A régi, klasszikus filmekkel mindig óvatos voltam. Lehetnek azok akár amerikaiak is, ha egyébként több produkcióval kapcsolatosan is voltak ilyen-olyan problémáim korábban, és így aztán már nem is egyszer kellett csalódottan felállnom a TV képernyője elől. Pietro Germi 104 perces alkotása azonban egy igazi kis kincs a szívemben. Mondhatnám azt is, hogy egy mosolygós szmájli képében csillogó, fekete-fehér sebtapasz. Nem csak filmként remek, hanem központi karakterét tekintve is magával ragadó és humoros esszenciája egy olyan házasságban vegetáló férfinak, aki elhatározza, hogy nem tehet mást, minthogy újrakezdi az életét, és más karjai közt találja meg az igazi boldogságot.

Marcello Mastroianni elképesztően zseniális a szerepében. A film lényege annyi, hogy a férj megpróbál úgy elválni a feleségétől, hogy azért még véletlen se ő legyen a felelős. Egészen parádés jeleneteket köszönhetünk neki. Na meg annak is, ahogyan főszereplőnk narrálja az eseményeket – így pedig tényleg beleláthatunk a gondolataiba. És hát azért na, valóban hatalmas figura. Ehhez adjátok még hozzá azt is, hogy egy maró szatíráról, már szinte fekete komédiáról van szó.

Egyedülállóaknak kifejezetten könnyű szívvel tudom ajánlani ezt az olasz filmet. Nekem meglepően jókor jött, már csak azért is, mert olykor kifejezetten nagyokat nevetgéltem, és hát hirtelen egyből nem is éreztem magam annyira elveszettnek. Szinte mintha egy üdítő, – kellemesen bizsergető napfénnyel kisért – apró szellőként járt volna át, és hát ha valamire szükségem volt, akkor erre biztosan.

Nem hibátlan film a Divorce Italian Style, de egészen hihetetlen hangulata van. Annyira, hogy a főszereplő karaktere mehet is a legnagyobb kedvenceim közé. Az a vibrálás, az a sziporkázó színészi játék, amit itt láthatunk, hát szerintem egészen lehengerlő. (Aztán persze ott van az a tény is, hogy mit tagadjam; nagyon remélem azt is, hogy én nem kerülök majd hozzá hasonló szituációba… Ehhez pedig meglehetősen jó úton járok… 😅) Könnyed és szórakoztató mozgóképhez van szerencsénk, amely szinte azonnal berántja az embert. Teszi ezt annak ellenére, hogy meglehetősen komoly és valószínűleg sokakat érintő „problémát” jár körül, és bizony a kor sajátos szelleme is kellőképpen áthatja.

Nem csupán arról szól, hogy milyen is egy hosszú, nem túl szerencsés házasság – még jó, hiszen sok ilyet láthattunk már –, hanem arról is, hogy mit hajlandó valaki bevállalni azért, hogy lehetőleg végleg megszabaduljon kedvesétől. Milyen rizikókkal jár ez, milyen buktatói lehetnek a történteknek? És vajon minden úgy sikerül, ahogyan azt elképzelte?

Lehet ez a film nem váltja meg a világot, de nem sok ilyet láttam még, és biztos vagyok abban is, hogy bizonyos jelenetek valóban annyira emlékezetesek lettek, hogy kétségtelenül nehéz lesz tőlük szabadulnom. De hogy őszinte legyek, nem is nagyon szeretnék… Egy nagyon kellemes kis utazás ez, bármikor szívesen újra tudnám nézni. Rengeteg olyan alkotás van, amelyekből – érdemben – meglehetősen nehéz bármit is kiemelni, vagy akár csak egy kicsit is értékelni, szeretni, de itt aztán már csak azokért a pár másodperces pofavágásokért is megérte rászánni az időm.

Ezen munkájukkal az Ennio de Concini, Alfredo Giannetti és Pietro Germi nevével fémjelzett hármas elnyerte a legjobb eredeti forgatókönyv Oscar-díját, és hát ha bár nem is sikerült győzniük, de a rendező mellett Marcello Mastroianni is izgatottan várhatta a díjátadót, hiszen mindkettejüket további két kategóriában jelölték még Oscarra.

Közben amúgy szépen ránéztem arra is, mennyi filmjét láthattam az olasz színésznek, és hát még én is meglepődtem azon, hogy csupán egy produkciója került eddig terítékre. Az, amelyről most írtam… Pedig aztán rengeteg mindenben szerepelt, és összesen 3 alkalommal jelölték Oscar-díjra, mindemellett pedig 22 jelölés és 46 egyéb díj büszke birtokosa is. Szóval maradjunk annyiban, hogy bőven van még mit pótolnom.

8.3/10