Drake Doremus a filmjét úgy indítja, mint egy hétköznapi romantikus drámát, hogy aztán – apránként szintet lépve – a legjobbak közelébe repítse azt.

Így a megtekintése után annyi mindent akartam írni, most meg keresem csak a szavakat… De kezdjük el az elejétől. Van két szereplőnk, egymásba habarodnak. Ez gondolom nem annyira spoileres egy ilyen film esetében. Aztán az élet úgy hozza, hogy különböző problémákat kellene megoldaniuk. És akkor itt lenne a film egyik buktatója, hogy bizonyos dolgokat miért nem tettek meg, vagy miért úgy és akkor. Erről sokat lehetne beszélni, de én ezt a részét elengedtem, mert ezen kérdéseket rengetegen feltehetnék magunknak is – az életük bizonyos szakaszaira visszatekintve.

Ha ettől elvonatkoztatunk, vagy elfogadunk bizonyos dolgokat, akkor bizony egy nagyon erős kis filmélménnyel lehetünk gazdagabbak, amely bizonyos pillanatiban nem csupán csak él, hanem szó szerint beleássa magát a lelkünk legmélyébe. Drake Doremus másfél órás alkotása remek képekkel operál, miközben a vágásokra és a zenei aláfestésre sem lehet egy árva szavunk sem. És hát a színészek is remekelnek. Felicity Jones pedig legalább olyan cuki, mint Zoe Kazan. A többiek helyett el tudtam volna képzelni akár másokat is, de ennél nagyobb gondom tényleg ne legyen.

A történetre visszatérve. Jaj… Hát ez hol nagyon felemelt, hol nagyon lehozott az életről. Igazi kis hullámvasút, amely rengeteg olyan kérdést megfogalmaz, amelyekkel a hagyományos romantikus filmek nem hogy nem foglalkoznak, hanem még csak a felvetésük szándéka sem sejlik ki belőlük.

Az első és legfontosabb. Ő az igazi? Alapvetően persze a legtöbbünk ezt így nem tudhatja. Ebben a filmben is csak sejthetjük. Vannak bizonyos érzések, amelyek egy része – talán éppen a legfontosabbak –, lehetnek akár kimondatlanok is. Egy biztos; mindennek van valami következménye. És ezt a szereplők is megtapasztalják. Minden kérdést – amely felmerült bennem – én sem fogok felvetni itt. Meghagyom azt az erre tévedt – esetlegeses – új nézőknek inkább. Azt ellenben leszögezhetjük, hogy egy elég modern, nagyon klassz kis utazás, valamint szerelmes film részesei lehetünk, amely rengeteg más mellett foglalkozik a távkapcsolatok nehézségeivel is.

Valahol 7 pont körüli értékről felkúszott egészen 9/10-ig. Ami azért már önmagában sem kis fegyvertény. Én imádtam. Valahol nagyon várom, hogy újranézzem, valahol meg nagyon nem. De ez már az én problémám. Az élet nem egyszerű. Ahogyan a szerelem sem mindig az. Ezzel persze tudom, hogy sok újat nem mondok. A film befejezése ellenben valóban önmagáért beszél. A Like Crazy nem éppen klisés, meglehetősen igényes párkapcsolati dráma, amelyet én bárkinek, bármikor szívesen ajánlanék. Ez a pontszám pedig most csak így érzésre lett ideírva, bőven benne van, hogy lehet ez még több is…

9.2/10