Happy Old Year [ Hogyan lépjünk tovább? ] – 2019

Ezúttal egy majd két órás thaiföldi romantikus dráma talált be nálam. A film leírásánál az alábbi sorral találkozhattok. „A love story for those who want to move on but find it hard to let go.” Mondjuk ezzel sok újat nem mondtak, mivel a magyar címe eléggé magától értetődővé teszi, hogy kikről, illetve talán inkább kiknek szól a történet.

Egy meglehetősen lassú kis alkotás ez, és részben emiatt is biztos vagyok benne, hogy ez még kevésbé lesz mindenkinek ajánlható. Pedig aztán ha túléljük az első 15 percet, akkor onnantól kezdve már nem lesz nehéz szeretni ezt filmet, amelyik elvileg azoknak szól, akik valamiért sokat „tépelődnek” egy szakítás után – akiknek a múltja valamilyen szinten nem csak a jelenüket, hanem a jövőjüket is felemésztheti. De hogy tényleg róluk és nekik szól?

Hát, nem tudom. Mármint van benne jó néhány tanács. De hát néha azzal is teli a padlás ugye. Szóval igazából én ezekkel ebben a formában nem nagyon tudnék szerintem mit kezdeni. (Ezen tippeket egyébként nehogy valaki valamiféle szájbarágós és szentimentális okoskodások formájában képzelje el.) Valakinek persze lehet használ, emlékezteti őt dolgokra, de közben meg ez egy „szerelmi történet” is… Na most egy szakítás után (x idővel is) eléggé érdekes élmény lenne Nawapol Thamrongrattanarit ezen rendezését megtekinteni. Így is erős volt, így is ott ütött, ahol csak ért – ha nem is minden egyes jelenet alkalmával… Én meg közben – leengedett kezekkel – csak néztem ki a fejemből… Valahol azért kellett ez. Nem is kimondottan a leckék miatt, hanem csak úgy összességében. A szerelem és a múlt néha fáj. De még mindig ott a jelen, meg a jövő. Utóbbi lehet sokkal fényesebb és jobb lesz, mint azt bármikor is reméltük volna „azóta”. (Aztán persze az is előfordulhat, hogy ennél csak rosszabb lesz minden, de hát ez ellen tehetünk azért ezt-azt…)

A lényeg az, hogy ez a produkció nagyon jó. Képeivel, hangulatával, karaktereivel könnyedén magához édesget. És akkor nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy az, amiről szól, milyen csodás, különleges és bensőséges kis betekintés egy olyan – lélektanilag komolyan megterhelő – helyzetbe, amelyről valószínűleg senki nem beszél szívesen. A Happy Old Year szerencsénkre nem akar több lenni annál, mint amire vállalkozott. Ezt pedig nagyon jól is teszi, mert ha valami, akkor ez kétségtelenül egy elég fontos téma, amelyet kár lett volna más dolgok árnyékába száműzni. Talán sokkal fontosabb is, mint azt elsőre az ember gondolná. Lehetnek itt lenyűgöző és felejthetetlen első randik, csókok és ölelkezések megfilmesítve és elmesélve, ha a szakítás utáni első igazi lépéseink adott esetben talán mindennél kiemelkedőbb jelentőséggel bírnak a későbbiekre vonatkozóan. Akár leszünk még szerelmesek, akár nem…

Nekem a film visszafogottsága tetszett leginkább. Az, hogy nem csavarták túl a cselekményt, nem vált kapkodó fejetlenségbe az egész, amely görcsösen ragaszkodott volna mondjuk legalább egy új remény és új szerelem féle ígéret belebegtetésére. Ettől független mindenki kaphat valamit, aki hajlandó végignézni. A Happy Old Year egy kimondottan elgondolkodtató munka, amelynek vélt és valós tanulságairól (vagy éppen azok esetleges hiányáról) rengeteget lehetne beszélni és írni, pláne ha azokat a személyes megtapasztalásokkal kiegészítve és alátámasztva dolgozzuk fel magunkban.

