Az ausztrál együttest bár csak júliusban fedeztem fel, de a last.fm-es számlálóm máris 923 lejátszást rögzített tőlük – pedig még csak egy lemezük volt terítéken az ismerkedésünk pillanatában. És akkor ugye a bejegyzésünk tárgya csupán 19-én jelent meg…

A 2016-ban alapított banda tagjait leginkább talán a Hatchie formációjához hasonlíthatnám. És hát ennél nagyobb elismeréssel illetni – a dream és indie pop / rock műfajában szerencsét próbáló – bandát egyébként talán nem is nagyon lehetne.

Az első lemezüket is nagyon szerettem, de véleményem szerint a második még jobb, még kiforrottabb lett. Kicsit konzervatív, de közben mégis izgalmas albumról van szó. Egy olyan hanganyagról, amely tudja mi lehet, pontosabban mi szeretne lenni, és nem is fél ezt a szerepet magára vállalni. Az Eliza & The Delusionals zenészei úgy voltak képesek lubickolni a műfajukon belül, ahogyan sokan egész életük során – akár csak egy pillanat erejéig is – képtelenek. És ehhez még csak igazán a határokat sem kellett feszegetniük…

Teli van fantasztikus, elkerülhetetlenül táncra invitáló szerzeményekkel, valamint remekül énekelhető és dúdolható dalokkal. Igazi nyári lemez, egyszerűen mintha miatta már-már én magam is ragyognék belülről. Ha nem kezd el járni kezedfejedlábad’ mondjuk az Another You, a Hurts és az I Wanna Love You egymást követő hármasától (leszámítva egy átvezetőt), akkor azt hiszem veled van a baj. 😅

Gondoltam elég már az álmodozásból, meg ilyesmi, lehet soha nem leszek már szerelmes. És egyébként sem biztos, hogy az „olyan jó”, meg hát na, tényleg úgy lehet, hogy az „igaz szerelem” sokkal ritkább, mint azt bárki is gondolná. Szerintem 100-ból simán lehet csak 1-2 ember, vagy még annyi sem éli ezt meg, illetve át. De lehet ezzel is sokat mondtam… Persze nyilván senki nem reklámozná, hogy ő nem volt és nem is szerelmes. Igazából elvárni sem lehet ezt persze egy kapcsolatban, ez vagy jön, vagy nem.

Szóval engedjük el ezt az egészet egy jó időre – gondoltam én, erre nézem a tracklistet, aztán csak nézek ki a fejemből, hogy milyen címeket is kaptak a dalok. 😅 A kis naivak… 😂 Majd megtudják…

Na de visszatérve a lemezre. Elmondásuk alapján nem nagyon foglalkoztak azzal, mi is az ő műfajuk, milyen térben is kellene, illene mozogniuk. Csak olyan zenéket akartak szerezni, amelyeket igazán magukénak érezhetnek, amelyeket mindannyian kiváltképpen szeretnek. Erre persze mondhatnánk, hogy oké, ez mind szép és jó, de hát egyébként nem hasonlóan tesz mindenki? Hát erre azért tudnék olyan példákat mondani, amikor a pénz, a siker, illetve a megfelelési kényszer erősen egy bizonyos irányba tolt el egyes bandákat… Mindazonáltal pedig talán nem is az a lényeg, hogy mit és hogyan akartak, hanem, hogy mindez sikerült-e. Hát jelentem, hogy igen.

Pedig Eliza Klatt hangjában egyébként igazából talán semmi kiemelkedő nincs. Kellemes, mondhatni „tipikus indielányos” hangja van, de ennél talán nem is kell több. Kifejezetten jó érzés őt hallgatni, és egyébként néha talán még jót is tesz a zenének, amikor egyesek nem feltétlen annyira vokálcentrikus tematikára építik a zenei anyagukat.

