Címke Alvvays

Alvvays – Friss, live felvételek ❤️😍

Lemegyek dedóba, hogy már a címben is szmájlizom, de hát jobb később, mint soha… 😅 És hát mikor máskor, ha nem amikor ilyen hihetetlenül jó élő (és még szinte ropogós) felvételeket találtam róluk a youtubeon!

Még jó, hogy nincs egy (fő)szerkesztő az oldalon, mert már rég kipenderített volna innen. 😄 De mondjuk nekem ne panaszkodjon senki, miközben pl. tegnap a telex a címlapon, a cikk címével (!!) spoilerezte el Zoe Kazan új filmjét… (Én nagyon haragszom az ilyenekért, hiszen ez több emberen is átment ott, és köszönöm szépen, én innentől telexet nem olvasok… Nem hiszem el, hogy nem tudtak volna enélkül egy frappáns címet adni a kritikának…)

De térjünk a lényegre. Az Alvvays – Molly Rankin énekesnő gyönyörű hangjának és mosolyának hathatós segítségével – nem olyan rég jelentkezett az év legjobb korongjával. Mármint tényleg: RYM-on a 10. legjobb lemez jelenleg is, és már csak másfél hónap van vissza az évből…

Összeszedtem pár kedvencemet. (És szerencsétlenségetekre, még kommentálom is pár gondolattal őket…) Szóval ha ismered őket, ha nem: füles, hangszóró bedug vagy bekapcsol, fényerő fel, aztán lejátszás! 😅

01. # Party Police

Hogy én ezt mennyire imádom… Az első lemez egyik nagy slágere. Annyira nagy, hogy én eddig 460 alkalommal hallgattam meg… És ez csak az, amit a rendszer rögzített is. 😄 Oké-oké, de miért tetszik nagyon – egyébként – ez a felvétel? Hát Molly miatt. Nem szimplán azért mert kócosan is (sőt) nagyon szép hölgy, vagy mert különösen jók a fények, azaz jó a kép és hangminőség. Ennél sokkal többről van szó… Arról, hogy irtózatosan cuki. Munka után ülök a buszon – akkor láttam negyedszer ezt a felvételt –, és úgy vigyorogtam a telefonom képernyőjére, mint egy tökkelütött. Oldalra is néztem, nehogy valaki nettó idiótának nézzen. (Nem mintha nem lenne már mindegy… 😅)

A mosolygás ragadós – szokták mondani. Hát itt ez aztán hatványozottan igaz… És az jutott még közben eszembe – mármint azt hallottam még ki a felvételből (ismerem már annyira a dalt) –, hogy tudjátok; van olyan, amikor valakivel beszéltek telefonon vagy személyesen, és ha bár éppen nem is látod az arcát, de a hangjából tudod, hogy mosolyog. Hogy nagyon mosolyog. Hát sok minden más mellett ezért is rajongok ezért a felvételért…


02. # Fourth Figure & Archie, Marry Me

Itt viszont két dalt hallhattok együtt. De így az igazi. Az első tétel az új, Blue Rev c. albumjuk zárótétele, egy viszonylat rövid szerzemény, amely inkább egyfajta átvezető szerepét töltheti be egy koncerten, de annak aztán több, mint tökéletes. Molly hangja egészen elképesztő.

Aztán jön az Archie, Marry Me. Klasszikus, gigasláger. Mit írjak rá… Szóval emlékszem – amikor még anyukáméknál laktam –, volt otthon egy nagyobb favágási projekt – télire. Hasogatás, elpakolás, stb. Öcsémmel kaptuk meg a melót, de én kivittem a bluetooth hangszórómat, és egész nap az első lemezüket hallgattam. Annyira lelkesen belejöttem, hogy mondtam a tesómnak, hogy megcsinálom az egészet egyedül – ha egész nap betart, hát akkor betart… Apu győzködött, hogy szóljak neki, de én meg úgy voltam vele, hogy öcsi meg haladni akart a dolgaival – gondoltam, hogy menni fog ez nekem egyedül is –, és így nekem meg szólhatott kint az udvaron a saját zeném… Apu legnagyobb örömére ugye. 😂 Na én akkor jött ez a dal… És most is elevenen itt van előttem, hogy ő is nekikezdett a dúdolásának (meg a Hey, hey-esésnek!) miközben tett-vett körülöttem. 😄 Ragadós na!

Ez a felvétel meg szerintem bitang jó lett, imádom ahogy a zenekarral együtt “lélegzik” a közönség, és nincs “szétválasztva” a két hangsáv… El is képzeltem magam, ahogy a – hallhatóan – lányok között ott állok, és elkezdek sikítozni én is… 😂


03. # Dreams Tonite

Már megint azok az álmok. Mondhatnátok. 🙂 Ezen remekmű a második lemezükről (Antisocialites) származik, és emlékszem, amikor először elindítottam, alig hittem a fülemnek. Olvadoztam, gyönyörködtem, tátott szájjal szinte lefagytam. Miközben írom ezt a kis bejegyzést elindítottam ezt a dalt és újfent kirázott a hideg. Jajj, hogy én ezért mennyire odáig vagyok… Erre nem csak a lábaimmal meg az kezeimmel “táncolok”, hanem a szívemmel is. 😄 (Oké, tudom, sok lesz ez már… 😅) De tényleg van az úgy, hogy amikor hallgatsz valamit – pláne már több ezer letudott lemez után –, akkor ledöbbensz, hogy valami ennyi és ennyi dal után is még ennyire magával tud ragadni… Hát ez ilyen volt. Szerelem első hallásra…


04. # Very Online Guy

És akkor most legyen ez az utolsó. Rövidre fogom, hogy miért is ezt választottam. Molly itt szinte térdelve táncol. ☺️ Egy rövid kis nóta ez, de nagyon jó a ritmusa, és hát az egyik titkos favoritommá nőtte ki magát az új lemezről… “óóóóóÓÓóóóóóóÓóóóóÓóó” 😀

Rinse: Without You és Wait For Me

Hú, de nem figyelek… A Rinse nevet viselő együttestől eddig két dalt nagyon imádtam. Mindkettőhöz készült klip is. Elég sokszor le is játszottam őket, de a 2021 tavaszán megjelent EP-jüket valamiért nem vettem tüzetesebben szemügyre, aztán pedig ott van rajta a második dal, a Without You

Az a Without You, amitől tegnap óta képtelen vagyok elszakadni… Először kezdjük akkor a legnyilvánvalóbbal. Hallottam már rengeteg olyan tételt, amelyben ezt énekelik el, de bizony ennél szebbet talán még sohasem. Részemről állhatna az egész dal csupán ebből a kétsoros refrénből is. 😅 Persze azért nem, mert valóban imádom, ahogy szépen apránként felépül a dal, ahogy egyre dallamosabb, közben meg árnyalatnyival pörgősebb is lesz. Azt meg sem kellene talán már említenem, hogy mennyire elolvadok attól, ahogyan a végére a Without You mellett – a háttérben finoman megbújva – eléneklik még egyszer a dal utolsó sorait…

Tényleg gyönyörű dream pop szerzemény, és ezzel a kórussal színesítve aztán pláne szó szerint az ember bőre alá kúszik… (Még ha csak odáig kúszna ugye…)

On the back of a bus
Had a dream that I was
Falling asleep in your arms
So deep in your arms
And wherever I was
I could say what I want
Make believe that I won’t
Ever leave like I was

Without you
Without you

Nagyon remélem, hogy jövőre kijönnek végre egy nagylemezzel. Az Alvvays és Hatchie egy ideig kihúzva – idén ők letudták, amit le kellett –, szóval örülnék neki, ha nem kellene éveket várni egy erős kis álmodozós korongra.

