Címke 2021 – zene

Converge & Chelsea Wolfe: Bloodmoon: I – 2021

Kijött az új Converge lemez, amelyről az első számot (Blood Moon) egy single (plusz klip) formájában már ismerhettük korábbról, és hát annak ellenére, hogy igazán behatóan nem ismerem őket – néhány korongjuk persze meg lett hallgatva – azért a nevük, a közkedveltségük, megítélésük meglehetősen pozitív irányultsága nem volt titok előttem.

fénykép: Emily Birds

Most viszont valami olyan született, amit mintha direkt – kis túlzással – nekem szántak volna. Elég ránézni ezen lemezen kollaboráló együttesek nevére, illetve szemlézni, hogy az új anyagot milyen stílusjegyek előtérbe helyezése mentén készítették el. A Converge és Chelsea Wolfe egy alapvetően gothic metálos felütésű atmoszférikus sludge metál tettek le az asztalra. Nem is kérdés, hogy ez a két stílus áll hozzám legközelebb, aztán ezt most komolyan megkapom egy csomagban? Karácsony előtt egy hónappal – köszönöm –, nem is kérhettem volna többet.

Túl szép, hogy igaz legyen? Lehet. Csak aztán megjött az első klip, minek okán annak ellenére lett kifejezetten várt lemez, hogy a korábbi anyagaik nem pörögtek különösebben sokat nálam, és kimondottan nagy kedvenceimnek sem mondhattam őket.

Aztán elindul a Bloodmoon: I második tétele, ahol habár erős zúzással kezdenek, de már a 16. másodpercben olyan ritmusváltás történik, hogy komolyan elképed az ember azon, hogy ez most mi? Tényleg egy ennyire monumentális, sötét dalt dobnak be már ennyire az elejére egy 59 perces lemezről? A legtöbb kiváló nagylemezen ez lenne maga a nagybetűs csúcspont, az utolsó előtti dalként vagy zárótételként pozicionálva. Nem, itt ez a második dal a sorban. És az ember fejét leszakítja. 3:45-től ami jön, arra meg szavak nincsenek. Muszáj ezt is betennem, nincs mese.

Oké, oké, de ki is az a Chelsea Wolfe? A ’83-ban született énekesnő gothis rock-os, ethetnal wave-es, hol doom-osabb, hol darkwave-esebb zenéket szerez, és teszi ezt úgy, hogy műfajának egyik kiemelkedő alakja már most is, és még mennyi sikeres, remek szerzeményekben gazdag év állhat előtte…

Nem is olyan régen megkérdezték tőle egyébként, hogy milyen zenéket is hallgatott, ő meg felsorolta az 5 kedvenc lemezét, melyeknek egyike a Neurosis kultikus lemeze, a Through Silver In Blood lett. Így fogalmazott: “Neurosis is the best live band I’ve seen. I love how they blend many different elements of metal, and though they have tons of great albums, this is one of my favorites.” Maradjunk annyiban, hogy maximálisan egyet tudok érteni vele.

De térjünk vissza a lemezre. Nem tudom még, hogy miképpen is érzek. Nem gondolom, hogy a nagy klasszikusok sorát ékesíti majd, de a zenéket egyébként meg még nehezebb pontozni véleményem szerint. Egy filmet, sorozatot általában már csupán egyszer, kétszer lát az ember az életben, de a zenei anyagok azok mások. Azzal többször próbát tesz, tehet az ember, meg hát alapból kevesebb időt is emészt fel egy korong ismételt legyűrése. Mindegy, a lényeg, hogy ennek még lehet érnie kell. Pedig elég sokszínű, de lehet pont ezért nem kap el elsőre, másodszorra eléggé.

Nehéz, tényleg. A sound remek, a dalok is kellően progresszívak, hangulatos is az egész, és mint megírtam, jól áll nekik, hogy nyitottak egy kicsit egy másik műfaj felé, de ettől még tény; sokszor meg kell hallgatnom még, hogy felfedje minden kis varázslatos elemét. De ennek is megvan a maga szépsége. Lassan unok rá, és mindig találok benne még valami kis extrát. Nem egy lemezzel jártam már úgy, hogy elsőre magával ragadott, de aztán valahogy nem volt rendszeresen visszatérő vendég a lejátszómban. Ez egy erős anyag, az biztos. Aztán majd év végére meglátjuk, hogy mennyit pörgött ’21 végén, valamint ’22 egészét tekintve. Reméljük sokat fog, aztán akkor hízhat még ez a pontszám. Eddig 146 lejátszásnál tartok…

Kedvenc dalok: Viscera of Men, Blood Moon, Crimson Stone

Softcult: Year of the Rat – 2021

Van az a helyzet amikor a kedvenc, kult státuszba emelkedett együttesünk kiadja a soron következő anyagát, melynek meghallgatása után aztán már meg sem lepődünk, hogy ismételten milyen piszok jó munkát végeztek. Ezért is imádtuk meg őket, ezért sem az “egylemezes zenekarok” listáján tetszelegnek. Szóval habár lelkesedve várjuk az anyagaikat, de közben ismerjük már a stílusukat, tudjuk nagyjából mire számítsunk tőlük – még ha kisebb-nagyobb meglepetések érhetnek is bennünket -, a lényeg az, hogy ez maximum az aktív, jobb esetben soha el nem múló rajongás fenntartására elég.

Viszont ezzel szemben ott vannak azok a pillanatok, amikor találkozol valamivel, amely aztán az első másodpercektől kezdve levesz a lábadról, és nem enged, nem ereszt; magad is meglepődsz, hogy mennyire impulzív érzések kerítenek hatalmába a dal hallgatása során. Ezek után aztán a újrajátszásra böksz. Aztán még egyszer. És még egyszer. Rohadt mód tetszik, újráznál megint, de nem teszed, mert ezek után kiváltképp érdekel, mivel tudtak még előrukkolni, megnézed, meghallgatod hát a többi anyagukat is. Telik-múlik az idő, aztán azon kapod magad, hogy csak őket hallgatnád… Utánanézel mennyi klipjük van, volt-e már lemezmegjelenésük, esetleg EP-jük, ha nem, mikor jön, mikor lesz valami. Rájuk keresel rateyourmusicon, bandcamp-en, facebookon, feliratkozol mindenhol, mindenre is. Aztán tovább mész.

Olvasgatod a videó alatt a kommenteket, ránézel a videóanyagok leírására, ahol észreveszed, hogy a rendezést, a szerkesztést és a produceri munkákat is házon belül oldották meg; konkrétan a zenekar két tagja magára vállalta a teendők ezen részét is (!), ami persze kellemes és valahol kényelmes is, hiszen a kreatív szabadság így nem ütközik gátakba, de azért mindenképpen időigényes egy dolog, és hát attól még, mert zenélni jól tudnak, nem feltétlen sikerülhet következetesen ugyanazt a minőségi szintet hozni a videós anyagok vonatkozásában is. Hát nekik ez is összejött. Szóval bumm, na, mit ragozzam; nálam eszméletlenül betaláltak. Kicsit alterosak, kicsit rockosak, kicsit elszállósak, kicsit poposak, mindezek mellett pedig olyan harmonikus zenei, képi egyveleget tudtak prezentálni már így, az első EP-jük alkalmával is, hogy arra sokkal nagyobb, bejáratott nevű zenekarok is csak irigykedve leshetnek.

És akkor még az olyan apróságokat nem is említem, hogy minden videós anyaguk elérhető 4K felbontásban is, meg hát nem mintha – példának okáért – a fent említett klipben nem lennének már önmagukban is iszonyat szép képek és beállítások. Kicsit hazudtam egyébként, mert utánajárva a két zenésznek (akik egyébként testvérek: Mercedes Arn-Horn és Phoenix Arn-Horn), látom, hogy vittek már együtt egy projektet “Courage My Love” néven. Két lemezt ki is adtak ’17-ben és ’20-ban, hogy aztán az utóbbi év során megalapítsák a Softcult-ot. Mondhatnánk, hogy ilyen tapasztalatokkal a hátuk mögött annyira nem is kell tőlük hasra esni, de hát a minőség az minőség; a dal, a stílus, meg minden más téren is végtelenül profi munka, és hát ne felejtsük el megemlíteni azt az apró tényállást sem, hogy még mindig mindössze csupán 27 éves zenészekről beszélünk. Remélem pár éven belül összehoznak valami ütős kis lemezt, aztán még egyet, majd még egyet. Én várni fogom, az biztos.

Addig meg maradjunk annyiban, hogy tavaly az év egyik legkiemelkedőbb felfedezettjeit köszönthetem személyükben, miközben – sajnos – pl. az utóbbi pár kislemezdal – szerény véleményem szerint – sokkal jobb elérési számokat is megérdemelne. A tetszési mutatóval sok gond szerencsére nincs…

A House of Mirror személyes kedvencem.

