Cult of Luna: The Long Road North – 2022

Végre eljött a nagy nap, megjelent a Cult of Luna 12. – és már most lelövöm –, egyben legjobb, legszebb kiadványa is. Én aznap, február 11-én itthon is voltam szerencsémre, szóval ahogy elérhetővé vált a hanganyag, nyomtam is rá rögtön a lejátszás gombra, hogy aztán mint egy gyerek, csak vigyorogjak és vigyorogjak. Most is ezt hallgatom, ahogy vasárnap délután – még az éjszakás műszak előtt – próbálom magam és a gondolataimat összeszedni, de ez a hatás változatlanul fennáll, még mindig leírhatatlanul elvarázsol a svédek új lemeze.

A korong első tételéről (Cold Burn) készült klipet sokan ismerhetik már, ez a dal egyébként a kedvenc 2021-es videóklipes toplistámon egészen a 3. helyig kapaszkodott fel. De hát az a majd 10 perces első tétel csak az album egy kis szeletét teszi ki, mert bizony nem vicc, azon túl még egy órányi eredeti hallgatnivaló várja a lelkes zenerajongókat. És ez a standard kiadása a dolognak, mindenféle bónusz dal és feldolgozás nélkül.

Másnap reggel, utazás közben kapott el igazán az az érzés, ami tényleg csak a legnagyszerűbb és legkiemelkedőbb lemezeknél szokott velem előfordulni. Mégpedig az, hogy bár telnek-múlnak a percek, és egyik dal követi a másikat, nem tudok dönteni, melyiket játsszam le újra és újra, nincs kimondottan kedvenc még; minden pillanatában nyújt valami mást, valami különlegeset.

Alapvetően persze ettől még tény, hogy ezen jelzők ma már elég sokszor elhangozhatnak, részben mert a zenei paletta ma már olyan színes, hogy jóformán mindenki – de tényleg mindenki –, személyre szabottan megtalálhatja a maga kis életelixírjét. Most ebbe ne menjünk nagyon bele, de ma már önmagában azzal nem veszel le mindenkit a lábáról, hogy jó dalokat írsz és a kezedbe fogsz egy gitárt… A zenei műfajok, stílusok odáig hígultak, annyira szerteágazó ízléseket és hangulatokat lefedtek az előadók – leginkább a 90-es évek elejétől kezdődően –, hogy tényleg nehéz ma már olyan lemezt találni, amire mindenki elégedetten csettint. Mert valakinek az lehet már túl sötét, másnak meg lehet nem túl kemény… És sorolhatnám a végtelenségig.

A Cult of Luna lemeze számomra kicsit olyan, mint a Paradise Lost 2020-as, Obsidian címmel fémjelzett nagylemeze. Egyik banda sem akarta önmagában megváltani a világot (vagy csupán csak “elárulni” a rajongókat) valami abszurdnak tetsző, útkeresős, művészi szabadság mögé bújtatott (egyébként pont az ötlettelenségből fakadó) újrapozicionálással, nem eveztek ismeretlen vizekre, hanem olyan fajta és olyan tónusú zenét játszottak fel, amilyenben otthon vannak, amelynek minden csínját-bínját ismerik. Ennek aztán ahogyan 2020-ban, úgy most is meglett az eredménye.

Imádom ezt a lemezt. A többször meglehetősen hosszú számokon belül is tudnak úgy szenvedélyes, sötét, szomorú, lehangoló, kemény, epikus és végtelenül atmoszférikus dallamokkal és hangokkal játszani, hogy ezek a hosszabb szerzemények se legyenek egy idő után unalmasak, sőt, tovább megyek; olyan szép átmenetekkel komponáltak meg mindent, hogy az ember néha tényleg csak a szavakat keresi.

Az An Offering to the Wild példának okáért olyan mesterien ránt magával ezzel a kiemelten lassú építkezéssel, ahogyan nagyon kevesek tudnak csak. Egyébként is szeretem a hosszabb tételeket, mert van mit bennük felfedezni, ki lehet “élvezni” bennük a dal által korbácsolt érzelmeket, ilyenkor nem kell attól tartanunk, hogy 3 perc elteltével már egy teljesen más világot látunk magunk előtt lefestve.

A srácok nem félnek bevonni másokat sem a munkába, így volt ez legutóbb a 2016-as Mariner c. lemez esetében sem, ahol Julie Christmas hathatós közreműködésével sikerült olyan kivételesre az a dalcsokor. Gyorsan elő is kerestem az egyik kedvencemet róla, és még mindig tartom, hogy ez az egyik valaha volt legjobb live felvétel, amit láttam. Amilyen átéléssel Julie ott énekel… Letaglózó, szinte katartikus élmény lehetett élőben, pláne ha még így, felvételről is ennyire beszippant. Igazi kis csoda, hogy ezt így, nem teljesen ideális feltételek mellett is sikerülhetett ilyen minőségben és formában rögzíteni. Julie most nincs itt, viszont van két másik külsős, az egyikük egy svéd jazz énekes, Mariam Wallentin, aki a Beyond I alatt varázsol szinte kísérteties hangulatot, míg a zárótételben ott van Colin Stetson keze munkája is, ő egy eléggé ismert zeneszerző, aki a posztminimalizmusban, a modern klasszikusokban, valamint a kísérleti és filmzenékben találta meg önmagát.

Az előző lemezről egy live fetvétel: Cult of Luna és Julie Christmas – The Wreck of S.S. Needle

Idén ősszel aztán lehet végre ünnepelni is, hiszen jönnek a Dürer Kert-be (október 17-én) koncertezni. Személy szerint egyébként nem nagyon járok már el mostanság hasonló eseményekre, de azért – ha úgy érzem – olykor felveszem még a bakancsomat, csak hát jött a covid is… Ez évben viszont akármi is lesz, ott kell lennem, a jegy már nem is kérdés; beszerezve.

Addig meg rongyosra hallgatom valószínűleg a The Long Road North-ot, mert hát az év filmje után lehet megvan az év lemeze is. Ha úgy vesszük, akkor már csak egy könyvet és egy sorozatot kell találnom…

10/10

Leave a Reply