Abból a szempontból mindenképpen kellemes emlékeztető, hogy – tartsunk akárhol is éppen az életben –, nem nagyon létezik olyan, aki „mindenkor és mindent is visz”. Ritkán vannak olyanok, akik mindig nyertesek az életben. De még ha többségében ilyen szerencsések is lennének, ez ugye most nem a győzelemről, nem a felemelkedésről, még csak nem is az igaz szerelembe vetett hitről, hanem talán a szakadék irányába tartó, egyre tempósabb menetelés elkerüléséről szól. Arról, hogy akár te szakítottál valakivel, akár nem; érezd és tudd, hogy habár olykor még úgy is tűnhet, de messze nem vagy egyedül az érzéseiddel. És szerintem ez már valami.

9/10

Once in a Summer – 2006

Gondban vagyok. De bár többször lennének ilyen problémáim… Úgy kezdem ezen sorokat is írni, hogy még most sem igazán tudom, hogy milyen pontszámmal illessem ezt az egyébként végtelenül csodás kis filmet. Oké, hogy jár neki egy imponzáns érték, de úgy mégis milyen magas?

A gond a következő… Irtózatosan tetszett, de közben mégis ott motoszkál bennem, hogy ha nem is pont ilyet, de hasonlót láttam már. Ez még önmagában talán nem okozna nagy fejfájást, viszont az már inkább elképesztett, hogy milyen hatással is volt rám ez a film… Történetesen néha szinte már „törlést” kellett kérnem, mert bizony nem kevésszer kezdtek el égni a szemeim, ahogyan nem is egyszer szorult el a torkom közben… Mondhatnátok, hogy ez már tuti kamu, ilyen nincs, de hát ha láttatok volna, biztosan azt mondanátok, hogy még finoman is fogalmaztam az előbbiek során… 😅

És hát ugye nem is minden filmről írok itt, csak amiről úgy gondolom, hogy érdemes, van értelme. Hát erről nagyon… És most akkor kifejtem miért is az. Nos, mert talán ez az egyik legcukibb film, amit mostanság – vagy inkább valaha – láttam? Annyira megmosolyogtató pillanatokat tudhat magáénak ez a két óra, hogy konkrétan már saját magamon is nevetnem kellett, mert bizony az, ahogyan közben – kissé összekuporodva – a kezeimet összekulcsoltam, vagy ahogyan az arcomat azokkal megtámasztottam, az szerintem mindent elmondana erről a nem éppen mindennapi élményről. Valakit biztos kiráz a víz a cuki szó láttán, és hát nekem sem éppen kenyerem a dolog, akkor meg pláne nem, ha túltolják a dolgokat, de ez a film annyira kedves, annyira szerethető, annyira aranyos momentumokkal bír, hogy legszívesebben most rögtön bevágnék ide nektek pár aprócska jelenetet belőle…

A történet viszonylag lassan indul be, de ez annyira jól áll neki, mert így van csak igazán idő és tér az apróságok és a gesztusok megélésére, valamint feldolgozására. Hamar elrepült az a 121 perc… Mondjam azt, hogy nagyrészt emiatt a film miatt nem aludtam az első éjszakás munkanapom előtt egy percet sem? Pedig aztán lazán megtehettem volna… (Felirattal szenvedtem kicsit, de sikerült teljesértékűen, problémamentesen megtekintenem. Kész győzelem…)

Négy bekezdés már meg is van, és még meg sem említettem volna, hogy egy romantikus drámáról van szó?! Hát remélem azért a képek segítettek… (Talán arra is ösztönöznek benneteket, hogy a megtekintését ne halogassátok sokáig.) Mert egyébként tényleg nagyon szép benne minden. Ahogyan a főszereplők közötti kémia, az egész film atmoszférája, a kor és a helyszín is az… Istenem… Tényleg imádnivalónak ugye?!

