Címke 2022 – zene

Black Midi, New Road: Snow Globes

Hát ez nem akkora találat, de azért a valamicskénél mindenképpen több. Van ez a Black Country, New Road néven futó angol együttes, amely első lemezükkel 2021-ben a 4. helyre, majd egy évvel később az Ants From Up There c. albumukkal egészen az első helyig kapaszkodtak fel RYM-on. De mondok mást… Míg metacriticen az első lemez; a For the First Time 83 ponton áll, addig a másodikhoz már 92-es (!) szám dukál…

Black Country, New Road – 2022 – fotó: Holly Whitaker

Úgy szórakoztatnak bennünket elég komplex zenével, hogy közben meg végtelenül egyszerű témákat is játszanak. Egyébként ilyen art rock, post-rock, chamber pop féle mindenest hallhatunk tőlük. “The next Arcade Fire, that’s our goal.” Hangzott el még ebben a kis videóban tőlük. És én azt mondom, hogy legyen is így; csak sokkal szebb és több jobb lemezzel, különösebben jelentős lejtmenet nélkül. 😅

A Snow Globes az a tétel, amin fennakad az ember füle, szeme, lelke és szíve – szinte már levegőt sem veszünk közben –, aztán újra és újra elcsodálkozunk, miközben – nemes egyszerűséggel – valójában képtelenek vagyunk rajta túllépni. Amikor először hallottam tényleg így gondoltam. És hát azóta is hasonlóan vélekedek. Imádom ezt a tételt…

Oké, de mi ez a Black Midi, New Road, ha az együttes nem is ezen a néven jelentette meg a lemezét? A banda ezen név alatt lép fel rendszeresen élőben a Black Midi kísérleti rockegyüttessel. Ennyi a történet. “Érdekes” ez a kis koncert egyébként, mert bizony a fent is időzített tétel (11:08) előtt és után is végig improvizációs dalokat hallhatunk és láthatunk. Ez szerintem sokaknak – még nekem is – elég hardcore anyag lehet, de még én sem hallgattam meg őket úgy igazán normálisan. És ez a koncert csak a Part I volna ugye…

Ja és egyébként ez a tétel egy kicsit más, mint az eredeti. Ez egy karácsonyi verzió. 😉 A felvétel pedig nem is tudom… Egészen lenyűgöző és megmosolyogtató, hogy mennyien is dolgoznak össze egy ilyen dalban. Ha csak úgy egyszerűen a zenét magában hallgatod, talán fel sem tűnik az a sok apró részlet. Itt aztán láthatod is… 😌

Crippled Black Phoenix: Banefyre – 2022

Az angol angol/svéd rockegyüttest régóta ismerem, de inkább voltunk eddig úgymond haverok, mint barátok. Különösebb oka nem volt annak, hogy kicsit távolságtartó voltam velük szemben: szimplán csak az hátráltatta a kapcsolatunkat, hogy amit eddig hallottam tőlük, az csak nagyon jó volt, nem kiemelkedő. A 2012-es, (Mankind) The Crafty Ape című lemezükre pl. 8/10-et adtam, aztán a többi LP szépen sorban ment a “majd meghallgatom egyszer azokat is” listába. Idén viszont láttam, hogy lesz (volt) koncertjük, ezért elővettem a 2020-as Ellengæst, valamint az ideig nagylemezüket is. És milyen jól is tettem…

Euroblast Festival / 2018 / – Fotó: Heiner Bach

Kezdjük ott, hogy – műfajukból adódóan – alapvetően nem kimondottan nehéz és súlyos hallgatni valóval szórakoztatnak bennünket, szóval nyugodtan lehet velük ismerkedni, próbálkozni. Stílusra a progresszív rock és a post-rock talán a legjobb ami körülírja munkásságuk egészét, de az ambient és neo-psychedelia jegyei is fellelhetőek még bennük. Meg amit éppen elcsípünk a szerzeményeikből. Mert hát szemezgetni aztán lehet. Ha a stílus nem is fekteti meg egy átlagos halandó zenekedvelő gyomrát és bátorságát, akkor a lemezek hossza majd lehet megteszi – hacsak nem olyan elvetemült valaki, mint én… Tőlük bizony nem volt korábban sem ritka a hosszúra nyúlt kiadvány, a 2022-es anyag viszont nem viccel; pontosan 97 perc és 26 másodperc hosszan foglalná le a hallójáratainkat. Szép mi?

