaser van a filmes toplistánk élén…

9/10

Crash Landing on You [ A szerelem siklóernyőn érkezik ] – 2019

Ha hiszel a sorsban, a végzetben, ha nem… Te veled is biztos történtek már olyan dolgok, amelyek elbizonytalaníthattak, és azt mondtad magadban, hogy ekkora véletlenek márpedig nem lehetnek. Ha hiszel a szerelemben, ha nem, ezután a sorozat után valószínűleg – szomjazva – hinni akarsz majd mindkettőben…

Hol is kezdjem… (Az elején gondolom.) Szóval szeretem a romantikus dolgokat. Imádtam az One Spring Night [ Egy tavaszi éjszaka ] c. sorozatot, ahogyan az Our Beloved Summer [ Egy felejthetetlen nyár ] és a Twenty Five Twenty One [ Huszonöt, huszonegy ] is nagyon nagy kedvenceim lettek, a következő választásom nem is lehetett volna más, mint az egyik, ha nem a legnépszerűbb dél-koreai sorozat, a Crash Landing on You.

A rengeteg értékelés, a magas pontszámok (8.7-es IMDb átlag), valamint egy remek plakát szintén hozzájárult ahhoz az érzéshez, hogy nekem ezt látnom kell. Kicsit azonban mást kaptam, mint vártam; bizonyos téren többet, máshonnan nézve meg kevesebbet, de szerencsére nem kellett csalódnom. Sőt… De nem is kertelek tovább. Nem szeretek „spoilerrel” indítani, de úgy gondolom, hogy ezzel az információval mindenki találkozik (és egyébként is hamar nyilvánvalóvá válik), aki akár csak szemet is vet ezen drámára… Szóval a sorozat alaphelyzete az, hogy van egy kimondottan gazdag és szép dél-koreai hölgy, aki egy balszerencsés véletlennek (sorsnak?) köszönhetően – siklóernyőzés után – a demilitarizált övezet északi felén tér magához. Izgalmas felütés, mit ne mondjak.

Innentől aztán mindenki el tudja képzelni, mi vár(hat) rá. De nem kell félni, mert mégsem minden olyan egyszerű, mint ahogyan azt mi elképzelnénk. Hiszen bár azt gondolhatnánk, hogy bizonyos körök már az esemény bekövetkeztével lefutottak, azért bőven tartogatnak számunkra még meglepetéseket és kincseket a készítők. Pl. vegyük szépen sorra, hogy milyen fontos, de egyszerű kérdések merülnek fel bennünk – a balszerencsés földet érés után… Mi lesz a lánnyal? Megölik? Börtön vár rá? Valaki segít neki? Visszajut? Ha igen, hogyan és mikor? Milyen áldozatok árán? Mi történik közben ott lent, délen? A családja mit reagál? A testvérei mennyire várják majd haza, tudva, hogy a pozíciója megüresedett? És akkor ez még mindig csak a felszínes kapargatása a dolgoknak.

Hogy mi lehet legfőbb vonzereje a sorozatnak? Talán az, ahogyan a műfajokat „keveri”. Ebben aztán mindenki talál magának valót. Műfajok terén a dráma, a komédia, a romantika, valamint a kaland talán az, amelyik a legjobban meghatározza a sorozatot. Ezzel persze sokat nem segítettem – tudom –, de ezek körül tényleg mind fokozottan jelen van az epizódokban. Hogy ezt a műfaji kavalkádot aztán mennyire sikerült jól abszolválni? Annyira, hogy talán jobban nem is lehetett volna. Az utolsó néhány epizód során konkrétan a térdem csapkodtam a humoros jelenetek láttán. Aztán pár órával később meg már a pityergés kerülgetett. (Még ha csak kerülgetett volna… 😅) Mit ne mondjak, tényleg szépen nézhettem ki… De szerencsére legalább maga a sorozat szép volt. Mármint tényleg látszik, hogy van benne pénz, idő, munka, lelkesedés. Szerintem itt a készítők tényleg azt és úgy csinálhattak amit és ahogyan csak szerettek volna. Hatalmas élmény lehetett nem csupán leforgatni, hanem megírni is bizonyos jeleneteket. És ez tényleg érződik is rajta.