Az egyik pillanatban még örömömben könnyeztem, a másikban meg már a szívem megszakadt… Most leírhatnám miről szólt úgy nagyjából az egész, de úgy érzem, hogy erről most nem akarok írni. 😅 Kevés is vagyok hozzá, meg hát még csak sejtetni sem akarom, mi vár majd rátok…

A dillema mindettől független még mindig fennáll. Mármint nem egy forradalmi alkotásról van szó, objektív mércével nézve nem lenne talán olyan nehéz fogást találni rajta, de… Arra gondolok, hogy az ehhez hasonló filmekre van egyfajta recept. Csakhogy most őszintén, melyik más műfajnak nem sajátja ez a „probléma”? És most oké, hogy vannak igazán bátor, egyedi és nagyszerű drámák, akciófilmek, thrillerek és minden más is természetesen, de „a kényszeresen varázsoljunk valami olyan újat, amitől leteszik a hajukat az emberek” féle mozgóképalkotástól inkább kész vagyok, mint attól, ha valamit csak elmesélnek, amely egyébiránt úgy gyönyörű – minden egyszerűsége mellett is –, ahogyan van. (Nem is jött be sajnos sem pl. a Squid Game, sem pedig az Everything Everywhere All at Once…)

Most komolyan csupán azért ne adjak neki 10 pontot, mert idén már kiosztottam párat? Így kritikusabbnak látszanék? De ha a szívem szerint akkor is egy kerekített 10-est szeretnék adni? Én különben ezeket a filmeket akkor is imádnám szerintem, ha valakivel együtt, kettesben néztem volna meg. Azok a mosolygok, esőcseppek, könnyek, tájak… Az, amiről és ahogyan mesél… (Egyszerre irigylem és sajnálom is őket…)

Hozzám mindig is közel álltak az ilyen dolgok, és még nem is tudta más (bár sok esélyt nem is kaptak 😅) kiölni belőlem az ilyen fajta „reménytelen ábrándozással, álmodozással” átitatott tartalomfogyasztást. (Csúnya szó, de ugye nem csak filmekre igaz ez. És persze még én sem kukáztam magamban az efféle „vágyakozást”.) Pedig nem vagyok már kisgyerek. 😅

Egyébként meg nagyon klassz ez az év eddig filmes szempontból, és szerintem ha műfajukat tekintve nem is annyira mutat változatos képet az inkább ajánlott, mintsem kritizált filmek listája, azért ettől még tartalmukban igazi kis gyöngyszemekre bukkantam, amelyek bizonyos embereknél szintén nagyon könnyen betalálhatnak. Ilyen az Once in a Summer is. Keveseknek lesz lehet felejthetetlen, de nekik viszont módfelett.

Sok mindent mesélhetnék még a filmmel kapcsolatosan, hogy pl. milyen üzenetet közvetít, – márha tesz ilyet ugye -, de nem akarom én „életvezetési tanáccsá” silányítani ezt az utazást, meg egyébként is mindenki elraktározza majd oda magában a látottakat, ahova szerinte azt ildomos lenne.

Soo Ae egyébként milyen elképesztően gyönyörű teremtés már… Már csak a mosolyáért megérte megnézni a filmet… Egyből eszembe is jutott róla egy „csókjelenet”. Hát kérem, semmi gond nem lesz itt, most már nem leszek elveszve egy ilyen helyzetben. Majd én is ezt csinálom… 😳🤣

És akkor a pontszám… Hmm… (Most reggel – 24 óra ébrenlét után – fejeztem be ezt a kis írást, és lőttem ezeket a képeket is. Hát jaj nekem… Ezek a képek, meg persze a többi, amelyek nincsenek itt…)

9.7/10

303 – 2018

Nem szeretném nagyon húzni az időt. Szóval… Ez a film annyira, de annyira tökéletes. Nemegyszer hatalmas mosolyt csajt az arcomra – számtalanszor nevetés kíséretében –, de közben többször meg is könnyeztem a látottakat… Nevezhetném persze nevén is a dolgokat, csak gyáva vagyok. 😅 Na jó, sírtam is. De csak kicsit ám…

Hol is kezdjem… Mindenki ismeri a Mielőtt-trilógiát ugye? Az első darabját láttátok gondolom. A Richard Linklater által rendezett Mielőtt felkel a Nap c. romantikus filmre tekinthetnénk ennek a remekműnek úgymond a klasszikus változataként is. Igen, ennyire jó a 303! Oké-oké, de most komolyan kérdezhetnétek, hogy nyújt-e valami pluszt ez a film ahhoz képest? Igen, nagyon is! Tényleg bátran le merem írni azt, hogy ez modernebb, mélyebb, intimebb, kiforrottabb, szebb és sokkal aktuálisabb is. Szinte minden téren több, mint Linklater 1995-ös alkotása. Pedig azt is nagyon szeretem.

Hans Weingartner mozgóképe tényleg csupa-csupa varázslatos elemből tevődik össze. Az első 5 perc után már imádtam, a zenék, a képek, ahogyan beindult az egész… Fél óra után már ott tartottam, hogy kicsit elkezdtem félni is, mert annyira tetszett, amit addig láttam… Azt gondoltam, hogy ha ezt elrontják, akkor én képes leszek csak azért sírva fakadni… Aztán nemhogy nem baltázták el, hanem egészen az utolsó képkockáig bezárólag brillíroztak. Még egyszer: A zenék, a képek, a hangulat, a kémia a két főszereplő között… Az, ahogyan és amiről társalognak… Szinte lehetetlen szavakkal, pár bekezdésben leírni mindazt, ami most kavarog bennem.

A 303 egy olyan 2018-as film, amely a drámák, a romantikus filmek és a vígjátékok parádés egyvelegének is tekinthetnénk, de mindezt egy olyan lélegzetelállító road movie-ba ágyazták be, hogy szem már csak ettől a ténytől sem maradhat szárazon. A párbeszédeket említettem, de amúgy sem nagyon akarom elspoilerezni őket. A modern világ általános, a társadalmunk egészét sújtó problémáktól kezdve, az egyéni és párkapcsolati vívódásainkig szinte minden szóba kerül… Ez lehetne akár sok is, de annyira természetes könnyedséggel tárgyalják ki ezeket a témákat, miközben annyira a helyén van minden egyes levegővétel, valamint pro és kontra érv, hogy egyszerűen elrepül ez a két óra.

Én pedig annyira, de annyira szorítottam értük… Arról nem is beszélve, hogy nagyon ritkán van olyan, hogy libabőrös leszek egy filmtől. Most aztán azt is megkaptam… Pedig kicsit félve kezdtem megint filmezni… Aztán tessék, itt van egy új kedvencem, amely egyenesen minden idők legjobb filmjeinek listáján is helyet követel majd magának. Vannak még apró csodák. És talán ezek az életben a legértékesebbek, mert ezek vezetnek tovább majd a még nagyobbakhoz…

És igen, a szerelem és a szex is szóba kerül, szóval a kapcsolatok miértje, mikéntje is. És jaj, hát én besírtam ezeken is néha. Olykor már majdnem azon kaptam magam, hogy félve jelentkezem náluk, mondván: „Khm… Bár aranyosak vagytok, meg minden ilyesmi, de én is szót kérnék ha lehet…” 😄 Nem tudom van-e értelme bármi mást is írnom még. Ez egy olyan film, amelyet mindenkinek látnia kell. Ahogyan szétnézek az interneten, sajnálattal látom, hogy bizony itthon ezt a kincsesláda szerepét is betöltő produkciót milyen méltatlanul kevesen ismerik… Ezen pedig úgy érzem mihamarabb változtatni kell. Én is fenntartások nélkül ajánlom majd „mindenkinek”. És végre itt egy olyan szerelmi történet, amelyet szívből merek majd a srácoknak is ajánlani a vetítőteremben, csak kerüljek ismét sorra… (Aztán csak próbálják lepontozni nekem…)

Érdemes talán megemlíteni, hogy eredetileg 2 óra 25 perces játékidőről lenne szó… Én gyorsan beszereztem két verziót is, de mindkettő csupán 120 perc körül mozog, és persze még így is van köztük különbség a jeleneteket gyors átpörgetve. Mindegy, remélem valahogy egyszer hozzájutok a vágatlanhoz is, addig meg marad a 123 perces verzió… (Egyébként ez az utóbbi szinkronnal is beszerezhető, szóval tényleg hajrá mindenki!)