Hogy ez jó vagy rossz, azt mindenki eldönti majd magának, én jómagam nem szeretem sem a tiktokot, sem a short videókat kimondottan. Nem is nagyon fogyasztok semmi ilyesmi trash / vicces / kínos tartalmat. Ha csupán 5 percem van csak, akkor is inkább egy zenét hallgatok meg, minthogy üres, ezerszer újrahasznált ökörködésekkel szórakoztassam magam. Én még a nagyon rövid dalokért és lemezekért sem kimondottan rajongok. Szeretek valamiben elmerülni – már ha az időm engedi. Ha nem tudnék, akkor sem nagyon változtatnék a fogyasztási szokásaimon talán, maximum kicsit megvágva szívnám magamba a dolgokat.

Roadburn Festival / 2017 / – Fotó: Heiner Bach

De térjünk rá akkor végre az aktuális lemezükre. Nem fogok minden számot kielemezni az elejétől a végéig, meg hát nem is nagyon tudnék annyit és úgy írni, hogy az érdekes legyen, szóval kiemelek pár pillanatot, ami tetszett, meg írok egy szép kis konklúziót – biztos vagyok benne, hogy ezzel mindenki csak nyerni fog.

Menjünk, csapongjunk akkor kicsit. Az első néhány tétel kellemes hallgatnivaló, a női vokál is remek, tényleg hangulatos számokról beszélhetünk. Példának okáért a Ghostland képében egy olyan hosszan kitartott, ritmikusan kántált kórust kapunk, hogy az ember a haját leteszi tőle. Mindezt határozott, keményebben megszólaló dobok, valamint karcosan hasító gitárkíséret mellett tehetjük meg. Én ezt a dalt határozottan gothic (+kis folk) rockosnak, már majdnem metálosnak érzem, és hát most mondjam ki, hogy engem itt már rabul is ejtettek? Tényleg olyan lett, amelyet nehéz elfelejteni. Egy tökéletes kapaszkodó a továbbiakhoz.

Aztán megérkezik az első atombomba, a 13 perc hosszú Rose of Jericho. Nem szabadna ilyet írnom, de akinek ebből nem tetszik az első három perc, az menjen fülészhez. Varázslatos, apró hangjegyek tökéletesen időzített és finomra hangolt felcsendülésével olyan magaslatokba juttatnak, hogy még én sem győztem pislogni, hogy ezt meg hogy… Pedig hát azért majd lassan 4000 albumot biztos meghallgattam már. Nehéz egyébként követni néha, mikor melyik szám szól, ha nem nézünk rá, vagy nem vagyunk tisztában azok hosszával, hiszen ezen – nem éppen rövidnek mondható – tétel során is rengeteg féle témával találkozhatunk.

A következő tétel a Blackout77-es című, amely mindössze röpke hét perc, de hogy ez is milyen varázslatos atmoszférával bír, az valami lenyűgöző. Esküszöm, egy nagyon komoly sci-fi-be is simán be lehetne tenni a szám egyes részleteit. Szerencsére ehhez készült egy klip is. Az Everything is Beautiful but Us pedig a lemez egyik slágere szerintem. Rögtön fülbemászó, határozott fellépésének és rövidségének köszönhetően könnyen lecsúszik újra és újra, és ehhez sem véletlen készítettek videót is.

Aztán jön két kedvencem még. Az I’m Ok, Just Not Alright dallamait többek közt egy zokogó nő hangja vezeti fel… Bár nem sokszor találkozni ilyennel, de hol nem férne bele egy ilyen, ha nem itt? Közepesen tempós a dal, de persze ismét nehéz határozott véleményt alkotni, stopperórát azért zenék értékeléséhez még nem fogok alkalmazni. A benyomásom egyértelműen pozitív volt. Ezt a számot tettem be másodiknak a kedvenceim közé egyébként. Ez pedig azért elmond valamit.

