Címke slowcore

Ethel Cain: Preacher’s Daughter – 2022

Eltelt egy hét a lemeze megjelenése óta, én meg azóta is szinte csak ezt hallgatom. Felkelés után, napközben és lefekvéskor is. Mi a titka? Nem tudom. A sound, az atmoszféra, Hayden Silas Anhedönia énekeső-dalszerző hangja? Az, hogy nem fél hosszú dalokat írni? Hogy nem tart attól, mi lesz, ha egy 75 perces, általában bőven inkább melankolikus, olykor szinte depresszív, szenvedélyes és nyugtalanító hanganyaggal örvendezteti meg a hallgatókat már legelső alkalommal? Tényleg nem igazán tudom. De megcsinálta.

A bátorság, merészség azért persze önmagában borzasztóan kevés. Emlékszem, hogy vártam ezt a lemezt. Megjelenés előtt egy-két nappal is még csak azt lehetett tudni, hogy jön és jön, a dalok címei is nyilvánosak lettek, leszámítva azok (és így természetesen a lemez) hosszát (is). Aztán csak kiderült minden, én meg kerestem az állam. Tömény 75 percnyi atmoszférikus zene, amelyek többek közt magányról, a halálról, a vágyakozásról és szerelemről szólnak… Hát mi lesz itt… És igen, nem egy 20 dalos lemezről van szó, felesleges intermezzókkal. 13 szám mindössze, és akkor itt még nincs vége. Egyeseknek nem tetszett, hogy az A House in Nebraska c. tételt is ott tudhatjuk a lemezen, mert az igazából egy korábban már megjelent dal, és hivatalosan valóban nem volt az albumot felvezető kis-lemezdalok között. Én viszont nagyon örülök neki, hogy itt van, mert egy zseniális szerzemény, amelyet szerintem pont ezen okból kifolyólag (a megjelenést megelőzőn hónapokkal) eltüntettek minden streaming szolgáltatásról, egyedül csupán ugye ez az alábbi, remek videóklip volt folyamatosan elérhető.

Szóval ezek után az elvárások szinte az egeket verdeste, a lemez hossza adva van, az első dalok nagyon jól festenek. De milyen is összességében, és melyek a kedvenceim ugye… Hát az első jelző ami eszembe jut róla, az az, hogy szomorú. De valahol azért energikus is. És egyénként meglepően nem unalmas. Mármint nem önismétlő, nincsenek töltelékdalok, és bizony ha kell, akkor előkerülnek a gitárok is. És nem is akárhogyan szólnak azok sem. Az August Underground is mi már? Egy doom / gothic metál lemez első tételének is lazán elmenne. A korábban már említett A House in Nebraska végén is nagyon kellemes gitártémával találkozhatunk. A Gibson Girl popos kezdése is csalóka, 3:40-től bekeményítenek, de csak éppen annyira, hogy az még inkább csak hozzáadjon a dalhoz, ne pedig elvegyen belőle. És hát a Strangers, azaz a zárótétel második fele is felettébb dinamikus. Közben majdnem elfelejtettem, hogy a Ptolemaea milyen karcos tétel is. Nem kifejezetten a kedvencem, de ennek ellentmond az a tény, hogy kicsit olyan, minta egy nagyszerű Chelsea Wolfe szerzemény lenne. Maradjunk annyiban, hogy még többet kell ismerkednem vele.

Szóval melyek is azok amelyeket nagyon nehezen engedek el… Az American Teenager pop rockos dalként meglepően más tónusokkal bír, mint a lemez többi része, már azt is mondhatnám, hogy kicsit ki is lóg a sorból, de amikor először rákaptam a dalra, aznap több, mint 100x meghallgattam. Egészen lüktető, kellemes kis hallgatnivaló, és igen, lehet sok hasonló dal létezik, de engem azonnal megvettek kilóra; annyira jól eltalált dallamokkal, ritmussal és hangulattal operálnak benne. A harmadik tételről már nem is beszélek – hiszen kétszer már megemlítettem –; hidegrázósan jó, miközben persze mégis teljesen más. A Western Nights még lassabb szám. Már szinte unalmas is. De ahogy egyre többet találkozom vele, úgy varázsol el egyre inkább. Szerintem az egyik legalulértékeltebb a lemezen, lehet nagyon rá fogok kapni egyszer. A Hard Times meg szimplán gyönyörű. Dúdolós, éneklős, és hát igen, meglepetés; ettől sem feltétlen lesz vidámabb az ember.

A Sun Bleached Flies az elmúlt hét – érzésre – legtöbbet hallgatott tétele. Imádom. Minden hangját. Ahogyan elkezdődik. Ahogyan a háttérben meghúzódó dallamok és hangok szépen fokozatosan előtérbe kerülnek… Ahogyan elér a csúcspontjához, ahogyan lecseng… Közben meg teli van izgalmas ötletekkel, momentumokkal, és cseppet sem mellékes, hogy Hayden Silas Anhedönia itt aztán ki is élheti magát. Zseniális, tényleg zseniális minden pillanata.

Aki akar, utánanézhet a hölgy múltjának. A lényeg talán annyi lenne vele kapcsolatosan, hogy egy szigorú és elnyomó, floridai, déli baptista közösségben nevelkedett, majd 16 évesen melegként, később transz nőként nőtt fel… Nem is kell részleteznem szerintem nagyon, mindenki el tudja képzelni, hogy már ilyen fiatalon is volt mit éppenséggel feldolgoznia, és mint láthatjuk, van is ami inspirálhatta… Ő lehet ennek annyira nem örül(t), viszont én és a többi zenerajongó csak lelkendezhetünk ezért az anyagért. Neki valószínűleg erőt adott a művészetben és a zeneszerzésben való elmélyülés. Nekünk meg – ha éppen más nem is mindig, de – adjon ez a csodálatos és maga nemében talán megismételhetetlen nagylemez.

10/10

Carissa’s Wierd: Songs About Leaving – 2002

Kevés, tényleg nagyon kevés olyan lemez van, amelyen ennyire intim és komor dalok szerepelnek. A So You Wanna Be A Superhero c. tételben Jenn Ghetto végtelenül szomorú hangját hallgatva komolyan felmerült bennem, hogy akár ennek megírása, akár csupán a feljátszása után, hogyan nem vetette le magát a mélybe, vagy miképpen nem sírta el magát közben… Mondjuk ez utóbbi persze nem lehet kizárva…

Március 22 reggelén, az első éjszakás műszak után – meglehetősen álmosan és fáradtan – még vettem a fáradtságot, aztán gondoltam szétnézek itt-ott még, hátha találok valami zenei különlegességet… Pedig aztán néha már magam is elhiszem, hogy engem ugyan nem nagyon fognak tudni meglepni, aztán akkor letaglóz egy ilyen frenetikusan jó lemez, amelyre akár a depresszió tökéletes metaforájaként is hivatkozhatnék.

Az előbb említett szám szövege is mennyire zseniális már… Szinte már bájos, hogy mennyi melankóliával és keserűséggel átitatott sort sikerült papírra vetniük, hogy aztán ezt Jenn Ghetto – olykor már-már elcsukló – énekével a valaha volt legszomorúbb zenéjévé tegyék. Szavak nincsenek rá… Íme a dalszöveg második fele.

There’s laughter from below
It’s 1am – how could you have known?
The thoughts of silence
That had me
From going back to sleep that night
Wish I could call someone I love
To stop thinking of myself
Long look in the mirror
Just.. looks so blankly
You were right: I can’t do this
I’m going crazy; it’s fine by me
Now you can see
How much I’ve become empty

I might be leaving soon
I might be leaving soon
I might be leaving soon

My dreams are full of what’s not real
I’ll fly away and save the world
I’ll make you proud someday
I just won’t be around to see your face

My life is full of what’s not here
I’ll go away and save myself
I’ll make you proud today
I just won’t be around to see your face

Arra gondoltam aztán még tegnap reggel, hogy oké, akkor mától egy ideig ez lesz az alvós lemezem… Hát nem tudom mennyi köze volt hozzá, de ahhoz képest, hogy vagy négyszer felébredtem napközben, szinte végigálmodtam az egész napot… Az utolsó volt talán a legnagyobb hatással rám, azt talán soha el nem felejtem már… Hangulatában egyébként nem is nagyon lőttem mellé.

Rögtön eszembe is jutott Rob zenés eszmefuttatása – még a High Fidelity legelejéről…

“Mi volt előbb? A zene vagy a szenvedés? Folyton azért sajnálkoznak, hogy fiatalságra romboló hatással vannak az erőszakot ontó filmek, és ezért annyi a kiskorú bűnöző. Ugyanakkor senki nem sajnálkozik azon, hogy dalok ezreit hallgatják – szó szerint ezreit –, amik mind a csalódásról, a fájdalomról, a bánatról és a szakításról szólnak. Azért hallgatok folyton zenét, mert szenvedek? Vagy a zene okozza a szenvedésemet?”

De most térjünk vissza inkább a Songs About Leaving-re. Konkrétan tényleg elég szinte ránézni a dalok címeire, aztán máris a korong hatása alá kerülök. Mondjuk sok jóval már a lemez elnevezése sem kecsegtetett, de hát mit csináljak… Ha egyszer elkap valami… 

Szerintem ez az a egyik legnyomasztóbb LP amit valaha hallottam, pedig ha valaki, akkor én biztos letudtam már néhány búskomor hanganyagot az életben. Ez volt a bandának egyébként a harmadik és egyben utolsó igazi anyaga is. Ennek megjelenése után mentek turnézni, hogy aztán – egy időre – maguk mögött tudják életüknek ezt a szakaszát. Valahol a vég mindig is egy kezdet ígérete ugye… 

A They’ll Only Miss You When You Leave a másik személyes kedvencem. Egészen elképesztő a zongora és a hegedű harmonikus egyvelege. Aztán ahogy bekúszik az ének is, kicsit felpörögnek a dolgok, de a billentyűkkel és a különböző hangszerekkel a háttérben folyamatosan és hihetetlenül hangulatosan lekövetik az egészet. Meseszép.

De én még mindig csak ismerkednek vele. Valószínüleg ezek után is sokat fogom hallgatni. Egy biztos; több ehhez hasonló slowcore korongot kellene a lejátszóba tennem… Bizonyos zenékről, filmekről, sorozatokról és könyvekről amúgy mindig is azt mondtam, hogy ha valakinek ez vagy az nem tetszik, nem érinti meg, akkor annak az illetőnek nincs is igazán lelke...

Baljós egy lemez ez, amelynek egyébként a legnagyobb varázsát pont az nyújtja, hogy kissé tökéletlen és kísérletezős összképet sugall magáról. Itt viszont ez valamiképpen pont hogy hozzátesz az élményhez, nem pedig elvesz. Most legyen ez a pontszám, amely aztán idővel lehet tovább hízik majd…

9.2/10