10/10

Carley Fortune – Minden elmúlt nyár

Hogy mire megy az ember egy romantikus köntösben tálalt felnövéstörténettel? Rohadt jó kérdés. De most ne ugorjunk még ennyire előre. Viszont azt leszögezhetjük már itt és most, hogy a Minden elmúlt nyár egy remek, szórakoztató és hatásos kis könyv. Mondom én ezt pasiként. Egyszer sem jutott eszembe, hogy félretegyem, vagy azt mondogassam magamban, hogy miért is kellett ezt választanom…

Mert azért megdolgoztatott rendesen. De legalább nem tört össze… Na de szóval miről szól ez az egész? A fiatalságról. A barátságról. Az első szerelemről. A felnőtté válásról, és az idő múlásáról… Annak a bizonyos kapcsolatnak az ígéretéről. Amely sajnos csak ígéret maradt. Egy emlék már csupán. Talán szép, talán annyira nem… Lehetséges, hogy inkább fájó pont az életükben, mely olykor bizony azóta is kísértheti őket, ennélfogva az elengedése még sok-sok év után is kiváltképpen nehéz. Mindezek ellenére lehet már nem is foglalkoznának a múlttal különösebben – idővel szépen úgy-ahogy eltemették magukban az egészet –, amikor azonban történik valami, amelynek hatására Persephone Fraser megteszi azt a bizonyos első lépést, amelyet már lehet rég meg kellett volna tennie…

A Minden elmúlt nyár nagyszerű ritmussal adagolja, csepegteti az információkat. Az elején szerintem kellően erős az indítás, és maga a felütés is érdekes. Engem nagyon hamar levett a lábamról a főszereplő hölgy közvetlensége és őszintesége. Ezen dolgok összességének következtében aztán egészen a legvégéig ott motoszkált bennem az, hogy vajon mi is történt régen pontosan… És hát közben persze ott a jelen is, ahol aztán meg tényleg szinte bármi megtörténhet ugye…

Carley Fortune története azért nem váltja meg a világot. De csalódást sem nagyon okoz. Én kedveltem a karaktereket is, viszont azért nem mondanám azt, hogy annyira maradandóak lettek volna számomra. Mindenkinek volt valami kis varázsa, és szerencsére senki sem volt tökéletes. Sőt… (De ez persze egy ilyen regényben a minimum.) Talán ez is volt az egyik legjobban megírva az egészben… Amikor felnövünk, valószínűleg mindannyian rengeteget hibázunk. Nem tudjuk néha, hogy mit és miért is akarunk, nem vagyunk tisztában saját magunk és a másik határaival, és ha valami félre is megy, egy idő után lehet csak legyintünk rá, hiszen hosszú még az élet, így kellett lennie… De minden kétséget kizáróan így kellett lennie? Vagy amikor ezt mondjuk, mondják maguknak az emberek, akkor az lehet, hogy csupán egy védekező mechanizmus része? (Miközben naná, hogy sokszor leginkább maga a félelem az, amely gátat szabhat valami gyönyörű és tartós dolog létrejöttének.)

Nyilvánvaló lehet, hogy a második nagy esélyről szól ez a regény. Mármint lehetséges-e ez egyáltalán? Vagy zárt ajtókon kopogtatna Persephone? Meddig hajlandó elmenni? Tényleg rá akar lépni arra a bizonyos útra? Mire és hogyan reagál majd? Sok nehéz és impulzív pillanatot kell majd átélnie, és nem is lehet teljesen biztos abban, mi várja majd őt az ajtó túloldalán. Az idő viszont csak repül… És ezt ő is pontosan tudja.

A második bekezdésben azt írtam, hogy legalább engem nem tört össze most ez a regény. Nos, ezt írhatnám a negatívabb oldalra is, már ha gondolatjelezném az észrevételeimet a könyvvel kapcsolatosan. Az is biztos viszont, hogy nem kell mindennek érzelmileg kifacsarnia. Azért voltak rázósabb momentumok így is szép számmal, de ez már csak ilyen… (A többség meg lehet tényleg totál könnyedén és önfeledten el tud olvasni egy ilyen regényt, én meg itt magyarázkodom…) Irigylem is néha azokat az embereket, akikről jobban „leperegnek” az életben bizonyos dolgok. Vagy szinte minden… Mondjuk érdekes, hogy ez azért segít is nekem. „Mármint mások már lehet rég messziről tennének bizonyos dolgokra, ahogyan valószínűleg rád is tesznek egyesek, szóval mély levegő Patrick, aztán tényleg csak nyugi…” – mondogatom olykor magamban. Aki nem érti, hogy jön ez ide, az éljen sok-sok évet egyedül úgy, hogy közben olyan, mint én, aztán olvasson és nézzen ugye olyan dolgokat, mint amilyen pl. ez is itt… Mondjuk érdekfeszítő és kissé furcsa egyébként így „átélni” bizonyos dolgokat… De abszolút nem panaszkodom, csak tényleg a felmerülő miértek elkerülése végett írtam le ezt a pár sort.

