Címke atmospheric sludge metal

Cult of Luna: The Long Road North – 2022

Végre eljött a nagy nap, megjelent a Cult of Luna 12. – és már most lelövöm –, egyben legjobb, legszebb kiadványa is. Én aznap, február 11-én itthon is voltam szerencsémre, szóval ahogy elérhetővé vált a hanganyag, nyomtam is rá rögtön a lejátszás gombra, hogy aztán mint egy gyerek, csak vigyorogjak és vigyorogjak. Most is ezt hallgatom, ahogy vasárnap délután – még az éjszakás műszak előtt – próbálom magam és a gondolataimat összeszedni, de ez a hatás változatlanul fennáll, még mindig leírhatatlanul elvarázsol a svédek új lemeze.

A korong első tételéről (Cold Burn) készült klipet sokan ismerhetik már, ez a dal egyébként a kedvenc 2021-es videóklipes toplistámon egészen a 3. helyig kapaszkodott fel. De hát az a majd 10 perces első tétel csak az album egy kis szeletét teszi ki, mert bizony nem vicc, azon túl még egy órányi eredeti hallgatnivaló várja a lelkes zenerajongókat. És ez a standard kiadása a dolognak, mindenféle bónusz dal és feldolgozás nélkül.

Másnap reggel, utazás közben kapott el igazán az az érzés, ami tényleg csak a legnagyszerűbb és legkiemelkedőbb lemezeknél szokott velem előfordulni. Mégpedig az, hogy bár telnek-múlnak a percek, és egyik dal követi a másikat, nem tudok dönteni, melyiket játsszam le újra és újra, nincs kimondottan kedvenc még; minden pillanatában nyújt valami mást, valami különlegeset.

Alapvetően persze ettől még tény, hogy ezen jelzők ma már elég sokszor elhangozhatnak, részben mert a zenei paletta ma már olyan színes, hogy jóformán mindenki – de tényleg mindenki –, személyre szabottan megtalálhatja a maga kis életelixírjét. Most ebbe ne menjünk nagyon bele, de ma már önmagában azzal nem veszel le mindenkit a lábáról, hogy jó dalokat írsz és a kezedbe fogsz egy gitárt… A zenei műfajok, stílusok odáig hígultak, annyira szerteágazó ízléseket és hangulatokat lefedtek az előadók – leginkább a 90-es évek elejétől kezdődően –, hogy tényleg nehéz ma már olyan lemezt találni, amire mindenki elégedetten csettint. Mert valakinek az lehet már túl sötét, másnak meg lehet nem túl kemény… És sorolhatnám a végtelenségig.

A Cult of Luna lemeze számomra kicsit olyan, mint a Paradise Lost 2020-as, Obsidian címmel fémjelzett nagylemeze. Egyik banda sem akarta önmagában megváltani a világot (vagy csupán csak “elárulni” a rajongókat) valami abszurdnak tetsző, útkeresős, művészi szabadság mögé bújtatott (egyébként pont az ötlettelenségből fakadó) újrapozicionálással, nem eveztek ismeretlen vizekre, hanem olyan fajta és olyan tónusú zenét játszottak fel, amilyenben otthon vannak, amelynek minden csínját-bínját ismerik. Ennek aztán ahogyan 2020-ban, úgy most is meglett az eredménye.

Imádom ezt a lemezt. A többször meglehetősen hosszú számokon belül is tudnak úgy szenvedélyes, sötét, szomorú, lehangoló, kemény, epikus és végtelenül atmoszférikus dallamokkal és hangokkal játszani, hogy ezek a hosszabb szerzemények se legyenek egy idő után unalmasak, sőt, tovább megyek; olyan szép átmenetekkel komponáltak meg mindent, hogy az ember néha tényleg csak a szavakat keresi.

Az An Offering to the Wild példának okáért olyan mesterien ránt magával ezzel a kiemelten lassú építkezéssel, ahogyan nagyon kevesek tudnak csak. Egyébként is szeretem a hosszabb tételeket, mert van mit bennük felfedezni, ki lehet “élvezni” bennük a dal által korbácsolt érzelmeket, ilyenkor nem kell attól tartanunk, hogy 3 perc elteltével már egy teljesen más világot látunk magunk előtt lefestve.

A srácok nem félnek bevonni másokat sem a munkába, így volt ez legutóbb a 2016-as Mariner c. lemez esetében sem, ahol Julie Christmas hathatós közreműködésével sikerült olyan kivételesre az a dalcsokor. Gyorsan elő is kerestem az egyik kedvencemet róla, és még mindig tartom, hogy ez az egyik valaha volt legjobb live felvétel, amit láttam. Amilyen átéléssel Julie ott énekel… Letaglózó, szinte katartikus élmény lehetett élőben, pláne ha még így, felvételről is ennyire beszippant. Igazi kis csoda, hogy ezt így, nem teljesen ideális feltételek mellett is sikerülhetett ilyen minőségben és formában rögzíteni. Julie most nincs itt, viszont van két másik külsős, az egyikük egy svéd jazz énekes, Mariam Wallentin, aki a Beyond I alatt varázsol szinte kísérteties hangulatot, míg a zárótételben ott van Colin Stetson keze munkája is, ő egy eléggé ismert zeneszerző, aki a posztminimalizmusban, a modern klasszikusokban, valamint a kísérleti és filmzenékben találta meg önmagát.

