Címke 9.1/10 – film

Happening [ Esemény ] – 2021

Esemény. Hát az volt. De milyen… Életemben először ma tök egyedül ültem egy moziteremben. Mondjuk annyira nem nagyon zavart… A film ellenben néha már szinte igen. Nem tudom mikor láttam utoljára ennyire embert próbáló darabot.

A témát valószínűleg tudjátok. Ez ugye a nem kívánt terhesség. Mondhatnám, hogy nem kívánt jelenetek tolmácsolásában… De nem, nem volt ám annyira szörnyű, csak úgy 15-25 percen keresztül fogtam a fejem, nem egyszer a vásznat is el kellett szinte takarnom…

Nem lehet egyszerű anyának lenni. De ugyanígy nem lehet egyszerű mit kezdeni egy olyan terhességgel sem, amit nem akartak. Pláne egy olyan rendszerben, ahol tiltva van az abortusz. Egyszer olvastam, hogy a nők nem csupán a gyerekeikért tennének meg mindent, hanem azért is, hogy – legalábbis akkor és ott még – ne legyenek…

Annie Ernaux 2000-ben publikált, azonos című regényét az az 1980-as születésű Audrey Diwan dolgozta fel, akinek egyébként ez a második rendezése csupán. Mit ne mondjak, ezzel a sikerrel – hiszen nem csak a kritikusok szeretik a művét, hanem azért díjakkal is elismeri a szakma színe java –, elég korán letudott egy kétségtelenül határozott belépőt a figyelemre érdemes rendezők körébe. A könyv pedig bár – témájából adódóan – annyira nem közkedvelt olvasmány, az értékeléseket átfutva nem lehet azt állítani, hogy ne lenne elég hatásos. Magyar nyelven – sajnos – az írónőnek ezen regénye még nem jelent meg…

Megrázó a film, de azért az életről nem hozott le. Sőt, valahogy szinte motiváló, hogy egyesek mennyi mindent átvészelnek (hogy hogyan, az már más kérdés), pedig aztán sok barátra és segítségre abban az időszakban, azaz az 1960-as években – ilyen helyzetben – nem nagyon számíthattak. Az Esemény naturalista film. Nem fél megmutatni dolgokat, de közben nem esik át a ló túloldalára sem. Persze valakinek ez lehet sok lesz, de a valóság már csak ilyen… A film egyébiránt egyfajta feszült visszaszámlálás. Jön a felismerés, a feldolgozás, majd az a bizonyos döntés. Előtte és közben pedig folyamatosan ott őrlődik az ember, hogy mi és hogyan is legyen.

Kemény kis mozgókép volt. Valaki biztos vagyok benne, hogy inkább fizetne azért, hogy ne kelljen megnéznie. Nekem ugyanakkor nagyon tetszett. Sosem tévesztettek benne fókuszt, arról szólt és mesélt, amiről kellett. Nem vállalta túl magát, szimplán megmaradt annak aminek szánták. Nem tudom mikor fogom újranézni. Meg hogy akarom én-e ezt meg egyszer látni és úgymond magamon érezni. A fényképezés nagyon jó volt, a 4:3-as képarány pedig már önmagában is szinte egyenesen felizgat; mindig árgus szemekkel vizsgálom ilyenkor, hogy mit és hova helyeznek el ezen szűk képi keretek között. A zenei aláfestés meg minimalista, a szinte már horrorisztikus beütésű hangjegyekkel szó szerint telitalálat. Nagyon örömteli, hogy a Never Rarely Sometimes Always [ Soha, ritkán, néha, mindig ] után egy újabb ezzel foglalkozó film is tudott merőben mást élményt nyújtani. Hogy ez, ebben a formában aztán persze kinek is hiányzik, azt majd mindenki eldönti magának… Én azt mondom, hogy bátraké a szerencse!

És igen, lehetne arról beszélni, hogy talán soha nem aktuálisabb ez a téma, mint most, de ez már inkább politika. Én úgy vagyok vele, hogy mindenkinek jobb, ha abszolút önmaga rendelkezik a saját teste felett. De persze azt is aláírom, hogy biztos vannak visszaeső, problémás esetek és személyek, olyanok, akiknél az abortusz már szinte egyfajta “védekezésnek” számít. De ettől még a tiltását is abszolút nettó baromságnak tartom. Sokkal komplexebb rendszerben megfogalmazott szabályok és kitételek kellenének; kinek, hányszor, miért legyen ez a lehetőség hozzáférhető. Az akárhány abortusz úgyanúgy nettó hülyeség, mint az, hogy mindenkitől megvonunk szerintem ma már azért alapvető jogokat.

Ebben a 100 percben szerencsére nincs semmi átlátszó állásfoglalás. Egyszerűen csak megmutatja egy nehéz helyzetben lévő lány minden apró rezdülését.