Lehet naiv vagyok, de ha már erre célozva kezdtem az egészet, felteszem azt a kérdést is, hogy vajon lehet-e tanulni az ehhez hasonló regényekből? Mármint ha a barátok, illetve éppenséggel a saját balgaságunkat látva és megtapasztalva ez nem megy valakinek, akkor nyilván nem sok esély van arra, hogy majd egy könyv bizonyos pillanataiban elhangzottakat elraktároz magának az illető… Nem kell itt nagy dolgokra gondolni persze, de néha nem árt, ha emlékeztetve vagyunk bizonyos dolgokra. Szerintem. És ebben itt hiba nincs…

Hogy aztán mennyire jó a könyv? Eléggé. Egy végtelenül aranyos, kedves kis nyári olvasmány, amely nem akar több lenni annál, mint aminek a szerepére egyébként eredetileg vállalkozott. Rengeteg szívvel és érzéssel íródott, és kár is lenne tagadni, hogy olykor kifejezetten izgató is. Szerencsére csak éppen annyira, amennyi még nem vert képzeletbeli éket a korábban olvasottak, és az akkor leírtak közé. Nem tudom nem szeretni. Természetesen a téma is magával ragadó, szóval valóban minden a helyén volt benne ahhoz, hogy a kedvenceim közé kerüljön, de valahogy mégsem tudott annyira emlékezetessé válni, mint amennyire lehetett, és vártam is volna tőle. Valami nekem hiányzott belőle. Talán kicsit lehetett volna hangulatosabb… De hogy ne csak mellébeszéljek; úgy érzem, hogy az a fajta izgalmas dinamika, amely az időben való ugrálásnak köszönhetően is működött, és meglehetősen pozitív dologként utaltam rá korábban, egy idő után kontraproduktív lett, és bizony – sajnálatos módon – már többet ártott, mint használt… Hogy ezt a problémát miképpen lehetett volna feloltani? Talán például hosszabb és tartalmasabb fejezetekkel. De a lényegen ez nem sokat változtat, a regény egyébként így is hatalmas siker lett. Mondhatnám, hogy nem teljesen értem, miért van ez így, de ez hazugság lenne.

Úgy gondolom, hogy nem véletlen ilyen népszerűek az ehhez hasonló történetek. Talán lehet valamicske köze ahhoz is, hogy – ezen oldalakat is olvasva – úgy vélekedjünk bizonyos hibáinkkal kapcsolatosan, hogy azért csak nem minden volt végzetes közülük. Vagy ha az is volt mind, akkor ha mást nem is, de legalább tanuljunk belőlük… És hát igen, felemelő (?) lehet azon remény által fűtve élni, hogy tudja (?) az ember; valakit neki szántak. Felemelő azt a sorok közül kiolvasni, hogy vannak még olyanok, akik ennyire reménytelenül romantikusak. Vagy csak szerencsések. (Jobb esetben persze…) A legfőbb kérdés, hogy képes lesz-e ezt valamelyikük felismerni, és tud-e élni az esetlegesen kínálkozó lehetőséggel?

