Címke Cult of Luna

Birds in Row: Gris Klein – 2022

Tegnap volt Cult of Luna koncert. Jó volt? Nem volt jó? Hát, hogy őszinte legyek nem volt hangulatom hozzá. Éppenséggel menni sem nagyon akartam, de ha már ki lett fizetve… Nem volt különösebb oka, csak van ez így. Hívtam valakit, de sajnos nem ért rá. De lehet jobban járt ő is, hogy nem volt ott velem. Harmadik koncert egymagamban viszonylag rövid időn belül, hehe – most mondja valaki, hogy normális vagyok… De mindegy, inkább legyek ott valahol egyedül ami fontos, és jelent valamit nekem, mint ne. Nem olyan bonyolult ez – azt hiszem. Mindegy is, vannak szar napjaim. Kinek nincsenek persze – akár ennél is rosszabbak… De hát nem tudom, ettől még nem voltam (?) éppen a toppon. Biztos használ ez a rengeteg vidám film, sorozat és zene… De csak összekapom magamat…

Az első fellépő a három közül az a francia hardcore punk-ot játszó Birds in Row volt, akiket bár hallottam már korábban, de egy lemezüket sem ismertem annyira, hogy pontozásra adjam a fejem velük kapcsolatban. Aztán ott voltak, játszottak, és nekem egyből az est fénypontjai is lettek. Már akkor tudtam, hogy számomra most ők lesznek azok. Cult of Luna póló rajtam ide vagy oda... Most csúnyát mondok, mert bizony nem is feltétlen csupán a zenéjükkel vettek le a lábamról, hanem azzal, hogy a frontember Bart Hirigoyen mennyire bőbeszédű volt. Beszélni persze bárki tud, de… Úgy, hogy nem vagyok 100-as angolból sajnos (igyekszem közben!) – azért nem voltak azok olyan komplex mondatok –, de annyit kivettem én is, hogy többször dicsérte Budapestet; pl. megemlítette azt, milyen sokan és milyen szívélyesen fogadjuk – minden egyes alkalommal – őket. És oké, hogy a nagy zenekarokat pl. mindenhol szívesen látják, mert népszerűek, kommerszek, azaz nem véletlen azok akik, de azért örömteli azt látni, hogy bizony még ebben a szűkebbre vett zenei szcénában is fel tudunk mutatni annyi lelkes hallgatót, hogy hozzájuk hasonló zenekarok is rendszeresen visszatérjenek hozzánk.

Aztán ott volt az a pillanat, amikor elkezdte ecsetelni, hogy mennyire nehéz időket élünk; ha nem mondta ki hatszor, hogy depression, hát egyszer sem. Mondtam magamban, hogy kösz, rendes tőled, hogy emlékeztetsz a világ összes szarságára is… Egyébként meg felhozta még a stresszt, a felszínességet és azt a rengeteg ingert, amelynek ki vagyunk téve mind – a közösségi hálók korában. Utána pedig azt mondta, hogy ha valaki magányosnak vagy depressziósnak érzi magát, esetleg csak unloved érzések hatalmasodnak el rajta, akkor ne féljen, nincs egyedül. “Mi is mind azok vagyunk. De azt egy pillanatra se felejtsétek el, hogy mi szeretünk benneteket.” Valami ilyesmi hangzott el. Brrr.

Jó fej volt. Aranyos, amikor valaki nyíltan kimond, vállal ilyen gondolatokat. Igen, lehet tudatosan is jófejkedni’ a közönségnek, de ez visszatetsző és erőltetett is lehet. Meg hát valószínűleg nem ilyen zenéket írnának, ha nem éreznének – legalább néha – hasonlóan. Meg hát a lelkébe nyilván senkinek nem láthatunk. Egy biztos, úgy érzem, hogy ez – akkor és ott – sokaknak jól esett. Én is mosolyogtam. De csak egy picikét ám. (Lestem amúgy: mások is.) Pacsi! Na jó, nem bohóckodom el, tényleg tetszett, őszintének hatott, és szükségem is volt valami ilyesmire. Nem mindenki mond ilyeneket, vannak zenekarok, amelyek a közönséggel alig kommunikálnak…