Annyira légiesen könnyed az egész lemez. Az első három dal rögtön elég pontosan felvázolja nekünk, hogy mire is számíthatunk itt… Nekem a meglepően rockos, valamint a lemez címadó tételének számító Make It Feel Like the Garden és a She Sits Up So High is nagyon tetszett. Már ekkor nagyon mosolyogtam, hogy jesszus, mi lesz itt még…

Ezek után elérkezünk a Falling For You-hoz. Amely tétel egyébként mindig is Eliza kedvence volt. Szerinte a szerelem és a függetlenség egyensúlyáról szól leginkább a dal. Nekem ez a szám is bejön, nagyon izgalmas, ahogy a szaxofonnal is kísérleteznek benne. És igen, sokszor talán nem is vagyunk készek a szerelemre, és akkor jön valamiféle tépelődés, mérlegelés, kell-e ez nekem féle gondolatokkal karöltve… Már ha nem gyűrnek maguk alá teljesen és kérlelhetetlenül bizonyos – szívecskés masnival átkötött – érzelmek.

Oda is értünk közben a lemezen az egyik kedvenc szekciómhoz. Ez a már korábban említett hármas trióból tevődik össze. Érdekes, hogy az Another You mennyire elkapott. Egyszerűen mint egy beprogramozott gép esetében, ha akarom, ha nem, elkezd a lábam és a fejem az ütemre járni. Most is ez megy, csoda, hogy írni tudok közben… Tök jó lenne valakivel ilyen dalokra táncizni. 😅

Gondolkoztam, hogy készítek egy playlistet az olyan számokból, amelyek aztán majd a „lagzinkon” fog lemenni. Brutális lenne. 😂

Egyből lenne kedvem táncolni. Szerintem sokan meglepődnének mennyi, illetve milyen zenéket is ismerek. De ezen gondolatmenetet folytatva mindig elcsodálkozom, hogy miért olyan „szarok a lagzik”. Mármint felőlem lehet szeretni a mulatós zenéket, de sosem értettem, hogy miért fizet valaki azért zenészeknek, hogy egyébként pocsék, unalomig ismert és kiszámítható zenéket játszanak. (Oké, ízlésekről lehet vitatkozni, de azon, hogy egy kaptafára építik fel a zenei anyagot, azon talán már kevésbé.) És akkor most visszafogott voltam még.

A mi bulink után (majd egy következő életben) mindenki tudni fogja, hogy az valóban a miénk is volt, nem a megszokott dolgok mentek csak agyvérzésig. Tudni és érezni fogják, hogy mi a közös kedvencünk, ahogyan kérdés sem lehet, hogy nem csak jelen vagyunk, asszisztálunk a saját bulikon, hanem önfeledten meg is élünk alatta minden pillanatot. A kis lábujjunktól a fejünk búbjáig bezárólag… Zeneileg sem rendelődnénk alá senkinek meg semminek, max kompromisszumokat hoznánk.

Na a válasz amúgy arra, hogy miért is ilyen „jók” a lagzik, hogy sokaknak szimplán nincs, vagy szar a zenei ízlése. 😅 És lehet itt az idősebb korosztályra mutogatni, hogy miattuk, de közben ne csináljunk úgy, mintha másra nem is tudnának táncolni az idősebbek, csak mondjuk az „aranyeső hulljon nékem” féle klasszikusokra, illetve a szokványos, ásítozós retró tételekre.

Ha már itt tartunk, hát erre is jó a függetlenség, az egyedüllét. Szerintem rengeteg idő és energia felfedezni magunkat és a világot körülöttünk. Milyen filmeket, zenéket és könyveket szeretünk… Mármint felfedezni is nagy kihívás, hát még megtalálni azon dolgokat, amelyeket tényleg magukénak is érzünk… Sok sikert hozzá mindenkinek. 🙂 Persze lehet valaki ügyes, valakinek ideális párja van ilyen szinten is, és úgy is mehet a dolog, de a lényeg, hogy az szerintem nem lehet kifogás, hogy én sajnos ezen vagy azon szocializálódtam… (Egyébként ez az esküvő téma megérne egy külön posztot, érdekes lenne róluk beszélni.)