Elsőként a szívembe pedig az ezt követő – most csináljatok úgy, mint akik meglepődnek – 15 perces The Scene is a False Prophet lopta be magát. Csodálatos zongoradallamokkal indítanak, aztán erre kúszik fel egy remekbeszabott ének, miközben a dobok is finom kimértséggel asszisztálnak ehhez a tényleg fület gyönyörködtető előső öt perchez… Utána átmegy a dal kísérletezős hangkavalkádba, de aztán a nyolcadik perc felétől egyre komolyabban és keményebben megjelennek és előtérbe kerülnek a gitárok, hogy aztán a csúcson fejezzék be ezt a kivételesen jó lemezt.

Azaz fejeznék be… Mert igen, van még egy nóta. A No Regrets – Bonus Track. Tudták biztos, hogy szükségünk van még egy négy perces tételre, hiszen annyira ráérünk majd egyébként is. (Ez egyébként a lemez legmetálosabbja. Hogy mennyire kellett ez még, komolyan nem tudom, de itt van. Elég korrekt munka ez is, majd idővel elválik, mennyiszer veszem elő.

Konklúzió? Nehéz, tényleg nehéz dolog összegzést írni, de úgy gondolom már mindenkinek nyilvánvaló, hogy ez nekem most nagyon bejött. A Banefyre valóban baromi jó lett. Ezer felfedeznivaló, ezer kis és nagy hang, kép, stílus, zaj, forma, lélek. Ki mit talál benne. Sokszor meghallgatós, nehezen megunható, minden egyes hallgatással egyre inkább a szívemhez szóló “kis korong” ez, amelynek szerintem ott lesz a helye az év végi toplista elejében. Hogy mennyit érlelődik még, illetve mennyit érek én magam is addig ehhez a lemezhez, az már csak rajtam áll.

9.2/10

Ethel Cain: Preacher’s Daughter – 2022

Eltelt egy hét a lemeze megjelenése óta, én meg azóta is szinte csak ezt hallgatom. Felkelés után, napközben és lefekvéskor is. Mi a titka? Nem tudom. A sound, az atmoszféra, Hayden Silas Anhedönia énekeső-dalszerző hangja? Az, hogy nem fél hosszú dalokat írni? Hogy nem tart attól, mi lesz, ha egy 75 perces, általában bőven inkább melankolikus, olykor szinte depresszív, szenvedélyes és nyugtalanító hanganyaggal örvendezteti meg a hallgatókat már legelső alkalommal? Tényleg nem igazán tudom. De megcsinálta.

A bátorság, merészség azért persze önmagában borzasztóan kevés. Emlékszem, hogy vártam ezt a lemezt. Megjelenés előtt egy-két nappal is még csak azt lehetett tudni, hogy jön és jön, a dalok címei is nyilvánosak lettek, leszámítva azok (és így természetesen a lemez) hosszát (is). Aztán csak kiderült minden, én meg kerestem az állam. Tömény 75 percnyi atmoszférikus zene, amelyek többek közt magányról, a halálról, a vágyakozásról és szerelemről szólnak… Hát mi lesz itt… És igen, nem egy 20 dalos lemezről van szó, felesleges intermezzókkal. 13 szám mindössze, és akkor itt még nincs vége. Egyeseknek nem tetszett, hogy az A House in Nebraska c. tételt is ott tudhatjuk a lemezen, mert az igazából egy korábban már megjelent dal, és hivatalosan valóban nem volt az albumot felvezető kis-lemezdalok között. Én viszont nagyon örülök neki, hogy itt van, mert egy zseniális szerzemény, amelyet szerintem pont ezen okból kifolyólag (a megjelenést megelőzőn hónapokkal) eltüntettek minden streaming szolgáltatásról, egyedül csupán ugye ez az alábbi, remek videóklip volt folyamatosan elérhető.

Szóval ezek után az elvárások szinte az egeket verdeste, a lemez hossza adva van, az első dalok nagyon jól festenek. De milyen is összességében, és melyek a kedvenceim ugye… Hát az első jelző ami eszembe jut róla, az az, hogy szomorú. De valahol azért energikus is. És egyénként meglepően nem unalmas. Mármint nem önismétlő, nincsenek töltelékdalok, és bizony ha kell, akkor előkerülnek a gitárok is. És nem is akárhogyan szólnak azok sem. Az August Underground is mi már? Egy doom / gothic metál lemez első tételének is lazán elmenne. A korábban már említett A House in Nebraska végén is nagyon kellemes gitártémával találkozhatunk. A Gibson Girl popos kezdése is csalóka, 3:40-től bekeményítenek, de csak éppen annyira, hogy az még inkább csak hozzáadjon a dalhoz, ne pedig elvegyen belőle. És hát a Strangers, azaz a zárótétel második fele is felettébb dinamikus. Közben majdnem elfelejtettem, hogy a Ptolemaea milyen karcos tétel is. Nem kifejezetten a kedvencem, de ennek ellentmond az a tény, hogy kicsit olyan, minta egy nagyszerű Chelsea Wolfe szerzemény lenne. Maradjunk annyiban, hogy még többet kell ismerkednem vele.

Szóval melyek is azok amelyeket nagyon nehezen engedek el… Az American Teenager pop rockos dalként meglepően más tónusokkal bír, mint a lemez többi része, már azt is mondhatnám, hogy kicsit ki is lóg a sorból, de amikor először rákaptam a dalra, aznap több, mint 100x meghallgattam. Egészen lüktető, kellemes kis hallgatnivaló, és igen, lehet sok hasonló dal létezik, de engem azonnal megvettek kilóra; annyira jól eltalált dallamokkal, ritmussal és hangulattal operálnak benne. A harmadik tételről már nem is beszélek – hiszen kétszer már megemlítettem –; hidegrázósan jó, miközben persze mégis teljesen más. A Western Nights még lassabb szám. Már szinte unalmas is. De ahogy egyre többet találkozom vele, úgy varázsol el egyre inkább. Szerintem az egyik legalulértékeltebb a lemezen, lehet nagyon rá fogok kapni egyszer. A Hard Times meg szimplán gyönyörű. Dúdolós, éneklős, és hát igen, meglepetés; ettől sem feltétlen lesz vidámabb az ember.

A Sun Bleached Flies az elmúlt hét – érzésre – legtöbbet hallgatott tétele. Imádom. Minden hangját. Ahogyan elkezdődik. Ahogyan a háttérben meghúzódó dallamok és hangok szépen fokozatosan előtérbe kerülnek… Ahogyan elér a csúcspontjához, ahogyan lecseng… Közben meg teli van izgalmas ötletekkel, momentumokkal, és cseppet sem mellékes, hogy Hayden Silas Anhedönia itt aztán ki is élheti magát. Zseniális, tényleg zseniális minden pillanata.

Aki akar, utánanézhet a hölgy múltjának. A lényeg talán annyi lenne vele kapcsolatosan, hogy egy szigorú és elnyomó, floridai, déli baptista közösségben nevelkedett, majd 16 évesen melegként, később transz nőként nőtt fel… Nem is kell részleteznem szerintem nagyon, mindenki el tudja képzelni, hogy már ilyen fiatalon is volt mit éppenséggel feldolgoznia, és mint láthatjuk, van is ami inspirálhatta… Ő lehet ennek annyira nem örül(t), viszont én és a többi zenerajongó csak lelkendezhetünk ezért az anyagért. Neki valószínűleg erőt adott a művészetben és a zeneszerzésben való elmélyülés. Nekünk meg – ha éppen más nem is mindig, de – adjon ez a csodálatos és maga nemében talán megismételhetetlen nagylemez.

10/10

The Birthday Massacre: Fascination – 2022

Bár már régóta ismerem őket, de idővel nálam az elfáradás jeleit mutatták; nem is nagyon hallgattam őket az elmúlt 10 évben, és ezalatt nem is sikerült igazán kitörniük a nagyobb elismertség és népszerűség irányába. Mondjuk általában egyébként is a karakteresebb, súlyosabb és komolyabb zenéket preferálom, szóval nem könyveltem el őket kimondottan nagy veszteségként. Tavaly valamiért mégis szerencsét próbáltam a 2020-as lemezükkel, de a Diamonds nem különösebben varázsolt el… Az idei viszont valamiért találkozásunk első pillanatától kezdve folyamatosan pörög…


De tényleg milyen jó az első dal; elszállós, dallamos, rock-os, pont olyan, mint amire egy elcseszett nap után a legjobban szüksége lehet az embernek… Nagyon erős indítás, és hát rögtön a lemez címadó tételét ellőni elsőként – minimum elég merész húzás. Kissé féltem is tőle, hogy oké, ez nagyon jó, de remélem lesz még pár remek hangulatbomba ezen a 38 perces anyagon… És szerencsénkre lett. Nem is egy!