Egyébként van egy másik remek daluk is. A Wait For Me. Ez egy régebbi szerzeményük, és ahogy olvastam, még maga Joe Agius (énekes, gitáros, dalszerző) sem teljesen érti, miért nem tették fel az EP-re, pedig neki mai napig nagyon tetszik a dal. Nem is lehet véletlen, hogy azért csak eljutott hozzánk is.

Aki egyébként a másik, említett két nagy kedvencemre kíváncsi tőlük, az ide kattintson: Back Into Your Arms feat. Hatchie / Tell Me Tell Me Tell Me. Csodás kis dalok, remekbeszabott képekkel. Ja és majdnem elfelejtettem, hogy az énekesnek van egy másik zenekara is (The Creases), amelyen ott van az egyik legjobb indie rock nóta, amit valaha hallottam. A Static Lines. Meghallgatom megint, aztán négy percre újra 20 éves leszek… 😅

Mindig gondolkodtam egyébként rajta, hogy milyen zenét játszanék és szereznék szívesen (már ha zenész lennék ugye), de még mindig nem tudnám eldönteni… De ez a dream pop tuti kicsinálna… Na nem mintha nem lennének súlyosabb stílusok, csak hát na, – tudjátok –, ez az állandó álmodozás…

Alvvays: Blue Rev – 2022

Nem sok olyan zenekar lesz az életemben, amelyik miatt – pláne egy nem éppen bulizós és koncertezős időszakomban – átbuszozom egy szomszédos fővárosba, hogy aztán a fellépés végeztével igazából végigfagyoskodjam az egész éjszakát – miközben a busz indulására várva meglehetősen céltalanul, de kissé csodálkozva a város utcáit járom. Így volt ez 2018 március 3-án, Bécsben. Úgy fél évvel az Antisocialites megjelenése után. Szerencsére ott volt mellettem az egyik jó haverom, akivel osztozhattam ebben az élményben…

Molly Rankin – Fotó: Richard Wintle

Aztán azóta is várjuk csak az új lemezt ugye. És most végre megjelent. Alapvetően szerintem a pocsékabb napjaimon is olyan gyerekes türelmetlenséggel, kíváncsisággal, és lelkesedéssel tudok néha bizonyos dolgok felé közelíteni, hogy néha magam is meglepődöm azon, mennyire impulzív vagyok még ilyen szinten. Mondom ezt persze nagy öregként, még 35 évesen… Mikor elkezdem ezt bejegyzést írni, már több mint egy napja megjelent a Blue Rev, és én még nem hallgattam meg. Nem akartam a meló után, csak úgy, gyorsan, fáradtan letudni. De persze arra azért volt időm egész álló nap, hogy – mint egy megátalkodott robot, időközönként – frissítgessem a RYM oldalát, és döbbenten figyeljem meg, hogy az értékelések átlaga még pár száz pontozó után is szinte megállás nélkül emelkedett – nem pedig csökkent, ahogy az egyébként lenni szokott. Ez pedig hát nyilván egy rendkívül örömteli fejlemény. (Erről készítettem is pár screenshotot emlékbe.)

Az értékelések brutálisan magas átlagáról már nem is beszélve. (Amely jelenlegi állásából adódóan RYM-on simán kinéz nekik egy top 10-es hely az idei érve!) Ilyen téren még az előző két – meglehetősen közkedvelt – lemezükhöz képest is számottevően nagy előrelépés látszik kirajzolódni, pedig hát azok sem álltak éppen rosszul. (Én mind a kettőre maximum értékelést adtam, ez van…) És hát metacriticen is hasítanak (86 pont eddig), valamint a pitchfork-nél sem gyakran látni 8.8-as értékelést – akik többek közt erre a megállapításra jutottak:

A torontói zenekar harmadik albuma a power pop diadala, egy sűrűn rétegzett, szellemes, könnyed és gyönyörű lemez, amely új mércét állít a műfaj számára.

Egyébként már nem is tudom, hogy hol találkoztam velük először, lehet RYM-on, lehet youtubeon, de nyilván az első élmények között volt az Archie, Marry Me. Aztán szépen sorban a többi. Egy csomó live felvételüket láttam, sokukat rengetegszer. Ismerem Molly Rankin-nak az együttes előtti időkből származó EP-jét is, vagyis hát mit ismerem; kimondottan szeretem. A country és twee pop szerű dúdolható és táncolható kis dalok csokrát fűzte fel egymásra, de olyan varázslatos némelyik, hogy alig várom már, hogy ezekre ropjak egyszer majd valakivel néhány véget nem érő kört. Aki kíváncsi arra, hogy honnan is indultak, annak kóstolónak itt van két nagy kedvencem: a Mistake és a Way Home.

Egyébiránt nálam a last.fm szerint úgy minden idők 7. legtöbbet hallgatott együttese ez a kanadai banda, hogy mindössze két LP-jük jelent meg eddig. Azért ez nem semmi. Ha kihoznak még pár jó hanganyagot, ki tudja, hol állnak meg… És hát Molly Rankin (énekesnő / gitáros) még csak 35 éves.

Hogy miért nem osztottam meg az eddigi négy kiadott single-ből egyet sem, arról bizony hosszasan lehetne beszélni. A Brutus egyik új dalának apropóján azt írtam az új Alvvays dalokkal kapcsolatban, hogy tetszenek-tetszenek, de valami akkor is hiányzik. Pedig aztán láttam, hogy mindenki odáig van értük. És én is éreztem valamit, de csak ott motoszkált bennem, hogy ez kevés, többet akarok, szinte már mintha hisztiztem volna. Tényleg. És most nem bedumálom magamnak, hogy hát persze, akkor is kedveltem őket: mert tényleg így volt, szerettem mindet. Hallottam, láttam, hogy mennyire ötletes, kreatív anyagok, hogy viszonylagos rövidségük ellenére mennyi és mennyi felfedeznivaló vár rám ezekben a dalokban, de mit tagadjam, rengetegszer nem vettem elő őket. Azért a 2-3 perces dalokat rohadt hamar rongyosra lehet hallgatni, én meg nem szerettem volna elkoptatni őket az album megjelenésének idejére. És hát volt még valami, amiért kissé csalódásként éltem meg ezeket a számokat, de erre majd térjünk rá a legvégén…

A Balinda Says egy kiváló, egyfajta “mindenből egy kicsit típusú” dal. Mondhatnánk, hogy igazi ízelítő a Blue Rev-ből: Zajos popzene, remekült eltalált ritmussal és váltásokkal. És hát Molly-val.

Közben első körben letudtam ma, azaz szombat reggel a korongot. Oké, kész vagyok, ez bitang jó lett. Szavak nincsenek. Így egyben, egészen más, megvan ebben kérem minden: álmodozós, merengős nótáktól kezdve a pörgősebb indie rock-os, már-már shoegaze tételeken át tényleg minden van itt. És ami nagy szó, nem nagyon van töltelékdal! Ugye a korábbi nagylemezeket illetően ez az állítás kicsit talán meredek lett volna. Itt meg most azt sem tudom igazán, hogy melyiket hallgassam meg újra és újra.

Húú, de örülök! 14 szám van a lemezen, egészen lehetetlen, és nem is szeretem túlelemezni a dolgokat, szóval most nem is tudom, hogyan és mit írjak. Egy biztos: ez a lemez kiforrottabb, bátrabb, mint a korábbiak voltak. Nincsenek túlnyújtott dalok sem, meg hát azért valljuk be, 14 dalt megírni azért nem kis meló, pláne ilyen szinten. De megcsinálták. Az első tétel úgymond egy tökéletes iránytű szerepét betöltve felhelyezi az albumot egy térképre, és onnantól kezdve azért nagyjából sejthetnünk, hogy mire is számíthatunk a későbbiek folyamán. A negyedik tételben / Tom Verlaine / az azt megelőző kicsit zajosabb tételek után pihenhetünk, hogy aztán nyugtázhassuk: egy roppant kellemes, nagyon finoman elringató dal formájában egy tökéletes helyen elhelyezett és hibátlan tétellel lehettünk most gazdagabbak. Elolvadok.

Indio, Kalifornia / 2016. árpilis 23. / Molly Rankin és Kerri MacLellan – Empire Polo Club – Fotó: Frazer Harrison

A Many Mirrors tipikus dream pop dalként indul, aztán hát itt is milyen gitártémák törnek felszínre a szám második felétől, nem is hiszem el… 2:10-től pedig az, ahogyan ráfordulnak az utolsó pár sorra, na az valami egészen eszméletlen. Egy ezredmásodpercnyi felesleg nincs benne. Imádom ezt is. Ezután a Very Online Guy meg egy újabb bátor próbálkozás, szinte lehetetlen, hogy leírjam mennyi minden történik és milyen hangulata is van ennek a dalnak. Rendszeresen visszatérő megjegyzés volt a RYM chat ablakában, hogy hihetetlen, hogy ennyi ötletet, hangulatot, kreativitást, hogy a fenébe tudtak egy 38 perces lemezbe így belezsúfolni. Annyit hozzátennék még, hogy igen-igen, ráadásul úgy, hogy az – ettől a nyomástól azért – még véletlen se essen szét apró darabokra.

A Velveteen és a Tile By Tile egyből hatalmas kedvenceim lettek. Molly ezekben igazán kiélheti magát, jesszus, milyen jó dalok is lettek ezek… Utóbbit hallgatva szinte át szeretném ölelni, vagy azt akarom, hogy engem öleljen át valaki, áhh, tényleg szavak nincsenek rá. Az utójátékot is volt merszük ilyen sorokkal zárni…

Am I still giving off the wrong impression?
I shouldn’t have ever dialled you up
And I’m still lifting all your old expressions
I shouldn’t have ever been calling it love
I’m still waiting
(I’m still waiting)

Tényleg végigmehetnék dalonként, de nem sok értelme van. Imádom, az év lemeze esélyes, nehéz bármit is mondani. Az utolsó tétel nem lesz sokak kedvence szerintem, hiszen az csupán egy 1 perc 20 másodperces, visszafogott és meglehetősen szomorú dalocska, melyben – a korábbi LP-n szereplő Forget About Life-hoz hasonlóan – Molly kap központi szerepet. Nekem tetszik nagyon. (De felőlem persze akár egy mulatóst is énekelhetne szinte… Persze csak viccelek.) Ezzel aztán ugye közben vége ennek az utazásnak. És khm… ilyen sorokkal lezárni a Blue Rev-et… Hát kérem, ide a zsepit, pezsgőt, jöhet minden…

Now that the hall is clearing out
You’re still a part of me
And I know, days away
That’s why you still hesitate
I’ll go

Now I’ll take the photo off the fridge
We lie together
Know that I still wait for you
Know this, I still wait for you
I know now


Ide, a kritika után még csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy oké, imádom a lemezt, de a zenei videókat szerintem elcseszték. A világ egyik ránézésre is legaranyosabb bandáját tulajdonképpen nem is lehet látni a kiadott négy (klip / single) egyikén sem. Amikor publikálták az Easy On Your Own és a Pharmacist címet viselő dalokat, rögtön értetlenül álltam az előtt, hogy hát ez nem is klip; ez csak zene. És még most sem értem miért tettek így. Nyilván zenét a zenéért hallgat az ember. De marketing szempontból, hát érdekes húzás… Itt nem lesz már egyhamar milliós megtekintésekkel futó klip. Még dobhatnak ki valamit utólag is, ezt nem is vitatom, de azok már úgy sem hoznak olyan számokat, amelyeket még az album premierje előtt közzétett remek videókkal értek volna el. Mindegy, felejtsük is el. Majd lesznek jó live felvételek. Remélem.

