Lee Eun-hee első rendezése az idei 185. filmélményem. Ez egy új rekord, pedig aztán lehetett volna több is… De majd jövőre… Feltehetnétek a kérdést, hogy ez miért fontos, vagy miért kezdtem ezzel, de erre majd térjünk vissza kicsit később… Nem szoktam fukarkodni a rossz értékelése kiosztásával, de ez idei egy nagyon erős év, eléggé ismerem már magamat, és sokszor meglehetősen…
Most nézzétek meg ezt a plakátot… Hát nem végtelenül kedves, feelgood hangulatot sugároz magából? Naná, hogy régóta meg akartam nézni… Aztán most, hogy próbálok még színesebb és mosolygósabb dolgokat is bekavarni a filmes és sorozatos naplómba, hát jobb pillanatot talán nem is találhattam volna arra, hogy megnézzem Nithiwat Tharathorn rendezését. Az úr 2014-es thaiföldi filmjéről szerintem nem fogok nagyon sokat…
Esemény. Hát az volt. De milyen… Életemben először ma tök egyedül ültem egy moziteremben. Mondjuk annyira nem nagyon zavart… A film ellenben néha már szinte igen. Nem tudom mikor láttam utoljára ennyire embert próbáló darabot. A témát valószínűleg tudjátok. Ez ugye a nem kívánt terhesség. Mondhatnám, hogy nem kívánt jelenetek tolmácsolásában… De nem, nem volt ám annyira szörnyű, csak úgy…
David Siegel és Scott McGehee közös filmjét epekedve vártam – már persze miután megtekintettem a Maisie tudja c. korábbi, 2012-es alkotásukat. Szerencsémre nem kellett csalódnom. Oké, igen, már a plakátjaikkal is megvettek rögtön – nem volt mondjuk nehéz dolguk, mert valamiért az USA északi része különösen vonz. Seattle-től, Montana államon és Chicagon át New York-ig; minden jöhetne. Talán az igazi…