Az egész korong nagyon korrekt, egyszerűn jó dalok sorakoznak végig rajta, miközben mindegyik más és más. A The Birthday Massacre sikerének és közkedveltségének legnagyobb titka talán abban rejlik, hogy ez a goth rock-os, hagulatában 80-as éveket is megidéző alapvetően talán synthpop lemez egyszerre tudd úgy felemelni vagy magával rántani, hogy közben észre sem veszi az ember, hogy mi a fene is történt éppen… Oké, lehet túlmisztifikálom, de azt mindenképpen tartom, hogy akár épp iszonyat rossz passzban van valaki, akár ő a világ legszerencsésebb embere, ezen a lemezen találni fog valami olyat, amely így vagy úgy, de talán mosolyt csal az arcára.

A dalszövegek egyszerűek, de a célnak tökéletesen megfelelnek, és akkor nem túlzok: az One More Time sokadszori (48x!+) végigdúdolása után már nem sok hiányzik, hogy – hajnali egykor – rögtönzött koncertet tartsak a szomszédoknak… De ott van az ellenállhatatlan Cold Lights is. Szinte hihetetlen mennyire belemászik az ember fejébe. Pedig az első fél percben ennek aztán nem sok jelét érezni; mondhatnám, hogy semmi extra, már szinte unalmas és túl monoton is, aztán bejön a szintetizátor, majd az ének, és úgy összeáll az egész, hogy a végéig már egy tapodtat se enged el…

A produkcióval a legnagyobb gond talán csak annak rövidsége. Egy-két dal szerintem elfért volna még rajta. Az viszont elvitathatatlan, hogy amit itt hallhatunk az minőségi, eléggé kreatív, valamint nem utolsó sorban kellemes zene is. Nem nagyon tudom megítélni, hogy ez a korábbi anyagaikhoz képest milyen jó, azt viszont tudom, hogy számomra kötelező hallgatni való, így a 8 pont minimum és élből jár neki, amit felhúz az a néhány, máris agyonhallgatott tétel.

Kár egyébként, hogy finoman szólva sem gondolták túl a videós jelenlétet – legalább az album megjelenésére ráerősíthettek volna, de hát így döntöttek. Szerintem egy következetes jelenléttel sokkal jobb számokat is produkálnának, de persze nézhetem én is máshonnan; őket most tényleg nem a megjelenésükért, hanem a zenéjükért szeretjük.

Kedvenc dalok: One More Time, Cold Lights, Fascination

8.5/10

Cult of Luna: The Long Road North – 2022

Végre eljött a nagy nap, megjelent a Cult of Luna 12. – és már most lelövöm –, egyben legjobb, legszebb kiadványa is. Én aznap, február 11-én itthon is voltam szerencsémre, szóval ahogy elérhetővé vált a hanganyag, nyomtam is rá rögtön a lejátszás gombra, hogy aztán mint egy gyerek, csak vigyorogjak és vigyorogjak. Most is ezt hallgatom, ahogy vasárnap délután – még az éjszakás műszak előtt – próbálom magam és a gondolataimat összeszedni, de ez a hatás változatlanul fennáll, még mindig leírhatatlanul elvarázsol a svédek új lemeze.

A korong első tételéről (Cold Burn) készült klipet sokan ismerhetik már, ez a dal egyébként a kedvenc 2021-es videóklipes toplistámon egészen a 3. helyig kapaszkodott fel. De hát az a majd 10 perces első tétel csak az album egy kis szeletét teszi ki, mert bizony nem vicc, azon túl még egy órányi eredeti hallgatnivaló várja a lelkes zenerajongókat. És ez a standard kiadása a dolognak, mindenféle bónusz dal és feldolgozás nélkül.

Másnap reggel, utazás közben kapott el igazán az az érzés, ami tényleg csak a legnagyszerűbb és legkiemelkedőbb lemezeknél szokott velem előfordulni. Mégpedig az, hogy bár telnek-múlnak a percek, és egyik dal követi a másikat, nem tudok dönteni, melyiket játsszam le újra és újra, nincs kimondottan kedvenc még; minden pillanatában nyújt valami mást, valami különlegeset.

