Annyira piszkosul jól esett ez a film most. Az elején még csak finoman közelítve méregettem, hogy aztán a végére meg már minden egyes képkockáját két kézzel tömködjem magamba… Hogy pontosan hova? Hát azokba az apró, illetve inkább meglehetősen nagy lyukakba ott, a szívem környékén. Hogy miért? Mert egyszerre tett hozzám, illetve forgatott is fel bennem valamit. Mindeközben meg szimplán csak szeretgetve éreztem magam közben. Amúgy meg mert egyszerűen csak megérdemlem. 😅

A történet szerint Sayoko a macskái ölelésében tengeti magányos mindennapjait egy japán kisvárosban. Többet szeretne az élettől, de még nem találta meg az igazit… Elhatározta hát, hogyha már így alakult, akkor a cicái szőröskés szeretetét bérbe adva segít azokon, akik (szintén) magányosnak érzik magukat.

Olyan cuki felütése van ennek a filmnek. És annyira kedves is az egész… Szerencsére azonban nem ragyogja be a napunkat a szeretet giccses alázatával kibélelve. Annál inkább talán a fátyolfelhőkön át-áttörő, felettébb éltető, szívet és lelket melengető, bársonyosan személyes kis mosollyal keretezik be azt. Miközben – ezen két óra alatt – a reménytelenséggel finoman átszőtt álmodozást, a végtelennek tetsző várakozást és vágyakozást nem bizonyos fokú szenvedésként, hanem valamiféle természetes megtapasztalás, kihívás részeként határozzák meg.

Olyan élmény volt, mintha pillanatok alatt valóságos macskák tucatjaival szemeztem volna a lakásomban. Mintha tényleg élettel töltötték volna meg a legeldugottabb sarkokat is… Amúgy is cicás vagyok, szóval nem volt nehéz dolga a készítőknek, de egyébként tényleg nagyon kevés olyan filmet láttam még, mint amilyen ez itt.

A Rent-a-Cat érzékletesen, mégis visszafogottan és árnyaltan mesél nekünk a magányról. És nekem az az út, vagy inkább állapot is tetszik, amit – Naoko Ogigami rendezésében – a karakterei által bennünk lefestve megtestesít. Nem megy végtelenül mélyre, nem csapong, nem drámázik feleslegesen és kényszeresen, ahogyan nem akar sokkolni, kritizálni vagy ítélkezni sem. Csak meg szeretné magát mutatni. Kicsit olyan ez a produkció, mint egy igazi, vérbeli macsek. Akinek aztán – ha elég ideig ott lebzsel körülötted –, egészen biztosan nem tudsz majd ellenállni.

Nem éppen egy kapkodó alkotással van dolgunk, de ezt gondolom sejtettétek is. Számomra inkább olyan kis megnyugtató, biztonságot nyújtó kuckóként funkcionál. Rég mosolyogtam filmen ennyit. Olykor még fel is nevettem, részben mert bizony egyre több és több dologban magamra ismertem benne… (Gondolom nem vagyok, leszek ezzel egyedül.)

Hogy aztán kinek is ajánlanám a filmet? Mindenkinek. Oké, ha macskások vagytok, az a minimum, hogy megnézitek. Ha magányosak lennétek, akkor nem is lehet kérdés ugye… Ellenben viszont ha elegetek van az otthoni, esetleg éppen csak a munkahelyi nyüzsgésből, akkor is minimum egy üdítő kis kikapcsolódás részesei lehettek általa.

Nem sírtam miatta, katarzisnak pedig a közelében sem jártam, de néha a fenének kellenek ezek már. Sokkal jobb csak engedni ennek a lágyan simogató, hűsítő záporokkal kiékelt nyári napsütésnek. Lehet időnként kissé tikkasztó, lehet néha kicsit szomorkás, de most ez az én mosolygós kiscicám, ez az én igaz szerelmem.

9.2/10

És hogy hol nézhetitek meg? A hazai nagy tékában – SD felbontásban – megtaláljátok. Vagy Avistaz-on természetesen. (Ahova még mindig tudok meghívót küldeni, ha valakinek komolyan kellene. Csak írjatok a patrick@hidegnyomon.hu e-mail-címre egy pár mondatot arról, hogy kik vagytok, és egyébként miért is szeretnétek.)