Aztán itt van még a legutóbbi mondjuk, a Perfect Blue. Hát ez sem lett rossz…

Thy Catafalque: Vadak – 2021

Szokásos sztori, mászkálgatok RYM-on, erre látom a new music alatt, hogy hoppá, mi is van itt 3.8-as értékelés alatt, csak nem a Thy Catafalque? Hát de. Mondom magamban, nem hiszem el, hogy megcsinálták megint. Pedig ez a helyzet… (Azóta, hogy ezt elkezdtem írni, már felkerült az éves listára a lemez, jelenleg 3.72-vel a 12. legjobb album az idei évben, úgy, hogy az év felét már letudtuk!)

Róluk érdemes annyit tudni, csak úgy, a miheztartás véget, hogy rateyourmusicon leginkább a 2004-es Tűnő idő tárlat-tal futottak be, aztán az azóta eltelt időszakban megjelent további hat felvétel egyike sem esett 3.47-es átlag alá, ami baromi erős, hazai zenekarokat és zenészeket illetően bátran állíthatom, hogy példátlan. Azonban ez csak az érem egyik oldala, a másik pedig az lenne, hogy mennyire is népszerű, már-már “populáris” a Thy Catafalgue; két lemezüket is több mint 1400-an értékelték, de ezen oldalakon túlmutatóan is bátran állítom, hogy itthon egyfajta hivatkozási alap lett ez a szólóprojekt; nálunk ők jelentik azt a bizonyos mércét.

Hát ha másra nem is, arra jó volt ez a kis bevezető, hogy fejben elhelyezhessük, hol is helyezkedik el ez a munka a virtuális zenei térben, de még teljesebb lesz nyilván a kép, ha leírom, hogy stílusok vonatkozásában főleg az avant-garde-, a progressive-, és a black metal képviselteti magát, ezeket olykor megfűszerezik folkos és elektronikus elemekkel is, ami akár sok is lehetne így egyszerre, de valami brutálisan harmonikus egyveleget alkot ez a több mint 60 perces anyag, tényleg el lehet mondani, hogy egyik zenei elem a másiknak támasza.

Kátai Tamás munkája minden téren lehengerlő, az ő nevét illeti ez a visszafogott, elegáns borító is. Mindemellett sok a közreműködő a lemezen, valamint iszonyat mennyi helyen dolgoztak a felvételekkel, és valóban eléggé meglepő, hogy ilyen minőségi és sokszínű albumot ilyen rövid időn belül össze tudtak hozni, hiszen a Naiv c. lemezük ugye nem is olyan rég – 2020 elején – jelent meg. Persze itt bejátszhatott a covidos “szünet” is, de őszintén nem tudom, hogy mennyit turnéztak volna a srácok mostanában, és hát Kátai Tamás egyébként is mint egy úthenger, fáradhatatlanul szállította a jobbnál jobb lemezeket az elmúlt pár évben. Ezen felocsúdva aztán rá is kerestem, hogy mennyit turnéztak ezen formáció égisze alatt, és lám, jól sejtettem; “nem sokat”. Kátai a Thy Catafalque kapcsán többször is kijelentette már, hogy ő maga biztosan nem tervez koncertet a projekttel, ennek ellenére az idei Fekete-Zaj legnagyobb dobása idén pont hozzájuk köthető:

Kátai Tamás életműve még sosem mutatkozott be élőben, ezúttal is kifejezetten a Zaj kedvéért állt össze egy 30 tagú zenei kollektíva, hogy MEZOLIT – Mesék a Thy Catafalque-ról néven, Tamás iránymutatásával életre keltsék dalait. Erről az estéről még sokat fogunk beszélni…”

Hát mit tagadjam, az elmúlt években nem nagyon jártam koncertekre – mármint egy bécsi kiruccanást leszámítva, ahol a kanadai Alvvays-t néztük meg egy barátommal –, szóval inkább passzív zenehallgató szerepét töltöttem be, de ez az esemény igencsak erősen felkeltette a figyelmem; úgy érzem, ha valahova, hát ide el kell jutnom idén.

Visszatérve a lemezre; változatos, végletekig kimunkált, már-már tökéletesen letisztult hangzással bír. Szerintem meglehetősen fogós szerzeményekről van szó, könnyen elkapja az embert a fonalat, és azért ez nem mindig volt így. Igen, szerencsére végtelenül szórakoztató már első hallgatásra is, miközben kellő mennyiségű felfedeznivalóval is szolgáltat a későbbiekben, így ráunni nem egyhamar fog az ember. Tudom, mert last.fm-en a számlálóm már 217-nél jár – csupán az elmúlt hét napot nézve.