Alapvetően persze ettől még tény, hogy ezen jelzők ma már elég sokszor elhangozhatnak, részben mert a zenei paletta ma már olyan színes, hogy jóformán mindenki – de tényleg mindenki –, személyre szabottan megtalálhatja a maga kis életelixírjét. Most ebbe ne menjünk nagyon bele, de ma már önmagában azzal nem veszel le mindenkit a lábáról, hogy jó dalokat írsz és a kezedbe fogsz egy gitárt… A zenei műfajok, stílusok odáig hígultak, annyira szerteágazó ízléseket és hangulatokat lefedtek az előadók – leginkább a 90-es évek elejétől kezdődően –, hogy tényleg nehéz ma már olyan lemezt találni, amire mindenki elégedetten csettint. Mert valakinek az lehet már túl sötét, másnak meg lehet nem túl kemény… És sorolhatnám a végtelenségig.

A Cult of Luna lemeze számomra kicsit olyan, mint a Paradise Lost 2020-as, Obsidian címmel fémjelzett nagylemeze. Egyik banda sem akarta önmagában megváltani a világot (vagy csupán csak “elárulni” a rajongókat) valami abszurdnak tetsző, útkeresős, művészi szabadság mögé bújtatott (egyébként pont az ötlettelenségből fakadó) újrapozicionálással, nem eveztek ismeretlen vizekre, hanem olyan fajta és olyan tónusú zenét játszottak fel, amilyenben otthon vannak, amelynek minden csínját-bínját ismerik. Ennek aztán ahogyan 2020-ban, úgy most is meglett az eredménye.

Imádom ezt a lemezt. A többször meglehetősen hosszú számokon belül is tudnak úgy szenvedélyes, sötét, szomorú, lehangoló, kemény, epikus és végtelenül atmoszférikus dallamokkal és hangokkal játszani, hogy ezek a hosszabb szerzemények se legyenek egy idő után unalmasak, sőt, tovább megyek; olyan szép átmenetekkel komponáltak meg mindent, hogy az ember néha tényleg csak a szavakat keresi.

Az An Offering to the Wild példának okáért olyan mesterien ránt magával ezzel a kiemelten lassú építkezéssel, ahogyan nagyon kevesek tudnak csak. Egyébként is szeretem a hosszabb tételeket, mert van mit bennük felfedezni, ki lehet “élvezni” bennük a dal által korbácsolt érzelmeket, ilyenkor nem kell attól tartanunk, hogy 3 perc elteltével már egy teljesen más világot látunk magunk előtt lefestve.

A srácok nem félnek bevonni másokat sem a munkába, így volt ez legutóbb a 2016-as Mariner c. lemez esetében sem, ahol Julie Christmas hathatós közreműködésével sikerült olyan kivételesre az a dalcsokor. Gyorsan elő is kerestem az egyik kedvencemet róla, és még mindig tartom, hogy ez az egyik valaha volt legjobb live felvétel, amit láttam. Amilyen átéléssel Julie ott énekel… Letaglózó, szinte katartikus élmény lehetett élőben, pláne ha még így, felvételről is ennyire beszippant. Igazi kis csoda, hogy ezt így, nem teljesen ideális feltételek mellett is sikerülhetett ilyen minőségben és formában rögzíteni. Julie most nincs itt, viszont van két másik külsős, az egyikük egy svéd jazz énekes, Mariam Wallentin, aki a Beyond I alatt varázsol szinte kísérteties hangulatot, míg a zárótételben ott van Colin Stetson keze munkája is, ő egy eléggé ismert zeneszerző, aki a posztminimalizmusban, a modern klasszikusokban, valamint a kísérleti és filmzenékben találta meg önmagát.

Az előző lemezről egy live fetvétel: Cult of Luna és Julie Christmas – The Wreck of S.S. Needle

Idén ősszel aztán lehet végre ünnepelni is, hiszen jönnek a Dürer Kert-be (október 17-én) koncertezni. Személy szerint egyébként nem nagyon járok már el mostanság hasonló eseményekre, de azért – ha úgy érzem – olykor felveszem még a bakancsomat, csak hát jött a covid is… Ez évben viszont akármi is lesz, ott kell lennem, a jegy már nem is kérdés; beszerezve.

Addig meg rongyosra hallgatom valószínűleg a The Long Road North-ot, mert hát az év filmje után lehet megvan az év lemeze is. Ha úgy vesszük, akkor már csak egy könyvet és egy sorozatot kell találnom…

10/10