The Green Ray [ A zöld sugár ] – 1986

Mennyi és mennyi filmet, sorozatot és könyvet lát és olvas az ember az élete során. És mégis milyen kevés alkalommal tudjuk mindenféle fenntartások nélkül azt állítani, hogy úgy érezzük, mintha saját magunkat látnánk bennük viszont. Igen, megszámolhatatlan olyan produkció van, amelyek során úgy tapasztaljuk, hogy szerfelett könnyen tudunk azonosulni a karakterekkel, de ezekhez sokszor át kell kapcsolnunk magunkban bizonyos dolgokat, bele kell képzelnünk magunkat az adott helyzetbe, még akkor is, ha ezen dolgokkal viszonylag könnyen megbírózunk – többek közt azért is, mert a készítők nagyon jól végezték a dolgukat. A The Green Ray más. Nagyon más. Annyira, hogy még mindig alig-alig hiszem el, amit láttam.

Éric Rohmer filmjeiről igazából még nem nagyon írtam. Pedig aztán ez volt már a hetedik produkciója, amit láttam. A legelső találkozásunkra – konkrétan az úr egyik alkotásával – még tavaly nyáron került sor. Nem voltak rosszak a filmjei, de valami azért mindig hiányzott belőlük. Vicces, hogy néha pont az, amit a legtöbben könnyűszerrel abszolváltak volna. De Rohmer filmjei már csak olyanok, amilyenek. Pörgős párbeszédek, filozofálgatás, a kapcsolatokról és az érzésekről való elmélyedt beszélgetések végeláthatatlan egymásba fonódása. Durván hangzik, de tényleg ilyen. Aki nem látott még tőle semmit, annak nem kell rögtön megijednie, mert annyira azért nem hardcore anyag; hiszen hétköznapi emberek beszélgetnek benne mindarról, amit éppen fontosnak tartanak megosztani a többiekkel. (Általában a másikkal.) Személy szerint nekem eddig az A Tale of Winter [ A tél meséje ], valamint az A Summer’s Tale [ A nyár meséje ] címet viselő kettős volt a favoritom. Mindkettőnek két kellemes, nyolc pontos kikapcsolódást köszönhettem. Szerintem ezek közül bármelyikkel nyugodtan lehet indítani – már ha valakit komolyabban érdekelni kezdené a dolog… A tél meséje című filmjéből ki is vágtam egy elég intenzív jelenetsort, aki meg szeretné nézni, annak hajrá, itt megteheti, de persze – mint mindenki másnak alapvetően –, inkább az egész megtekintését ajánlanám.

Na de ugorjunk akkor vissza a írásunk tárgyára. Még mindig vigyorgok, pedig hajnali 4 óra 40 perc van, és rögtön lefordulok a székről, de valami vázlatos förmedvényt ki akarok izzadni magamból mielőtt álomra hajtom a fejemet. Olyas féle érzés ez, mint amikor – valami nagyon jó álmából felébredve – azon kapja magát az ember, hogy a “tollat”, a megfelelő szavakat és gondolatokat keresi, amelyekkel kellően részletesen vissza tudja majd adni azt, amit ott és akkor átélhetett. Biztos mindenki volt már így vele… Szóval a film. Hát szokásos Rohmer munka ez is. Csak ezúttal számomra meglepően korán lett elég impulzív is. Mármint gyakorlott nézőként (az elején) azt gondoltam volna, hogy oké, alapozunk, aztán jön majd aminek jönnie kell. De aztán ez nem teljesen akkor és úgy történt meg, ahogyan én azzal tudat alatt is kalkuláltam. Helyette, mellette viszont mennyi mindent kaptunk… Annyira bensőséges kis film volt ez. Igen, a párkapcsolatokról szól(na) ez is alapvetően, de inkább mondanám azt, hogy ez csak egy felületes leírása mindannak, amelynek egyébként a részesei lehetünk.

A zöld sugár teli van olyan pillanatokkal, amelyeket olykor átélni is éppen elég, nemhogy ezeket – még szórakozásból – viszont is lássuk egy mozgóképen. Igen, ezt persze megannyi más filmre is el lehetne mondani, de valami elképesztő varázsa van annak, hogy ennyire koncentráltan, zavaró körülmények, valamint mondvacsinált és cselekményvezérelt jelenetek felesleges kerülgetése nélkül láthatjuk a másikat megnyílni, kifakadni és talán újra bezárkózni. Marie Rivière annyira, de tényleg annyira hitelesen hozza a karakterét, hogy arra szavak nincsenek. Pedig itt aztán nincs nemhogy hatásvadász, de semmilyen zene sem a háttérben. Egyedül ő maga van, akinek aztán nem csak az őt körülölelő társasággal, a tenger morajló hangjával, hanem – ha úgy tetszik – magával a való világgal is „meg kell majd küzdenie”. (Saját maga démonjairól nem is beszélve ugye.) Hogy ez milyen eredménnyel zárul? Majd meglátjátok.