Az első számhoz készült klipp (a fentebb található Szarvas) már két hónapa fent van youtubeon, és azt kell mondanom, hogy sajnos méltatlanul kevesen látták. Tényleg nagyon elszomorít a dolog. Pedig zseniális az egész; az elején az elektronika misztikussága is már magával ragadó hangulatot teremt, minek után megérkeznek természetesen a gitárok is, hogy aztán a későbbiekben – egy kis kitérőt követően – szinte gótikus klasszikusokat idéző dal bontakozzon ki előttünk. A klipet rendező Guilherme Henriques visszafogott és valamilyen szinten végig statikus képekkel dolgozott, amelyek kétséget kizáróan kiválóan állnak ennek a nyitódalnak.

Nem szeretnék tételesen végigmenni a lemezen, de úgy érzem ezzel ők lesznek az idén legtöbbet hallgatottak nálam last.fm-en, egyszerűen nem tudok elszakadni tőle, mindezek mellett pedig újra és újra fel szeretném fedezni a korábbi alkotásait is. Pontszám? 10/10 nyilván, szóval gyorsan megyek, megnézem, hogy hol és milyen formátumban is kellene ezt beszereznem… Általában a bandcampes digitális verziót preferálom a nagy kedvenceknél, de ezt úgy vélem hiba lenne nem a polcomon is tudni.

Wolf Alice: Blue Weekend – az év egyik fénypontja

Sok zenei témával foglalkozó irományt nem szándékozok kitenni az oldalra, de persze sosem tudhatjuk milyen éveink lesznek… A Wolf Alice harmadik lemezéről nem volt magától értetődő, hogy az egyik legvártabb korong lesz nálam idén, de aztán berobbantak a The Last Man on Earth klippjével, én meg azóta is epekedve vártam a mai napot.

Korábbi anyagaikat is szerettem, de hát mindig lehet fejlődni, és az eddigi korongjaikon egyébként is volt néhány feledhetőbb szerzemény. Bíztam benne, hogy most ezeknek a száma a lehető legkevesebbre redukálódik. A számokat nem fogok tételesen kielemezni, kár volna úgy túlmagyarázni a dolgokat; vagy elkap egy ritmus, a hanglat, a dallam, vagy még ülsz rajta és hagyod érlelődni… Zeneileg azt kapjuk, ami várható volt tőlük: alternatív rock, dream pop keverék, hol vagányabb rockosabb dallamokkal, hol elszállósabb pop dalokkal, részletekkel, de egy biztos; egyediek, frissek, atmoszférikusak. Igazi érzelmekkel átfűtött zenéket kapunk, miközben a klippek, a sound, a kiállás és az art dizájn is elsőosztályú, tényleg nehéz hibát találni az anyagban.

Ma már vagy hatodszor megy le az album, amikor jelen sorokat írom, akkor is ez szól, most pl. pont a Feeling Myself. Mit tagadjam, egyre jobban tetszik. Mondanám, hogy egyből imádtam a lemez minden részletét, de hazudnék. Bár valószínűleg az sem segített, hogy nem teljesen a zenére koncentrálva, hanem gép előtt ügyködve tudtam le az első pár kört. Mondjuk így legalább szépen, fokozatosan gyűrt csak maga alá ez a brit banda. Ellie Rowsell hangja magával ragad és nem enged, a többiek pedig tökéletesen harmonikus egyveleget alkotva kiszolgálják minden apró rezdülését. Tényleg kár lenne ragoznom, mennyire jók is; aki néz filmeket és keres zenéket, az valószínűleg már találkozott velük. Viszont nem győzök eléggé lelkesedni a professzionális munka és fejlődés láttán, hallatán.

Még kell pár hét mire pontosan be tudom lőni, mennyire lesz tartósan a lejátszóm vendége, valamint mennyire esélyes, hogy az év leghallgatottabb lemeze legyen, de jelenleg éppen ott tartok, hogy gondoltam összegzés gyanánt felsorolnám az általam csúcspontoknak vélt dalokat az albumról, csak közben azt látom deezeren, hogy apránként becsillagoztam majd az összes számot

Aztán ha már itt tartunk, metacriticen szinte a maximális, 97%-os értéken áll a hangfelvétel, a The Telegraph (UK), a The Independent (UK) és a The Guardian sem szórakozott, megadták neki a 100%-ot. Itt van hát végre még egy dolog, amely megélésének örülhetek.