Az egyik ok, amiért ezt a szabadságot felhozom, az maga a játékidő. 16 részen keresztül nézhetjük ezt a kalandot – átlagosan 1 óra 25 perces játékidővel. Meredek mi? És akkor még nem tudjátok, hogy az utolsó epizód önmagában képes volt 1 óra 53 perc (!) hosszan elnyújtózni a képernyőmön. Hogy megérte-e? Igen. Feltétlenül. Untam-e kicsit? Nem. Abszolút nem. Az utolsó öt részt kisebb megszakításokkal egymás után letudtam. Nem csak azért mert – kényszeresen – le akartam, hanem mert élveztem, kikapcsolt és hajtott a kíváncsiság. És egyébként is jól esett a bekötözött lábamat feltéve pihenni egy nagyot. A készítők persze ezen túlmenően is tudtak merészek lenni. Olykor kifejezetten látványos, és akciódús percekkel ajándékoznak meg bennünket, de ezek természetes könnyedséggel simulnak bele az alapvetően romantikusra vett egészbe.

A legfontosabb és legmegnyerőbb dolog a sorozatban talán mégis az üzenet maga. Hogy mi az? Én sem tudom még teljesen… (És ez így is van jól…) Még kicsit tisztulnia kell bennem, hogy mi az ami ilyen szinten a leghangsúlyosabban nyomot hagyott bennem. Mert az biztos, hogy vannak dolgok, amelyek sokáig velem fognak maradni. És hát a sorozat egyik legbravúrosabb érdeme, hogy mennyi zseniális karaktert sikerült egyetlen sorozatba beletuszkolniuk. Konkrétan – nem egyszer – ott tartottam, hogy valakinek a sorsa már jobban érdekelt, mint a főszereplőké… Persze ezt nyugodtan ki lehetne fordítani, és ezt más írhatná akár negatív előjellel is, de rám nagyon jó hatással volt, hogy „nem csak ők vannak, és nem csak úgy”.

Tudnék még számtalan mindenről mesélni, pl. hogy néha újrajátszanak az epizódokban bizonyos jeleneteket – mármint kiegészítve azokat. Azaz ha történt valami, alkalmanként később megmutatták, mi is vezetett konkrétan a cselekmény, szituáció azon pontjáig. Apróság, nem forradalmi dolog, de olykor kifejezetten vicces dolgokkal szembesülhettünk.

Hogy kinek ajánlanám? Mindenki eldönti majd magának, hogy mivel próbálkozik be, de én azt mondanám, hogy ezzel bizony merőben más műfajt előnyben részesítő párok is bátran próbálkozhatnak együtt. Mint mondtam, tényleg mindenki megtalálja majd benne azt, amiért tud majd lelkesedni. Legyen az akár kalandosabb vagy romantikusabb pillanat, biztos akad majd számtalan közös kedvenc. És akkor a vicces momentumokról sem szabad elfelejtkezni… Egyébiránt meg önmagában már csupán azért is megéri megnézni a sorozatot, mert eléggé hiteles képet mutat arról (legalábbis én így érzem), hogy milyen lehet az élet ott fent, északon.

Hogy mégis miért csak ennyi az annyi? Nem tudom, nekem néha kicsit sok volt már a „jóból”. (Minden szinten, de ez részben az én „hibám” is.) Úgy érzem, hogy azért lazán lehetett volna még vágni belőle. De pontszámtól független rengeteg témát érint a sorozat… És ezt könnyen, mindenféle erőltetettség nélkül tette meg, rávilágítva az élet igazán fontos dolgaira… Mint írtam, nem tudom még teljesen, nekem mit adott a sorozat, vagy hogy mihez kezdek majd vele. Talán egy kis erőt. Bár én tényleg néha úgy érzem, hogy – szinte már kényszeresen – minden utolsó, jelentéktelennek tűnő morzsába is belekapaszkodom mostanában, de hát aki a kicsit nem becsüli ugye… (Egyik szememmel sírtam, aztán majdnem a másikkal is…) Igen, persze olykor meg olyan érzésem van, mintha mindenkit ellöknék magamtól, de hát én ugye nem tehetek róla, ez a sorsom… 😉

Végezetül pedig legyen itt az egyik kedvenc – zongorán játszott – dallamom a sorozatból. Imádom. Ahogyan a karaktereket is. Annyira hozzám nőttek, hogy már szinte hiányozni fognak…

8.6/10

Let’s Eat Grandma: Rapunzel (és ami mögötte van)

Megint ők… De mit csináljak; dolgos napok vannak a hátam mögött, és persze valamennyire előttem is, szóval be kell érnie mind a három rendszertelen olvasómnak azzal, hogy megint zene jön… (Nem ám amúgy, sokkal többen vagytok. 😏) De ezúttal milyen különleges muzsika is következik majd…

Egyébként ezt a videót is csak tegnap tudtam le, és hát mit is mondhatnék, elsőre is borzasztóan megfogott a dal. Ez a tétel ezúttal az első lemezüket színesíti. (Amit csak ma fogok persze végighallgatni.) A live felvételen amúgy látható, hogy még mennyire gyerekek ők ketten. De milyen tehetséges és lelkes gyerekek… ☺️

De nem csak azért osztom meg mert tetszik, hanem mert tényleg totálisan, szinte hipnotikusan magával ragadó dalt sikerült alkotniuk – már ilyen fiatalon. És maga a videó egyébiránt is nagyon motiváló, cuki és még sorolhatnám. A szám egyébként tökéletes példa, hivatkozási alap lehet egyfajta cáfolat képében arra, amikor valaki azt mondja, hogy a popzene az csak popzene… Igen, ilyen a nagybetűs art pop. (A videó időzítve van!)

Hogy ezt a szerzeményt ilyen fiatalon miképpen hozták össze… Hát, erról tényleg sokat lehetne – úgy általánosságban – beszélni. Nyilván fiatalon piszok bátor, merész, impulzusokra fogékony és érzékeny az ember. Aztán amikor elkezd zenélni valaki, akkor „előtte hever az egész világ”; lehetőségek korlátlan tárházával szembesül. Ez persze sokszor vissza is üthet… Koncepció és kellő önkontroll hiányában – az első alkotásaik – simán egy kiforratlan próbálkozásként maradhatnak meg a hallgatókban, kellő számú negatív visszajelzés és komment társaságában pedig a lelkesedésüket is veszíthetik…

Erre ékes példa lehet a fenti kis koncertet illető komentszekció is. Hiszen a legtöbbet lájkot poszt ez lett:

This comment section is ridiculous. These girls are absolutely incredible and have such a unique, creative energy that is just too good to be drowned out by this kind of negativity (that wich I can only assume is derived from people’s own insecurities).

Ez egy 5 évvel ezelőtti komment, gondolom sokan támadták a lányokat… Aztán persze egy évvel később már született egy ilyen hozzászólás is:

And here we are a year later kids. New album. Probably one of the best releases of 2018. They have grown so much since this recording, which is not to take away from this whatsoever. They have bridged genres, written beautiful melodies, choruses and changes that supposed veterans would and will be envious of. JJST LOVE IT!!

Az idő a kedves, támogató és éltető zenerajongókat igazolta. A lányok tényleg sokra vitték, és ki tudja még milyen zenei karrier (és mennyi szenzációs lemez kiadása) előtt állnak…

Visszatérve a címben szereplő dalra. Hogy ennek milyen aranyos címe és dalszövegei van… Közhely, hogy mindig tanul valamit az ember, de tényleg így van. Tudjátok mit jelent a Rapunzel? Nem? Én sem tudtam. Rákerestem… Az egészségkalauz.hu ezt írja:

Rapunzel szindróma: a hajevés kényszere. A főként tini lányoknál jelentkező betegség a haj kényszeres evésével jár: ez a Rapunzel szindróma, más néven trichobezoar.

Pszichológiai rendellenesség okozta kényszeres hajevés. Nevét a Grimm testvérek híres meséjéből kapta, ahol a toronyba zárt Rapunzelt hosszú hajzuhataga mentett meg a raboskodástól, ugyanis lelógó fürtjein tudott felmászni a hercege. Bár a mese vidám véget ér, a Trichobezoar betegségben szenvedő lányok súlyos veszélynek teszik ki magukat.

Megmosolyogtató valamilyen szinten nem? A dalszöveg szintén kicsit ilyen:

My cat is dead, my father hit me
I ran away, I’m really hungry
That wicked witch, in all her power
She cast a spell and locked me in this tower
I can’t look down, I’m claustrophobic
Please, let me out, I can’t deserve this
I hate my name, I’m not that Rapunzel
My hair’s not blonde, and I’m not having fun
In this fairy tale that my mother read me
About this girl, I want my mummy
And the prince won’t come, the clock strikes eleven
I had a haircut last week, and I’m only seven

Rapunzel, Rapunzel
Let down your hair
Rapunzel, Rapunzel
Let down your hair
Rapunzel, Rapunzel
Let down your hair
Rapunzel, Rapunzel
Let down your hair

Ooh, what a mellow place
Ooh, what a mellow place

And there is something strange in my mind
And there is something weird in my head
And there is something strange in my mind
And there is something weird in my

A lányok produkciója pedig minden elismerést megérdemel. Ahhoz képest, hogy gitáron – ebben a számban – nem is játszanak, meglepően változatos és progresszív az összkép. Jenny Hollingworth pedig mennyire energikus már… A dal vége felé, menet közben, állva dobol, miközben előre sétál, furulyával a kezében… Ki lett számolva az biztos. Mindent megtették azért, hogy a lehetőségekhez mérten összetett és komplex dalokat szerezzenek.