Bár ezzel kezdtem az egész írást lényegében, de itt és most tényleg annyira, de annyira magamat véltem felfedezni ebben a 98 percben, hogy nem lennék meglepődve azon, ha hamarosan felébrednék, aztán rájönnék, hogy ez a filmes élmény is csak egy álom volt. Mármint Delphine annyira aranyos, annyira bájos, annyira kedves teremtés, és hát mégsem alakulnak jól a dolgai. (Na én azért nem vagyok annyira aranyos és kedves! 😄) Mintha egy igazi tükörképet láttam volna. Furcsa, szinte már zavarba ejtő kis betekintés volt ez – annyira ráéreztek, hogy mi lapulhat a fiatal nőhöz hasonló emberek szívében és lelkében. Mindezek összességének betudhatóan aztán nagyon-nagyon szorítottam neki, miközben meg roppant mód élveztem is azt, amit és ahogyan kommunikál. Ittam a szavait. És itt nem csak arról van szó, hogy mit mond, hanem arról, hogy bizonyos esetekben mit tesz. Érdekes és mélyreható beszélgetésbe is bele lehetne menni, hogy mások tanácsait, iránymutatásait kinek és mennyire kellene megfogadnia. Az elvárásokról már nem is beszélve. Nem csak a társadalmi nyomásról beszélek, hanem arról, hogy mi mit teszünk saját magunkkal.

Nehéz témát dolgoz fel a film, de azt úgy, ahogyan még talán soha nem láttam. Gyorsan végiglapoztam trakt-en az összes 9 és 10 pontra értékelt filmes élményemet, és hát igen… Nem véletlen nem ugrott be semmi hasonló. És egyébként amellett se rohanjunk el, hogy Rohmer mennyi és mennyi romantikus történetet rendezett. Mármint ez azért lényeges, illetve érdekes, mert sokféle karakterrel dolgozik bennük, és ő nyilván nem tudhatott „egyszerre hat féle” is lenni a valóságban – még ha neki is lehettek – érzelmileg – különböző időszakai. Mármint egy példa; ha valaki világ életében boldog házasságban élt, akkor nyilván a saját élményeiből kiindulva nehezen (nehezebben) tud a magányról írni. Még akkor is, ha egy kapcsolatban lehetnek – és vannak is – rázósabb időszakok. A rendező ezen filmje egyébként 1986-os. Ez az egyetlen munkája abból az évből, és hát én meg pont abban az évben születtem. Véletlen lenne? Ő egyébként 1920-ban született, hogy aztán 1957-ben, 37 évesen megházasodjon. Nem kell hozzá nagy matekosnak lenni, hogy kiszámoljuk; 1986-ra ő már 66 éves volt, és ennek ellenére mégis milyen parádés filmet tudott letenni az asztalra… Mármint olyan érzéseket fogalmazott meg, közben meg olyan hangulati elemekkel játszott, amelyek párját ritkítják. Persze egy jó, sőt kiváló rendező nem csak arról tud és akar mesélni, amit ő korábban már átélt és megélt, de hát akkor is. Érdekes, és nagyon izgalmas adaléka a történetnek, hogy ezen film írásába nem más, mint maga a főszereplő hölgy segített be neki.

Persze nem kell itt arra gondolni, hogy túlgondolom. (Ez de szép mondat volt.) Mármint nem nagyon tartom magam semmilyen szinten különlegesnek. És nyilván sokan mások is küzdenek hasonló nehézségekkel, de ettől még roppant felemelő, megmosolyogtató önmagunkat ilyen formában viszont látni. (Kissé talán szomorú emelkedettség is ez.) Egy olyan 10 pontos mű ez, amelyet nem szívesen tudnék olyan valakivel megnézni, aki mondjuk jobban ismer ember. A pontszám pedig nem csak azért annyi, mert annyira személyesen betalált most Delphine története. Ha belegondolunk, hogy az, amiről ezen alkotása szól, ma talán még inkább aktuálisabb, mint az valaha is volt… Sőt, tovább megyek… Ha van film, amely abszolút megérdemli, hogy az időtlen jelzővel illessem, akkor az nem is lehetne más, mint a The Green Ray.

10/10

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük