Címke Antisocialites

Alvvays: Blue Rev – 2022

Nem sok olyan zenekar lesz az életemben, amelyik miatt – pláne egy nem éppen bulizós és koncertezős időszakomban – átbuszozom egy szomszédos fővárosba, hogy aztán a fellépés végeztével igazából végigfagyoskodjam az egész éjszakát – miközben a busz indulására várva meglehetősen céltalanul, de kissé csodálkozva a város utcáit járom. Így volt ez 2018 március 3-án, Bécsben. Úgy fél évvel az Antisocialites megjelenése után. Szerencsére ott volt mellettem az egyik jó haverom, akivel osztozhattam ebben az élményben…

Molly Rankin – Fotó: Richard Wintle

Aztán azóta is várjuk csak az új lemezt ugye. És most végre megjelent. Alapvetően szerintem a pocsékabb napjaimon is olyan gyerekes türelmetlenséggel, kíváncsisággal, és lelkesedéssel tudok néha bizonyos dolgok felé közelíteni, hogy néha magam is meglepődöm azon, mennyire impulzív vagyok még ilyen szinten. Mondom ezt persze nagy öregként, még 35 évesen… Mikor elkezdem ezt bejegyzést írni, már több mint egy napja megjelent a Blue Rev, és én még nem hallgattam meg. Nem akartam a meló után, csak úgy, gyorsan, fáradtan letudni. De persze arra azért volt időm egész álló nap, hogy – mint egy megátalkodott robot, időközönként – frissítgessem a RYM oldalát, és döbbenten figyeljem meg, hogy az értékelések átlaga még pár száz pontozó után is szinte megállás nélkül emelkedett – nem pedig csökkent, ahogy az egyébként lenni szokott. Ez pedig hát nyilván egy rendkívül örömteli fejlemény. (Erről készítettem is pár screenshotot emlékbe.)

Az értékelések brutálisan magas átlagáról már nem is beszélve. (Amely jelenlegi állásából adódóan RYM-on simán kinéz nekik egy top 10-es hely az idei érve!) Ilyen téren még az előző két – meglehetősen közkedvelt – lemezükhöz képest is számottevően nagy előrelépés látszik kirajzolódni, pedig hát azok sem álltak éppen rosszul. (Én mind a kettőre maximum értékelést adtam, ez van…) És hát metacriticen is hasítanak (86 pont eddig), valamint a pitchfork-nél sem gyakran látni 8.8-as értékelést – akik többek közt erre a megállapításra jutottak:

A torontói zenekar harmadik albuma a power pop diadala, egy sűrűn rétegzett, szellemes, könnyed és gyönyörű lemez, amely új mércét állít a műfaj számára.

Egyébként már nem is tudom, hogy hol találkoztam velük először, lehet RYM-on, lehet youtubeon, de nyilván az első élmények között volt az Archie, Marry Me. Aztán szépen sorban a többi. Egy csomó live felvételüket láttam, sokukat rengetegszer. Ismerem Molly Rankin-nak az együttes előtti időkből származó EP-jét is, vagyis hát mit ismerem; kimondottan szeretem. A country és twee pop szerű dúdolható és táncolható kis dalok csokrát fűzte fel egymásra, de olyan varázslatos némelyik, hogy alig várom már, hogy ezekre ropjak egyszer majd valakivel néhány véget nem érő kört. Aki kíváncsi arra, hogy honnan is indultak, annak kóstolónak itt van két nagy kedvencem: a Mistake és a Way Home.

Egyébiránt nálam a last.fm szerint úgy minden idők 7. legtöbbet hallgatott együttese ez a kanadai banda, hogy mindössze két LP-jük jelent meg eddig. Azért ez nem semmi. Ha kihoznak még pár jó hanganyagot, ki tudja, hol állnak meg… És hát Molly Rankin (énekesnő / gitáros) még csak 35 éves.

Hogy miért nem osztottam meg az eddigi négy kiadott single-ből egyet sem, arról bizony hosszasan lehetne beszélni. A Brutus egyik új dalának apropóján azt írtam az új Alvvays dalokkal kapcsolatban, hogy tetszenek-tetszenek, de valami akkor is hiányzik. Pedig aztán láttam, hogy mindenki odáig van értük. És én is éreztem valamit, de csak ott motoszkált bennem, hogy ez kevés, többet akarok, szinte már mintha hisztiztem volna. Tényleg. És most nem bedumálom magamnak, hogy hát persze, akkor is kedveltem őket: mert tényleg így volt, szerettem mindet. Hallottam, láttam, hogy mennyire ötletes, kreatív anyagok, hogy viszonylagos rövidségük ellenére mennyi és mennyi felfedeznivaló vár rám ezekben a dalokban, de mit tagadjam, rengetegszer nem vettem elő őket. Azért a 2-3 perces dalokat rohadt hamar rongyosra lehet hallgatni, én meg nem szerettem volna elkoptatni őket az album megjelenésének idejére. És hát volt még valami, amiért kissé csalódásként éltem meg ezeket a számokat, de erre majd térjünk rá a legvégén…

A Balinda Says egy kiváló, egyfajta “mindenből egy kicsit típusú” dal. Mondhatnánk, hogy igazi ízelítő a Blue Rev-ből: Zajos popzene, remekült eltalált ritmussal és váltásokkal. És hát Molly-val.

Közben első körben letudtam ma, azaz szombat reggel a korongot. Oké, kész vagyok, ez bitang jó lett. Szavak nincsenek. Így egyben, egészen más, megvan ebben kérem minden: álmodozós, merengős nótáktól kezdve a pörgősebb indie rock-os, már-már shoegaze tételeken át tényleg minden van itt. És ami nagy szó, nem nagyon van töltelékdal! Ugye a korábbi nagylemezeket illetően ez az állítás kicsit talán meredek lett volna. Itt meg most azt sem tudom igazán, hogy melyiket hallgassam meg újra és újra.

Húú, de örülök! 14 szám van a lemezen, egészen lehetetlen, és nem is szeretem túlelemezni a dolgokat, szóval most nem is tudom, hogyan és mit írjak. Egy biztos: ez a lemez kiforrottabb, bátrabb, mint a korábbiak voltak. Nincsenek túlnyújtott dalok sem, meg hát azért valljuk be, 14 dalt megírni azért nem kis meló, pláne ilyen szinten. De megcsinálták. Az első tétel úgymond egy tökéletes iránytű szerepét betöltve felhelyezi az albumot egy térképre, és onnantól kezdve azért nagyjából sejthetnünk, hogy mire is számíthatunk a későbbiek folyamán. A negyedik tételben / Tom Verlaine / az azt megelőző kicsit zajosabb tételek után pihenhetünk, hogy aztán nyugtázhassuk: egy roppant kellemes, nagyon finoman elringató dal formájában egy tökéletes helyen elhelyezett és hibátlan tétellel lehettünk most gazdagabbak. Elolvadok.

Indio, Kalifornia / 2016. árpilis 23. / Molly Rankin és Kerri MacLellan – Empire Polo Club – Fotó: Frazer Harrison

A Many Mirrors tipikus dream pop dalként indul, aztán hát itt is milyen gitártémák törnek felszínre a szám második felétől, nem is hiszem el… 2:10-től pedig az, ahogyan ráfordulnak az utolsó pár sorra, na az valami egészen eszméletlen. Egy ezredmásodpercnyi felesleg nincs benne. Imádom ezt is. Ezután a Very Online Guy meg egy újabb bátor próbálkozás, szinte lehetetlen, hogy leírjam mennyi minden történik és milyen hangulata is van ennek a dalnak. Rendszeresen visszatérő megjegyzés volt a RYM chat ablakában, hogy hihetetlen, hogy ennyi ötletet, hangulatot, kreativitást, hogy a fenébe tudtak egy 38 perces lemezbe így belezsúfolni. Annyit hozzátennék még, hogy igen-igen, ráadásul úgy, hogy az – ettől a nyomástól azért – még véletlen se essen szét apró darabokra.

A Velveteen és a Tile By Tile egyből hatalmas kedvenceim lettek. Molly ezekben igazán kiélheti magát, jesszus, milyen jó dalok is lettek ezek… Utóbbit hallgatva szinte át szeretném ölelni, vagy azt akarom, hogy engem öleljen át valaki, áhh, tényleg szavak nincsenek rá. Az utójátékot is volt merszük ilyen sorokkal zárni…

Am I still giving off the wrong impression?
I shouldn’t have ever dialled you up
And I’m still lifting all your old expressions
I shouldn’t have ever been calling it love
I’m still waiting
(I’m still waiting)

Tényleg végigmehetnék dalonként, de nem sok értelme van. Imádom, az év lemeze esélyes, nehéz bármit is mondani. Az utolsó tétel nem lesz sokak kedvence szerintem, hiszen az csupán egy 1 perc 20 másodperces, visszafogott és meglehetősen szomorú dalocska, melyben – a korábbi LP-n szereplő Forget About Life-hoz hasonlóan – Molly kap központi szerepet. Nekem tetszik nagyon. (De felőlem persze akár egy mulatóst is énekelhetne szinte… Persze csak viccelek.) Ezzel aztán ugye közben vége ennek az utazásnak. És khm… ilyen sorokkal lezárni a Blue Rev-et… Hát kérem, ide a zsepit, pezsgőt, jöhet minden…

Now that the hall is clearing out
You’re still a part of me
And I know, days away
That’s why you still hesitate
I’ll go

Now I’ll take the photo off the fridge
We lie together
Know that I still wait for you
Know this, I still wait for you
I know now


Ide, a kritika után még csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy oké, imádom a lemezt, de a zenei videókat szerintem elcseszték. A világ egyik ránézésre is legaranyosabb bandáját tulajdonképpen nem is lehet látni a kiadott négy (klip / single) egyikén sem. Amikor publikálták az Easy On Your Own és a Pharmacist címet viselő dalokat, rögtön értetlenül álltam az előtt, hogy hát ez nem is klip; ez csak zene. És még most sem értem miért tettek így. Nyilván zenét a zenéért hallgat az ember. De marketing szempontból, hát érdekes húzás… Itt nem lesz már egyhamar milliós megtekintésekkel futó klip. Még dobhatnak ki valamit utólag is, ezt nem is vitatom, de azok már úgy sem hoznak olyan számokat, amelyeket még az album premierje előtt közzétett remek videókkal értek volna el. Mindegy, felejtsük is el. Majd lesznek jó live felvételek. Remélem.

Még valami: azért az valami egészen példa nélküli, hogy az összes valaha általuk kiadott single vastag betűs (lesz) RYM-on.

10/10