Címke Cult of Luna

Tegnap volt Cult of Luna koncert. Jó volt? Nem volt jó? Hát, hogy őszinte legyek nem volt hangulatom hozzá. Éppenséggel menni sem nagyon akartam, de ha már ki lett fizetve… Nem volt különösebb oka, csak van ez így. Hívtam valakit, de sajnos nem ért rá. De lehet jobban járt ő is, hogy nem volt ott velem. Harmadik koncert egymagamban viszonylag rövid időn belül, hehe – most mondja valaki, hogy normális vagyok… De mindegy, inkább legyek ott valahol egyedül ami fontos, és jelent valamit nekem, mint ne. Nem olyan bonyolult ez – azt hiszem. Mindegy is, vannak szar napjaim. Kinek nincsenek persze – akár ennél is rosszabbak… De hát nem tudom, ettől még nem voltam (?) éppen a toppon. Biztos használ ez a rengeteg vidám film, sorozat és zene… De csak összekapom magamat…

Az első fellépő a három közül az a francia hardcore punk-ot játszó Birds in Row volt, akiket bár hallottam már korábban, de egy lemezüket sem ismertem annyira, hogy pontozásra adjam a fejem velük kapcsolatban. Aztán ott voltak, játszottak, és nekem egyből az est fénypontjai is lettek. Már akkor tudtam, hogy számomra most ők lesznek azok. Cult of Luna póló rajtam ide vagy oda... Most csúnyát mondok, mert bizony nem is feltétlen csupán a zenéjükkel vettek le a lábamról, hanem azzal, hogy a frontember Bart Hirigoyen mennyire bőbeszédű volt. Beszélni persze bárki tud, de… Úgy, hogy nem vagyok 100-as angolból sajnos (igyekszem közben!) – azért nem voltak azok olyan komplex mondatok –, de annyit kivettem én is, hogy többször dicsérte Budapestet; pl. megemlítette azt, milyen sokan és milyen szívélyesen fogadjuk – minden egyes alkalommal – őket. És oké, hogy a nagy zenekarokat pl. mindenhol szívesen látják, mert népszerűek, kommerszek, azaz nem véletlen azok akik, de azért örömteli azt látni, hogy bizony még ebben a szűkebbre vett zenei szcénában is fel tudunk mutatni annyi lelkes hallgatót, hogy hozzájuk hasonló zenekarok is rendszeresen visszatérjenek hozzánk.

Aztán ott volt az a pillanat, amikor elkezdte ecsetelni, hogy mennyire nehéz időket élünk; ha nem mondta ki hatszor, hogy depression, hát egyszer sem. Mondtam magamban, hogy kösz, rendes tőled, hogy emlékeztetsz a világ összes szarságára is… Egyébként meg felhozta még a stresszt, a felszínességet és azt a rengeteg ingert, amelynek ki vagyunk téve mind – a közösségi hálók korában. Utána pedig azt mondta, hogy ha valaki magányosnak vagy depressziósnak érzi magát, esetleg csak unloved érzések hatalmasodnak el rajta, akkor ne féljen, nincs egyedül. “Mi is mind azok vagyunk. De azt egy pillanatra se felejtsétek el, hogy mi szeretünk benneteket.” Valami ilyesmi hangzott el. Brrr.

Jó fej volt. Aranyos, amikor valaki nyíltan kimond, vállal ilyen gondolatokat. Igen, lehet tudatosan is jófejkedni’ a közönségnek, de ez visszatetsző és erőltetett is lehet. Meg hát valószínűleg nem ilyen zenéket írnának, ha nem éreznének – legalább néha – hasonlóan. Meg hát a lelkébe nyilván senkinek nem láthatunk. Egy biztos, úgy érzem, hogy ez – akkor és ott – sokaknak jól esett. Én is mosolyogtam. De csak egy picikét ám. (Lestem amúgy: mások is.) Pacsi! Na jó, nem bohóckodom el, tényleg tetszett, őszintének hatott, és szükségem is volt valami ilyesmire. Nem mindenki mond ilyeneket, vannak zenekarok, amelyek a közönséggel alig kommunikálnak…

Hogy többet kellene beszélnem a zenéről, mint nyavalyogni mi? Szóval a zene meg… Húú, az, hát… Szinte meglepett, mert “zajosabbra” számítottam, emlékeztem. Aztán erre nekikezdtek mondjuk ennek itt fent. Hát ahogy olvasom a szöveget, te jó isten… Most meg azon vigyorgok, hogy ez mennyire betegesen depresszív. Jó, ezt be kell ide tennem nektek, magamnak. Szóval a fenti videóból az első hét perces dal kezdődik így, és csak a dalszöveg felét illesztem most be, előre is elnézést érte. De nem tudom megállni, hogy ne így tegyek…

There’s a road leading into darkness.
It’s got a rhythm that no one can clap to.
You think you’re free until you answer the call and all the claps of some fools just cover it up.
Come with me.
You’re the dentist with no front teeth telling me how to smile, how to brush it hard and how to hide my insides.
A black hole with a tongue and much pride, you’re a monster and you think you just offer enough. Come with me.
Would you just come with me and see ?
How all love is meant to disappear on a road paved with laments.
Shredded bodies on shredded bodies, dead bodies on both sides.
And in the silence you hear the screams of all the true heroes who are done suffering for us.
Come with me.
We all lose a reason to smile when we take that one hike, to the top of the hill and down to the depth to the valley of the vile.
You think you’ll fix it with money ?
Come with me.
Wouldn’t we know about the hidden costs this road would be paved for us to dance.
And if we are too shy to dare there’d always be that one hand waving its money.
Please, come with me.

Ugye, hogy ugye? Meg milyen ritmusos dal ez már? A dobok, a hangzás, a szöveg. Azonnal új kedvenc lett. Jó lesz ezt a pocsékabb napokon – meg a vidámakon is persze –, agyonhallgatni. Az album egyébként hardcore-osan punkos (milyen is lenne persze); sodró lendületű, kellően kemény részekkel, de vannak benne szellősebb, lágyabb tónusú tételek, pillanatok is. Szerencsénkre. A Trompe L’oeil pl. egy kifejezetten éneklős, lassú dal. Úgy két percig…

Az ezt követő Rodin meg mint egy gép, bedarál bennünket az első másodpercétől kezdve. Nagyon szeretem ezt a dalt, ahogyan az első tételben (Water Wings) is benne van minden, amit most érezni tudok. Be is illesztem azt is ide – az esetleg kíváncsi füleknek. 1:25-től olyan egyszerű, de hatásos, és részemről szinte epikus gitárdallamokkal kezdik kísérni a dalszöveget és a dobokat a háttérben, hogy ember legyen a talpán, akinek (nem megy el közben az életkedve) nem kezd el járni rá a lába. És ez csak fokozódik és fokozódik… Ütős.

Nem tudom egyébként mit írhatnék még. Feküdni kellene, ha már sikerült időben hazaérni a koncertről… De nem megy a normális alvás. Még csak párszor ment amúgy le a lemez, ismerkedni kell még vele, de én itt szakadjak meg, ha nem ér ez egy kilencest.

9/10