9.1/10


Nem ide tartozik, de úgy volt ma, hogy segítettem egy havernak Csepelen valamiben, aztán ha már ott voltam, felmentem a belvárosba megnézni egy filmet. Plázás csepeli mozi nekem már nem is jó ugye… De tényleg, annyira fapados és kommersz gyakran a kínálat ezekben, miközben a művészmozikban azért mindig akadna valami értelmes néznivaló… 

És én az Eseményre voltam kíváncsi. Jó ideje már… Kino Cafe Mozi-ban volt egy 16:15-ös vetítés. Ott sem voltam még soha, de persze számtalanszor elmentem már mellette. Ez így már a negyedik művészmozi amit megjártam. Ez a legfapadosabb eddig mind közül, de feelingje azért még lenne. Már ha úgy működne, ahogy kellene. Mert hát gondoltam majd a vetítés előtt iszom egy kávét, meg sört. Hát a kávézó része zárva volt, és melegem sem volt éppen… De ahogy hallottam, itt bizony felújítások, átalakítások lesznek. Nem pletykaként, hanem ott előttem beszélték át. Esküszöm, hogy vissza kellett fogom magam, hogy ne adjak tippeket, mert szerény személyem ehhez is ért ám persze. Hehe. Képzeletben már ki is állítottam nekik egy számlát… De ha már nem fogyaszthattam, legalább beszereztem ingyen egy Csodálatos teremtmények plakátot. Ami egyébként rohadt vagány szerintem.

Montana Story – 2022

David Siegel és Scott McGehee közös filmjét epekedve vártam – már persze miután megtekintettem a Maisie tudja c. korábbi, 2012-es alkotásukat. Szerencsémre nem kellett csalódnom. Oké, igen, már a plakátjaikkal is megvettek rögtön – nem volt mondjuk nehéz dolguk, mert valamiért az USA északi része különösen vonz. Seattle-től, Montana államon és Chicagon át New York-ig; minden jöhetne. Talán az igazi tél ígérete. Vagy a szél teszi. Nem tudom. Majd egyszer netalántán.

Szóval elindul a film, és hát szögezzük le az elején: nem éppen karfába kapaszkodós tempót kapunk, még ha nyilván ilyet nem is várt volna az ember. Aki szereti a lassabb dolgokat, vagy pont arra lenne most épp szüksége, hogy kicsit eltávolodjon a rohanó világunk – és néhanapján saját magunk által is felerősített –, szinte bántó háttérzaja elől, az a Montana Story-val jó üzletet csinálhat.

Néhány szereplőt köszönthetünk csak a filmben, az ő karaktereik és beszélgetéseik által nyerünk betekintést egy család múltjába. Nem túl szívderítő történet. De hát az élet ilyen… Egyébiránt érdekes, már-már ambivalens érzéseim vannak a filmmel kapcsolatban. Rajongok érte? Vagy csak szeretem? Én sem tudom még teljesen… Miért nem?

Mert el is kezdtem gondolkodni azon, hogy lehet az alapján kellene kimondottan értékelni a filmeket és sorozatokat, hogy elmentem-e magamnak őket későbbiekre vagy nem. Újra akarom-e nézni őket valaha is? Ajánlanám-e másoknak is? És itt a válasz egyértelműen igen – mindenre. Viszont ettől még mindig nem vagyok teljesen biztos a dolgomban. Ilyet pedig ugye egy mezei blogger sem tesz, mert hát milyen már az, amikor valakinek valamiről nincs kiforrott, határozott álláspontja ugye. A helyzet az, hogy a Montana Story azért is ütős film, mert nem vágnak úgy gyomron benne, ahogyan egyébként megtehették volna.

Nincsenek régmúlt időkből snittek bevágva, nincsenek drámai események vizuálisan direktbe megjelenítve, az arcunkba tolva. Az van ami. Pár találkozás, és talán néhány óra együtt. És közben – ha csak apránként is –, de kibeszélnek magukból bizonyos dolgokat. És ez bátor döntés szerintem. Lehetett volna a drámát és a feszültséget fokozni benne, hiszen ezt a történetet – még ha egyszerű is –, sokféleképpen el lehetett volna mesélni. Erre egy olyan verziót választottak, amely – nyugodtan mondjuk ki –; szerintem a legkevésbé nézőcsalogató. És nem is tudom – remélem ez nem a totális sznobság előszele –, de én ezt már önmagában is értékelem.

Ami viszont kétségtelen, hogy Montana gyönyörű, hideg és szeles. Én amúgy otthon természetesen teljesen sötétben filmezek, a soundbaron pedig – a megszokottól eltérően – jól felvettem a hangerőt is, mert minden egyes fuvallatott hallani akartam a képernyő előtt ülve. És hát semmi nasi, meg ilyesmi közben. Aztán félig-meddig már tényleg ott is voltam. Illetve bár ott lettem volna. A táj meseszép, a képek között vannak egészen zseniális beállítások is. Nagyon várom, hogy újranézhessem igazán jó minőségben. Meg aztán hiába 1 óra 54 perces ez a dráma, abszolút nem éreztem annyinak, sőt, többet és többet akarnék nem csak a karakterekből, hanem ebből a világból is.

Haley Lu Richardson meg lassan az egyik kedvenc színésznőm lesz. De mit hazudjak… Már az. Nagyon jól állnak neki ezek a filmek, és remélem rendszeresen viszontláthatjuk ehhez, vagy épp a Columbus-hoz hasonló produkciókban. Veszélyesek az ilyen filmek, mert nagyon nem sok van belőlük. Moziban meg aztán már pláne. Valahol a nagyon jó, és a zseniális között ingázok, majd idővel felnövök talán a feladathoz. Addig meg inkább biztosra megyek a pontszámmal.

9.1/10