Hur Jin-ho nem nagyon tud hibázni. Ő lenne az, akinek idén már három filmjét is láttam, az egyik közülük pedig ugye az One Fine Spring Day volt. És hát nyilván van már sejtésem, mire is számíthatok, amikor leülök megnézni a soron következő kiszemeltemet tőle… De ennek ellenére ismét több ízben is képes volt meglepni.

Milyen romantikus történet az, amelyben az első két mondat így hangzik?

– Megváltoztattad a kombinációt? Hogy te mekkora ribanc vagy.

Besírtam már ezen is… Aztán meg újfent milyen gyönyörűséges kis történet kerekedik ki az egészből. A Happines ismét teli van remek képekkel, a hangulata pedig igazán pazar. Hol szomorú, és reménytelenséget sugároz magából, hol pedig végtelenül kedves és pozitív érzésekkel árasztja el nézőjét. Igazi hullámvasút ez is, amely ezúttal sem csupán annyiról szól, hogy „a szerelem ilyen”.

Ugyanis a kapcsolatok finomságain és durvaságain túl egyszerre mesél a függőségről is. Nyilván csak érintőlegesen, de ott van, jelen van, szerepe van. Nagyon imádtam azt is, ahogy a karaktereink egymásra találnak. Talán mondhatom, hogy nem teljesen magától értetődő kapcsolat volt ez – bár ezzel biztosan sokan nem értenének egyet… És akkor a történet utolsó negyedéről még nem is beszéltem…

Kicsit olyan érzésem volt, mintha legókból összetákoltak volna nekem valami szépet, emlékezeteset – egy olyan kis menedéket, ahova fejben bármikor visszahúzódhatok majd, ha éppen úgy kívánom. Hogy aztán ezt az egészet csak úgy, páros lábbal felrúgják-e…

Pár napja még azon agyaltam, hogy szépen végigmegyek a történteken. De nem tudom, valószínűleg mesterkélt lenne, vagy csak nem lenne elég érdekes. Meg kit is érdekelne. Majd talán miután újranézem a rendező összes eddig látott filmjét… Mert mindet szeretem. Valamelyiket nagyon-nagyon, valamelyiket annyira azért nem. Meg nem is vagyok én pszichológus. Mondjuk kritikus sem, aztán mégis itt irkálgatok mindenféle dolgokról. (Szóval csak pszichológus is vagyok… 😅)

Azt viszont elmondhatom, hogy fájt ez a film. Nagyon. Aki végignézi, az tudja miért. Eun-hee nagyon a szívemhez nőtt; aranyos, kedves és nagyon szép teremtés, az pedig, ahogyan kommunikál, ahogyan apránként lépdel a másik felé, miközben mindent és mindenkit beterít maga körül szeretettel… Jaj… És hát neki közben – mindentől független – is van épp elég gondja, ezzel pedig engem teljesen bevontak a bűvkörébe. Bár én lettem volna mellette… 😅

Érdekes, hogy hiába láttam már megannyi „párkapcsolati” filmet, nem nagyon tudom őket megunni. Persze van, hogy nem talál be valami annyira, de nem is tudom… Izgalmas. Olyan, mintha egy olyan sakktábla lenne letéve az asztalra, amelynél a szemben ülő felek célja nem egymás legyőzése, hanem az lenne, hogy megismerjék és megszeressék egymást. Közben persze, mint a valóságban is, vannak zavaró tényezők, és lehet egy idő után feláll valaki az asztalról, eldönti a királyt – még mielőtt bármi is kialakulna… (Már ha…) De az is lehet, hogy összejön a dolog. Ilyenkor a sakktáblából táncparkett lesz… De nincsenek szabályok. Ezért is roppant érdekfeszítő. Persze az ilyen játékok között is vannak unalmasabbak és érdektelenebbek, – a karakterekről már nem is beszélve –, de úgy gondolom, hogy az itt látott dolog kivételes volt. Vagy csak lehetett volna? Esetleg én látom teljesen rosszul? Nem tudom. Lehet ez nem is annyira róluk szól, hanem sokkal inkább rólatok és rólam. A nézőkről. Arról, hogy ti és én kivételesnek szeretnénk-e látni…

9.2/10