Hogy többet kellene beszélnem a zenéről, mint nyavalyogni mi? Szóval a zene meg… Húú, az, hát… Szinte meglepett, mert “zajosabbra” számítottam, emlékeztem. Aztán erre nekikezdtek mondjuk ennek itt fent. Hát ahogy olvasom a szöveget, te jó isten… Most meg azon vigyorgok, hogy ez mennyire betegesen depresszív. Jó, ezt be kell ide tennem nektek, magamnak. Szóval a fenti videóból az első hét perces dal kezdődik így, és csak a dalszöveg felét illesztem most be, előre is elnézést érte. De nem tudom megállni, hogy ne így tegyek…

There’s a road leading into darkness.
It’s got a rhythm that no one can clap to.
You think you’re free until you answer the call and all the claps of some fools just cover it up.
Come with me.
You’re the dentist with no front teeth telling me how to smile, how to brush it hard and how to hide my insides.
A black hole with a tongue and much pride, you’re a monster and you think you just offer enough. Come with me.
Would you just come with me and see ?
How all love is meant to disappear on a road paved with laments.
Shredded bodies on shredded bodies, dead bodies on both sides.
And in the silence you hear the screams of all the true heroes who are done suffering for us.
Come with me.
We all lose a reason to smile when we take that one hike, to the top of the hill and down to the depth to the valley of the vile.
You think you’ll fix it with money ?
Come with me.
Wouldn’t we know about the hidden costs this road would be paved for us to dance.
And if we are too shy to dare there’d always be that one hand waving its money.
Please, come with me.

Ugye, hogy ugye? Meg milyen ritmusos dal ez már? A dobok, a hangzás, a szöveg. Azonnal új kedvenc lett. Jó lesz ezt a pocsékabb napokon – meg a vidámakon is persze –, agyonhallgatni. Az album egyébként hardcore-osan punkos (milyen is lenne persze); sodró lendületű, kellően kemény részekkel, de vannak benne szellősebb, lágyabb tónusú tételek, pillanatok is. Szerencsénkre. A Trompe L’oeil pl. egy kifejezetten éneklős, lassú dal. Úgy két percig…

Az ezt követő Rodin meg mint egy gép, bedarál bennünket az első másodpercétől kezdve. Nagyon szeretem ezt a dalt, ahogyan az első tételben (Water Wings) is benne van minden, amit most érezni tudok. Be is illesztem azt is ide – az esetleg kíváncsi füleknek. 1:25-től olyan egyszerű, de hatásos, és részemről szinte epikus gitárdallamokkal kezdik kísérni a dalszöveget és a dobokat a háttérben, hogy ember legyen a talpán, akinek (nem megy el közben az életkedve) nem kezd el járni rá a lába. És ez csak fokozódik és fokozódik… Ütős.

Nem tudom egyébként mit írhatnék még. Feküdni kellene, ha már sikerült időben hazaérni a koncertről… De nem megy a normális alvás. Még csak párszor ment amúgy le a lemez, ismerkedni kell még vele, de én itt szakadjak meg, ha nem ér ez egy kilencest.

9/10

Cult of Luna: The Long Road North – 2022

Végre eljött a nagy nap, megjelent a Cult of Luna 12. – és már most lelövöm –, egyben legjobb, legszebb kiadványa is. Én aznap, február 11-én itthon is voltam szerencsémre, szóval ahogy elérhetővé vált a hanganyag, nyomtam is rá rögtön a lejátszás gombra, hogy aztán mint egy gyerek, csak vigyorogjak és vigyorogjak. Most is ezt hallgatom, ahogy vasárnap délután – még az éjszakás műszak előtt – próbálom magam és a gondolataimat összeszedni, de ez a hatás változatlanul fennáll, még mindig leírhatatlanul elvarázsol a svédek új lemeze.

A korong első tételéről (Cold Burn) készült klipet sokan ismerhetik már, ez a dal egyébként a kedvenc 2021-es videóklipes toplistámon egészen a 3. helyig kapaszkodott fel. De hát az a majd 10 perces első tétel csak az album egy kis szeletét teszi ki, mert bizony nem vicc, azon túl még egy órányi eredeti hallgatnivaló várja a lelkes zenerajongókat. És ez a standard kiadása a dolognak, mindenféle bónusz dal és feldolgozás nélkül.

Másnap reggel, utazás közben kapott el igazán az az érzés, ami tényleg csak a legnagyszerűbb és legkiemelkedőbb lemezeknél szokott velem előfordulni. Mégpedig az, hogy bár telnek-múlnak a percek, és egyik dal követi a másikat, nem tudok dönteni, melyiket játsszam le újra és újra, nincs kimondottan kedvenc még; minden pillanatában nyújt valami mást, valami különlegeset.

