Nem sok olyan zenekar lesz az életemben, amelyik miatt – pláne egy nem éppen bulizós és koncertezős időszakomban – átbuszozom egy szomszédos fővárosba, hogy aztán a fellépés végeztével igazából végigfagyoskodjam az egész éjszakát – miközben a busz indulására várva meglehetősen céltalanul, de kissé csodálkozva a város utcáit járom. Így volt ez 2018 március 3-án, Bécsben. Úgy fél évvel az Antisocialites…
Az angol angol/svéd rockegyüttest régóta ismerem, de inkább voltunk eddig úgymond haverok, mint barátok. Különösebb oka nem volt annak, hogy kicsit távolságtartó voltam velük szemben: szimplán csak az hátráltatta a kapcsolatunkat, hogy amit eddig hallottam tőlük, az csak nagyon jó volt, nem kiemelkedő. A 2012-es, (Mankind) The Crafty Ape című lemezükre pl. 8/10-et adtam, aztán a többi LP szépen sorban ment…
Eltelt egy hét a lemeze megjelenése óta, én meg azóta is szinte csak ezt hallgatom. Felkelés után, napközben és lefekvéskor is. Mi a titka? Nem tudom. A sound, az atmoszféra, Hayden Silas Anhedönia énekeső-dalszerző hangja? Az, hogy nem fél hosszú dalokat írni? Hogy nem tart attól, mi lesz, ha egy 75 perces, általában bőven inkább melankolikus, olykor szinte depresszív, szenvedélyes…
Kevés, tényleg nagyon kevés olyan lemez van, amelyen ennyire intim és komor dalok szerepelnek. A So You Wanna Be A Superhero c. tételben Jenn Ghetto végtelenül szomorú hangját hallgatva komolyan felmerült bennem, hogy akár ennek megírása, akár csupán a feljátszása után, hogyan nem vetette le magát a mélybe, vagy miképpen nem sírta el magát közben… Mondjuk ez utóbbi persze nem…