8.3/10

Ozean: Scenic – 1993

Nem sok olyan zenekart ismerhet az ember élete során, akik készítettek pár dalt, aztán ennyivel le is tudták a zenei pályájukat… (Olyat meg pláne nem nagyon, akikre ilyen sok idő elteltével is ennyien hivatkoznak…) Nem akarok belemenni abba, hogy mi történt, talán nem is találnék ezzel kapcsolatosan számottevő információt, csupán meg szeretném osztani veletek ezt a dalt, és még néhány gondolatot…

Azt a dalt, amely sokak szerint a (!) leglélegzetelállítóbb és legjobb dream pop / shoegaze tétel, amelyet valaha is szereztek… Nincs hozzá klip, nincs live felvétel, és még a hangzás is csak olyan amilyen… De ettől még… Nem is hiszem el szinte, amit hallok… De erre térjünk még vissza később – ha csak néhány sor erejéig is. Addig pedig itt van még pár mondat, melyeket a bandcamp oldalukon találtam. Csak a legvégét idézném, hogy érezzétek, – többek között – miért is olyan különleges még ez a szám.

„A 90-es évek elején – sok fiatal zenekarhoz hasonlóan – az Ozean is túl hamar feloszlott. De az 1992-es felvételek véletlen újrafelfedezésének köszönhetően itt egy újrakiadás. Sajnos az eredeti DAT-mestert sehol sem találták. Tim Greennek, a Louder Studios-nak köszönhetően azonban letölthető az egyik eredeti kazetta remasterje.”

Ha meghallgatjátok, akkor tulajdonképpen úgy teszitek majd ezt, mintha egy kazettát tettetek volna be a lejátszóba. 🙂 Valahol szomorú, hogy nincs jobb felvétel belőle, de szerintem igazából lehet észre sem vennénk nagyon a különbséget. Ez a fajta zene már csak ilyen…

De milyen is? Hú… Hát úgy is, hogy régóta ismerem ezt a dalt… (Hamar rákaptam, azonnal ment is a kívánságlistára bandcampen…) Szóval jaj… Olyan érzésem van tőle most is, mintha egy gyönyörű és szomorú angyal, de inkább talán egyenesen álmaim hercegnője énekelne nekem. (Kérem, láthatjátok milyen vagyok, angyalokkal már be sem érném… 😅 Vagy fordítva kellene? Hmm…) De most komolyan… Egy olyan valaki, akit aztán – akárhogyan is próbálkozom – nem érhetek el… Hiába nyújtom ki a karom – miközben egyre távolabb és távolabb sodródom tőle –, csak némán, egyre csak csillogóbb szemekkel figyelem, ahogyan vele együtt lassan az összes szép emlékem és minden reményem is tovaszáll… Tudom, hogy ennyi volt. Tudom, hogy semmit nem tehetek… De nem érdekel, a kezem még mindig ott van, és ő még mindig énekel nekem. Mintha egyenesen az űrben lennénk, csak ő és én… A csillagok végeláthatatlan, de egyre halványuló fénye által beragyogva… Vagy valami ilyesmi. 😅😳 Mindig is reménytelenül nagy álmodozó voltam, kicsi gyerekkoromtól kezdve… Nem lesz ez jobb… De legalább volt és lehet is még mibe kapaszkodni. Legalább az álmok megvannak még.

Gyönyörű, varázslatos, éteri, keserédes, melankolikus és hipnotikus is egyben. Ha valaki nem hallgatott még semmit a műfajon belül, akkor annak ez bizony könnyedén egyfajta kapudrog is lehet…

Mondjuk így, hogy mai napig sem tudhatjuk, mi is a dalszöveg, tényleg mindenki minden baját, félelmét, vágyát és bánatát beleláthatja. Kerestem ám, de nem nagyon találtam. Megelégszem azonban annyival, ami most szembe jött velem. Az egyik teli van kérdőjelekkel, míg a másik meg alapból kicsit más… Nem baj, legyen itt mindkettő.

dalszöveg

As I plea the stars so heavy
You too, in the end must leave
Hearing the angels crying
Time is gone with me

[?] away
Someone to turn in you
Who dares to wait
I am dying too

Wishing that I towards [?]
It's too all bright in a day [?]
Who's at the end, you should be
It's too late to change

[?] away
Someone to turn in you
Who dares to wait
I am dying too
dalszöveg

As i plea the stars so heavy
You too in the end, must leave
Hearing the angels calling
Time is gone with me

Silence away
Suns turn the moon
Who dares to wait
I am dying too

Wishing a light will save me
To a brighter day
Who's at the end? You should be
It's too late to change

Silence away
Suns turn the moon
Who dares to wait
I am dying too