Ha van zene ami él és lélegzik, amiért újra annyira lelkesedni tudok, mint egy gyermek, akkor az a sadness és az abriction közös produkciója. Mit lelkesedni… Szó szerint élettel töltött fel. Kicsit olyan hatása van, mint amikor két hét végtelenül hideg, ködös, párás, mindemellett pedig már-már depresszív időszakunk után újra kitisztul az ég, és végre valahára, még ha csak pislákolva is, de újra meglátjuk a napfényt. Annyit azért hozzá kell tenni, hogy ebben a 75 perces lemezben részed lesz persze egyfajta hideg, melankolikus borzongásban is…

Szóval nem elég, hogy a búslakodós, befordulós zenék rajongói olyan infúziós terápiában részesülhetnek, amelyre minden porcikájukkal ki voltak már éhezve, de ezen túlmenően is annyi kis csodát, hangulatot és érzést mozgatnak meg az emberben… Egy meditatív űrutazásnak is beillő háttérzene lassú, kimért ringatásából, valamint a fák lombjainak, illetve az üresen tátongó, kátyúkkal szabdalt utak – szürkéskékben úszó – aszfaltjának verődő esőcseppek hangjainak öleléséből felocsúdva, – egy pillanattal később –, már azon kapjuk magunkat, hogy hatalmas mosollyal az arcunkon, táncolva tesszük tovább a dolgunkat…

De még mielőtt folytatnám, pár alap mindazoknak, akik nem ismerik őket. A Sadness nem más, mint Damián Antón Ojeda egyszemélyes zenei projektje. Akinek már csak ezen név alatt futó munkáit is nehéz lenne felsorolni… Annyit érdemes róla tudni, hogy – saját elmondása szerint – az egymagában való zenélés nála természetesen történik. Soha nem volt különösebben társasági lény, nem volt kimondottan sok barátja, pláne nem olyanok, akikkel zenélhetett volna. Még akkor sem ment ez neki, ha megpróbált együttműködőbb lenni. Ez sosem volt egyszerű a számára, mert ő alapvetően nagyon merész, amikor döntéseket kell hoznia, közben pedig nem hallgatja meg a kritikákat és a különböző véleményeket; nem nagyon érdekelné, ha megmondanák neki, hogy mit és hogyan kellene csinálnia. A zenén túlmenően mindig azzal foglalkozott, amivel és amikor akart. Nagyon hozzászokott, hogy egyedül zenél, mert kamaszkora nagyrészét teljes magányban, csak ennek a hobbinak élve töltötte. Vannak projektek, amelyeknél – mindezek ellenére – megpróbálta a közös munkát másokkal, de a Sadness számára ilyen szinten már-már érinthetetlen. Kimondottan jóleső érzéssel tölti el, hogy senki másra sem kell hallgatnia; nem kell ennek a terhét magával cipelnie, azaz úgy járhatja a saját útját, ahogyan csak akarja. A műfajok egyáltalán nem érdeklik. Szerinte fárasztóak, bosszantóak és haszontalanok. Ja és igen, még mindig egy csupán 25 esztendős zenészről beszélünk… Na és az Abriction… Pont róla (?) alig találtam valamit…. Szinte semmit. Nem túl ismert, nem túl hallgatott. (Annyira nem, hogy általában szinte senki nem értékelte az albumjait RYM-on, plusz én meg a hölgy nevét sem találom sehol…) De ennek a fajta ismeretlenségnek ezennel vége…

Na de vágjunk bele. A lemezen mindössze 5 tétel található. Szemét leszek, mert most az első kettő, Sadness által jegyzett számról nem is mesélek. Azok a dalok is kiválóak, de hát én „egy ideje” nagyon rajongani tudok az énekesnőkért. Biztos kevés női hang vett körül az életem során, aztán így (is) próbálok valamiféle űrt betölteni.

A harmadik dal az Illuminate the Rain címet viseli. Amely mi mással indulna, ha nem az eső monoton, de tompa kopogásával és hát madárcsicsergéssel… Ezen – elmélyülésre ösztönző – hangulatbomba után aztán, 1:45 körül egy pillanat alatt átvált lüktető ritmusú dallá, amelyre nehéz nem tipegő lábakkal reagálni… Az egyik kedvenc szegmensem a 4. perc 10. másodpercétől indul el…

Mik ezek a hangok, milyen mesés, varázslatos utazás ez, amely aztán 6:52-től egy csapásra átcsap keményebb, punkosabb hangvételre, de közben az ének mégis szinten tart az álmodozást illetően… Csodálatos dal, nehéz betelni vele. Azt hittem ez lesz a lemez egyik személyes csúcspontja számomra. De nem. Mert a zárótétel… Az valami olyasmi, aminek léteznie sem lenne szabad…

A Her Summer Morning Sky az év dala. Már most. Illetve még csak… Szóval lehet keveset mondok ezzel. Annyira szeretem, annyira imádom, hogy munka után alig vártam, hogy újra a fejemen legyen a fejhallgató. Ha csak egyszer-kétszer, de akkor is meg akartam hallgatni. Nem mondtam, pedig fontos szerintem, hogy ne mindig csak valami mellett hallgasson az ember zenét. Persze – általában – én is ügyködök közben bizonyos dolgokon, de amikor ilyesmit találok, azt szeretem figyelve és minden pillanatát kiélvezve hallgatni. Becsukott szemekkel elengedni mindent amit csak lehet, és csak a zenének élni. Az első nagy varázslat – a varázslatban –, az 5:48-tól indul… Amire persze szavak nincsenek. Arra sem, ahogyan erre az atmoszférikus dallama felkúszik az az ének… A szív kihagy, libabőr, mit mondjak még? 8:26-tól én már újra szerelmes vagyok… (És még a tétel felénél sem járunk!) 10:10-től pedig mi az már… Mintha hirtelen valami elektronikus partin lennék, aztán jöjjön csak, aminek jönnie kell… Ezek után ismételten keményebb szegmens köszönt ránk, de nem a fejetlenül a falnak rohanunk féle verzióban, hogy aztán újfent egy elektronikus blokk következzen… Milyen hullámvasút ez kérem szépen… 16:30-tól pedig ismét barátságosabb vizekre evezünk; elringat, magához ölel, közben gyengéden a fülembe suttog valami szépet, én meg már szinte kábultan vigyorgok. Csak vigyorgok. És biztos vagyok benne, hogy nem csak rám hát így ez a szerzemény. Bandcamp-en az értékelők szinte mindegyike ezt a számot jelölte meg kedvencnek… De tovább is van még… RYM-on úgy az év 16. legjobb lemeze jelenleg, hogy az előző frissítés alkalmával 160 pontozó alapján jött ki a 3.85-ös átlag… Amely meglehetősen magas érték, de többet mond ennél, hogy most már 263 értékelés után áll 3.84-es átlagon. Ha így haladunk, nem lefelé fog csúszni a toplistán, hanem lazán a top 10-be fog kerülni. (Az átlag persze nem minden, azt is nézi a rendszer mennyien pontozták az adott produktumot.) Mindezt úgy, hogy klip nem készült hozzá, és nagy hype sem övezte a lemez megjelenését, sőt már az is csodaszámba megy majdnem, ha találsz képeket az előadókról…

Nem tudom fogok-e ennél izgalmasabb lemezzel találkozni mostanában. (Vagy inkább az életben…) Ez bizony úgy lepett meg, hogy közben azért korábbról már ismertem őket… Rengeteg szép dolog lapul ezen a korongon, igazi kis finomság a fülnek és a léleknek. Hol koszos hangzású, zajos masszaként terjeng és telepedik ránk, hol pedig olyan tisztasággal szólal meg, hogy az ember lélegzete is szinte eláll…

Merész, bátor, kreatív munka, amely színtisztán a zene szeretetének szenvedélyéből született. És én ennek, – még ha csak hallgatóként is, de – részese lehettem. Alig várom, hogy a nyári mászkálásaim során újra és újra elővegyem őket. (Azok a Rohmer filmek megfertőztek…) Nem mintha addig el tudnék (vagy nagyon akarnék) szakadni tőlük…

10/10