Alapvetően persze ettől még tény, hogy ezen jelzők ma már elég sokszor elhangozhatnak, részben mert a zenei paletta ma már olyan színes, hogy jóformán mindenki – de tényleg mindenki –, személyre szabottan megtalálhatja a maga kis életelixírjét. Most ebbe ne menjünk nagyon bele, de ma már önmagában azzal nem veszel le mindenkit a lábáról, hogy jó dalokat írsz és a kezedbe fogsz egy gitárt… A zenei műfajok, stílusok odáig hígultak, annyira szerteágazó ízléseket és hangulatokat lefedtek az előadók – leginkább a 90-es évek elejétől kezdődően –, hogy tényleg nehéz ma már olyan lemezt találni, amire mindenki elégedetten csettint. Mert valakinek az lehet már túl sötét, másnak meg lehet nem túl kemény… És sorolhatnám a végtelenségig.

A Cult of Luna lemeze számomra kicsit olyan, mint a Paradise Lost 2020-as, Obsidian címmel fémjelzett nagylemeze. Egyik banda sem akarta önmagában megváltani a világot (vagy csupán csak “elárulni” a rajongókat) valami abszurdnak tetsző, útkeresős, művészi szabadság mögé bújtatott (egyébként pont az ötlettelenségből fakadó) újrapozicionálással, nem eveztek ismeretlen vizekre, hanem olyan fajta és olyan tónusú zenét játszottak fel, amilyenben otthon vannak, amelynek minden csínját-bínját ismerik. Ennek aztán ahogyan 2020-ban, úgy most is meglett az eredménye.

Imádom ezt a lemezt. A többször meglehetősen hosszú számokon belül is tudnak úgy szenvedélyes, sötét, szomorú, lehangoló, kemény, epikus és végtelenül atmoszférikus dallamokkal és hangokkal játszani, hogy ezek a hosszabb szerzemények se legyenek egy idő után unalmasak, sőt, tovább megyek; olyan szép átmenetekkel komponáltak meg mindent, hogy az ember néha tényleg csak a szavakat keresi.

Az An Offering to the Wild példának okáért olyan mesterien ránt magával ezzel a kiemelten lassú építkezéssel, ahogyan nagyon kevesek tudnak csak. Egyébként is szeretem a hosszabb tételeket, mert van mit bennük felfedezni, ki lehet “élvezni” bennük a dal által korbácsolt érzelmeket, ilyenkor nem kell attól tartanunk, hogy 3 perc elteltével már egy teljesen más világot látunk magunk előtt lefestve.

A srácok nem félnek bevonni másokat sem a munkába, így volt ez legutóbb a 2016-as Mariner c. lemez esetében sem, ahol Julie Christmas hathatós közreműködésével sikerült olyan kivételesre az a dalcsokor. Gyorsan elő is kerestem az egyik kedvencemet róla, és még mindig tartom, hogy ez az egyik valaha volt legjobb live felvétel, amit láttam. Amilyen átéléssel Julie ott énekel… Letaglózó, szinte katartikus élmény lehetett élőben, pláne ha még így, felvételről is ennyire beszippant. Igazi kis csoda, hogy ezt így, nem teljesen ideális feltételek mellett is sikerülhetett ilyen minőségben és formában rögzíteni. Julie most nincs itt, viszont van két másik külsős, az egyikük egy svéd jazz énekes, Mariam Wallentin, aki a Beyond I alatt varázsol szinte kísérteties hangulatot, míg a zárótételben ott van Colin Stetson keze munkája is, ő egy eléggé ismert zeneszerző, aki a posztminimalizmusban, a modern klasszikusokban, valamint a kísérleti és filmzenékben találta meg önmagát.

Az előző lemezről egy live fetvétel: Cult of Luna és Julie Christmas – The Wreck of S.S. Needle

Idén ősszel aztán lehet végre ünnepelni is, hiszen jönnek a Dürer Kert-be (október 17-én) koncertezni. Személy szerint egyébként nem nagyon járok már el mostanság hasonló eseményekre, de azért – ha úgy érzem – olykor felveszem még a bakancsomat, csak hát jött a covid is… Ez évben viszont akármi is lesz, ott kell lennem, a jegy már nem is kérdés; beszerezve.

Addig meg rongyosra hallgatom valószínűleg a The Long Road North-ot, mert hát az év filmje után lehet megvan az év lemeze is. Ha úgy vesszük, akkor már csak egy könyvet és egy sorozatot kell találnom…

10/10