Még valami: azért az valami egészen példa nélküli, hogy az összes valaha általuk kiadott single vastag betűs (lesz) RYM-on.

10/10

Brutus: What Have We Done

Holnap jön ki az új Alvvays album, és kicsit el vagyok keseredve. Tetszenek az eddigi kislemezek, de nem annyira, mint RYM-on a többségnek, mert hát ők szinte mindet imádják. Irigy vagyok mi?! Nálam meg nem is tudom… Valami hiányzik eddig belőlük, de hátha majd – pár hallgatás után – egészében összeáll nálam is. Pedig mennyire, de mennyire vártam már; amikor még híre se volt a készülő harmadik korongnak, akkor is rákeresgéltem időközönként, hátha van valami pletyka, belsős, kiszivárgott információ, valami… De majd meglátjuk. Egy biztos viszont: már most is vannak bizonyos meglátásaim a lemezzel kapcsolatban, és kétség sem férhet hozzá, hogy érdemes lesz majd több szempontból is megvizsgálni és értékelni a kanadaiak hozzáállását és munkáját. Na de most ugye nem is róluk akartam írni, csak hát…

Ellenben itt van nekünk a Brutus, amelyik aztán szépen sorban és tűpontosan olyan remek dalokkal lepnek meg bennünket, hogy nálam a különösen kiemelten kezelendők szűkös társaságába emelkedtek. Szóval itt érdekes, hogy fordítva történtek a dolgok, mint az Alvvays esetében, de aztán ki tudja, milyen érzésekkel a fejemben (gyomromban?) tudom majd le ezen LP-ket… Természetesen mindkettőről írok majd.

Addig viszont itt a talán utolsó single a Unison Life címet viselő lemezről. Meg hozzá a dalszöveg. (Ha már ilyen hamar van hozzá, meg kitették a klip alá is, akkor legyen itt is. Pláne, hogy nagyon klassz az is.) Ez a szerzemény kicsit lassabb, fájdalmasabb, érzelmesebb és hát szomorúbb tétel, mint a korábbiak voltak. De végre egy ilyen is van. Nagyon tetszett már első másodperctől kezdve, most meg, hogy olvasom hozzá a dalszöveget figyelmesen… Tudom, klisé, lehet többször használom, mint kellene, de ha ez is libabőr a végére nálam, mit csináljak?

A “Could I’ve done more? / What if we’re done / Once more we carry on the pain / What have we done”-tól kezdve végem van, aztán erre jön a “For too long, been dying inside / For too long“…

De ez amúgy jó nem? Mármint valahol örülhetek, hogy ilyen apróságokra is így tudok rezonálni. Vagy mindenki ilyen? Áh, mindegy is, bármint is hoz a jövő, ez azért remélem már megmarad egyfajta képességnek nekem. Hehe. Szóval itt a klip és a dalszöveg. Aztán most megyek, újra meghallgatom én is…

Dalszöveg:

Once more we sing along
To this never ending song
Once more we carry on the pain
What have we done

Once more we sing along
This never ending song
Once more we’ll dance the hurt away
What do you say?

Once more we sing along
To this never ending song
Once more we carry on the pain
What have we done

Could I’ve done more?
What if we’re done
Once more we carry on the pain
What have we done

For too long, been dying inside
For too long
For too long I’ve been dying inside
For too long

Once more we sing along
To this never ending song
Once more we’ll dance the hurt away
What do you say?!

For too long I’ve been dying inside
For too long
Just maybe, I’ve been giving in, shivering
For too long

for too long, I’ve been awake at night
for too long

For too long I’ve been dying inside, Oh my God
For too long
Just maybe, I’ve been giving in and shivering
For too long, could have been wrong, rather been right