Bocsi a kis elkalandozásért, de hát ez ilyen. Szóval visszatérve a lemezre… Az Another You egy olyan felkérés egy táncra, amelyre egyenesen lehetetlen nemet mondani. Nem csak beránt, megragad és megmosolyogtat, hanem megtart, miközben hol megfogja, hol elereszti a kezed, aztán ennek ellenére is mégis folyton veled és benned pulzál. Nem csak a dal, hanem a párod maga is.

A Hurts a következő kedvenc. Ez egy lassabb tétel. Viszont erre is tudnék mit lépni, ha egyszer úgy hozná az élet. 😅 0:39-től kezdve mégis milyen mágikusan csábító dallamok kúsznak az ember bőre alá? Áh!

Az I Wanna Love You igazából akár egy sima pop dal is lehetne, de a második felét sikerült eléggé feldobniuk ahhoz, hogy ez is számolatlanul lejátszásra kerüljön. A Lately képében pedig egy rockosabb anyag, amelynek közepes tempójával viszonylag gyorsan el is repül az 5 perces játékideje. Egy nagyon klassz kis klip is készült hozzá.

Az Everything That Isn’t Mine egy kifejezetten lassan induló szerzemény, ahol aztán a háttérben egyre erőteljesebben lüktető dobokkal és egyéb hangszerekkel egy igazi kis emelkedett dal lesz belőle. Nem lehet eléggé betelni vele. Nagyon kedvelem, egyszerű, mégis nagyszerű.

A Somebody-t elindítva gondolom nem is kell mondanom, hogy erre is mekkorákat fogok otthon ropni… 😅 1:03 után jaj az otthoni kis táncparkettnek. 😅 Meg jaj mindazoknak is, akik ezeket a begyakorolt figurákat látni fogják majd. 😂

A Medison pedig egy tökéletes zárótétel, ahol az angyalian andalító nyitással egy meseszépen kitárulkozó refrénnek ágyaznak meg. Ebben a dalban kicsit minden benne van, amiről ez a műfaj szól, amiért ezen zenéért élni és halni lehet. Nincs benne semmi, csak amiért hallgatjuk őket. És ez így is van jól. Néha nem kell megváltani a világot, csak szimplán, jó kedvvel zenélni is elég – úgy és arról, ahogyan azt az ember a szívében és lelkében érzi. Ettől lesz valami ennyire organikus, hiteles és megalkuvásoktól mentes.

Hát nálam nagyon betalált az egész. Roppant mód tetszett, hogy nem a torzított gitárokkal akarták színesíteni, megtörni a dalok esetleges egyhangúságát, hanem bizonyos élő hangszerekkel ékesítve talán minden korábbinál táncolhatóbb anyagot sikerült letenniük az asztalra.

A Make It Feel Like the Garden nem vállalja túl magát, élvezi, hogy olyan amilyen. Elfogad, meghoz, illetve be is tart bizonyos határokat, miközben azért annyit mégis mer kísérletezni, amennyi ahhoz kell, hogy ez a zenekar egyszer még nagyon sokra vigye. Egy kalandosan hangulatos, dallamai képében hűs nyári fuvallatként ható kis zenei csomag ez. Egy olyan remek dalgyűjtemény, amitől ez a gyakran tikkasztóan meleg nyár nem csupán egyfajta nyűg és púp lesz a hátukon, hanem egy lehetőség is egyben, hogy értékeljük, amikor végre nincs ilyen tetves meleg. 😅 Amikor végre valahára tényleg normális idő lesz, aztán így mehessek nagyobbakat – a lábaimmal a szabadban is apróbb táncot járva – sétálni. Mondjuk alatta pont ezt a korongot rongyosra hallgatva.

Most persze oké, hogy tényleg nagyon jól vagyok, azaz nincs az az isten, hogy engem bármi is lehúzzon, de ezen a korongon valóban nincs egy olyan tétel sem, amely esetleg lehangolttá tett, vagy nyomasztott volna. Szerintem ezt ilyennek is szánták. Aztán meglátjuk, hogy még néhány év élettapasztalattal a hátuk mögött milyen lemezek sorát is alkotják majd meg. Kíváncsian várom. 🙂

9.2/10