A fenti kommentek alapján amúgy el tudom képzelni miket kaphattak egyébként… „Az igazi munka bűzik mi?!” „Önjelölt ‘zenészek’ level 99.” „A lányom sem tud énekelni szegény, de amit ezek itt leművelnek…” És még ki tudja miket írhattak. Az irigység határtalan. Az emberek egy része meg szánalmas. Ha tetszik a fenti szám, ha nem; a lányok lelkesedését, munkáját, kreativitását nem lehet elvitatni. Ha ezeknek a személyeknek a saját lányuk tizedennyi tehetséggel lenne megáldva, mint amennyivel ez a kettős bármelyike is rendelkezik, akkor persze gondolom kikérnék maguknak, ha negatív jelzőkkel illetnék őket, de legalábbis (gondolom én) teljes szívükből, erejükből támogatnák őket… Mindegy is persze, nem ragozom túl, de visszataszító, amikor valaki csupán fröcsögni jár valahova, és nem tudja helyén kezelni, valamilyen szinten objektívan értékelni az adott produkciót… Illetve legalább megtanulhatnának legalább csendben maradni.

Más kérdés, hogy a lányok munkája tényleg kifizetődött:

A peak chart position-t illetően (UK-ban) az eddig megjelent három lemezük helyezései az alábbiak voltak: 149., 28., valamint 26. Az I’m All Ears pl. széles körű elismerést váltott ki zenekritikusokból, és ezzel a lemezzel el is nyerték az év albuma díját a Q Awards-on.

Hát én azt mondom, sok ilyen fiatal kellene még, és bizony nem csak gyerekként, hanem felnőttként is példát lehetne venni róluk…

Let’s Eat Grandma: I Will Be Waiting – mosolyogva

Álmos, fáradt, meg kissé nyűgös is vagyok így munka után – korán reggel… (Azt le sem merem írni, hogy néztem ki műszak előtt… 😅) De aztán tök kis apróságok mindig feldobnak. Pl. kitaláltam, hogy összeszedem az összes olyan live felvételt egy csokorba, amikor – a felvétel közben – tök aranyosan elmosolyodik az énekesnő vagy énekes. Mármint úgy „ragadósan”. Aztán rájöttem, hogy elég sok ilyen lenne, még akkor is, ha csak zenekaronként egyetlen egy számot választhatnék… Szóval lehet túl sok lenne az a jóból. Meg azért melós is ám. Mert oké, naná, hogy fejből tudok egy csomó számot – olyan belém égett momentumokkal –, amelyeknek a listán lenne a helye, de azért vannak olyan bandák is, amelyeket bár kifejezetten sokat hallgattam, de még nem nagyon túrtam fel az internetet az élő felvételeik után. Meg például tegnap is belefutottam egy olyan komoly problémába a munkába menet, hogy az egyik eléggé kedvelt együttesemtől egy normális live felvételt nem találtam. Mármint értitek; van koncertfelvétel, hogyne lenne, de nem az én kedvenc dalaimmal… Brr… Hát morcos is voltam, mit ne mondjak… De persze nem adom fel csak úgy. Majd apránként keresgélek még – ha úgy van kedvem, meg rá is érek. A lényeg, hogy nem akarok csak úgy összedobni valamit, mint mondjuk ezt a bejegyzést ide – ezen a csodálatos, esős, szombat reggelen… 🙂

Aztán mivel pár napja – pontosabban a Watching You Go óta – megint rákaptam Let’s Eat Grandma-ra, adta magát, hogy ismét rájuk keressek youtubeon. (Egyébként annyira elvarázsoltak újra és újra, hogy csak az elmúlt egy hét alatt 835 alkalommal játszottam le tőlük valamit…)

A klipeket ismertem tőlük, de az élő felvételeket talán nem is láttam még. És hát a KEXP YouTube csatornáján (na hol máshol persze) megtaláltam az alábbi kis felvételt. Az előző lemez egyik számomra legkedvesebb szerzeményével. Ez már fél siker volt… Aztán már szinte hihetetlen, de hát van itt kérem finom kis vigyorgás a videó első percében; Jenny Hollingworth itt is olyan bájos, aranyos, hogy nem tudok nem vele együtt mosolyogni, miközben újra nézem és hallgatom ezt a dalt – immáron sokadszorra. Mondanom sem kell, hogy ezzel a fenti, képzeletbeli lista egyik előkelő helyén lennének.