Az előző lemezről egy live fetvétel: Cult of Luna és Julie Christmas – The Wreck of S.S. Needle

Idén ősszel aztán lehet végre ünnepelni is, hiszen jönnek a Dürer Kert-be (október 17-én) koncertezni. Személy szerint egyébként nem nagyon járok már el mostanság hasonló eseményekre, de azért – ha úgy érzem – olykor felveszem még a bakancsomat, csak hát jött a covid is… Ez évben viszont akármi is lesz, ott kell lennem, a jegy már nem is kérdés; beszerezve.

Addig meg rongyosra hallgatom valószínűleg a The Long Road North-ot, mert hát az év filmje után lehet megvan az év lemeze is. Ha úgy vesszük, akkor már csak egy könyvet és egy sorozatot kell találnom…

10/10

Converge & Chelsea Wolfe: Blooodmoon: I – 2021

Kijött az új Converge lemez, amelyről az első számot (Blood Moon) egy single (plusz klip) formájában már ismerhettük korábbról, és hát annak ellenére, hogy igazán behatóan nem ismerem őket – néhány korongjuk persze meg lett hallgatva – azért a nevük, a közkedveltségük, megítélésük meglehetősen pozitív irányultsága nem volt titok előttem.

fénykép: Emily Birds

Most viszont valami olyan született, amit mintha direkt – kis túlzással – nekem szántak volna. Elég ránézni ezen lemezen kollaboráló együttesek nevére, illetve szemlézni, hogy az új anyagot milyen stílusjegyek előtérbe helyezése mentén készítették el. A Converge és Chelsea Wolfe egy alapvetően gothic metálos felütésű atmoszférikus sludge metál tettek le az asztalra. Nem is kérdés, hogy ez a két stílus áll hozzám legközelebb, aztán ezt most komolyan megkapom egy csomagban? Karácsony előtt egy hónappal – köszönöm –, nem is kérhettem volna többet.

Túl szép, hogy igaz legyen? Lehet. Csak aztán megjött az első klip, minek okán annak ellenére lett kifejezetten várt lemez, hogy a korábbi anyagaik nem pörögtek különösebben sokat nálam, és kimondottan nagy kedvenceimnek sem mondhattam őket.

Aztán elindul a Bloodmoon: I második tétele, ahol habár erős zúzással kezdenek, de már a 16. másodpercben olyan ritmusváltás történik, hogy komolyan elképed az ember azon, hogy ez most mi? Tényleg egy ennyire monumentális, sötét dalt dobnak be már ennyire az elejére egy 59 perces lemezről? A legtöbb kiváló nagylemezen ez lenne maga a nagybetűs csúcspont, az utolsó előtti dalként vagy zárótételként pozicionálva. Nem, itt ez a második dal a sorban. És az ember fejét leszakítja. 3:45-től ami jön, arra meg szavak nincsenek. Muszáj ezt is betennem, nincs mese.

Oké, oké, de ki is az a Chelsea Wolfe? A ’83-ban született énekesnő gothis rock-os, ethetnal wave-es, hol doom-osabb, hol darkwave-esebb zenéket szerez, és teszi ezt úgy, hogy műfajának egyik kiemelkedő alakja már most is, és még mennyi sikeres, remek szerzeményekben gazdag év állhat előtte…

Nem is olyan régen megkérdezték tőle egyébként, hogy milyen zenéket is hallgatott, ő meg felsorolta az 5 kedvenc lemezét, melyeknek egyike a Neurosis kultikus lemeze, a Through Silver In Blood lett. Így fogalmazott: “Neurosis is the best live band I’ve seen. I love how they blend many different elements of metal, and though they have tons of great albums, this is one of my favorites.” Maradjunk annyiban, hogy maximálisan egyet tudok érteni vele.

De térjünk vissza a lemezre. Nem tudom még, hogy miképpen is érzek. Nem gondolom, hogy a nagy klasszikusok sorát ékesíti majd, de a zenéket egyébként meg még nehezebb pontozni véleményem szerint. Egy filmet, sorozatot általában már csupán egyszer, kétszer lát az ember az életben, de a zenei anyagok azok mások. Azzal többször próbát tesz, tehet az ember, meg hát alapból kevesebb időt is emészt fel egy korong ismételt legyűrése. Mindegy, a lényeg, hogy ennek még lehet érnie kell. Pedig elég sokszínű, de lehet pont ezért nem kap el elsőre, másodszorra eléggé.

Nehéz, tényleg. A sound remek, a dalok is kellően progresszívak, hangulatos is az egész, és mint megírtam, jól áll nekik, hogy nyitottak egy kicsit egy másik műfaj felé, de ettől még tény; sokszor meg kell hallgatnom még, hogy felfedje minden kis varázslatos elemét. De ennek is megvan a maga szépsége. Lassan unok rá, és mindig találok benne még valami kis extrát. Nem egy lemezzel jártam már úgy, hogy elsőre magával ragadott, de aztán valahogy nem volt rendszeresen visszatérő vendég a lejátszómban. Ez egy erős anyag, az biztos. Aztán majd év végére meglátjuk, hogy mennyit pörgött ’21 végén, valamint ’22 egészét tekintve. Reméljük sokat fog, aztán akkor hízhat még ez a pontszám. Eddig 146 lejátszásnál tartok…

Kedvenc dalok: Viscera of Men, Blood Moon, Crimson Stone