Kicsit pihentettem a blogot, pedig aztán lenne mit mutatnom… Eléggé fel agyok pörögve mostanában, néha már szinte túlságosan is. Ha törik, ha szakad, most csak elkezdek posztolgatni megint. Szerintem sokat elmond arról, hogy mennyire is szerettem Gia Coppola rendezését, hogy ez az első dolog egy ideje, amelyről feltétlen, valamint a lehető leghamarabb írni akartam.

Pedig aztán milyen végtelenül egyszerű kis film ez. És pont az ebből adódó könnyedség teszi annyira emlékezetessé. Kicsit olyan érzést nyújt ez a 100 perces történet, mintha olyan csodálatos képeket nézegethetnénk egymagunkban, amelyekhez elfelejtettek volna keretet adni. Hogy ettől aztán kevesebb lenne ez a produkció? Felejtsétek el!

Vannak képek, könyvek, tárgyak, amelyeket szívesen kiteszünk a falra vagy a polcokra… Valamit szívesen megmutatunk magunkból másoknak. De valahol sokkal izgalmasabb, intimebb élmény és utazás, ha valami olyannal találkozunk, amely mondjuk nem feltétlen van közszemlére téve, nem? Olyan hatást keltett ez a film bennem, mintha egy – félreeső helyen lévő – kis szekrény aprócska, legalsó fiókjának legeldugottabb részében lévő képeket lapozgatva nyerhettem volna betekintést néhány fiatal életébe.

Suli, szerelem, szex, barátság, csalódás, kisérletezés, boldogság és szomorúság, meg minden más ami a fiatalságot igazán fiatalsággá teszi. Tök átlagos témák, lerágott csontok, de valamiért mégis nagyon működik. Úgy repítettek vissza engem azokba az évekbe, hogy közben nem érzem kínosnak az egészet, nem nyomott agyon a nosztalgikus érzések – mondhatni már – erőltetett sulykolása. Egyszerűen tényleg elkapott az egész. Mintha azt mondták volna, hogy hát akkor itt van pár karakter, ez az alapszituáció, aztán nézzétek, kiknek és hogyan telnek a napjai, hogyan vészelik át ezt az érzelmileg meglehetősen impulzív időszakot.

Pedig nincs benne kimondottan semmi hagzatos állítás, okoskodás, a párbeszédek is visszafogottak, természetesek, és még csak elképzelni sem nagyon tudom, hogy milyen konklúziót tudnék levonni a látottakból. Egyszerűen fogalmazva újra én is egészen fiatal voltam. És oké, naná, hogy Margaret Qualley varázslatosan bájos, de mindenki más is teljesen rendben volt a filmben.

Bár az eddig leírtakból nem feltétlen lehetne eldönteni, hogy mennyire felnövéstörténet is egyébként a film, de akkor most tisztázzuk ezt is. Nem kimondottan az. Nagyszerű lehet néha egy egész tortát befalni apránként, hogy így teljes egészében láthassuk a képet karaktereinket illetően, de vajon megéri mindig az egészre koncentrálni, és egyszerre mindent megkapni? Vajon mindig a több a jobb? Lehet valamikor egy apró, kissé talán esetlen, messze nem hibátlan szelet is sokkal fenségesebb és bensőségesebb tud lenni, mint valami szuper és látszólag hibátlan készítményből vagy alkotásból az egész.

Maradjunk annyiban, hogy sokkal több ilyen filmet szeretnék látni. Szinte egyszerre volt képes a hangulat hol felemelő, hol nyomasztó, hol pedig szívszorító is lenni. Néha azt hiszem, hogy szeretnék újra annyi idős lenni… Néha meg totál őrültségnek tartom ezt a gondolatot, és arra gondolok, hogy a fenének sem hiányozna ez az egész. Így is tudok szerencsére fejbén elég fiatal és lökött is lenni, csak most már sokkal műveltebb, okosabb és rátermetebb is vagyok ugye. 😅

Nagyon kellemes és meglepően maradandó indie filmélmény volt. Szerintem párját ritkitóan zseniális.

9.2/10